A szerencsés falu

Néztél-e tűzbe, mikor kigyullad? Azt hinnéd, mindjárt hamvába fullad, azt hinnéd, mindjárt vége a lángnak, vékonyka ujjal fogja az ágat, aztán erősebb, aztán vidámabb, három oldalról pattogva támad, falja a vastag bükkfa-hasábot, nyelné, ha bírná, mind a világot – Így terjed híre csoda esetnek, elevent festő aranyecsetnek. Beszéli egyik, tódítja másik, gyorsan elér a falu sarkáig, hallani innét, hallani onnét: – Hallod-e, pajtás, hallod-e, szomszéd? Akkora házban, mint a lepényke, él a falunkban, él egy legényke, Szádeli, Szádeli, hallottál róla, egész falunknak rőzsehozója, csoda ecsettel festi a képet, akármit fest is, mindjárt megéled, madarat rajzol: kiszáll a falból, halacskát rajzol: kiúszik abból. Sose esett még ilyen eset: elevent fest az aranyecset. – Nem igaz. – De igaz, igaz, ha mondják. – Nem igaz. – De igaz. – Tiszta bolondság. Odalép akkor öreg anyóka: – Emlékszem jól a rőzsehozóra. Fagy csipi lábát, dér csipi arcát, adtam is néki télen egy almát. Annyit mondok csak: vigyázzatok, ami itt történt, csodadolog. – Menj el, anyóka, – nézd meg, anyóka, – fülelj, fülelj a rőzsehozóra! Ajtó csikordul, surrog a gyékény – madárka moccan Szádeli képén. Anyóka mellett nyilallva röppen, ajtónyíláson szabadba szökken. – Jaj – szól anyóka. – Jaj – szól legényke. Ijedten néznek egymás szemébe. Szádeli végül fölveti arcát: – Te adtál nékem télen egy almát. Anyóka akkor karját kitárja: – Szememmel láttam: száll a madárka, tudtam: igazság, tudtam, hogy úgy van, mégis eljöttem, hogy tudva tudjam. Boldog legényke, nagy hire támad, nagy hire támad majd a csodának, megyek, elmondom ország-világnak! – Fut az ajtóhoz, küszöb csikordul, de megáll háttal, de visszafordul. – Szádeli, hallod? – Hallom, anyóka. – Mi volna, hogyha… – Mi volna, hogyha? – Nem merem mégse. – Anyóka, mért ne? – Röstellek szólni, fiú, fióka. – Mondd csak, anyóka, hallom, anyóka. – Öreg vagyok már, ágrólszakadt, erdőn az ág is belémakad, étkem falatka, hajam is ritka, befonva szürke egér-farkinca, kontyom belőle picike, nézd meg, azt hinnéd róla: cinege-fészek, ülök soványan, ülök sötétben – holdforduláskor széttört a mécsem. Az az igazság, széttört a mécsem, egy agyagmécsest festenél nékem? Szádeli akkor, percbe se tellett, bronzzal futtatott vasmécsest festett, falból kiválik, domborodik már, szép, hosszu láncon csillogva hintál. – Jaj, sose láttam ennyire szépet, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked! Szalad anyóka: – Nézzétek, mécses! Szép, hosszu lánccal csillogva ékes, kanóca, mint a virágkehely: nézzétek, nézzétek, szerencsejel! Ajtó csikordul, surrog a gyékény – Szádeli ámul a falu népén. Szaladnak innét, szaladnak onnét, itt van a sógor, itt van a szomszéd. – Egyetlen ásóm rozsda megette, festenél másik ásót helyette? – Öreg kapámnak nyele kikorhadt, szépen megkérlek, festenél jobbat? – Vén faekémet nem bírja markom, festesz helyébe újat, ha mondom? – Oda a vödröm, benn van a kútban! – Jaj, széna-villám elhagytam útban! – Jaj, szomorúság, jaj, nyomorúság! Tíz tél lerágta rólam a gúnyát! – Fosztos a kendőm, rongyos az ingem, pendely szétvásott a kölykeinken, hallod-e, hallod-e Szádeli, kincsem? – Várj csak, no várj csak, meglesz itt minden! Nyitva az ajtó, nem is csikordul, Szádeli térül, Szádeli fordul, mint a motolla, úgy jár a karja, festi, amit kell, festi a falra. Beront egyszer csak Csaó kordélyos, két válla széles, esze fortélyos, de most óbégat, áttör a népen: – Megdöglött jaj, jaj, drága öszvérem! – Hűha, az öszvér! Mi lehet ebből? Telik-e öszvér aranyecsettől? Szádeli akkor kilép a házból, kívül a falra szép öszvért mázol. A füle hosszú, a csűdje karcsú, szép nyaka, mint a fekete hattyú – felibe hagyja negyedik lábát. – Nem lép ki, csak ha meglátja párját! – Párját? Hisz meghalt a párja, mondom! – Nézzétek csak meg burjános dombon! Emberek futnak, futnak a dombnak, nagy-kiabálva visszaloholnak: – Él, él az öszvér! Csaó, hazudtál: Ott van kikötve az által-útnál! No most az öszvér kilép a falból, de Csaó, de Csaó, nem eszel abból! Hogy sose essék ilyen eset: soha Csaónak, soha csalónak nem fest csalónak aranyecset! Egy napba tellett, tíz napba tellett, az is lehet, tán száz napba tellett, megkapta mindenki azt, ami kellett. Szádeli aztán járdogált körbe, benézett házba, kiment a földre, kezében mindig aranyecsetje, s akit csak látott, megkérdezgette: – Kinek van gondja? Minek van híja? Ecsetem gyorsan a falra írja, falból kiszállni elő is hívja, nyomoruságnak itt van az írja! Meglátott egyszer egy kicsi majmot. Az csak didergett, az csak nyavalygott, fölhozták Délről, az csak kuporgott, a füle fázott, a hasa korgott. – Kapsz most, majomka, valami jót, festek tenéked kókuszdiót! Ugrott majomka fára meg földre, kókuszdióval táncot járt körbe, Szádelit gyorsan megölelgette, nyakába vígan magát vetette. – Ugrálj, majomka, táncolj, majomka, fogd magad aztán, ülj a karomra, haza is viszlek, házamba veszlek, kókuszdióval dosztig etetlek, van már topánkám, van már kabátom – majomka, majomka, légy a barátom!