Az öregember ajándéka

Élt egyszer régen, messzi vidéken, Óriás-hegynek épp a tövében, akkora házban, mint a lepényke, Szádeli néven élt egy legényke. Alighogy megnőtt három araszra, meghalt az anyja, meghalt az apja. Hogyan is éljen az istenadta? Rőzsét szedett ő, aztán eladta. Avarba túrva kotorta össze, Perjefü szárral át is kötözte, mint hátiputtonyt hátára vette, bakhátas úton hazacepelte. Nagyobb volt nála rőzsenyalábja, nagy volt az ág és kicsi a hát, mind, aki látta, megkérdezgette: azt a fiúcskát hova viszed te, hova viszed te, rőzsenyaláb? Telt hét a hétre, hónapra hónap, szedte a gallyat tűzrevalónak. Járt a hegy-élen, sűrü cserében – jégmadár szárnya villant az égen. Ő meg azonmód, ahogy csak bírta, targally hegyével homokba írta. – Hiába vágtál a magas égnek, jégmadár, szép madár, itt van a képed. Járt partszegélyen, sás közepében, pettyes hal perdült folyó vizében. Ő meg az ujját megmeritette, vizes ujjával, ahogy tehette, képét sziklára sikeritette. – Hiába vágtál gyorsan a mélynek, falatka, halacska, itt van a képed. Járt a hegyélen, sűrű cserében, parti szegélyen, sás közepében, mégiscsak egy járt mindig eszében: festeni, festeni, festeni szépen. Nodehát festő hogy is lehetne? Sohase tellett néki ecsetre. Egy reggel ment az iskola mellett, látta a mestert, odabent festett. Vékony vonással, ahogy akarta, szép lett a képe, szép tuli-tarka, festette lassan, festette egyre, fínom ecsettel fínom selyemre. Foga kocódott, Szádeli fázott, nagy-bátran mégis elébe állott. – Szépen megkérlek, iskolamester, festeni vágynék, vékony ecsettel! – No, mi az ördög! Lassan a testtel! – Így kiabált az iskolamester. – Koldus vakarcs, te! Ecsetre vágyol? Kipenderítlek az iskolából! Tette, mint mondta. Szádeli ottan térdre bukott a fekete porban. Porolta némán térde kalácsát, nézte a mester iskolaházát. – Madár se szállhat, hal se cikázhat, hal se cikázhat gyönge habon, hogy le ne fessem, megfogadom, targally hegyével, ujjam begyével, festő leszek majd, megmutatom! Azontul festett hóban és hőben, rőzse alatt is görnyedezőben, véste a képet vakarókővel, kente bambusznád ól-meszelővel, pingálta kínban, mázolta lázban, kifestett minden falat a házban, föl, föl, a kamra mennyezetéig, festette volna akár az égig – mért is ne? Minden igazi kép volt, ecset a szálfa, selyem az égbolt, falra festette a szalmazsákot, zsákvászon ingét, bársonypalástot, mind, amit látott, mind, ami megvolt, mind, amit vágyott, mind, ami nem volt. Egy este aztán, hogy elcsigázva feje ledobbant a szalmazsákra, fölneszelt mindjárt valami zajra, nevén szólító távoli hangra. Szádeli, Szádeli – szólt a hang –, talpra! Egy öregember állt a homályba, földet söpörte ezüst szakálla, ezüst szakálla éji sötétben derengett, mint a Tejut az égen. Látja, ecset van ráncos kezében, feléje nyújtja, s szólal eképpen: – Vigyázz, vigyázva tartsd a kezedben, varázserő van ám az ecsetben! Szádeli fogta, nehéz volt, fényes, vert arany nyéllel ragyogva ékes. – Jaj, sose láttam ennyire szépet, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked! Még ki se mondta végit a szónak: nyoma se volt az ecsethozónak. Fölriadt akkor. Álom volt, álom. Hiszen ott fekszik a szalmazsákon. Jaj, sebes álom! Álom volt? Mégsem. Hiszen ecsetje ott a kezében, ott a kezében, látja kelőben, nyári csillagnál tündökölőbben. Szádeli akkor, percbe se tellett, fogta ecsetjét, festeni kezdett, madarat festett, égszínü kéket, hát amint festi, hát amint kész lett, azt hitte váltig, szeme káprázik, mert a madár a falból kiválik, gyöngyszeme fénylik, moccan a lába, égszínü szárnyát repülni tárja, nagy surrogással kiszáll a képből, visszatekint a hajnali égből. – Szádeli, hallod? Szádeli, látod? Hajnali égben cikázva szállok, életet adtál, légi világot, Szádeli, hallod? Szádeli, látod? Ecseted kézből ki ne kerüljön, szemed derüljön, szíved örüljön, láthatod: élek, hallhatod: élek, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked! Szádeli akkor, percbe se tellett, fogta ecsetjét, szép halat festett. Hát amint festi, hát amint kész lett, pikkely-ezüsttel fényleni éled, penderedik már, uszonya moccan, tiszta folyóba, hopp! belecsobban. – Szádeli, hallod? Szádeli, látod? Életet adtál, vízivilágot, láthatod: élek, hallhatod: élek, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked! Szádeli szólna, ugrana táncra: néma a szája, béna a lába, csak szive ugrik, táncra dörömböl, csak szeme fénylik szótlan örömtől: száll a madárka, úszik a márna, légi világba, vízivilágba, ékes a tolla, pikkelye fényes, gyönyörü, gyönyörü, gyönyörüséges! Kelt fel a nap már, körbesugárzott, ecsete fényén visszaparázslott. Szádeli nézte, azt, ami nem kép: kezétől szakadt két elevenjét. Látta: cikáznak, látta: keringnek, s aranyecsettel utánuk intett.