Az óriás zsebkendője

Élt egyszer régen, valahol az Óriás-hegy alatt, egy ember meg egy asszony. Szegények voltak, a kunyhójuk alig volt nagyobb egy vakondtúrásnál, de ők azt se bánták – csak lett volna gyermekük. Hanem bizony gyerek az nem volt. Addig-addig búslakodtak, emésztették magukat, míg egy napon azt mondta az ember:

– Én fölmegyek az óriáshoz tanácsot kérni.

Megijedt erre az asszony, de nem szólt, csak lehajtotta a fejét úgy, hogy még a szép, nagy, fekete kontya is félrebillent, aztán sütött útipogácsát, föltarisznyázta az urát, s útra bocsátotta.

Az meg ment, ment, fölfelé a hegyoldalon. Szép volt az út eleinte, a rét csupa de csupa kikerics, mintha lila tóban gázolna bokáig – mert éppen ősz felé járt az idő. Bizony az ember le is hajolt volna virágot szedni, ha nem röstellte volna az efféle haszontalanságot. Egy maroknyi akáclevelet leszakított azért, amint ment át a ligeten, zsebébe gyűrte, egyet pedig a szájára tett, s azon át zümmögött, rezegtetett valami nótát.

Ment egy nap fölfelé, ment másnap; addigra elmaradt az akác, elmaradt a kikerics. Nem volt más, csak fenyő, mindenütt csak fenyő – azután az se.

Harmadnapra leesett a hó. Először csak ritkán hullott, nagy, tenyérnyi pelyhekben, azután sűrűn, mintha fehér cérnával varrnák össze az eget a földdel. Sötét lett, fehér sötét; az ember az orráig se látott.

Egyszerre csak ott állt előtte három medve. Olyan hirtelen-váratlan, mintha a hóesésből születtek volna. Nagy, szürke medve volt mind a három, hátukon, vállukon úgy állt a hó, mint a fehér köpeny. Két lábra ágaskodtak, úgy nézték az embert. Az meg úgy megijedt, hogy térdre bukott – nem is tudta, milyen okosan cselekszik. Mert aztán elnyúlt a hóban, meghemperedett benne, s úgy maradt. A három medve megint csak közelebb jött, ott álltak szorosan az ember mellett, és nézték.

– Ember – mondta az egyik.

– Holt ember – mondta a másik.

– Medve – mondta a harmadik.

– Medve?! – mordult föl az első. – Miért volna ez medve?

– Olyan, mint mi. Szürke és fehér. Kismedve.

– Kismedve az eszed tokja! – bömbölte az első. Ezen aztán elkezdtek veszekedni, hempergették az embert le-föl a hóban (csak úgy recsegett a bordája), aztán az első odacsapott egyet a harmadik füle közé – a másik alig bírta őket szétválasztani. Szóval nem tudtak megegyezni sehogy sem. Nagy nehezen elcammogtak végre, de még messziről is hallatszott, amint föl-fölhördült az első:

– Kismedve! Még hogy kismedve!

Örült az ember, örült és lapult, aztán gyorsan, óvatosan kúszott tovább. Még jobban örült, amikor egyszerre csak fölszakadt a felhő, kisütött a nap, így végig látta a temérdek nagy hegyoldalt, s figyelhette a földön a medvenyomot – hogy azt aztán elkerülje. De bizony ez volt a baj. Mert egyszer hirtelen úgy érezte, mintha hátulról megütötték volna, vagy mintha valami rettentő súly zuhant volna a bal vállára – és máris emelkedett, szállt fölfelé, útitarisznyája lebegett az oldalán.

Egy óriás saskeselyű tartotta a karmában. Elszédült az ember egy kis időre, csak csüngött a madár körme között, mint valami üres zsák, aztán kinyitotta a szemét – de gyorsan mindjárt be is csukta rémületében. Sziklák, hógörgetegek, szakadékok vonultak alattuk sebesen, mintha fagyott tenger fölött szállnának, néha egy-egy hullámszirt magasba csapott, kis híján elérte őket. Aztán elsimult a vidék, végeláthatatlan, ferde hómező fölött repültek, csak egy kis fekete állat futott, futott, körözött a havon szüntelen, mindig a nyomukban, az éles napsütésben. De nem volt az kis fekete állat – az árnyékuk volt.

Akkor lassacskán ereszkedni kezdett a saskeselyű. Hintáztatta magát jobbra-balra, mint egy fáról hulló levél; közel lehetett már a fészke. Az ember akkor elővette a handzsárját. S mikor úgy gondolta, nincs messze a földtől, hirtelen lehasította a bal válláról a ruhát. A madár, hogy így váratlan elhagyta a terhe, megzökkent, felszökkent, az ember meg zuhant lefelé, bele a hóba, és mászott, kúszott, hempergőzött, ahogy csak erejétől telt, be egy sziklapárkány alá. Onnan leste a saskeselyűt. Az iszonyatosat vijjogott, s ott keringett, pörgött a feje fölött, óriás motollaszárnyával csapdosva a sziklát. Nem is mert az ember előbb elindulni, mint alkonyatkor. Akkorra már csönd volt, csak a hó világított. Ő meg ment, ment fölfelé egész éjszaka. Mennie is kellett, mert hideg volt, egyre hidegebb. Nem érezte már sem a lábát, sem a vállát. És mikor fölkelt a nap – óriás, rézszínű nap az egyik sziklahát mögül –, akkor se lett jobb. Mert melegített ugyan a napkorong, de úgy fénylett, úgy szikrázott a teméntelen havon, hogy az ember minduntalan a szeme elé kapta a kezét. Csak ment, ment a saját árnyéka nyomán – nem mozdult már semmi más a rettentő magasban –, de már az árnyékát se nagyon látta. Tüzes karikák rajzottak előtte, mintha milliom kis napot látna kergetőzni szüntelen, aztán, amikor az utolsó kapaszkodóhoz ért, egyszerre lerogyott a hóba. Nem látott semmit.

– Hát most kell itt maradnom, a hóban-fagyban, amikor majdnem elértem a tetőre? – nyűglődött magában félig vakon az ember. Végigtapogatta szakadt lábbelijét, széthasított köpenyét, aztán a zsebébe tévedt a keze. S kihúzott egy marék akáclevelet. Bizony, össze volt az már pöndörödve, de az ember szépen szétsimítgatta, megnyálazott közülük kettőt, s ráragasztotta a szemére. Hát, amint lassan kinyitotta a pilláját, mintha a szép zöld világosságtól megifjodott volna a szeme. Lassan-lassan elcsitultak a tűzkarikák, elhalványult a szikra-eső. Az ember fölkelt, és kapaszkodott tovább.

Az óriás ott ült a hegytetőn. Látta ő már jönni az embert, látta messziről, de nem szólt. Az ember megállt előtte, meg is hajolt illendően, és nekifohászkodott a mondókájának.

– Tanácsot kérnék tőled, óriás – kezdte, de az óriás mindjárt közbekiáltott.

– Micsodát? – bömbölte, de olyan erősen, mintha mennydörgés hasogatná a téli eget; a hegyek körben mind visszaverték a hangját, a sziklaöbölben megpendültek a jéglapok, mintha milliom cintányér verődne össze egyszerre, s tizenkét lavina kezdett lefelé csúszni a hegyoldalon. Még tiszta szerencse, hogy az ember hóban állt térdig, így nem bukott fel rémületében. Állva maradt hát, s mikor a legkisebbke visszhang is elült, csak elölről kezdte:

– Tanácsot szeretnék, óriás.

– Úgy! Tanácsot. – Most nagyon halkan beszélt. – Persze amikor minden kötél szakad, akkor hozzám szaladtok. De bezzeg máskor, amikor jól megy dolgotok, képpel se fordultok felém. Ötezer éve nem látogatott meg senki! Ötezer éve!

Már megint ordított. Az ember behúzta a fejét a válla közé, várta, míg elül a visszhang. Akkor megszólalt szép csöndesen:

– Már megbocsáss, óriás, de nem gondolod, hogy nagyon is messze találtál költözni? Nem valami barátságos hozzád járogatni.

Azzal elmondta, mi minden érte, amíg idáig eljutott. Elmesélte a három medvét, a saskeselyűt és hogy kis híján megvakult a hómezőn. Az óriásnak tetszett a történet, nevetett rajta, de úgy hahotázott, hogy valóságos vihart kavart vele, annyira, hogy a nevetése szele kiemelintette az embert a hóból, és sodorta, sodorta lefelé a hegytetőről. Alig bírt megkapaszkodni egy sziklataréjban. Visszamászott megint csak a tetőre, de nem nagyon tudta fölérni ésszel, hogy mi ebben a nagy mulatság. Annál kevésbé, mert most már az óriás egy szót sem szólt, csak ült, ült, és csak bámult valahová messzire.

Gondolt egyet az ember, lekanyarintotta válláról a tarisznyát, elővett egy pogácsát, és fölnyújtotta az óriásnak.

– Nézd csak, mit hoztam neked.

Az óriás fölcsippentette a pogácsát, rátette nagy, dimbes-dombos tenyerére, megnézte jobbról, megnézte balról.

– Ni! Pogácsa! – mondta, de valósággal rikkantotta. Aztán bekapta azt a kis falatot egy szempillantás alatt; úgy eltűnt a szakálla bozontja közt, mintha sose lett volna. De azért ízlett neki, mert közelebb hajtotta a fülét az emberhez.

– No, mondd hát, mit akarsz?

Erre az ember elmondta szépen, hogy gyermeket szeretnének, de nincsen. Az óriás elgondolkozott.

– Gyereket? Hm. Figyelj csak jól. Le kell menned a föld alá, a harmadik barlangba, ott el kell kérned a kulcsot. A többit majd meglátod.

– A föld alá? A föld alá kell mennem?

Az ember elszomorodott. Hát nem elég, hogy megmászta ezt a pogány-nagy hegyet?

– Ott ugye, sok minden érheti az embert?

– Ott sok.

Hallgattak egy darabig. Az ember sóhajtott.

– De keserves tanácsot adtál, óriás! – mondta végül.

– Keserves? Ez keserves? Bár mehetnék én a föld alá! – mondta az óriás, és sóhajtott ő is, de akkorát, hogy a sóhajtása szele megint elsodorta az embert, megint majd levitte a hegytetőről, s újra csak egy sziklataréjban kellett megkapaszkodnia. Mire visszamászott, nagyon meggyűlt benne az indulat.

– Bolond vagy te, óriás – vágta oda. – Miért nem mehetsz a föld alá, ha olyan nagyon akarod?

– Mert engem nem érhet semmi baj – mondta az óriás, de addigra már sírt, zokogott, csak úgy ömlött a sok dinnye-nagy könnycsepp a szeméből. – Engem nem érhet soha, semmi baj. Én örökkétig élek – bömbölte, és rángatta elő a zsebkendőjét, hogy a könnyét szárogassa. De addigra már az ember messze járt. Belátta, hogy nincs több keresnivalója az óriásnál, és mászott lefelé minél hamarább a hegyoldalon. Csak a sziklaperemről kiabált vissza:

– Köszönöm a tanácsot! Isten áldjon!

De az óriás is utánakiáltott:

– Ne menj még! Alig beszélgettünk! – S hogy az ember nem fordult vissza, gondolt egyet, s utánavágta a zsebkendőjét. – Fogd csak! Te szöcskelábú!

A könnye meg folyt tovább, de az is hiába folyt, mert mihelyt a szakállába ért, megfagyott, s lógott körben az arca körül, mint a jégcsap.

Az embert majd ledöntötte a lábáról a rengeteg-nagy zsebkendő.

Olyan volt, mint a zsákvászon, de égszínkék. Nem bánta, legalább beleburkolózott a hidegben. Futott, futott hazáig, de bizony a háza előtt kis híján összeesett. Az asszony segítette át a küszöbön.

Bent elnyúlt a szalmazsákon, úgy mesélte el, mit végzett az óriással. Az asszony csak nézte, nézte; látta, hogy sebes a lába térdig, s megesett rajta a szíve. Fölkapta az útitarisznyát, megtapogatta, volt még benne egy-két pogácsa. S máris indult az ajtónak.

– Hova mész? – kérdezte az ember.

– Csak megetetem a rigókat – felelte vissza az asszony, s máris szaladt, szaladt, egyenest az erdő felé. Ott megállt a nagy juharfa alatt. Bokáig ért a szép, sárga avar – mert éppen ősz felé járt az idő –, azt az asszony szétkotorta, végignyúlt a földön, s betemette magát hullott levéllel. De még az arcát is elburkolta vele bőven. Várt, várt egy ideig; nem is kellett soká várnia. Egyszerre érezte, hogy süllyedni kezd.

Sötét lett. És ő szállt, szállt alá a sötétségben, mintha átlátszatlan tengerbe merülne. Aztán mintha sziklát érzett volna a talpa alatt. Megállt. Hiába erőltette a szemét, nem látott semmit. Aztán lassan-lassan valami halovány világosságot látott derengeni, a világosság nőtt, közeledett, és egyszerre csak ott állt előtte a Kutyafejű. Alacsony emberke volt, nem is magasabb, mint az asszony, a feje kutyafej, rajta kis perzsa sipka. Kezében lámpást tartott.

Az asszony érezte a pálmaolaj szagát – ilyen olajat hoztak néha délről a kereskedők –, az égett a lámpásban.

Ott állt a Kutyafejű, és nézett rá. Végül megkérdezte:

– Miért jöttél?

– Hogy elkérjem a kulcsot – felelte az asszony.

– Minek a kulcs?

– Gyermeket szeretnénk.

Hogy így kikérdezte, a Kutyafejű megint csak nézett rá egy darabig, aztán azt mondta:

– Erre tessék.

Megérintette a sziklafalat, ott nyílt egy folyosó, azon elindultak. Egyszerre kiszélesedett a folyosó: eljutottak az első barlangba. Óriás, sötétzöld pálmalevelek nyúltak föl a barlang fekete magasságába, ismeretlen, nagy levelű bokrok szegélyezték az utat. De minden növény nehéz volt, súlyos, mintha sötétzöld drágakőből volna faragva. És meleg volt, egyre melegebb. Az asszony alig tudott lélegzetet venni. Végül már valósággal fulladozott és azt mondta: jaj! Erre a Kutyafejű megérintette a sziklafalat, és megnyílt egy második folyosó. Mentek, mentek jó darabig, s akkor megint kiszélesedett a tárna. Sokkal nagyobb barlangba jutottak, mint az első.

És az a barlang tele volt vízzel. Óriás tó szélesedett a föld alatt, s a tóban csak úgy nyüzsögtek az állatok. De milyen állatok! Az asszony legszívesebben visszafordult volna, olyan rútak voltak ezek a nagy varangyos békák, kígyófélék, tarajos krokodilusok. A tó közepén keskeny gát vezetett végig, azon kellett menniük. Bizony félve lépett az asszony a gáton, imbolygott járás közben, vissza-visszalesett a Kutyafejűre. Egyszerre csak látta, hogy a Kutyafejű benyúl a köpenye alá, s kivesz egy kis piros labdát. Azt bedobta a tóba, a víziállatok közé. Azok erre hirtelen abbahagyták az utálatos szörcsögést, s mind kapkodni kezdtek a labda után. Volt ott lárma, csak úgy zúgott a barlang. Dobálták a labdát, úsztak utána, lebuktak a víz alá, meg magasra vetették magukat.

– Nekem! Nekem is! – kiabálta egy kis sárga szalamandra. S amint apró öklével megütötte a labdát, az éppen átszállt a gát fölött. Erre a Kutyafejű gyorsan lekapta a kis perzsa sipkáját, s ügyesen, de még milyen ügyesen visszafejelte a labdát a vízbe, egyenest a szalamandrának. Lett erre hejehuja, örültek a víziállatok, de örült az asszony is, mert éppen végére értek a gátnak. Megint új folyosó nyílt előttük, elkanyarodtak a tótól. Akkor az asszony visszafordult, ránézett Kutyafejűre.

– Köszönöm szépen, Kutyafejű, a szívességedet – mondta. Azt hitte megörvendezteti, de az hirtelen ráncba vonta a homlokát. El nem tudta gondolni az asszony, mi a baj. Mentek egy darabig némán. Akkor megszólalt Kutyafejű:

– Admata a nevem – mondta. S mentek tovább.

Mentek, mentek, sokáig. Aztán valami sárga fény kezdett szivárogni a folyosón, s ők beléptek a harmadik barlangba. Ez még sokkal nagyobb volt, mint az első kettő, végeláthatatlan. Sárga fény derengett benne, s a halovány világosságban, a nagy, sötét sziklák mellől mindenütt fekete alakok emelkedtek fel, amint elhaladtak mellettük. Talpig sötét lepelben, a fejük is eltakarva, némán fordultak utánuk, fekete napraforgók. És csend volt itt, néma csend, csak a saját lépteik neszét hallották, amint a sziklaösvényt súrolta a talpuk. Egyre melegebb lett a levegő, egyre tüzesebb, a sárga fénybe lassan rózsaszín vegyült. Egyszerre csak, az egyik forduló végén, valami nagy, kénsárga lángot látott felvillanni az asszony. Akkor Admata megállt.

– Most már egyedül kell továbbmenned – suttogta, s előretolta az asszonyt.

– Nem jöhetsz tovább, Admata? – kérdezte az asszony.

Admata némán ingatta a fejét.

– Hát akkor – mondta a másik –, hadd búcsúzzam el tőled. – Azzal lekanyarította a válláról az útitarisznyát, kivett egy pogácsát, s odanyújtotta Admatának. Az csak nézte, aztán gyorsan letette a lámpását, két kézre fogta a pogácsát, úgy kezdte enni. Mikor az utolsó falatkát is bekapta, összesúrolta a két tenyerét, mintha morzsát verne le róla – pedig nem maradt ott egyetlen csepp morzsa sem –, s azt mondta:

– No jó. No jó. Hát akkor gyerünk. – Egy szikla mellé állította a lámpását, még meg is támasztotta egy lapos palakővel, s elindult az asszony előtt. Csakhogy most négykézláb. Az asszony görnyedten követte. Olyan forróság volt már, mintha tüzet lélegeznének. Az asszonyt kiverte a verejték, alig-alig vonszolta magát. Admata végre megállt, s megint maga elé tolta a másikat. Akkor látta az asszony, hogy óriás sziklakatlan peremén állnak, s onnan száll ki a fény, onnan csapnak fel a temérdek-nagy, néma, sárga lángnyelvek.

– Most kérd a kulcsot – suttogta hátul Admata.

– Kérem a kulcsot – mondta az asszony. Halkan mondta, mégis megzendült bele a barlang. A katlanból akkora láng cikázott fel, hogy az asszony térdre bukott, talán bele is esett volna, ha meg nem kapaszkodik Admata nyakörvében. De mintha hirtelen az egész barlang tűzbe borult volna, villámok csaptak át a fejük felett, minden aknaszáj kigyulladt, tüzesen tátongott rájuk minden üreg, lángoló szél perzselte az arcukat, kapta le a szempillájukat. S mikor a nagy, sárga láng lassan visszaereszkedett a katlanba, még akkor is ki-kigyulladt egy-egy sziklaodú, mint egy lassan juházó, dühös vadállat szeme. Némán, hunyt szemmel, összehúzódva lapultak a sziklaperemen. Akkor egyszerre pendülést hallott az asszony, fölemelte a fejét, s ott feküdt mellette a kulcs. Gyorsan felkapta, Admata is felugrott.

– No, most sebesen! – súgta az asszonynak, s elkezdtek futni, rohanni visszafelé, végig a teméntelen sok folyosón, aknán fel, tárnán keresztül, míg egyszerre csak előttük volt egy nagy fatörzs, hogy öten se érték volna körül nyújtott karral, s félig bele volt nőve a sziklába. Egy keskeny ajtó látszott rajta.

– Nyisd ki – mondta Admata. Az asszony gyorsan kinyitotta az ajtót a kulccsal, s már lépett is be a fába. Félig belülről szólt vissza:

– Köszönöm, Admata, köszönöm! – De meg kellett állnia, mert a másik egyszerre csak belekapaszkodott a szoknyájába.

– Te – mondta Admata –, te! Nincs… nincs még egy pogácsád? – Erre az asszony megint levette a válláról az útitarisznyát, könyökig túrt bele, míg megtalálta az utolsó pogácsát. Admata gyorsan vette ki a kezéből, és teli szájjal kiáltott az asszony után:

– Jó szerencsét! Jó szerencsét!

Az asszony pedig kezdett fölfelé mászni a fában. Végeérhetetlen csigalépcső volt ott; ahol kikoptak a fokok, keskeny létra pótolta. Bizony a sötétben el-elvétette az asszony, majdnem leesett, úgy kapaszkodott meg a létrafokban. Lassan azért derengeni kezdett előtte valami világosság. Egyre kékesebb, egyre áttetszőbb lett körülötte a levegő, s mire véget ért a lépcső, éles fénycsíkok vetődtek be a fa oldalán, mintha zsalun át szűrődnének. A lépcső végén megint ott volt egy keskeny ajtó. Az asszony kinyitotta, és kilépett a fából.

Ott állt az erdőben, a juharfa alatt. Káprázott a szeme a szép délelőtti napsütésben, s akkor vette észre: kezében a kulcs egy szál őszi kikerics. A sárga avar úgy tündöklött, mintha virágmező volna. Annak is nézte az erdő minden maradék pillangója, mert ott cikáztak fölötte, zümmögő dongókkal, méhekkel vegyest. És az avarmező közepén ott feküdt egy kisgyerek. Szép kisgyerek volt, és néha-néha utánakapott az elszálló kék pillangóknak. Az asszony odafutott hozzá, fölkapta, és máris indult hazafelé. Ideje is volt, mert az ember ott topogott a ház előtt.

– Hol voltál? – kiáltotta már messziről. De az asszony nem szólt, csak a kezébe adta a kisgyereket, s máris futott be a házba, hogy keressen valamit, amibe beleburkolhatná a gyereket – mert éppen ősz felé járt az idő. Föl is kapta az óriás zsebkendőjét. Olyan volt, mint a zsákvászon, csak égszínkék. Abba belebugyolálták Szádelit – mert így nevezték el a gyereket –, de később is jól jártak vele, mert belőle szabták a kisfiú ingét. Az aztán sose maradt le a gyerekről – mert hiszen az óriás zsebkendőjét nem lehet kinőni.