Amerikai napló

Szeptember

Elég sokszor szorongtam már életemben – volt rá mindig okom –, de ilyen pánikszerű félelemmel, mint ez előtt az amerikai út előtt, kevésszer. Hetek, hónapok verítékes rémülete után mégis kimentünk a repülőtérre, felszálltunk a Malév-gépre, még Pankának is telefonáltam a váróteremből, ahogy meghagyta, és elrepültünk Frankfurtig. Ott átszálltunk a Panam Jumbójára. Óriás gép, olyan nagy, hogy az ember sétahajónak érzékeli. 3 + 4 + 3-as üléssor, bár nem olyan kényelmes, mint hírlik. De lehet sétálni a sorok közt, átmenni a büfébe, ingyen osztogatják az üdítőitalt. Folyton tömik az embert finom ételekkel (egyébként a Malév tízóraija is felséges volt), meleg ebéd persze, különösen a ráksalátát tudtam méltányolni. Isten megvert minket a mellettünk ülő útitárssal, egy szót se szólt egész úton, csak vedelte a vodkát. Nagydarab amerikai farmerféle volt, remegett a keze, és olyan döbbenetes tájszólással köpött oda egy-egy szót a légikisasszonynak, amit – szerintem – ember nem érthet. De a stewardess értette. Isten megáldott a másik útitárssal, aki negyedórai idegeskedés után (Balázs mögöttem kapott helyet) felajánlotta, hogy átül a másik sorba. Meg is cselekedte és aludt egész úton. Mozi is volt, egy Colombo-film, egy szót se értettem belőle, de a hosszú úton a színes film valahogy elszórakoztatott. Talán az óceánt is láttam, de ez nem biztos. Időnként minden kék volt odalent. Különben a nagy, fehér felhőkarfiolok a napsütésben. Szép. Korunk egyik közismert látványa: felhők tízezer méter magasból lenézve. Elmotyogtam a Babits-verset: …Térdeltem a tenger dagályát. Ezt Babits, úgy látszik, repülőknek írta. – Az időeltolódás csak öt óra volt; később ennek megvolt a böjtje, Chicagóig újra csúsztunk egy órát. – New York. Vár a fogadóember, egy magas, ősz hajú, stilizált Uncle Sam. Még kockás nadrágban is volt. Kedves, barátságos. A lengyel fiúval való előzékenysége. Egyáltalán; a lengyelek vagy a közép-európaiak. Az öregasszony. Vele együtt megyünk a csomagokért. Kb. egy órát állingálunk a körforgó csomagszalag mellett, lassan elnéptelenedik a környék, mint egy futballmeccs után – a mi csomagunk nincs meg. Még egy idős magyar házaspár ugyancsak ott marad csomag nélkül. Mindenünk elveszett. Négy koffer, őszi-téli holmi, kéziratok, pótolhatatlan írásvázlatok. Ha nincs Uncle Sam, ott pusztulunk a futószalag mellett. Ő aztán szaladgált ide-oda, jegyzőkönyvet vétetett fel az esetről, képről is ki kellett választanunk, hogy mihez hasonlít a csomagunk (mint egy csomag-Szondi-teszt, olyan volt) stb. Végül olyan késő lett, és a reptéri busz is (baleset miatt) késett, hogy gondviselőnk taxiba vágott bele minket, úgy küldött a United Airlines-hoz. Fel a harmadik repülőgépre. Itt már röhögtünk. – Elveszett az összes csomagunk – mondta Balázs, és mindketten csukladozva hahotáztunk, mert ez már maga az abszurditás. A lábam elefántnyira dagadt, keresztráncok voltak rajta, mint a csecsemők lábán, olyan dundi módon. Bár nem olyan üdén. – Chicagóban fél kilométert mentem ezen a lábon, de nem volt női WC. Ez már lázálomszerű volt, a mi időszámításunk szerint úgy 3-4 óra lehetett éjjel. Aztán a negyedik repülőgép, Cedar Rapidsig. Itt szerencsére vártak, már csak háromnegyed órát kellett autózni. A May Flower előtt egy pillanatra Hualing és Paul.^* A kedves Mary Nazareth^* még elmagyarázta a főbb tennivalókat, de ezt már nem nagyon hallottam.

Elterültünk az ágyon.

11.30-kor Mary értünk jön. Bevisznek Iowa Citybe bevásárolni. Nagyon kell sietni, egy ABC-ben mindenfélét rádobálunk a bevásárlókocsira, kenyeret, tejet, gyümölcsöt, félkész ételt, a bankban mindenféléket mondanak, Mary elintézi. Rohannunk kell, mert Mary vállán ül még vagy harminc író. Délután már „seminar”-ra kell menni, egy néger feminista hölgy beszél, kicsi, kövér, a fekete nők elegáns viseletében, fején az a különös turbán. Balázs egész jól érti. Rutinos beszélő, otthon Ghánában állandó politikai előadó lehet. Az egyetem egyik kistermében van ez, adnak üdítőitalt, sört, kávét, lágyan elkenő vitát. Sok a színes. Itt követem el életem szinte hihetetlen baklövését. Az előttünk ülő fiatalember hátrafordul, közli, hogy járt Magyarországon. Beszél a Közel-Keletről, Palesztináról. Szóval izraeli? – mondom. Kicsit elhomályosodik a szeme. – Nem, palesztin – mondja. – De nem utál meg minket, csodálatosképpen. Jóízűen fecsegünk, félig angolul, félig magyarul, mert magyar egyetemre járt. Ámbár, aki erről a fiúról meg tudja állapítani, hogy arab, az ügyes ember. Kiköpött európai külleme van. – Este: „fekete zene”. Nagy broadwayi show, egy óriási színházteremben; huszasévekstílus és -stílusparódia. Remek színek, nagy dzsesszkultúra, tánc, ének, némafilmutánzatok. Furcsa egy művészet: részben nagyon gondos, kidolgozott, érett rendezés, színvonal – részben maga a harsány banalitás. Tömeglenyűgözésre való. Azt is akarja, és sikerül is neki.

Folytatódik a szürrealizmus: megjöttek a csomagok. Reggelre felhozták őket a szobánk elé. Nem járkálunk már egy szál fehérneműben iowabeli kies lakhelyünkön. Miért is mostam ki mindenemet? Az elefántlábamon állva. – Ma volt angolóránk. Egy bolgár: szintén tud magyarul. Két japán^*, ők, szegények, szinte egy szót sem tudnak angolul. Szóval, akadnak, akik még úgy sem tudnak angolul, mint mi. A Julius Cesar^* nevű, szakállas ifjú brazil viszont csak finomítani akarja a szókincsét. Szinonimákra van szükségem, tudja (you know), egy kicsivel több hajlékonyságra, tudja (you know). A fene egye őt. Még Julius Cesar is hozzá!

Most gyorsan a mai estét: Engle-ék elvittek kisautóbuszon egy farmra, illetve kisvárosba. Ez német alapítás, Engle-nek valami ükrokonsága is van ott; sok kínaival mentünk. Itt és most a kínaiak a menők. Nagypolitika a háttérben. Van köztük valóban Kínából való (kettő) – ez nagy csoda. Remek vacsora egy rusztikus étteremben, Engle-ék csakugyan jól fel tudják oldani a hangulatot. Ivás, fecsely, mindenki mond egy verset hazája nyelvén, én persze (na mit is? hármat szabad találgatni!) a Szeptember végént. Persze, csak az első versszakot, és azt is összezavarom. Hogy én elhalandzsázzam a Szeptember végént Iowában, kínaiak előtt, német sörtől kábán – ebben van valami meglepő. Bár, ki tudja? Hogy mi van itt bedobva emberfajtákban, nyelvekben, figurákban, az határozottan földgolyóméretű. Különben főleg a palesztinnal dumáltunk – na ja, tud magyarul is, egész jól –, idáig rokonszenves fiúnak látszik. Ő egy Mahmud Dervis-verset mondott – rajong ezért az iraki költőért. Azt mondja, utálja a nacionalizmust, most divat arab entellektüelek közt szidni az arabságot: Ady ehhez a káromkodáshalmazhoz képest dajkadal. (Mármint őszerinte.) Bécsi szeletet ettünk; sohasem ettem életemben ilyen bécsi szeletet, de finom volt. Most altatót veszek be; nem könnyű az időátállás.

Késő délután. Gyönyörű napsütésben az erdő. A May Flower hatalmas, modern épületét félkarjában erdő keríti, oda néz az ablakunk. (Ablakaink; kétszer másfél szoba, lakókonyha, fürdőszoba.) Remek apartman. Egyetlen hibácska: rusznik vannak benne. 30-35 éve nem láttam rusznit. Határozottan fürge állat, a plafonra is felmegy. Azt mondják, a nagy, modern palotákban újratermelődik. Nem kedvelem a rusznit. Velőtrázót sikoltattam, amikor rátaláltam a fürdőszobapolcon, a nehezen összespórolt Dior-parfümöm mellett. (Minek a ruszninak Dior??) Alkonyodik a tömör fák fölött. Egy madár is lakik itt, egy madár, mondom. Mindig ugyanazt mondja: Si-si-si. Ha nem nappal mondaná, bagolynak tartanám. De még Balázs sem tudja – a nagy madárszakértő –, hogy mi lehet.

Ma csak bevásárolni vittek be minket a kisbuszon egy élelmiszeráruházba. A város ugyanis fél óra innen gyalog. Balázs már megjárta. Azt mondja: egy szál magában gyalogolt, itt senki sem gyalogol. Végre csöndes nap. Csak be kellett vásárolni egy hétre. Mindent. Rizst, krumplit, olajat, félkész ételt (de milyet, az isten szerelmére?), sót, tejet, kenyeret. Itt főzni kell. Érdekes kísérlet lesz. Lisztet elfelejtettem. Adtak némi edényt, talán majd azt is venni kell. Mi nők, segítettük egymást a bevásárlásban, a brokkolit ismertettem (Isten áldja Gergely Ágit, aki bölcs szavakat ejtett róla), de van vagy hatféle zöldség, amiről fogalma sem volt sem a török, sem az egyiptomi, sem a kolumbiai asszonynak, rólam nem is beszélve. Írónők, zongoristák, egy kínai táncosnő. (Ez utóbbiról folyton az a régimódi szó jutott eszembe: ladylike. Kisült, hogy Londonban végzett balettiskolát, anyanyelvi szinten beszél angolul.) A mosószerek. A fagylaltkészítmények. Hogy mondják angolul: konyharuha? Vágódeszka? Serpenyő?

De ezt a Petőfi-ügyet nem értem. Hogyan lehetséges az, hogy eltévesztettem a Szeptember végént? Jó, jó, tudom, nem veszi észre senki. Hóttmindegy, mit darálok vers címén. Csak Balázs vigyorgott undorítóan, és a fülembe sutyorogta: mi az, te átírod a Szeptember végént?

Az úgy volt, hogy a némileg beszeszelt társaságban Hualing, a háziasszony felállt az asztalfőről, odajött hozzám, átkarolt, és az ő elbűvölő módján a következő kettős kérést intézte hozzám:

1. Mivel Magyarország a modern zene, egyáltalán az izgalmas zene országa, énekeljek el egy szép magyar dalt a nemzetközi füleknek.

2. Mondjam el – magyarul – egy versemet.

Lehet-e kapni két halálos pisztolylövést? Hiszen már az elsőtől meghal az ember. De én kettőt kaptam, az fix. Csak ültem ott tátottan néma szájjal, az elcsöndesült asztal mellett – ragyogó szemek, biztató mosolyok, a kibontakozó „jelenet” feszültsége – ültem, mint egy ember formájú döglött hal, egy sohasem is birtokolt nyelv most végleg szétfolyó szavai után bámulva, meredten. Szavak, szavak! Most, rögtön, felelni. Végül is, a magam sajátos angolságával, a következőket válaszoltam Hualingnak: 1. Köszönöm, hogy Magyarországot a zene országának nevezte. Sajnos, én ezt bizonyítani nem tudom, mert egy éve hangszálgyulladásom van, nem tudok énekelni. 2. Ha nem volna hangszálgyulladásom, akkor sem tudnék énekelni, mert egyáltalán nem tudok énekelni.

Az előzmények után akadhat valaki, aki kételkedhet benne, hogy a „hangszálgyulladás” szót produkálni tudtam. Micsoda tévedés! Hangszálgyulladásból készültem. Tisztában voltam vele, hogy erről szó fog esni. Mindjárt közlöm is a szót. Segítsük egymást, magyarok! Ki tudja, talán jól jön az a hangszálgyulladás valamely angol társalkodás folyamán. Tehát: hangszálgyulladás = vocal cord inflammation. Milyen egyszerű, milyen hasznos.

Érdekes különben, hogy ez a magyar dalolás külföldön mindig fel-felbukkan az életemben. Egyszer például a Rajna-kanyarban. Az igelheimi szüreti mulatság csodálatos borai után arra vetemedtünk Balázzsal, hogy az autóbuszhoz visszatérőben, a pompás kisváros éjszakai macskakövein botladozva, mi is elordítsunk néhány dali-dali dalt, azt, hogy Éva, szívem, Éva, meg Sej, haj gyöngyvirág. Miután az egész város dalolva üvöltözött, ez nem vált feltűnővé. Az autóbusz mellett azonban ott várt minket Jékely Zoli, aki néhány percig hallgatta produkciónkat, majd az ő elegáns, peckes járásával mellénk lépett – némileg sápadtan a bortól vagy a lelki felindulástól –, és így szólt bámulatos eréllyel: – Azonnal hagyjátok abba ezt az istentelen kornyikálást. Nem tűröm, hogy kompromittáljátok Bartók nemzetét. – Érdekes ez. Hiszen fiatalabban még tudtam valamennyire zöngicsélni. Főleg, ha más is dalolt. Balázst viszont már a katonaságnál eltiltották az énekléstől. Akik vele egy sorban meneteltek, fellázadtak ellene. Közölték vele: Hiába vezénylik, hogy: Nóta! Te ne énekelj, Balázskám, te csak tátogass!

Voltak tehát okaim a dalolás elutasítására. Fönnmaradt azonban a szűrőn a versmondás. Nagyjából annyira szeretem elprodukálni a verseimet társaságban, mint a kozmás spenótot. Segíts ki, édes öcsém, Petőfi Sándor! Bejelentettem Petőfi nevét – esküszöm, hogy az egyik kínai ismerte! – és bedagadt a torkom. Már az első sor nem jutott eszembe. Aztán elkezdtem. Nem, kérem, ne higgyék, hogy az anapesztust eltévesztettem. A magyar anapesztust talán akkor sem téveszteném el, ha bubópestisem volna. De talán a szesz tette, talán az idegen nyelv erőszaka, a környezet: valamilyen nyelven kívüli állapotba kerültem. A szavak ki-kiestek, le-lefutottak a tudatom alá, mint egy ronggyá lőtt pulóver szemei. Villámszerűen betűztem őket, toldalékoltam: még, már, hát, el, be, szép. Irtóztató volt. Úgy éreztem magam, mint egy pap, aki elfelejtette a Miatyánkot. Csak ültem ott, felfoghatatlan, monumentális hülyeségemben. Megtapsoltak.

Hála Istennek, nem volt semmi. Főztem. Olvastam. Próbáltam magamhoz térni, azonosulni a saját személyemmel. Nem nagyon megy. Nem tudom kinyitni a konzerveket. Az eszközök, a gombok, a kallantyúk. Kinyomom, behúzom, gimbelem, gombolom a kapcsolókat a falon, a fürdőszobában a melegítőt, a konyhában a szagelszívót, és a dolgok zúgnak, kigyúlnak, elalusznak, hörögnek, kacagnak, sikoltoznak. Mi lenne velünk, ha nem ismernénk legalább Nyugat-Európát? Mit csinál az a kis indonéz, bájos, fura gyerek, aki állandóan a fején tart egy báránysipkát?

Kínai hétvége. Hualingék lázasan készültek erre, főszám. Kettőkor konferencia, csupa kínai ül az előadóasztalnál, az öreg, az első szónok röviden végez. Ezzel Tu furól beszéltem, a vadliba lábán küldött levélről, amely klasszikus kínai motívum. Tudniillik, vadlibák repültek az Iowa folyó felett. Aztán beszél mindenki, kínaiul (ezt tolmácsolják), angolul – ezt sem ártana tolmácsolni, legalábbis nekünk. Őrült fárasztó. Pedig talán kihámozhatnánk valamit, ha értenénk. Mintha több fogalmuk volna – úgy általában, modern történelmük alapján –, hogy egy-egy vonatkozás, mellékmondat mit jelent. Mit tudhatnak minderről ezek a rendkívül jószándékú, naiv amerikaiak? – Utána fogadás a National City Bankban. Hogy miért fogad minket egy bank, miért ad italt, szendvicseket, csevelyt – ez itteni specialitás. Beszélgetek a hosszú lengyellel angolul. Értjük egymást. A holland házaspár tud franciául. Micsoda megkönnyebbülés! Odajön az argentin, ez is poliglott, derék társalkodás Fernando Pessoáról. Finom dolgokat mond róla, különben is imádja. Paul azt mondja, szeptember folyamán lesz korrektúra a könyvemből. Fényképet akar, hoztam is, de unom ezt a fényképesdit. Nem vagyok én szappanreklám.

Főzök gyorsan sütött sertéskarajt rizzsel, van dinnye (ez tökszerű, sajna), kávé. Hajat mosok. Víz pocsék, kemény. Éppen ebédelni kezdünk, amikor beállít Husszein, a palesztin. Hosszú társalkodás az arab irodalomról. Közben adok neki némi ételt, megdicséri; olyan, mint a brassói aprópecsenye, mondja. Pesti vicceket is mesél. Kedves fiú ez, bár még sohasem hallottam róla, hogy valaki délben fél kettőkor jöjjön látogatóba. Hosszan kiterjeszkedik a Mohamed előtti „pogány” irodalomra, ez lelkesíti. Gyönyörű arab verseket idéz. Hogy is volt? „Ha meghalok, nem fog siratni sem édesanyám, sem a törzsem, de van nekem úri családom: egy hiéna, egy farkas, egy oroszlán, tigris (?) – tágas a világ annak, aki félve és reménykedve, idegenül járja a földet.” Vagy: „Néma hullámokban a sivatagi éjszaka, a csillagok mozdulatlanok, mintha a… hegyére volnának kötözve kötéllel; a hegy összekuporodik, mint köpenyes öregember.” – Nagyon érdekes, amit mesél, de fárasztó. Hangereje feltűnően nem ismer pianót. Majd folytatjuk. – 4.30-kor a portán találkozó. Nagy buli Lieberlingéknél, néhány kilométerre Iowa Citytől. Teljesen magányos luxusvilla, egy tó partján, gyönyörű erdőkkel körítve. Filmszerű környezet, a kétemeletes hallban 17. századi olasz festmények, egy ember nagyságú barokk szobor. Fantasztikus lámpák,   ilyen kürt formájúak, de az egyiket fordítva tették fel, így,   szájával fölfelé. Hallatlan érdekes hatás, kiszámított, rafinált véletlen. A ház félig üvegből van. A pázsiton büfé, majd egy kínai táncosnő és egy kínai fuvolás bemutatója. A balett minden diktatúrában magas színvonalú, ezt tudjuk. Aztán feláll mind a harmincöt kínai (ezek nem mind iowások, ezek meghívott vendégek), és kórusban énekelnek, dirigálja persze Hualing. Ez kedves, láthatólag amatőr, összecsapott produkció. Csak énekelnek, hol jól, hol rosszul – eléggé európaiasan és örömmel. Most látom csak, szemben velük, hogy mennyire nem hasonlítanak egymásra. Hülye európai vagy fehér emberi szemléletem, hogy tudniillik a sárga emberek egyformák, végre „atomjaiban” is felrobban. A legkülönbözőbb típusok. Nekem legjobban tetszik egy ősz szakállas, Li Taj Po. Nagyon elegáns, nagyon klasszikus. Többségük amerikai kínai, ez erősen érződik rajtuk. Már a mozgásuk is amerikaias, a modoruk. – Aztán vacsora (nem valami jó) kint a gyepen, a csodaszép estében, a tó fölött, remek fák, virágok, terített asztalok, inasok tömege. Már kezdek fáradni. Az én nyelvtudásommal nagy aktivitás szükséges a társalkodáshoz. Egy múzeumi igazgatónő. Ezzel végre lehet Matisse-ról, Bonnard-ról beszélni. Bár ő prekolumbiai szakértő. Itt Balázs excellál, mert a kínai előadások alatt kilógott cigarettázni és inkább belesett a múzeumba. A konferencia ugyanis a múzeum gyönyörűen megcsinált nagytermében volt. Építészetileg vadmodern, remek. A nagy képek a falon – azokról lehetne csevegni. Nem esetem ez az erőszakos átmenet a szürrealizmus és expresszionizmus közt. Állandóan novellákat mesélnek el nekem, és ha nem, kellemetlen nonfiguratívok. – S az este még mindig nem ért véget. Kezdek egyre jobban fázni, magányosodni. Ez voltaképpen vitalitáshiány. De nagyon kicsi már a napi energiám. Még be kell menni a csodaházba, koncert. Az iowai vonósnégyes. Két Haydn, egy Samuel Berber. A két Haydnt majdnem fogom. Végre haza. Holnap kirándulás a Mississippire.

Utóirat Lieberlingék estjéhez. A házigazda volt múzeumigazgató, kicsiny, fehér hajú, fehér szakállas, innen a műkincsek özöne. – De amit még mondani akarok, az egy kép. A ház előtti napfényes gyepen körben ülünk, középen hely a táncosnőnek; félhátunk mögött a tó, a fák, a ligetek. Most kiáll a kínai fuvolás. Elegáns, öntudatos amerikai fiú; el is magyarázza, hogy milyenfajta ősi, kínai fúvós hangszereken játszik. Ott áll a sötéten tükröző, nagy üvegfal előtt, ami a ház teljes oldala. Most feltűnik egy repülőgép; itt folyton szálldosnak, mint a szitakötők. És a fekete üvegfalon egyszerre tükröződik a kínai fuvolás rendkívül finom sziluettje és az ezüst repülőgép, amely áthúz fölötte fényesen; modern glória.

Azt mondtam, hogy a Lieberling-est fárasztó volt? Micsoda gyerekjáték volt a „John Trip”-hez képest! Ha ez így megy tovább, belepusztulok. Ifjú atléták, boldog nyüzsgők térdig lógó nyelvvel loholták végig ezt a napot. Ami sok, az sok, mondogatták.

Mi volt az a sok? Negyed 10-kor találkozó a portán. Késések, kis hibák, tízkor elindulunk. Kb. másfél óra múlva megérkezünk a John Deere Gépgyár főtelepéhez. Mint mondják, az amerikai Középnyugat (Middlewest) legnagyobb ipari vállalata, 1837-ben alapították (mármint John Deere alapította), öt nemzedék óta a család kezében. Ahol mi kikötöttünk az autóbusszal, az az adminisztratív főépület. Ez gyár? Óriási park közepén (a parkban tó, tóban hattyú) egy csokoládészínű, tiszta acél épület, az ablakok is csokoládészínű üvegek. Csupa üveg és acél sötétbarnában, komor volna, ha nem venné körül az elképzelhetetlenül ápolt, hatalmas természeti környezet. Így kis híján fenséges. Hja, persze, ki építette? Saarinen. A tó szigetén Henry Moore-szobor. Mindebből oktatást kapunk egy elegáns igazgatófélétől, egy elegáns előadóteremben; színes filmet is vetítenek a gyár múltjáról, jelenéről, piacáról (a Távol-Kelettől Párizsig és vissza), termékeiről. Elsősorban mezőgazdasági gépeket gyártanak. Traktorok, cséplő-arató, vető- stb. gépek, minden növényfajtára, éjszakai betakarításra, különböző fokos lejtőkre, domboldalakra, fadöntésre, hóekézésre. Gyönyörű szörnyetegek; a földszinten életnagyságban kiállítva. A berendezés, a színek ebben a palotában. Alapszín: a csokoládébarna. Az változik, hullámzik, kereszteződik a márványszerű fényes padlatokon, falakon, bőrgarnitúrákon, szőnyegeken, minden árnyalatában: barna, drapp, sárga, tojáshéjszín, vajszín, ekrü, fehér. Hányféle fehér, istenem! Hányféle barna, sárga! Van egy japán képgyűjteményük. Egy kis szalon, teljes fal nagyságú Aubusson-gobelinnel. A minta: korai Braque-szerű, bár nem a rá jellemző szürke-zöldben tartva, hanem a meleg barna-sárgában (lásd feljebb a színeket). Még a halak is a tóban, részben aranyhalak, részben valami óriás világossárga, de narancssárga fejű halcsodák; külön haleleséget osztanak ki, hogy szórakozzunk velük. Eszik ugyan, amit nekik szórunk, de olyan kövérek, mint a vemhes tehenek. A természet persze mindenütt beúszik a Saarinen-palotába: minden ablak, minden terasz facsoportokra néz, napfényes, nyírott gyepes domboldalakra; üvegfolyosókon lengünk át egyik épületrészből a másikba, juharfák alattunk. S egyik épület közepén: japánkert. Értsd: télikert, üvegkupolával fedve, érő mandarin a kis fákon, a lépőkövek közt e célra törpésített zöld-göndör pázsitfű. Fent, a magasban egy páfránycsillár, mint a tróntermek fődísze, velencei üvegből, csak ez lógó páfránytömegből. A végtelen sokféle zöld közt sötétvörös begóniaszerű szegélyvirágok. Az irodák jó része idenyílik; át-átfutnak rajta egy-egy ügyirattal. A kertterem kb. három-négy emeletes.

A földszinti nagy gyári ebédlőben lunchöltünk, remek ebéd, kétujjnyi vastag, vajpuha rosztbif stb. Beszédek. Újabb magyarázatok, filmek, részletek. Öt-hat liften le-föl. A Henry Moore-szobor készítése, Moore szembenéz velünk: szállítása helikopteren, avatása. Kb. négy tonna bronz. De lehet, hogy a számban tévedek. Az igazgatótanács belső termében egyszerűen leülök a bőrfotelok egyikébe. (Öt arckép a falon, öt nemzedék, mint említém; a maival együtt ebédeltünk.) Nem mintha ki akarnám próbálni, mi az, főüzletembernek lenni. Tartok tőle, hogy ez nem az én stílusom. Csak kezdek szédelegni. Az argentin: gyönyörű ez. Amerikanizált legjobb európai import. Én: szinte fenséges. A jó ízlés túlzása. L’extremité du bon gôut. Argentin: Ahogy bejön a természet… Én: Micsoda rafinált természet!

A lunch után mentünk gyárlátogatásra, aztán vissza a főépületbe, s onnan tovább. Nem fontos a sorrend, de így volt. Ezek után a gyárlátogatás. Látjuk az öntést, az anyagkeverést, a néger munkást, amint megkopogtatja a gépből jövő agyagformát (öntőformát), a selejtet kidobja. Elhozunk egy-egy darabka selejtet. Óriási csarnokok. Óriási villanykemencék. Óriási zaj. Körfolyosókon visznek minket, védőszemüveget adnak és ki-kigyulladó diaképeken magyarázzák a gyártási folyamatokat. Egyébként „munkás” alig van. Egy szeplős villanytargoncás, egy-két nem tudom, mit csináló. Csak gépek, csak zajok. De a levegőre büszkék. Egy műszakban hússzor cserélik a levegőt. (Így is meleg van.) Környezetszennyeződés: nulla. Hosszan magyarázzák, hogy hová, mi módon rekkentik el a szennyező anyagokat, a füstöt, a hamut, a… Hiszen ugye látjuk a parkokat körös-körül. Így sül ki, hogy még a hattyú, az aranyhal a vízben is bizonyos fokig reklám. A helyes környezetvédelem reklámja. Tiszta a víz. Mindenkin védősisak, zöld, fehér, sárga, olyan vidám motorossisakok. Védőszemüveg is, persze. Ivókutacskák. Cafeteria, oldalt. Csak a zaj! Ezt nem tudják megfékezni vajon?

Mire kijövünk a gyárból, rongy vagyok. Most megint az autóbusz, vissza a főépületbe, majd Davenportba megyünk. A Mississippi. Itt még kicsi, csak kétszer akkora, mint a Duna. Egy ómódi Mark Twain-hajó: húsz éve csinálták ó-Mississippi stílusban. Két fantasztikus kéményke, mint a Verne-illusztrációkon, fehérre festett vasrudacskák; ennivaló bűbáj. Méregdrága lehetett a kibérelése. De – gondolom, mint a John Deere-gyár esetében is – ez a társulat is támogatja az iowai egyetemet, az írótalálkozókat, a kulturális ösztöndíjrendszert. (Adókedvezmény.) Hajózunk a Mississippin. Darálom magamban: itt vagyok a Mississippin. Hogy tudjam. Egy zsiliprendszerbe lépünk be, egy hidat kettényitnak előttünk. Egy másik híd alatt elférünk. Monstrumok ezek a hidak. – Jé, mint a boszporuszi híd, mondja Leyla^*, a török novellista. Kis falatozás, italok, Bourbon^*. Szalonnába göngyölt csirkemáj. Pompás. Sör. Ugyancsak pompás. (Pedig nem vagyok nagy sörivó.) Alkonyat a Mississippin. Mondom Leylának: Ha eszembe jutna, hogy írjak egy verset „Alkonyat a Mississippin” címen, közundort keltenék otthon, mint hülye sznob. De nem valószínű, hogy eszembe jutna. Felső fedélzet, első hajóteraszka, tat. Nézzük a vizet. Lassan kigyúlnak a parton a városok fényei. Hol van Hannibel, Mark Twain városa? Már megint hívnak enni. Vacsora. És kitör a zene és kitör újra a kínai szereplés. Dal, tánc, először csak általános dzsessz (a kolumbiai nő fogyhatatlan; ezt mondta a jelen levő hivatásos fényképésznek: Engem vegyen le, én művész vagyok. Bűbáj baba; én tömörebben tudnám jellemezni, hogy ő micsoda. Na dehát, legalább egy ilyen mindig jelen van az efféle összerohanásokban.) Aztán a kínaiak, ismét, főképp. Értem én ezt, hogyne érteném. Ez Hualing nagy napja, ezért dolgozott hónapokon át, ezért a „kínai víkend”-ért. A nemzetéért teszi és talán fontosat is tesz. Eszméi nyilvánvalók: oldódás, összemelegedés, béke. Mi nem ugyanezt tennénk, ha módunkban volna? Összehívni a tajvani kínait a kontinentális kínaival – ez nem csekélység. – Csak nekünk egy kicsit fárasztó. Ilyen nap után! Este van, mindenki vedel, kínaiak produkálnak (egyébként lényegesen jobb, mint az elő-előpenderedő egyebek) hivatásosak vannak köztük, táncosok, zenészek. Időnként kiáll valaki más is: énekelint egyet: valódi brazil népdal, valódi lengyel ballada, valódi görög ez-meg-az (ez utóbbi egész jó volt és főleg rövid), zenekar bele-bele, óriási hacacáré. Az exhibicionizmus orgiái – egyes esetekben. Beszélgetni nem lehet, csak ordítani. Így ordítok egyet-egyet a filippínóval, Thomas Mannról és Lukács Györgyről, a keletnémettel, Ninóval^*, a bolgárral (milyen aranyos fiú: tud magyarul), a hollandokkal és főképp Leylával, stb., stb. Minden ital ellenére az est véget nem érő; a nem kínaiak egy kicsit bágyadtak. Végre kikötünk újra Davenportban. Lampionos hajónk a zúgó zenével olyan, mint egy hasonlat. Teljesen kívül a realitáson. Mississippi, motyogom. – De nincs vége! Nem engednek kiszállni, még egy fuvolaszám, még tánc, mulassunk, jaj be jó. A hajólépcsőn a hosszú lengyel alszik, a holland asszony, aki vasból van, mindennap leúszik az uszodában néhány kilométert, csak annyit súg: C’est trop. És nincs vége, nincs, nincs. Mikor végre kitántorgunk a hajóról, az izraeli a parton áll már – leginkább egy angol miniszterelnökre emlékeztet – és bágyadt mosollyal mondja: Mintha picikét hosszú lett volna ez az este. A buszban is dalolnak a kínaiak. A dél-amerikaiak ellengőzt adnak, dacos spanyol dalokkal. De nem bírják szusszal; mondom, a kínaiak szintje jó. Mindenkinek elfogyott a cigarettája, a hajón minden volt, csak cigaretta nem. Azt nem árultak. Félájult kupacmivoltunkból föl-fölver egy-egy cigarettakolduló. Mi is koldulnánk, de ahhoz sincs erőnk. A görög költő ad cigarettát, csak úgy. Honnan szerezte? A kínaiaktól.

Nagyjából ezzel a kínai cigarettával ért véget a kínai víkend. Egykor értünk haza.

Hordó nagyságú fejemet lógattam a légkondicionáló fölé.

Angolóránk lett volna, de elmulasztottuk, Mary elvitt bevásárolni. Ez a bevásárlásrendszer nagyon fárasztó. A legjobb indulattal autót ajánlott föl Mary, arra vártunk egy órát, nem jött, Peter (Nazareth, Mary férje) végre bevitt néhányunkat egy áruházba. Ott lábasokat, késeket, háztartási micsodákat vettem (főzés!), amik az élelmiszer-áruházban nem találhatók. Viszont itt nincs élelmiszer. Mire végigtologatom a kocsimat az áruházon – még Mary segítségével is, mármint a keresésben – eltelik vagy egy óra. És micsoda izgalom, el nem felejteni, amit akarok; az orvosságot elvinni pl. elfelejtettem. Egy apróság a millió közül: itt nem adnak altatót a patikában. Mary – segítségként – a magyar orvosságomat akarta megnézetni valami drogista részlegen, akkor legalább tanácsot adnak. S a tanácsolt altatót kell felíratni orvossal. Rémes. Ki a fene gondolta volna, hogy az USA-ban nem adnak egy szerényke altatót sem? (A kábítószerszedők ellen van így, egyébként.) Rengeteg orvosságot hoztam; sajnos szükség lehet rájuk, de altatót keveset. Gondoltam, majd itt pótolom. Minden lépés nehéz, szinte tűrhetetlen. Meg kell dolgoznom néhány Sevenalettáért vagy Eunoctinért. Mindenbe beütöm magam. Semmi sincs könnyen. Pedig igazán mindent megtesznek értünk. És naponta hány ilyen altatóeset van! – Mire hazajövünk, a többiek is összeszedve, dögfáradt vagyok, lázasan ideges. Vettem néhány fazekat.

Megint tipikus esete a fölösleges, de halálosan kimerítő viszontagságoknak. A 3.30-kor kezdődő szemináriumra önerőből akarunk bemenni a városba. De a városi busz (amely óránként megy), megváltoztatta menetrendjét. Mi az új menetrend? Kérdezősködés, szaladgálás, végül elmegyünk túl korán, úgy fél kettőkor. Balázs büszkén állítja, hogy ő tudja: az egyetem mely részébe kell menni. Hát nem nagyon tudja. Nem is csodálom: itt mindenütt van egyetem, átszövi a várost különféle tagozataival, fő- és alépületeivel. De legalább a térkép, amit kaptunk a városról, bámulatosan rossz. Végre nagy keservesen odakeveredünk, ahova kell.

Nadia Zaki Bishai, a csúnya egyiptomi lány (asszony) előadása. Lehet, különben, hogy saját környezetében nem csúnya szegény, de én szánalommal szemlélem formátlan testességét, nagy szemüveges nagy arcát. Ezért is akarok ott lenni az előadásán, rokonszenvemmel, amely – lehet – teljesen fölösleges. Egyórás fölolvasás angol verseiből. Ő ugyanis angolul ír. Olyan halkan motyog, hogy az angolul tudók sem értik, de utolsó darabját, amely valamiféle próza, zenével kísérik. Rémes. (Egyáltalán: tartok tőle, hogy ízlésem erősen eltér az ittenitől. A kínai konferencián egy vörös inges ifjú kínai lányzó felszólalást művelt. Ingét lengette és kacagott, talán jó vicceket is mesélt, mert a közönség is vele nevetgélt, aztán karját széttárva kiáltozott, ugrált, csak éppen fejre nem állt. Paul megjegyezte: jaj, de aranyos fiú, az ilyeneket szeretem. Sajna, az ilyeneket én nem szeretem. Hideglelést kapok ennyi jópofaságtól.) Na, a mi Nadiánk nem volt jópofa, csak tűrhetetlenül unalmas és zenével habosított. Utána némi vita a nyelvi kérdésről. Ez új nekem, mármint így, testközelből. Itt nagyon gyakran szóba kerül, hogy ki milyen nyelven írjon. Magyar író számára a felelet egyértelmű: hát persze, természetesen, mindenki írjon az anyanyelvén. Hogy is lehet költészetet elképzelni egy „második” nyelven? Tudjuk, hogy vannak világirodalmi kivételek, egy Joseph Conrad, egy Beckett – de hát azok kivételek. Ámde nem így van ám a nagyvilágban. Éles, csontig vágó kérdés hatalmas létszámú népeknek, hogy milyen nyelvű legyen az irodalmuk. És ez nemcsak az írott irodalomba most belépők – például a fekete kontinens népei – számára létkérdés, hanem nagy hagyományú, nagy írott kultúrával rendelkezőknek is, például arabok, indiaiak, újgörög irodalom stb. Nyelvjárások, a nagy régi nyelv akadémikus vagy már nem élő mivolta, nemzetiségi vetélkedések, hindi-, urdu-, tamil-, berber-, kopt-, ógörög- stb. kérdések. Összekovászolva az egész a gyarmatosító nyelv ügyével, az újonnan alakult államok ősi hagyományaival (pl. Izrael), a nemzeti tudat nyelvi vetületével, azonossággal és nem azonossággal. Még rápillantani is hajborzasztó erre a komplexumra. Nem tartozom azok közé, akik hajnaltól estig hallelujáznak, amiért a Jóisten magyarnak teremtette őket, de most hálát adtam az égnek azért, hogy van anyanyelvem. Hogy legalább ez nem gyötri a magyar irodalmat. Vagy talán – nem olyan fennen! – egyszerűen Berzsenyiéknek, Kazinczyéknak kellene hálát adnom? Talán mi is a nyelvtelenség határmezsgyéjén ingadoztunk, csak elfelejtettük? És akkor ők, ott a 18. század végén, remek ütemérzékkel belépve a történelembe, újrateremtették azt, ami kis híján elhalt? Mindenesetre kezeteket csókolom, ükapáim. Most itt, a kukoricatermő Iowában, kínaiak, feketék, arabok, hinduk között, sokat gondolok Rátok.

Az egyiptomi lányt rögtön megtámadta Husszein, a palesztin – ez várható volt –, és azonkívül is számosan felrótták neki angolnyelvűségét, egyébként olyanok is, akiknek semmi közük a dologhoz. Akik széthintették a teremben a maguk naiv nyelvi kételytelenségét, amelyben én is oly sokáig ringatóztam. Vagy talán nem is olyan naivak? Talán vannak okaik, ha nem is irodalmiak? Ki tudja? Rám csak annyi tartozik, hogy beleláttam egy vulkánba, amelynek zöld-virányos alján sétálgattam eddig, messze kívül a veszélyzónán.

Ezekután elmentünk vacsorázni. Vagyis egy órát lődörögtünk az egyetem előtt, míg összejött a dolog, aztán másfél órát lődörögtünk pizzára várva egy nagy bisztróban, ettünk néhány cowboykalapnyi pizzát közösen, majd 8 óra után bevásárolni vittek. Balázs agyongyötört, hogy siessek, mit sokadozom a húsok között – aztán megint majdnem egy órát vártunk a többiekre. Idegesítő ez a lázasan sürgető időpazarlás. A lábam kezd teljesen tönkremenni.

Mivel a lábam pocsék, nem mentem a Wilson-farmi kirándulásra. Balázs elment, majd elmondja. Itthon ülök, mosok, egy kicsit sétáltam az Iowa folyó partján. Szép, kedves. Bár itt teljes nyár van, állandó hőség, a füvön itt-ott már látszik a fakulás. Elvégre őszi napforduló van, szeptember 21-e. Hihetetlen ez a meleg. Alig van – nincs is nyári ruhám. Hát nem tudok húsz kilónyi csomagba három évszakot begyömöszölni! Nyár, ősz, tél – erre mind kellene ruha. Ez a nyár jól belelőtt az én szerényke – mennyi gonddal, nagy barátnői segédlettel válogatott – ruhatárkámba. Eszelősen ragaszkodom a tiszta gyapjú kosztümökhöz, ha tetszik, divatjamúlt, ha tetszik, divaton kívüli angol, kötött kosztüm: ez az én világom. Szeretnék olyan divatjamúlt lenni, mint az angol királynő. Minek már nekem a hacacáré? De a tartózkodó, az elegáns, az igen. Hát most nem lehet kötött kosztümöt hordani. Egy szál könnyű szoknyát hordok, két rövid ujjú blúzzal, még jó, hogy azokat elhoztam. Pulóver alá szántam. És szó sem lehet műanyagról, mert megfő az ember. Mármint műanyag blúzról, amit a tiszta gyapjúhoz lehet hordani. Még szerencse, hogy itt mindenki úgy öltözik, ahogy akar. Farmertől száriig, csizmától mezítlábig minden van; jó ám ez a rongyos divat a szegény közép-európaiaknak.

Az isten szerelmére, szeretnék már egyszer csak úgy, a magam tempójával körülnézni egy ruhaáruházban. Hát olyan becstelen kívánság ez? De nem lehet. Mert: 1. Minden lépés új, nehéz, minden nap kell teljesíteni valamit. 2. Messze van a város. – Nem tudok fél órát gyalogolni oda és vissza, valamint ott járdogálni. Ez az én egészségi állapotomban, sajnos, lehetetlen. Többek között ezért is volt olyan kockázatos idejönnöm. Na, majd igyekszem. Kitanulom én ezt az autóbuszjáratot, kitanulom, akármilyen ravasz.

Balázs megjött, szédelegve. Reggel 10-től este 7-ig tartott a kirándulás. Voltak két farmon, egy villában partyn, egy kvéker imaházban. Azt mondja, a farmon nagyon kedvesek voltak, kis jelvényeket hordtak magukon; „farmer”, „farmerné”, „farmerlány”, állandóan fényképezték a külföldieket, remek ebédet adtak. A földeken ott mászkáltak az óriás John Deere-gépek. Itt a kukoricaarató gép nemcsak töri a kukoricát, hanem le is morzsolja, tiszta zsákokba tölti, és egyhuzamban mindjárt a szárát is levágja, feldarabolja. Egyszerűen feldolgozza a kukoricatermést. Őrület. – A kvékerek. Nem szeretik, ha kvékereknek hívják őket. Ők „Baráti társaság” (talán Association of friends), egymás kezét fogva ülnek a templomban. Érvényes házasságot lehet kötni az ő módjukon; papjukat maguk közül választják. Hát ez nagyon érdekelne. Amerika vallási világa. Szinte semmit sem tudunk róla, csak azt a közhelyet, hogy sok a szekta, meg hogy protestantizmus. De miféle? Annyit tudok, mint kálvinista, hogy protestantizmus bár, de a miénktől eltérő és többféle. Az unitáriusok, a reformegyház, az anglikánok, a puritanizmus. Valahogy erről még a Baár-Madasban sem tanultunk semmi érdemlegeset; Angliáig terjeszkedtünk. Pedig mintha-mintha az Egyesült Államok létrejöttében szerepet játszott volna holmi vallási vonatkozás. Nem a kuriózumok érdekelnek (mormonok), inkább a kuriózumok törvényszerűsége. A szekta, mint lelki szükséglet. Miért van annyi szekta? A tempó, a gép, a reklám, az üzlet mögött kik szektáznak és miért? Van valamicske tapasztalatom a szektákkal, furcsa módon Erdélyből. (A bivalyszekeret hajtó fiú, aki éjszaka imákat ír füzetlapra.) Azt a szituációt értem. Kíváncsi volnék a nagy, hivatalos egyházakra, és arra a kacskaringós szellemre, amely minduntalan ki-kifüstöl belőlük, szekta formájában. Tudjuk, hogyan köt üzletet, hogyan csinál filmet az amerikai. De hogyan imádkozik az amerikai?

(Ősszel idejön a pápa. A lengyel pápa, aki azért némileg a miénk is. Máris milliós üzleteket jelentenek – olvasom – a pápa képével, nevével ellátott emléktárgyak.)

(Itt, Iowában vissza-visszatér egy szó, üzletportálokon, árucikkeken, az, hogy: „Amana”. Egy múlt századi szekta neve, amely a környéken telepedett le. Mit jelent ma ez az „Amana”? Csak áruvédjegy már, hangulatos szó? Mint a „Hawkeye”, amely ugyancsak helyi divat: egy Sólyomszem nevű nagy indiánfőnök utóélete a sörözők elnevezésében. Vagy több is netán?)

Vasárnap. Hajmosás. Címlista, fénykép. Este 7-kor Engle-éknél vacsora. Túl korán érkezünk, mert közel van bár a ház, fel kell mászni a dombra (lábam). Őstölgyesbe telepített néhány villa, magánbetonúttal. Mókusok. Ahogy viszik a diót, időnként meg-megállnak, mozdulatlanul figyelve, bozontos kérdőjelfarokkal. Ezek nem a mi mókusaink, úgynevezett szürke mókusok, de éppolyan bűbájosak. A tölgyfa is más, a víz is, mindennek az íze más. Nem is olyan könnyű megszokni. Engle-ék szép lakása, tele kínai bútorral, dísszel, lámpával, de van indonéz fal is, álarcokkal bálványképekkel. Rémisztők. Egy disznófejre azt mondja az egyik indonéz, hogy jóságos istennő. Ez az indonéz mesélt egyet-mást; fiatal, de jó időt töltött börtönben. Kezdte mesélni tizenegy tábornokuk megkínzatását, alig bírtuk meggátolni. Hiszen értem én. De elég a magam lidércnyomása. – Hualing fáradhatatlan, mint mindig. Megjelenik Snodgrass, iowai származású költő, kiderül, hogy ismeri a nevemet, Bruce Berlindtől^*, együtt tanítottak a colgate-i egyetemen. Kellemes meglepetés. Viszont én olvastam itt The Hitler-bunker című poémáját. Persze csak úgy általában értettem, de nagyon izgatott. Ez érthető; de vajon miért épp most foglalkozik ezzel egy amerikai költő? Új divat volna ez, mint a Holocaust, amelyről azt mondják, voltaképpen pocsék tévéfilm, de megdöbbentette az amerikaiakat. Most? Kérdezem. Újonnan vagy újra? Kérdezem. – Ténylegesen is megkérdezem a hatalmas ősz szakállú Snodgrasstól hogy hogyan jutott a témához, hiszen nemigen vehetett részt a háborúban (26-os). De részt vett, mondja, önkéntes volt a Csendes-óceánon. Az sem volt éppen csekélység. A háború végére ért oda, mint Bruce Németországba, de látott egyet-mást. Egyszerűen most érezte kifejezhetőnek a náciélményét. – De nem lehet hosszas intellektuális társalgást folytatni (pláne az én angolságommal), Paulék stílusa a barátságos, a hecces. Balázs szerint voltaképpen szívreborulós, igazi magyar gyerekek. Iddogálunk, ez felold valamennyire, bár már alig tudok inni. Nem esik jól. Régen persze… (a Félgyertyában, azok a jó, baráti iddogálások). Kínai vacsora. Embertelenül rossz, elképzelhetetlen rémségek. Sok mindent végigettem életemben, különböző országokban, sem finnyás nem vagyok, sem ételnacionalista. Sőt! Meg kell kóstolni! –jelszóval éltem. Hány kínai vendéglőben ettünk Párizsban! De ez… amit Paul ajánl, mint „Észak-Kína legjobb levesét”, azt Balázs kóstolja meg, aki farkaséhes. Iszonyat. A többi is. A kis ez meg azok, tálkákban. Ezt büfészerűen nyújtják, ismerjük ezt a soktálkás kínai rendszert! Legjobb az almapie, meg a fagylalt. De itt is ér meglepetés: veszünk egy jókora adag zöld fagylaltot, azt hívén, hogy pisztácia. Hát menta volt. Viszont Engle-ék terasza! A tölgyfák karéjába építve, kilátással az Iowa folyóra, amely olyan az alkonyatban, mint egy tó. Naplemente az Iowa fölött. (Egyébként tele a víz hallal és vadkacsával, ezt másnap láttuk.) Szelíd folyó ez, mint az île-de-france-i francia folyócskák, minden gát vagy rakpart nélkül folydogál a zöld pázsitos ligetek közt – tehát sosem árad. Még a Mississippin is láttunk vitorlást. – Theával, a holland asszonnyal, meg költő férjével beszélgetek, hála neked, francia nyelv. Olvastuk egy versét magyarul, a Magyar Műhelyben. Továbbá a magunkkal hozott 79-es szeptemberi Nagyvilágban nemcsak Hualing novellája található, nemcsak az én Berlind-fordításaim, hanem Kohlhaase (az itt lévő keletnémet) néhány rövid prózája is. Egész jó. – Iszunk, nevetgélünk, egész kellemes este. Szinte feloldódom. Paul anekdotája rólunk: éppen akkor volt Magyarországon, amikor német-szovjet világbajnoki döntő volt futballban. Egy baráti magyar családnál nézte a tévét. Megkérdezte a házigazdát, kinek szurkolnak. A magyar válasza: nem akarom, hogy az orosz győzzön, de a németet is utálom. Nagy kacaj. Mi is hahotázunk persze, bár előre lefogadtam volna a csattanót, sajna. Egyébként nagyon tapintatosak politikailag; ilyesmit szervezni, mint ez az írói nemzetköziség, nem is lehet másképp. Van itt minden színárnyalat, nemcsak bőrszínben. Végül is – ételtől eltekintve – szép este.

Délelőtt telefon, hogy este menjünk egy Snodgrass-előadásra. Ezt elblicceljük; rémes ez a sok angol nyelvű felolvasás. De félelmi rohamot kapok megint, hogy nem teljesítettünk valamit, amit pedig kellett volna. Állandóan szorongok. Nem is értem, miért. Úgy látszik, kezdek csakugyan idegbajos lenni. Én ültem volna egyedül abban a kis házban, a Dráva mellett, körben partizánok és vonatrobbantás majd minden éjszaka? Én nem féltem – vagy elviselhetően féltem – az ostromban? Meg ekkor, meg akkor? Meg gépfegyvertűz a vöröskeresztes kocsiból? Meg tankágyúlövedék, amint bejön a szobába? Az éjszakai sürgönyök („Várjuk Sztálin-ódádat azonnal, Írószövetség”), a kitelepítések, a perek, a megszégyenítések stb., stb. – Az öregséggel gyávaság is jár. – Egy teljes éjszaka hánykolódom Snodgrass miatt. Zihálás, kurta rémálmok, altatók.

Előtte napközben 1-kor angolóra. Balázs kirúg erre a Julius Cesarra. Csakugyan bámulatos nyüzsgő. Csinos, kedves fiú, táncol, dobol, szeretik a lányok, sokkal jobban tud angolul, mint mi. Önzése hatalmas. Állandóan szerepel, külön csevelyt folytat a kedves, fiatal tanárral, mindenbe beleszól, mindenkinek kuss rajta kívül. Valóságos Mészöly Dezsőke. Az is bájos fiú. Balázs valósággal lehülyézi; ezt nem lehet. Egy Snodgrass-verset olvasunk együtt (Snodgrass-napok!) s a mi Cesarunk azt a bölcs megjegyzést teszi, hogy miért ír ilyen általános „egyetemi témájú”, elvont verset a költő, amikor milliók éheznek. Szeretjük az ilyesmit. Finoman, bocsánatot kérve, de franciául ellentmondok neki. (Még Párizsban is élt, állítólag három évig a brazil fiú; milliomos lehet az apja.) Balázs, mondom, lehülyézi. Ez nem jó. Nem jó, mert a saját szempontjából elvégre teljesen helyes, jóhiszemű lehet Cesarunk mondókája. Hogy minket irritál, az a mi körülményeinkből, múltunkból, tapasztalatainkból következik. Könyv nélkül ismerjük ezeket a naiv nyugati baloldaliakat; nagyon rendesek vannak köztük. Párizsban, Brazíliában vagy itt élve, talán én is ugyanezt mondanám. Ezért türelemmel, sőt érdeklődéssel viseljük, ha kioktatnak minket szocializmusból. Cesar azonban általában is idegesítő. Sajnos, abba kell hagynunk az angolleckéket, nemcsak miatta, hanem a nyelvi szint különbsége miatt is. Van kezdő angol is, de az meg alacsony nekünk. Ez magas. Kohlhaase bírja; jól belejött az angolba. Balázs miatt sajnálom főleg a dolgot; nagyon szépen belelendült a nyelvbe. Középtanfolyam nincs. – Snodgrass verse egyébként, mondhatnám, szimbolista; össze is hasonlítom Baudelaire Albatroszával: fekete taláros akadémikusok felboncolnak egy szárnyas teremtményt, illetve megoperálják, hogy ne legyen különb náluk. Mindez szigorúan kötött, rímes formában, itt-ott némi iróniával. De komolyan gondolva. Század eleji kompozíciónak látszik. – Lecke után a városba, gyalog. Késői ebéd egy görög bisztróban. Jó. Nincs is olyan messze. Némi vásárlás. Végigmegyek egy áruházon, de még alig van összehasonlítási alapom. Haza, ledőlés és Snodgrass-bliccelés. Aztán, mint írtam – a rémes éjszaka.

3.30: Snodgrass-szeminárium. Román ingben román balladafordításokat olvas fel; jól hangzanak. A Miorice, a Kőműves Kelemen. Megtartja az eredeti formát. Elmagyarázza, hogy a hauole (Kőműves K.) vándormotívum, még a kínai nagy falba is falaztak be embereket. „Áldozat”-téma. Utána diavetítés, egy román népművész faragott, festett fejfái, versekkel. Dudás Juli-stílus. A versikék a hecces sírversek stílusában: „…E domb alatt nyugszik Nagypallagi Ferkó…” jelleggel. Mindenütt van ez is, nálunk is. A népművész egyébként Máramaros vármegyébe való, ott van az a temető, amelybe ő farag. A falunevet nem értettem. Talán jobb is. Egyik halottat „a Horthy-csendőrök lőtték főbe, majd levágták a fejét”. Ezt sem szabad elfelejteni. Rettentő furcsa ez, innen Amerikából nézve. – Lelkifurdalástól űzve (bliccelés) dedikáltatom egy könyvét Snodgrass-szal. Gyorsan elmegyünk enni a görög bisztróba. Gyalog haza. Igenis, gyalogol más is. A May Flower-esek gyalogolnak, meg a sok diák. A kollégiumok, ál-Tudor stílusban a hosszú Dubuque Street mellett. Görög betűkkel jelölve: kappa, fí, delta. Nekem speciel az ál-Tudor is tetszik; ragyogóan tiszta épületek favázzal, óangol kéménnyel, a folyó mellett. Nagyon bájos villaváros ez a város; főleg fehér faházak, kerítés nélkül, kis angolszász lépcsőfeljáratokkal. Fák, virágok, gyep, indián nyár. Csak a belváros városszerű, de az is világos, főleg fehér. Csak tudnám, miért „down town” a belváros? Minél van lejjebb? – Ma megint megkönnyebbültem. Nagy kő esett le a szívemről, a kutya se kérdezte-firtatta, miért blicceltünk tegnap. Szinte azonos lettem magammal. Este Husszein látogatása, elmagyarázza, mennyire fél. Csak röhögök magamban. Pedig nem is volt úgy benne a palesztin, a líbiai dolgokban, mint más a háborúban. Bár voltak neki is élményei. Alszom, mint a tej.

Egykor megyünk angolórára. Nagy meglepetések Julius Cesarral. Elmondja élettörténetét, anyja a portugál királyi udvar egy bárónője, aki egy emigrációból Brazíliában maradt, apja milliomos (Balázs megmondta!) self-made man, pocsék házasság, apja otthagyta őket. Időnként sok pénzt küld, szobamennyiségű játékot (nyolcat egyféléből), időnként semmit. Anyja dolgozik, talán irodalomtanár. Őt magát, Cesart, a brazil rendőrség megkínozta, eltörték a karját, állát megsebezték, mutatja a sebhelyeket. Politikai álláspontja egyre világosabb – bár összesen huszonkét éves gyerek. Bár kételyeim vannak igazmondását illetőleg, szégyen ugyan, de határozottan feltételezem, hogy lódít – mégis megsajnálom. Hiszen gyerek ez, szűnhetetlen szereplési mániája talán idegbaj. Ez az élettörténet is – bárónő és durva milliomos – olyan, mint a Weöres-féle Psyché élettörténete: grófi hölgy és cigánylány. Gyermekesen valószínűtlen, olcsón romantikus, de ettől még lehet igaz is. – A keletnémet Kohlhaase rendkívül óvatosan nyilatkozik. Mi pontosan ugyanazt mondjuk, ugyanúgy, mint otthon; ebben van valami megnyugtató. – Utána be a városba, Balázst elveszítem, elmegy velem a busz. De nincs baj, kitalálta, mi történt.

Este jön Schierbeek (Bert), holland avantgárd költő. Thea^* nem jön, fáradt. Csevegés a holland és magyar avantgárdról, ő szocialista, ismeri Kassák nevét. Rengeteg helyen jártak Theával, Jeruzsálemben, Afrikában, ásatáson stb., stb. Nyelvi kérdés, afrikaiak oldaláról. Beállít Husszein is, fehér klepetusban és mezítláb; arab kérdés, nők helyzete. Végül elmondja egy versét; a kezdete szép. „Álmomban nagy folyó voltam egy távoli csillagon…” Bolygót írtam volna az ő helyében, s elhagytam volna az „álmot”. Husszein modortalan, de kedves. Időnként meghat, felkelti anyai érzéseimet. Csak ne beszélne egyvégtében! De azért nem rossz este, sörözünk, kávézunk a konyhában. Ez az egyetlen hely, ahol le lehet ülni több embernek, ahol van asztal, ahol normális a beszélgetőtávolság. Mások is a konyhában élnek társaséletet.

Megint önerőből megyünk az indiai nő^* előadására, de már jól odatalálunk. Rettenetesen gyorsan beszél, kitűnően tud angolul, de a kiejtése rémes. Alig értik – én végleg nem. Van, akit sokkal jobban értek. Rövid beszámoló az indiai regényről, hosszú regényrészlet (novella?) felolvasása. Akik valamit kivettek belőle, azt mondják, nagyon rossz. Muszlin és egyéb ócska misztika, összekeverve újságírós szociális megjegyzésekkel. Utána „vita”. Dögletes unalmas, vannak, akik notórius felszólalók. Ezt ismerjük.

Szép ez az indián nyár. Ki hitte volna, hogy ilyen meleg? Csak Tornai^* állította, hogy meleg lesz. Azt gondoltam, olyan vénasszonyok nyara. Fekszünk egyszer a fűben az Iowa partján, váratlanul felvihogok. Eszembe jut a Cato esete, ha ugyan Catóé. Kiszállt Afrikában a hajójából, és rögtön megbotlott, elesett. Elszörnyedés a katonák közt, rossz ómen. De a remek politikus még hason fekve felkiáltott: „Afrika földje! Erősen tartalak!” Felkiáltok én is: Amerika földje, erősen tartalak. – Félelmeink és hülyeségeink közepette, lelki hasonfekvéseinkben, helyénvaló idézet. Tehát: Amerika földje, erősen tartalak!

Az előadásról a filippínóval jövünk haza. Ez az, aki tud Thomas Mannról, Lukács Györgyről, Gertrude Steinről (José Lacabának hívják). Eleinte azt hittem, amerikai diák. Nekik is van nyelvi kérdésük, négyszáz éves spanyol, majd rövidebb (ötvenéves?) amerikai gyarmatosítás után. De nem olyan súlyos, mint másoké. Van anyanyelvük. Csak jobban meg kell csinálni. Tehát: irány a tagalog nyelv irodalmasítása. Mint a magyaré, Kazinczyék idején.

Ma bevásárolni megyünk. Délután Bob születésnapja. Vinni kéne valamit, talán italt. Gondolom, a whisky itt nem olyan elegáns, mint nálunk. Vajon az a szép kínai lány Bob felesége? Ő hívta meg az egész társaságot, ő mutatta az ujján a briliánsos aranygyűrűt, hogy Bobtól kapta. Olyanok, mint a diákok, és nem mint a házasok. Mérhetetlenül nem érdekel, hogy házasok-e. De ha nem tudom, esetleg félreszólok valamit. Még megkérdezni is kényes. Hány who’s who naponta!

Fáj a hátam. Kezd fájni megint a fültőmirigyem. Negyedszer nyár óta. Dagadok. Öreg vagyok, beteg vagyok. Minek nekem rohamsisak? Balázs azt mondja, nagy a feszültség a kubai szovjet csapatok miatt. Jézus Mária! Nem kívánok megérni egy újabb háborút. Szeretnék békében meghalni.

Végül is nem mentem Bobékhoz. A fültőmirigyem miatt. Balázs elment és jól mulatott. Megivott talán három pohár bort is (vettünk egy szép üveg kaliforniai fehéret nekik), kicsit beszeszelt, beszélt, mint a mátyásmadár, még táncolt is. Nem Bobnak volt születésnapja, hanem Fatiménak^*, a dél-afrikai fekete lánynak. Elénekeltük neki még a kocsiban, délelőtt a „Happy birthday to you”-t. Döbbenetes figura ez a nő. Balázs szép angolságával állítólag megkérdezte tőle: 1. Hány éves? 2. Miért olyan nagy a valaga. Mindkettőre válaszolt: l. Harminc. 2. Törzsi vonás a nagy fenék. Ő viszont megkérdezte, hogy Balázs mért olyan sovány, náluk szégyen és gyöngeség ilyen soványnak lenni. A férfi legyen kövér. – Fatime minden éjszaka 3-kor jár haza (Leyla szíves közlése, aki együtt lakik vele, és mindig felriad, amikor betörtet a lány), rendkívül öntudatos és teljesen gátlástalan. Egyszer fél órát vártunk rá csapatban egy áruház előtt, végre megjelent, és kacagva betutult a kocsiba: Tu-tu, itt vagyok, hehehe. Meg sem fordult a fejében, hogy mentegetőddzék, amiért egy halom embert megváratott. Bob mentegetődzött helyette. Dalol, kacag, jár a szája, táncol egy szál nyúzott mackóruhájában, hatalmas hátsójával; állandó eufóriában él, önmagától elragadtatva. Gondolom, dúsgazdag lehet, valami gyáros törzsfő leánya Pretoriában. Mutogatja a fényképeit: amatőr színjátszócsoportban ügyködik, mélyenszántóan. Leylát, meg minket, többieket „milyen kedves öregasszonyok!” felkiáltással szokott lelkesíteni, vállunkat veregetve. Ez a formátlan, fekete lány a kompenzáció diadala. De az is lehet, hogy csak eszelős.

Kirándulás a Burjailey-farmra. Csakugyan farm, birkák, tehenek, de lovak nincsenek, sajna. Birkát sütnek nekünk a szabadban, nyílt tűzön forog a hatalmas nyárs. Kedves, régimódi házacska, nincs úgy kikenve-kifenve, mint az itteni villák, lakások. Azt mondják, régen iskola volt, pici kis iskolaház, a farmergyerekek jártak bele. Aztán megvették Bourjailey-ék; helyi író, egyetemi tanár a férfi. Eszünk birkahúst, meg amit ki-ki hozott. Thea csinált krumplisalátát, én mindössze kenyérrel és szőlővel szálltam be a piknikbe. Ezzel is elöl jártam, mert a többiek semmit sem hoztak, vagy alig. Gyönyörű idő. Az indián nyár utolsó pillanata. Körül dimbek-dombok, erdők – ide kiszállunk Paulékkal, néhányan – három kicsi tó, az egyik már halott, csupa hínár, de gyönyörű. Csodálatos napfény, azzal a bizonyos lilás árnyalattal, ami mégis az őszt jelenti. Minden zöld még, friss, üde. A fűben valódi bárányganéj, a házban, a teraszon, a ház körül a Writing Program teljes létszáma, nagy hacacáré. Beszélgetek az olasszal, Aldo Rossellivel^*, franciául. Európai entellektüelnek látszik. Ismeri Albinit, Gianni Totiékat.

Bent szól a rádió, a teraszon gyerekek és felnőttek ropják a táncot. Bűbájosak a kölykök, egy fekete kislány – nyilvánvalóan táncra született – egy fehér kisfiúval járja. („Négyéves vagyok, tudok tízig számolni és két nyelven beszélek.”) Egyetlen fehér kisfiú nem táncol, odamegyek hozzá, táncba viszem; párja is akad, egy valamicskével bátrabb, ugyancsak szőke kisfiú. Ők az ügyetlen táncospár. Nem tudom, melyik bűbájosabb, az ügyes pár vagy az ügyetlen pár. A kutya velük táncol, elszedi a műanyag diszkoszt, mert ő is nyilván játszani akar. A férfiak röplabdáznak, diszkoszt vetnek, én főleg egy néger babával foglalkozom. Ez még nem beszél, egyszerűen csodálatos. Milyen kövér az a kis karja és milyen fekete. Egészen természetesen fogadja, hogy pásztorolom. Visongva elszalad, eltotyog tőlem a kutya felé, a labda felé, aztán visongva visszatotyog, ha a kutya túl közel jön. Mondtuk Husszeinnek, hogy mi Londonban fedeztük fel, milyen gyönyörűek a színes gyerekek. Husszein csak röhögött. Mi meg a fehér gyerekekért vagyunk oda, mondta.

(Ezek olyan egyetemi gyerekek. Profok, egyetemi személyzet ifjabb nemzedéke. Itt, Iowa Cityben főleg az egyetem a központ, legalábbis az íróösztöndíjasok központja.)

Hazafelé jövet egy pillanatra átéltem, hogy Amerikában vagyok. A táj nagyon hasonlít az Alföldre, valamivel dombosabb, erdősebb. De az a sok, hatalmas kukoricaföld, azok a távoli tanyaházak akár Kiskunfélegyháza körül is lehetnének. A házak formája viszont más. Hirtelen beúszik az autó ablakán egy kis domb, rajta egyemeletes, sötétvörös ház. Mellette egy szál fa. Körülötte semmi. Mármint a földek csak, végtelenül. Magányos, sötétvörös faház a prérin. Egy másodpercnyi 19. század, egy másodpercnyi préri. Ez valóban préri volt, May Károly-féle indiánok járták, köztük a nagyfőnök: Sólyomszem. Azt a vörös faházat Sólyomszem is láthatta volna.

Október

Hallatlan gyorsan elszaladt ez a szeptember. Október elsején zuhog az eső. Mintha a tegnapi kirándulás csakugyan zárópillanat lett volna. Ahogy a farmon a háziasszony mondta – barna arcú, ősz asszony, nefelejcskék szemmel –, az utolsó szép percek. Hiába esik, mégis bemegyek vásárolni a belvárosba (down town). Veszek ernyőt és mindenfélét, ami rég aktuális volt. Fellelkesít ez a teljesen önálló út; mintha csak a pesti belvárosba mennék. Eltekintve a nyelvi nyavalygástól. Úgy látom, sokkot okozok Iowa City bolti kiszolgálóinak. A megszólalásig hasonlítok egy iowai háziasszonyhoz, a szőke-ősz hajammal, egyszerű, de rendes ruhában, a cekkerekkel, amiket cipelek. Figurám teljesen belesimul az általam ismert világ idültebb asszonyainak tömegébe. Pontosan a megszólalásig tart itt ez a belesimulás, mihelyt megszólalok, az udvarias kiszolgálók (mert itt udvariasak) villámütötten kapják fel a fejüket. Természetes, meghitt pillantásuk, amellyel rám néztek, elhomályosul, nagy bolti fegyelmük csak nehezen képes elleplezni megdöbbenésüket. – Hát ez nem Smithné a Jefferson Streetről? Hát ez is idegen? – kérdi a szemük ámulatban. Nem mintha nem volnának hozzászokva az idegenekhez, itt rengeteg az idegen diák, meg egyáltalán, Amerikában vagyunk, ruhák, bőrszínek, viselkedések végtelen változatai közt. De az én külsőm megtévesztő. Maga vagyok a meghitt otthonosság. S az első hanggal, amit kiadok, mélyen feldúlom Iowa eladóinak lelkivilágát.

Este a kínaiak partyja. Megünneplik a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 30. évfordulóját. Hualing házában, persze. – Carter beszél a tévében. Zuhog az eső. Theáék visznek át kocsival: iddogálunk, nyüzsgünk. Megjött Julia Hartwig^*. Képtelenül hasonlít egy baár-madasi lányhoz, gyermekkoromból. Annyira, hogy először magyarul kezdek neki valamit motyogni, aztán gyorsan elharapom. Mièdzyrzecki néhány nap múlva jön. Haza Leylával, Ninóval. Feljönnek hozzánk, csevely a női egyenjogúságról. Nino feudális – persze sejtettem. Leyla el, Nino fél 2-ig marad, iszik, mint a kefekötő, és egyvégtében beszél. Mégis kedves fiú. Van bizonyos csiszoltsága, a viselkedésének bizonyos gyakorlott udvariassága. Mikor megmondtam neki, azt mondja: Hja, a magyar nevelés. Láthatólag örül. – Ágyba dőlünk.

Egy szemináriumot elbliccelek. Mary hozza Peter novelláját. Kohlhaase visszaadja a Nagyvilágot. Egész kellemes társalkodás Flaubert-ről, Mannról, Platonovról. – Este színház. A Da című darab Hugh Leonardtól. („Pa”-nak kellene fordítani, mert a „daddy” egyik becézése.) Leginkább Mándy Ivánra hasonlít az egész: apjára való visszaemlékezés, groteszkség és líra. Hogy mennyire jó, vagy jó-e egyáltalán, azt nem tudjuk, mert egy szót sem értünk belőle. Csak az alaphelyzetet, a fajtaságot érzékeljük. Még „tájszólásban” is beszélnek. Eljövünk a szünetben. Csüggesztő ez a rengeteg nem értett beszéd. Holnap jön Tommy^*. Meg a washingtoni nő^*. Szép hűvös este, amikor jövünk hazafelé a Hancherből (a színházból), majdnem telehold. Az Iowa folyó sima, mint egy tó. Átlátszó, fehér felhők, a város kivilágított sziluettje. Csakugyan a Föld túlsó felén vagyunk?

Fél 2-kor a washingtoni oktatási központ kiküldöttje. Ez az oktatási központ Paulék háttere; ez finanszírozza (gondolom) az egyetemmel együtt az íróösztöndíj-rendszert. Bemutatjuk a kellemes, fiatal nőnek az útlevelünket, repülőjegyünket. Átad nekünk egy-egy életrajzot rólunk – aminek az adatait előzőleg mi írtuk meg Pauléknak – és kéri, hogy javítsuk ki, ha hibás. Hát, akadt benne egy s más. Második nevem Negynek van írva Nagy helyett, Napforduló című kötetem fordítása: Turning of the days. Gyorsan beírom: Solstice. A 64 hattyú nincs lefordítva; 64 Swans-t írok, a nő megkönnyebbül és nevet. Gondolom, ez a „hattyú” szó döbbenetes lehet angol észnek, szemnek. Kicsit nyugtalanít, hogy a „teacher” szó megfelel-e az egyetemi diplomám tanári jellegének. Nekem ugyan mindegy, de itt – mint minden hivatalnoki rangsorolásban – adnak az ilyesmire. De mindennek a teteje A lovak és az angyalok angol címe: The horses and the Englishmen. – Érdeklődik utazási terveinkről, ez fontos. Előadjuk, mit szeretnénk nagyjából. Mindez a May Flower társalgójában. – Utána Leylánál kávézunk. Vihogunk egy kicsit a lakótársán (például bemegy a fürdőszobába, ha Leyla is bent van; éjszakánként vendégeivel dobol, teleégeti a sütőt bent felejtett ételekkel stb.), de azért szegény Leyla meg van áldva ezzel a tébolyult fekete lánnyal. – 4-kor jön Tommy. Sütök jó ebédet, boldogan megeszi. Megférfiasodott; kellemesen társalgunk Lévi-Straussról, Saussure-ről, mert erre adta a fejét időközben. Magyarul akar tanulni, mint Lukács. Rajta, Tommy! – Még udvarias is, dicséri angolságunkat. Nagyon jó benyomásokkal válunk el tőle. Talán együtt nézzük meg Chicagót. – Ma megint megkönnyebbült napom van.

Levél jön Bódiéktól^*. Aranyos. Írói beszámoló életükről az én lakásomban; még a gerléket is etetik. Bódi bámulatosan intézkedik: lemondott nevemben egy miskolci író-olvasó találkozót, azzal, hogy külföldön vagyok, a Mórához betelefonált, hogy mikor kell aláírni a küldött szerződéseket stb. Soha ilyen rendben nem tartottam a dolgaimat. – Megyünk enni vagy a görög, vagy a mexikói étkezdébe (snack-bar), aztán Rosselli előadására. – Béla^* ma telefonált; születésnapja van, erről elfeledkeztünk.

Délután szeminárium, Aldo Rosselli. Sajnos, nem értem. Nemcsak azért, mert nem értem, hanem mert még motyog is. Kitűnően tud angolul, de mit ér, ha nem hallom. Megismerkedtem Daniel Weissborttal^*. Nagyon rokonszenves, tud franciául, ismeri Weörest, Pilinszkyt. Úgy hatott rám, mint egy korty víz a szomjazónak. A megjegyzései, amiket Aldóra tett. (Dicsérte.) Ahogy beszél. Ő javasolta különben, hogy Bruce fordítását adják ki; talán tőle megtudom, milyenek a verseim Bruce átköltésében. (Rossz ez a Parker, amit itt vettem, a fene egye. Halványan, vékonyan és akadozva ír. A hazai tollak kimerülőben.)

Megjött Haraszti Miklós. Sovány, fekete fiú, majd meglátjuk, kisül, hogy milyen. – Theáék hoztak haza, felhívtak magukhoz, megmutatták Bert télikabátját, amit 10 dollárért vettek az Üdvhadsereg boltjában, Cedar Rapidsban. Nagyon kedvesek. Kortársaink, a férfi szocdem, hozzánk képest nagyon jómódúak. Bejárták a világot, de eszük ágában sincs flancolni. Az asszony ugyanolyan egyszerűen öltözik, mint én, szoknya-blúzban megy partykra (amit én csak kínomban teszek), és azt sem azért, hogy egyszerűségével tüntessen. Gondolom, azért olyanok, amilyenek, mert nincs szükségük önbizonyításra. Kiegyensúlyozott, nyugati entellektüelek. Thea még velős csontot is ad, fűszereket, hogy buillont főzhessek – amivel Balázst megkínálták. A konyhájában éreztem, meg az otthonossá tett lakásukban, hogy Thea holland háziasszony. Itt portugálul tanul, hogy töltse az idejét; mindennap bejár az egyetemre. Tud angolul, franciául, németül, spanyolul (a férfi ugyancsak).

Láttuk a pápát a színes tévén. Ez a harmadik pápa, akit látok. Az elsőt 14 évesen láttam Rómában (XI. Pius?), a másodikat 1948-ban, ugyancsak Rómában (XII. Pius, Pacelli), a harmadikat itt Iowában, bár csak képernyőn. Igaz, ha odamentünk volna Des Moines-ba, ahogy megfordult a fejünkben, hiszen amerikai viszonylatban közel van, a századát sem láttam volna annak, amit a tévében láttam. A szabad ég alatt, nagy szélben, de napsütésben, pápai mise. A főpapok körülötte sárga ornátusban, ő maga hófehérben. Ennek biztos megvan az egyházi jelentése (meg kéne tudni). Még a virágok is sárgák voltak, amiket az emelvény köré ültettek. Zöld helikopteren érkezett a Holy Father, zöld mezőre szállt le, a milliom ember, főleg iowai farmerek, nagy-nagy zöld réteken, enyhe domboldalakon, ligetek között hullámzik. Háttérben a St. Patrick székesegyház vörös tömbje, két kerek tornya, mint két nagy silótorony, amilyen itt a farmerházak mellett szokott állni. A lengyel pápa angolul misézett, nagy teljesítmény ez tőle, rossz kiejtéssel, szép hanggal. (Ez megnyugtató, hogy egy pápának rossz az angol kiejtése, meg is értem, amit mondott.) Nagyon rokonszenves jelenség, erőteljes, de tiszta ősz. A földművelés és a biblia – ez volt az alaphangja. Felelősnek nevezte a farmereket – akik nemcsak egész Amerikát, hanem a fél világot innen látják el élelemmel, Iowából – az éhezőkért. Úgy látszik, ez itt a pápának egyik fő textusa: a szociális kérdés, a harmadik világ. Közben amerikai furcsaságok: mások is fölállnak emelvényekre és egy-egy mondatot mondanak, a fiatalokról, az öregekről, a más kultúrákról, amelyek felé nyitottnak kell lenni – nők, férfiak, fiatalok, öregek. Gondolom, ezek helybéli hívők. Biztosra veszem, hogy ennek az óriási embertömegnek a nagy része protestáns, hiszen ez itt a túlnyomó többség. A pápát állandóan megtapsolják, de hát azt az olaszok is megteszik; nagy feliratos táblák: „Welcome, John Paul II.”; „Holy Father we love you.” Zászlók lobognak, hozzák a kenyeret, a bort, a kukoricát, almát, gyümölcsöt. Gyönyörűek a felvételek. Főleg az, amikor a tömeget távolról mutatják, teljesen betöltve vele a képernyőt. Hullámzó, tasista kép. Az úrfelmutatáskor őszintén sajnálom, hogy nem vagyok katolikus. Fölemelte János Pál a nagy kerek ostyát, mint egy kis napot a napfényben, és körbemutatta a négy égtáj felé, Amerika zöld mezőin.

Nemrég írtam bele ebbe a naplóba, hogy érdekelne Amerika vallási élete. Akkor még nem tudtam, hogy jön a pápa. Egy pillanattal később tudtam meg, zárójelben hozzá is fűztem a mondókámhoz. S mintegy válaszul érdeklődésemre, megjelenik a pápa, a történelemben először, Amerika földjén. Különös pillanat. Nem is a politikai vetülete érdekel, bár van bőven ilyen vonatkozása, hanem a fantasztikuma. Róma és a római pápa – tökéletesen más dimenziója ez a művelődéstörténetnek, mint az Egyesült Államok. Mit szólt volna ehhez Szent Péter? VII. Gergely? Egy Borgia pápa? X. Leó? Szilveszter? (A magyar korona küldője.) Egy nem is sejtett új földrészen áll a fehér ruhás lengyel pápa.

Azt beszélik itt, hogy Moszkvába is el akar menni, az olimpiára. Itt is megáldotta a sportszereket, meg gitárokat, amiket fiatalok hoztak elébe! Járt-kelt a tömegben, egy piros sportzakós fiú ügyesen mellé tolakodott és finoman megérintette a palástját. Hogy kik voltak az őrzői, a testőrei, azt onnan lehetett tudni, hogy azok nem a pápára néztek, hanem a tömeget figyelték. Voltak rendőrök, khakiszínű egyenruhában, széles cowboykalappal, leginkább a cserkészekre emlékeztettek. És voltak civilek, ballonkabátosok. – Zenekarok játszottak, énekkarok énekeltek dzsessz jellegű egyházi zenét. Népünnepély, mise, történelem, fantasztikus együtt. Fehér ruhás pápa.

„Peace with you”^* – mondta. Bár igaza lenne.

Este felhívott minket Szatmáry Lajos, a chicagói vendéglős. Levelünket megkapva, azonnal jelezte, hogy számít ránk, lakást ajánlott Chicagóban néhány napra, mondta, hogy Jancsó Adrienne lakott benne utoljára. Lőrincze óhajtotta, hogy vegyük fel vele a kapcsolatot. Úgy látszik, csakugyan érdekli minden magyar ügy. Tizenötezer kötetes magyar könyvtára van, Bartók-kéziratai. Majd ő megmutatja nekünk Chicagót, közölte erélyesen, ha már betettük ide a lábunkat, csak nem fogunk állandóan Dömsödön ülni. A református gimnáziumba járt Pesten, mint Balázs. Majd meglátjuk, mi lesz.

Ma bevásárolni visznek. Mit vegyek? Össze kell írni. Egyheti élelem. Kávét el ne felejtsek. – Megvolt a bevásárlás. Csak ne sürgetnének folyton. És rémes a csekket megírni a pénztárnál, komplikált. De ez a mániájuk. Hogy csekket kell használni, nem készpénzt. Hát jó, ők tudják. De kényelmetlen. – Este átjött Haraszti Miklós. Hogy mit gondolok róla? Hát… Finoman szólva: távol áll tőlem. Egy nyüzsgő fiú, aki olyanokat emleget neki fontosként, akik úgy kellenek nekem, mint púp a hátamra! Pedig – úgy vettem észre – moderálta magát a kedvünkért. De hát mi közöm nekem a politikai sürgölődőkhöz? És hol itt az irodalom? Hogy lesz-e belőle író, azt nem tudom. De nem hiszem. S őszintén kételkedem benne, hogy csakugyan akarja-e az íróságot. Az ilyen típusnak az irodalom csak eszköz az érvényesülésre, mert szentül hiszi, hogy írni könnyű. Bezzeg ők nagy világproblémákkal foglalkoznak, nem afféle esztéticizmussal. Politikával (és politikai karrierizmussal) agyonfertőzött világban élünk; az emberek csakugyan azt hiszik, hogy a politika minden, ahogy a 16. században azt hitték, hogy a vallás minden és a freudizmus azt hiszi, hogy a szexus minden. Bedőlnek a saját konstrukcióiknak, amelyeket a világról készítenek. És mindig újra megfeledkeznek róla, hogy hány millió embert irtottak ki például annak a kérdésnek az örvén, hogy egy szín alatt vagy két szín alatt kell-e venni az úrvacsorát. Nem mondom, hogy az úrvacsora nem fontos. De fontosságát ne máglyatűzzel világítsák meg nekem – mármint eretnekégető máglyatűzzel. – Na persze, majd éppen Heller Ágiéktól fogok tanulni dacos szabadságvágyat és mélyenszántó irodalomfilozófiát. – Sajnálom is a fiút. Igen. De hát…

Apropó, úrvacsora. Hallom, hogy lengyel pápánk „teológiai kérdésekben konzervatív”. Kár. Mit szólt volna hozzá Rónay Gyuri?

Az aradi tizenhárom napja. Megvan-e még valahol az arcképük? Egyszer kivágtam egy képeslapból. – Délután 5–7-ig vendégül lát egy professzor házaspár. Gyönyörű villa, finom, elegáns berendezés. Ott nyüzsgünk mindannyian. Megjött Artur Miedzyrzecki^*. Ugyanolyan kedves, mint volt Párizsban és Budapesten. Juliával is hosszasan beszélgetek. Artur megemlíti, hogy „elvesztettük Rónay Györgyöt”. – Megrendítő Gyuri nevének említése itt Iowában. Hirtelen a szemem elé ugrik az arcszíne. Amilyenné vált az utóbbi négy-öt évben. Az a sápadt, sárgás, szívbetegarcszín. Majd folytatódik a party, amely mintha egy percre megszakadt volna. Husszein, a szép szemüveges amerikai lánnyal. Kár, hogy ez a lány néma, vagy mi – szinte egyáltalán nem beszél. Iszom valamennyit, két kis Martinit, egy whiskyt, ez felold. De nem sokat, mert a kis feloldódásért sokat fizetek. Valósággal rosszul leszek már – utólag – az alkoholtól. De ennyit még elbírok. És vidáman szóba állok ismeretlen amerikai hölgyekkel, németül csevegek Kohlhaaséval és franciául (ez megkönnyebbülés), akivel csak lehet. Most tudtam meg, hogy Arturék négy évet töltöttek itt az USA-ban, a lányuknál. Már tíz éve annak, hogy Artur Pesten volt? Rémes. – Hazafelé a kocsiban a Frère Jacques-ot daloljuk. Milyen otthonos. Milyen otthonos az egész Európa innen nézve.

Ma befejeztem életem első angol nyelvű detektívregényét. Agatha Christie volt, persze. Eddig magyarul és franciául olvastam, de most! – Végre telefonáltam Krisztinának^*.

Elkezdek főzni. Mary telefonál, hogy menjünk a piknikre, amire befizettünk. Eltévesztettük az időpontot, nem 2-kor van, hanem 12-kor. Csoda, hogy csak most tévesztettük el az időpontot. Hiszen állandóan hirdetnek valamit, hogy mikor, hova, hogyan kell menni, az ember nem győzi megjegyezni és a felét sem érti. Lerohanunk a portára. Megyünk a Kent-parkba. Gyönyörű, ápolt erdő-liget, kirándulóknak fenntartva. Itt-ott fedett, de fal nélküli pihenőhelyek, mi a Deer-run nevűbe megyünk. Asztalok, székek, szalonna- és hússütő alkalmatosságok. Szél, napfény, lent egy kis tó, nyírott pázsit, micsoda pázsit! Csak itt-ott engedik nőni a bokrot-füvet, ahogy akar. A dombtetőn, édes októberi napfényben, a görög költő, Argyrisz Hionis süti a húst, ő vállalta a szakácsságot. Remek roston sült sertéskarajt, csirke- és pulykamellet csinál; szép kötényben van, keni a húsokat nagy szakértelemmel. Csinálunk salátát, fényképezik Hionist, eszünk, sőt zabálunk. Játék a diszkosszal, fiúknak röplabda. Ebéd után kis séta. Fekszem a többiektől távol, a domboldalon. Szinyei Merse-domboldal, a Majális domboldala, felette a Pacsirta egével. Vagy gyerekkori rét, amilyen nincs is, tökéletesen zöld pázsittal, itt-ott egy-egy ültetett kis fenyőfa. A domb felettem az égig tart, hatalmas zöld terítő nyúlik-kerekedik egy hatalmas kék terítőig. Jószagú kis fehér virágok; arcomat a fűbe temetem. – Lemegyünk a tóig is, aztán vissza, aztán elfáradok. Most főleg spanyolul beszélnek, jött egy baszk is. Mindenki tud spanyolul. Mindenki tud angolul. Haza kéne menni. De nem lehet. Ez a baj; minden program kétszer olyan hosszú, mint amilyen kéne, hogy legyen. Azt mondják: 4-ig tart a kirándulás. Fenét. Maradjunk alkonyatig. Végre egy szép, hosszú néger táncosnő hazavisz néhányunkat a kocsiján. De az már 6 felé van.

Itt szabad a fűre lépni. De nem szabad még csikket sem a fűbe dobni. Minden szemetünket összeszedjük, papírtányért, sörösdobozt, bedobjuk a nagy szemétládákba. A cigarettát ugyancsak külön tartókban oltjuk el. Angolszász fű, angolszász ápoltsággal. Senkinek sem jut eszébe, hogy szemeteljen. Az nincs beszámítva a szabadságba. Illetve az a szabadság, hogy módunkban van tiszta, illatos füvet létrehozni. Játszani rajta, hemperegni benne.

Katolikus feministák tüntetnek a pápa ellen. Sokan kifogásolják, hogy ellenzi a születésszabályozást, a nők papságát, a papok házasságát. Mindez belefér abba, hogy a pápát ünneplik. Valamint az is belefér Amerikába, hogy a helyi lap, a Daily Iowan (Kiskunhalas és vidéke) kijelenti: Carter mondjon le, képességei nem megfelelők.

Azt mondják, jön a hideg. De ma még süt a nap. Befejeztem életem második angol Agatha Christie-jét. Az elsőig majdnem hatvan év telt el, a másodikig néhány nap. Ez egy óegyiptomi történet – de ez csak a keret. Különben a megszokott angol figurák, angol családi élet és családi gyilkosságok, egyiptomi nevek alatt, Krisztus előtt 2000-ben. Agatha mindig színvonalas a maga műfajában. Még a gyengébb könyveiben is van valami, amitől jobb, mint a hozzá hasonlók. Egyébként a könyv első felében kitaláltam, ki a gyilkos, erre tanúm van. Elmondtam ugyanis Balázsnak, aki már olvasta a könyvet és persze nem mondta meg a csattanót.

Levelezni kellene. Sokkal többet. De mikor időm volna rá, dögfáradt vagyok. Csak detektívregényre telik az erőmből. Ma angolóra volna, de nem megyek. Főzök; azt, amit tegnap abbahagytam. Hajat kéne mosni, be kéne menni a városba. Este valami felolvasás.

Most veszem észre: mégiscsak megkönnyebbültem lassacskán. Az első idők lidércnyomása enyhült. Ehhez bő három hét kellett. Az a szívszorongás, hogy állandóan tenni kell valamit, amit alig tudok tenni – szaladgálni, angolul beszélni, intézkedni vadidegen terepen – engedett valamennyire. Ez a May Flower, ez az Iowa City mégiscsak egy fárasztóbb, nyugtalanítóbb és unalmasabb Szigliget. Úgy értem: izgató mivoltában unalmas.

Tegnap este mégis elmentem a Harnack-szemináriumra. Harnack Iowából elszármazott író, felesége Hortense Calisher költőnő. Mindenesetre kellemes, amerikai úriemberek. Az esti felolvasáson főleg egyetemisták jelentek meg, a szokott farmerjaikban, blúzaikban, a szokott módon hanyatt fekve, lábukat széttárva fotelekben vagy földre ülve. Egy-ketten voltunk az Íróprogramból. Kiderült, hogy Harnackék jártak Közép-Európában –, Magyarországon is; az asszony a Hungarian Quarterlyben megjelent cikkét olvasta fel. Dicsérték, amit nálunk-körülöttünk dicsérni szokás, a könyvek példányszámát, az olvasási kedvet. Juliával, Arturral hoz haza Hualing. – Ma Balázst telefonon meghívták, ebédeljen Harnackékkal, illetve engem is hívtak, de fáradtságomra hivatkozva nem mentem. Balázsnak is fárasztó volt, az indonézekkel ült ott, rengeteget kellett beszélnie. Rossz volt az ebéd. Pedig szegény Balázs éhes. Nagyjából azt bírja enni, amit én főzök – pedig az én főztöm se világdíjas. Sose hittem volna, hogy szakácsságom ilyen jelentőssé emelkedik. Hogy Amerikában egyik legfontosabb tevékenységem a főzés lesz. Sajnos az amerikai étel nem jó. Végigettük Európát, elmondhatatlanul ócska kínai „éttermek” kosztját a Latin negyedben, munkáskonyhára jártunk Velencében, nem vagyunk finnyásak, sem nacionalisták az ételben. Itt minden gyönyörű küllemű, de az íze… Szóval, megtanultuk a közhelyet az amerikai élelmiszerekről. Azt mondják, ez a mesterséges összetevők miatt van, a tartósítószerek, a színezők, a fényesítők, a tyúk- és marhatápok stb. … Mert a sajt nem sajt – szokta Balázs Brechtet idézni. – Délután Harnack-Calisher előadás megint. Voltunk a Penny Áruházban, vettünk Balázsnak cipőt.

Angolleckére megyek. Leylával vagyunk, Beckett Godot-ját olvassuk angolul. Este újfent Calisher-est. Ezt már elblicceljük. Balázs dolgozik. Megírta az esedékes kritikát. – Gondolni sem tudok írásra. Hiszen nem tudok gondolkodni. Kifelé vagyok fordítva, mint egy rosszul lehúzott kesztyű. Hogy tudnék befelé figyelni? Hol volna itt elvonultságom, belső kontemplációm? Igaz, ez az idő nem is arra való. Napi két programmal, idegen nyelven, idegen világban élünk – most foglalkozzam Babitssal?

Elolvastam egy Ellery Queen detektívponyvát. Hát sokkal rosszabb, mint ifjúkoromban gondoltam, és sokkal inferiórisabb Christie-nél. Ez bizony ponyva, és kész. Rémségek hada, nyomozói képtelenségek, aztán a végén valakire rákeni a gyilkosságokat. – Elolvastam G. Á. kisregényét, újfent. Hiszen az itteni dolgokról szól, alig fedetten. Nem jó ez, most sem. Pedig hogy örültem, hogy Á. prózát ír. Dugig vagyunk költőkkel, írjunk prózát is már, az isten szerelmére. Én már elkéstem vele, írjon más. De hát ne így. Úgynevezett modern, szubjektív próza. Megkerüli a nehézségeket; bizony sokkal nehezebb lett volna, ha ráadja a fejét az ősi, realista jellemábrázolásra, s legalább egy-két figurát be tud hozni. És sokkal érdekesebb lett volna. Ha szubjektív próza, akkor legyen legalábbis Iván (Mándy). Legalábbis. No-no. Mindenesetre legyen valódi. Itt sok a mache. Iván ehhez magas mérce, valódiságában, átható, eltéveszthetetlen mivoltában – de azért limeszértékként nagyon is használható. (Írni neki egy lapot, a limeszértéknek.)

Főzök tyúklevest. Jó. De Balázs szerint sótlan. Ez örök vita tárgya köztünk. Végül agyonsózza és boldogan eszi. Utána vaníliafagylalt. 3.30-kor Ismael Reed-előadás a Shewbough Auditoriumban. Nagy moziteremféle, megtelik emberrel. Ismael valószínűleg muzulmán és valószínűleg fekete. De csak úgy körülbelülre. Micsoda bőrváltozatok! Verseket olvas fel – ezek mulatságos krokik. Csak gondolom, hogy mulatságosak, mert a közönség kacag. Szójátékokkal tarkított újságcikkek erről-arról, politikáról, afro-amerikai helyzetekről. Vagy inkább kabaréjelenetek, mert el is játssza, amit olvas. Csupa jópofaság. Szembetűnően eltér attól, amit én költészetnek nevezek. Talán még jó is a maga módján, mit tudom én. De miért költészet? – Istenem, a költészetbe annyi minden belefér, esetleg ez is. De csak ez? – Artur és Julia igen bátyadtak, mindenki bágyadt. – Megyünk bevásárolni. Veszek kandírozott gyümölcsöt. Aztán azt mondják, hogy ez nem gyümölcs, á dehogy, valami mesterséges gyümölcszselé, megkeményítve és darabokra vágva. – A fene egye. Este. Felugrik Haraszti Miklós, ollóért. Adok tyúklevest. Mennek bálba Julius Cesarral. Nino foga megjavult. Holnap Paul születésnapja, 12-re felmegyünk hozzájuk mindnyájan. Odaadjuk a Gross Arnold-grafikát, amit neki hoztunk, ez jó alkalom. – Balázs most telefonál Bélának, utazásunk időpontját kell megbeszélni. Hajaj, az nehéz lesz. Ez az utazási periódus. San Francisco, Los Angeles, esetleg a Grand Canyon, majd vissza Iowába. Itt december elején könyvem megjelenése, Bruce idejövetele. December közepén Washington, New York, onnan karácsonyra haza. Legalább ma nagyjából ez tervünk. Majd meglátjuk. Közben valamikor Chicago.

Nem tudom, miből vannak itt az emberek. Talán vasból. Hogy bírják ezt? Például Paul. Ma 12-kor odaözönlöttünk, hogy felköszöntsük a 71. születésnapján. Odaadtuk a Gross Arnoldot, mások verseket írtak, vicceseket vagy kevésbé vicceseket, ezeket felolvasták sorra. Ételek (Hualing és családja műveli ezeket), italok, beszédek. Eljövünk 2 körül. 3-kor Theáék visznek szemináriumra, az egyetemen van, ahogy szokott lenni, utána Hualing meghív minket hétre vacsorára, hozzájuk. Szóval, kétszer látnak vendégeket ma, s nekünk három programunk van. Hogy bírják? 71 évesen?

A szemináriumon a kis indonéz beszélt, a báránysipkás. Téma: a comics. Hogy ez milyen fontos műfaj. Szegény fiúcska. Rettenetes kiejtéssel próbálta magyarázni, hogy ez náluk milyen fontos. Szegény ország. Meg aztán így megkerülik a rendőrséget is. Politikai helyzetüket nem nagyon értem, csak annyi nyilvánvaló, hogy pocsék. A másik indonéz rajzokat készített a témához, egész jókat. Bemutatták a Mahábhárata comics-változatát. Siralmas. És azt mondják rá, hogy ez mégis az ő nemzeti kultúrájuk része és fontos így is terjeszteni – s talán igazuk is van. Szomorú volt ez az egész. Igyekeztünk komolyan venni a fiút – vajon kicsoda, talán gyilkos, talán diák, talán-talán író –, megtapsoltuk. Bert reagálása az indonéz fiúra. Megértettem, hogy Bert holland. Atyai felelősségérzet a volt gyarmatuk iránt + szociális érzés. Autóbuszon haza. Hideg van. Szél, napsütés, de hideg. A fák most színeződnek, csodaszép aranysárga és vadpiros juharok vannak. A város bűbájos, a tündéri fehér faházakkal (villákkal), a kertekkel, a zöld pázsitokkal. Ülünk a buszon, éppen befordulunk a Church Streetre, mondom Balázsnak: Amerikai nap süt ránk. Lehetséges ez?

Ignácz Rózsa meghalt. Rémes. Elutazás előtt beszéltem vele telefonon. Most jutunk lassan abba a helyzetbe, hogy úgy érezzük: kihal a világ. A mi világunk tudniillik, mindegy, hogy mit gondolok Rózsáról. Amióta élek, tudtam, hogy van Ignácz Rózsa. – És hányan, hányan halnak meg. Rettenetesen nő a magány.

Voltunk tegnap vacsorázni Paulékkal. Juliáék, Aldo, Peter Nazareth, egy fekete házaspár (gyönyörű, szép szál emberek, az asszony hatalmas, arányos, fekete madonna), két kis bűbáj gyerekével, ismerem őket a Bourjailay-farmról; mások is. Balázs boldogan falja a jó vacsorát. Hualing is, Paul is mindent megtesznek, hogy foglalkozzanak velük, de ez nehéz a nyelv miatt és az ő agyondolgozottságuk miatt. Nincsenek abban a lelki helyzetben, hogy szellemi társalgást folytassanak. Negyven írót kell adminisztrálniuk. Ezért társalgásunk siralmas, jóindulatú erőlködés. Talán nem is igénylik azt a beszélgetést, amit mi igénylünk Európában és főleg Közép-Európában. Hja, mi szellemi kapcsolatot kívánunk létesíteni, gondolatokat közölni és hallgatni nekünk érdekes – főleg irodalmi témákról. Hát ez velük nem megy Úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak. Legyen elég a jóindulat az, hogy itt vagyunk. 10-kor eljövünk, így jó.

Isten különös csapása: ma megint meghívtak minket lunchre Bobékhoz. Alig értettük, hogy Bob mit akar; az ő beszéde kétségbeejtő. Na, aztán tisztáztam a dolgot Nadiával^*, az egyiptomi lánnyal. Ő vett magának lemezt (klasszikus zenét), amit Bobéknál meghallgat, ő az oka az egész meghívásnak, és az adandó kínai lunchnek. Közöltem Nadiával, hogy a klasszikus zenét elviselem önmagában, a kínai ételt is elviselem önmagában, de a kettőt együtt… Gyöngéden vigasztalva mondta, hogy modern lemeze is van. Jézus Mária! Azt hiszi, hogy nekünk beat kell vagy mifene. Általában nem szoktuk elmagyarázni, hogy zenesüketek vagyunk, hogy esik ez egy zeneértőnek? Nekünk hogy esik, ha valaki büszkén közli, hogy ő költészetsüket? De vannak helyzetek, amikor világosnak kell lenni; szerénynek, de határozottnak. – És mégis el kell mennünk Bobékhoz.

Mindennel együtt: nagy tapasztalat ez az Amerika. Kár lett volna el nem vállalni. Túlesve az első szörnyű pánikon, még valami, a tárgyra nem tartozó elégtételt is ad: úgy látszik, többet bírok, mint hittem. Gyönge testi-lelki állapotomban is, valahogy, kínnal-keservesen, átúszom az Atlanti-óceánt.

Lunchölni megyünk Bobékhoz. A bájos kínai lány Marilyn, meg Bob meg barátaik kiváló ételeket remekeltek; parázson sült hamburger, hot dog, saláták. Nagyon szépen berendezett kis lakás ez, a lány bérli. Egész jó absztrakt képek a falon (a tulaj gyűjtése), nagy, indián kéziszőttesek. Ebben a kis lakásban zsúfolódunk, eszünk, zenét hallgatunk. Nadia zongorázik, Ravelt, Beethovent, Chopint. Csodálatosképpen jólesik. Ülök a díványon, kinézek az őszi, napfényes favároskára, a gyepre, a színes fákra, és európai zenét hallgatok. Ehhez a kultúrához közöm van, látom a német kisvárosokat, Párizst, Mallorcát; az egész életemmel ismerem őket. A történelmüket, hullámzásukat az időben, anekdotáikat, emlékszem a Schiller-házra (kis fehér gyermekszoba, viaszkos padló) a lengyel szabadságharcokra, anyámra, amint Chopint zongorázik. Szóval, a zene még nálam is beválik. – Utána Mall Áruház. Holtra fárasztó bolyongás eredmény nélkül. De nyitva van, szombat késő délután.

Des Moines-kirándulás, fél 10-kor porta. Ahogy itt mondják: lobby. Így ismerem meg a „lobby” eredeti jelentését: hall, folyosó. („Subrosa.”) Kb. kétórás út kis buszon. Először egy biztosítótársaság székházába visznek, impozáns, nagy, építészettechnikailag érdekes épület, tele modern képekkel, pop-arttal. Oldenburg: sárga klott, rárakva valami altámaszra, szépen beráncolva, tetején egy sapka. Sok durva objet d’art, szépen elhelyezve. Jó képek is. Produkálnak ezenkívül lunchöt és egy robbantást. A hetedik emelet nagy üvegablakain át nézzük, hogyan robbantanak fel a szomszédban egy tíz-tizenkét emeletes irodaépületet. Mi, kelet-európaiak kicsit idegesek vagyunk, de a város nem az, tömve minden háztető, minden utca nézőkkel. Nincs is baj, az épület befelé robban, óriási fekete porfelhő, majd a helyén szinte semmi. Maroknyi anyaga egy hatalmas háznak. (Valami hibája volt, azért robbantották fel.)

Megyünk egy skanzen farmra. Laknak is benne, legalábbis nyáron-ősszel, fizetett turizmus-alkalmazottak, múlt századi ruhákban. Emellett a „Living history farms” mellett misézett a pápa, emlékszem a templomra, a két vörös siló jellegű tornyával. Nos, nem templom, hanem tényleg siló. Bár már nem is tudom, fiú vagyok-e vagy lány, annyi mindent mondanak. – A gazdaság pontosan olyan, amilyeneket gyermekkoromból ismerek. Finom istállószag. Piszok. Lovak. Nagy, nehéz igáslovak; etetem őket. Csodálatos egy ilyen hatalmas lófej, amint odahajlik az emberhez és orrával böködi, hogy adjon még füvet. Egy kiscsikó. Ez az egyetlen félénk az állatok közt, de az se nagyon. Anyja szép, kövér, sötétpej kanca. Szinte követeli az ételt, gyorsan lehajlik egy pici szőke gyerekhez – az rémülten felsikít. Milyen lehet egy amerikai gyereknek az idegen, hatalmas állat? – Szamár, póni, disznók. A tyúkól előtt szürke kendermagosok, vörösbarnák. Remek kakas rikoltozik. Mint otthon. Fazekasműhely, fiatal kerámikus csinál fazekat; asztalosműhely, kovácsműhely. Vasárnapi iskola, benne korabeli ruhácskákban gyerekek. Az úri lak. Gyönyörűen helyreállított viktoriánus kúria, vörös téglafalaival. Benne teljes viktoriánus berendezés. A nagy családi ágyak, biedermeieres fotelek, konzolok, családi képek, agyonfaragott polcok (már előremutatva a szecesszió felé), remek szekrények. Kárpit, tapéta, szőnyeg mind eredeti. – Aranyos –, traktor vontatta társaskocsin megyünk távolabbi, vadabb farmrészekre. Itt már érződik a pionír-emlék. Pici gerendaházak nagy tölgyerdőkben; szegénység. No persze a múltban. Karámok juhokkal, tehenekkel, lelegelt (vagy lenyírt) hegyoldalak. – Nagyon jólesett ez a farm. Az állatok. Itt főképp állatokkal szeretek beszélni, csak tudnak magyarul. Különös, hogy itt, Iowában találkoztam a gyerekkorommal.

Utána – koszosan, porosan – partyra visznek Des Moines gyönyörű villavárosába. Egy milliomos asszony (férje könyvkiadó volt!) lát vendégül minket. Óriási luxus. Fehér bútorhuzatok, sárga-fehér hosszú szőrű szőnyegek egy nagy hallban. A WC mintha kirakatban mutogatott WC+szoba volna. A hálószobák, a terasz, a konyha. De nem itt laknak, ez vendéglátó részleg, lakásra van külön szárnya a villának. És! A képek. Rouault, Picasso, Miro – minden eredeti. Precolumbian műtárgyak, szobrok, álarcok, afrikai ez-az; mi is lehet ez a kis lovasszobor? Maja vagy azték műtárgy? Vagy modern faragvány? Don Quijotét ábrázolja, vagy egy inkát lámaháton? Pompás vacsora, pulyka, kukoricalepény, büfészerűen tálalva, ital dögivel. Nem tudok szárazmartinihez jutni, úgy látszik, az túl egyszerű. – A tálalóasztalon természetesen gyertyát gyújtanak, de azt se csak úgy. Különleges mécsesek égnek, különleges üvegbúra alatt. Mint a halotti mécsek a temetőben, csak cifrábbak. A pulykát egy fiatal házigazda szeli és osztja. Elmondhatatlanul óriások ezek a pirosra sült pulykák, és nemcsak szépek, de jók is. – Megint némi éneklés vacsora után. Bert és Thea aranyosak. Vidáman elfújnak egy amszterdami nótát – talán, hogy a high life-ot ellensúlyozzák. Edwin^* is ellensúlyoz, de öntudatlanul: lefekszik szinte rögtön a sárga szőnyegre. Ez a német (eredetű) fiú milyen amerikai. Állandóan őt látom szembejönni az utcán, arca olyan alaparc. – Haraszti Miklós el-elkésik, hosszan beszél. Vágyképe az amerikai nonchalance, de nem ismeri a határokat. Akkor bizony jobb az európai fegyelem.

Az autóban, hazafelé alszom. De azért aránylag nagyon jól bírtam ezt a kirándulást. Lábam alig dagadt. Paul azt mondja: holnap korrektúra.

Nincs korrektúra. Pihenünk. Főzök. Elsőrendű bouillont, például. Thea tanított rá, adott fűszert, anyagot. Fél 10-kor az egyetemre megyünk. Daniel Weissbort meghívott, hogy beszéljünk a magyar líráról, főképp Pilinszkyről, mert ő most – Ted Hughes fordítása alapján – vele foglalkozik. Megtesszük, én franciául. Balázs angolul. Kis szeminárium ez, nyolc-tíz növendék, mint az enyém az egyetemen. Daniel fordítja, amit mondok. Van egy izraeli nő, tud magyarul. Érsekújvárra való, szlovák, magyar, zsidó egyszerre. Milyen jólesik a magyar beszéde; persze franciául is tud. – Utána beszélgetés Daniellel az Iowa-House-ban. (Gyönyörű diákmenza, étterem, kávéház) Nagyon kellemes ember, Angliában él voltaképpen, és költő voltaképpen. Sokat tud a magyar irodalomról is. Próbálom kiszedni belőle, milyenek Bruce fordításai. Dicséri őket, de mértékkel. Irodalmi életet élünk, kávé mellett, ami persze pocsék. – A belvárosba megyek. Agyonjárom magam, a Heller-előadáson (A 22-es csapdája) állandó extraszisztólém van, 120-as pulzusom. Heller különben normálisnak látszik, rokonszenves. Valahogy hazahoz Paul, Amur Miedzyrzeckiékkel együtt. Valósággal rosszul vagyok. A farmot viszont jól bírtam. Hogy lehet ez? Nadiának kölcsönadok fekete cipőt. Lihegek.

Este beszélünk Szatmáry Lajossal telefonon. Úgy látszik, október 31-én megyünk Chicagóba vagy öt napra. – Bert apja súlyos beteg. Lehet, hogy hazamegy Hollandiába Bert; az apja kilencven éves, és összehívta vagy ötven barátját hogy haldokolva elbúcsúzzon tőlük. Thea marad. Kell-e holnap este Theáékhoz mennünk, születésnapra? Az izraelivel, Orpazzal^* együtt tartanánk születésnapot. De így?

Theának tegnap este volt a születésnapja. Nagy buli volt, 3-ig tartott, csak mi nem mentünk, mert eltévesztettük a napot. Bosszankodom. Csupa tapintatból nem telefonáltak, hogy mi van velünk, merthogy délután rosszul voltam. És ugyanakkor éjszaka: meghalt Bert apja Amszterdamban. Bert ma repül haza és aztán vissza. – 3/4 12-kor a portán vár minket Hernádi Pál, itteni egyetemi tanár, összehasonlító irodalomtörténész. Hoztuk neki az öccse (Miklós) új könyvét. Kellemesebb ember, mint gondoltam. Nem is mufurc. Jó ebéd „Mr. Steak”-nél a városon kívül, jó étterem. – Utána vásárlás, élelemfelfrissítés (2 napja nincs cukrunk), egyebek. Most tudtam megvenni, amit másfél hónapja próbáltam, Pankának a ragasztót, az üvegre író filctollat stb.-t. Rémes nehéz az alkalmazkodás, a szakboltok megtalálása. Most tartok ott, ahol Párizsban három nap múlva. Nem vagyok képes cipőt venni. Mert vagy lapos sportcipők vannak, vagy nyolc centi magas sarkú díszcsodák (Pesten is így van). Irhabunda – eddig – nincs. Veszek csokoládét Theának, utólagos jókívánságul. Szegények. Hogy éppen most kellett születésnapot is tartaniuk. Angolórát hanyagoljuk.

Az idő gyönyörű. Hihetetlen, hogy amit Amerikában legtöbbet látok, az egy csodaszép erdő, rozsda-arany színekben, az ablak alatt. Egyenesen hőség van ma, a fák őszi színe úgy hat, mint egy színfal, kettős értelemben. Színes is, meg színpadszerű is. Remek ez a lassú átmenet, amit végignéztünk, a tömör zöldből a sok árnyalatú tarka arany-rézbe. A juharok aranyak, a tölgyek súlyos vörösbarnák. És mi van mindenütt! Vadpiros, hihetetlen színű melírozott díszfák és nem díszfák, égővörös bokrok, aranyszőke, ezüstszőke lombhajak. Hogy lehet ennyi piros fa? Talán nem is csak fajtától függ; nem minden ősszel egyforma a lombszíneződés, ezt Szigligeten figyeltem meg. Ugyanaz a bükk egyszer háromszínűen őszült: vörös, sárga, zöld volt minden ága külön, mintha zászlókat tűzött volna magára; máskor meg egyszerű, diszkrét vörösbarna lett októberben. Itt rendkívüliek most az őszi színek és még mindig nyár van. Majdhogynem súlyos nyár, fojtó meleg, párás levegő.

Kitérés. A vizigótok. Nem értettem, miért szeretem a vizigótokat. Nem értettem, hogy ha ezt a szót hallom, „vizigót”, miért melegszik át a szívem tája. Szerintem a vizigótok kicsik, barnák, szőrösek. Fel-le szaladgálnak, ügyesek, dolgoznak kicsi kezükkel-lábukkal, sürögnek-forognak. Aranyos kis vizigótok a történelemben. Aztán rájöttem – éppen Amerikában – miről van szó. Valahol, a lelkem mélyén összetévesztettem a vizigótokat a vízi hódokkal. A gót és a hód nem azonos, de ha már vízi az a gót… Ugye világos? Tudom, kérem, tudom, hogy a vizigót a nyugati gótot jelenti. De magyar fülnek azért vízi. – Sajnos mióta megfejtettem rokonszenvem okát, azóta már nem olyan meggyőző fel-felmerülő látomásom az aranyos kis szőrösökről. Kénytelen leszek átértékelni vizigót-nosztalgiáimat.

Jaj! Megjött a korrektúra. Nagyon szép szedés, de vannak benne nyugtalanító dolgok. Például a sorrend. Ezt én Bruce-ra bíztam, nem kívántam beleszólni, hogyan állítja össze a kötetet. Elvégre ő onnan látja, a fordítás felől, én meg innen, magyarul. Viszont így, ahogy van, tővel-heggyel van összehányva az egész. Semmi haladványa, semmi szerves összetartozása a verseknek. A legfeltűnőbb például: A Villamossal kezdi. Jó. Talán az angol ajánlás miatt (Sidney Keyes). De miért nincs mellette az Egy költőhöz, ami az eredeti kötetben mellette van, természetesen, hiszen az is Sidney Keyesről szól. A két vers egymást magyarázza. Az Egy költőhöz, valahol a kötet végén van, teljesen szervetlenül. Se időrend (amihez igazán nem ragaszkodom, de jobb híján lehetne), se semmilyen rend. Összetartozó verstömbök szétszórva. Egészen korai és legújabb hangok összekeverve. Nagyon nyugtalanító. – Valamint nagyon nyugtalanító Paul és a magyarok levelezése. Haraszti Miklós ügyében.^*  A fene egye az egészet. Miért éppen nekünk kell ebbe belecsöppennünk? Hogy jövünk mi ehhez?

Hol az Ekhnáton-ciklus? Hisz ezt is lefordította Bruce.

Be a városba, Paullal. Nem tud több kéziratról. Bruce egyenesen a nyomdának küldte a kéziratot. Kellemetlen ügyek. Próbálunk telefonálni Bruce-nak. Este megtudjuk, hogy New Yorkban van. – Teljesen reménytelen ez az egész, már rég tudom. A jóakarat erőfeszítéseivel ki-kiadnak egy-egy magyar verskötetet itt vagy ott. Mindegy, hogy ki írta, hogyan írta, mikor írta – minden a fordítótól függ. Ha csodálatosképpen akad jó költő a fordítók közt, akkor jó lesz a kötet vagy legalábbis tűrhető, különben rossz lesz. Tökmindegy, milyen az a magyar költő. A nyugatiaknak halvány lila gőzük sincs a fordítás gyakorlatáról, ami nálunk minden épeszű költőnek kisujjában van. De ez sem olyan egyszerű. Köteteket tudnék írni a magyarról való fordítás keserű tapasztalatairól, minden oldalról megforgatva a kérdést. De minek? Végeredmény: minden hiábavaló. A legnagyobb jóindulat, a szerencse (pl. hogy ezt a kötetet kiadják, ami csoda). Egy, csak egy dolog válik képlékennyé, illanóvá: a minőség. Az egyetlen, amire életemben törekedtem, az egyetlen, ami az irodalom értelme. – Na, mindegy. Örüljünk annak, ami van.

Julius Cesar prelegál szemináriumon. A fiú komplett kis idióta. Úgy értem: az abszurditást súroló linkség maga. Ahogy röhöncsöl, mérhetetlen öntudatával. Persze, majd épp tőle tudunk meg valamit a brazil irodalomról. – Utána bevásárlás. Nagyon sietünk azért, nehogy elkéssünk Edwintől. Lihegve érkezünk meg, még ez az Edwin fiú nyugtat. Jó idegeik vannak itt az embereknek. (Közbevetés: a civilizáció rétegei. Együtt ülök a kis buszban Nadiával, az egyiptomival és a hindu nővel. Megjegyzem: milyen ragyogó tiszta itt minden. A házak fehérsége, a patyolatfényes utcák. Bezzeg nálunk milyen piszkos, mondom bosszúsan. Mindketten mosolyognak, de egyetlen megjegyzést sem tesznek saját hazájukra, hogy náluk sem éppen patikai a tisztaság. Ezen egy pillanatig csodálkozom. Aztán nem csodálkozom. Az ő köztisztasági állapotuk ugyanis összehasonlíthatatlan az ittenivel. Az egy másik bolygó, más mércékkel. A miénk viszont összehasonlítható, még akkor is, ha az eredmény pocsék.)

Edwinnél remek vacsora. (Gigi vágta ki a rezet), egy új fiú, talán adjunktus az egyetemen. Barna cukor, mint újdonság. Aztán kisül, hogy valószínűleg kristályos melasz. Megbeszéljük a tartandó kelet-európai költői estet. Szűk körben fel-felolvasunk néhány sort verseinkből, majd ők felolvassák a fordításokat. Artur, Julia, Nino, én. Kint vihar. Mennydörgés, villámlás, meleg eső. Október közepén. Edwin hazahoz.

Hogy mi volt a szememmel tegnap, tegnapelőtt, azt nem tudom. Belement ez az átok víz? De hát eddig is ebben fürödtünk, mosakodtunk. Könnyeztem, égett a szemem, egy darabig nem láttam semmit. Ez elmúlt. Viszont ma kitört rajtam egy alapos influenza. Már tegnap is köhögtem, ma nátházom, szünet nélkül. „Egy forró vízbe mártott esernyőt nyitottak ki a fejemben.” Csinos kis lázam van – a magyar hőmérő Gergely Ági hagyatéka. Nemcsak a konyhai sütő Fahrenheitjeit nem értjük, nemcsak az időjárás-jelentés fokait, hanem az itteni lázmérés számait sem. – Ebben az állapotban istencsapása, hogy nincs mit olvasnom. Úgy értem: detektívregényem. Jön már ugyan a Magyar Nemzet, az És, egy Füles is érkezett (éljen!), de ezeket hamar kivégzem. Az itteni Agatha Christie-ket már összeszedtem, másokkal is kísérleteztem, de siralmasak. Szellemi munkára, aktív elfoglaltságra alkalmatlan vagyok. Most ugrik ki: milyen sokat jelent az otthoni könyvtáram, Babits-esszéktől krimiig. Mindig van mit csinálnom. Az olvasás mint életforma. – Itt úgy érzem magam, mintha állandóan viszketnék és nem tudom megvakarni. Könyvhiány.

Este inkább feljebb ment a lázam, mintsem hogy lement volna. Mégis főztem paprikás krumplit, ideges unalmamban; írtam egy csomó levlapot. Ma reggel is nyavalyás vagyok. Pedig be szerettem volna menni a városba. Szó sem lehet róla, bár lázam nincs. A fejem hordó. Zsebkendőről szó sem lehet, rengeteg papírfélét használok. Jaj, már mosni is kéne, mosógéppel. Eddig kézzel mostam, de ágyneműnél az nem megy. Jaj, nem ismerem az itteni mosógépet. Utálok annyi mindent megkérdezni, de hát nem értem a használati utasítást. És ha kiszótárazom? (Ahogy szoktam) Akkor már értem, mit kell csinálni? Érti a kutya. – Az erdő szép. Egyre vörösebb. Eszembe jut a „lassú üveg” sci-fi novella. Bizony, egész jó, szinte-szinte irodalom. Talán itt is jön majd egy szarvas. Vagy egy régi idődarab. – Sok a madár, talán északról vonultak ide, aztán továbbmennek. A mókusok. Csak sajnos, nem lehet megfogni, simogatni őket. Ez a macska előnye. – Istenem, mi van a szegény ír kisgyerekkel, akit meningitisszel kellett kórházba szállítani? Milyen vörös, képtelenül rézszőke a haja.

Itt volt Thea, hozott egy csomó ételt, tortákat, a születésnap maradványait, virággal. Hogy tudom én ezt viszonozni? Az a kis csokoládé… Aranyos asszony, pletykált egy kicsit. Aztán Nadia jött, a cipőt hozta vissza. Itt már érződnek a különbségek, teljesen váratlanul. „Szőke, mint egy török” – mondta többször is. Nem olvasta Thomas Mann tetralógiáját, pedig hát a saját történelméről is szól, és azt hitte, hogy Mann zsidó. Nem rajong a zsidókért, bár moderálja magát; angol nevelés. Úgy tartja, a palesztinok hálátlanok, ők, egyiptomiak rengeteget tettek az arabságért, most már magukra is gondolniuk kell. Többször emlegeti a háborút, amelyben sok egyiptomi fiatal elpusztult, de egyetlen szót sem szól arról, hogy az izraeli háborút ők kezdték, s hogy a zsidók ripityára verték őket három nap alatt. Nem kívánjuk ezt firtatni – de hát erről kéne valamit mondania, ha már a háborúról beszél. Most azt mondja, havonta egy tyúk jár két embernek jegyre; hogy az utcák Alexandriában romosak, hogy a telefonok nem működnek stb. De nincs egyetlen bíráló szava saját országáról; mintha mindez a mások bűne volna. Nem azt mondja: „fejletlen ország vagyunk, ebből ez meg ez következik” – ami nekünk alapérzésünk. „Kis nép vagyunk”, „történelmi helyzet” stb. (Olyan hiányos, amit mond.) Ez a Thomas Mann-megjegyzés pedig furcsa, egy magas angol neveltetésű személytől. Pedig milyen büszke rá, hogy nem arab, nem muzulmán, hanem kopt keresztény. – Mindehhez a modora finom, tartózkodó, európai modor. Egy modor mögötti szakadékok.

Este mégis elmentem Bert és Hionis estjére. Bert hazautazott az apja temetésére, Thea olvasta fel a verseit, nagyon jól. Hionis is rokonszenves, akár kiváló költő is lehet. Ha tudnánk. A hely: remek volt. Egy kis antikvárium, körös-körül könyvespolcozva. Csak az elhelyezése furcsa, egy villácskában van, a belvároson kívül. Elég sokan jönnek a Jim’s Library-be, a földön ülünk. Jim maga szakállas, kék szemű, szelíd fiatalember, cseh eredetű. Szülei még haza-hazajárnak, ő már nem. Mindjárt közelebb van hozzám azzal, hogy cseh. Veszek tőle egy csomó krimit. Micsoda szerencseh! Fülledt hőség a könyvtárszobában, kint, a villavárosban alattomos kis szelek a forróság mögött. Fulladozunk. Legalább 26-28 fok van október 20-án este. Trópusi párák. Az est vége felé kezdek rosszul lenni. Vissza-visszafojtom köhögőrohamaimat, de kitörnek. Talán mégsem kellett volna eljönni. Lázas vagyok. Talán még fertőzöm is a többieket. De az is rémes, otthon fetrengeni egész nap a hőségben.

És ez a szép, otthonos könyvtár; az a két szép nő, anya, lánya. (Milyen tartósak itt az emberek! Mi olyanok vagyunk vénségünkre mindnyájan, mintha autóbusz ment volna át rajtunk.) Thea bája, Argyris^* öröme a Nobel-díjon (honfitársa kapta éppen most, Elitis), az egész szellemi légkör. Jó este.

Nem estem vissza. Jobban vagyok. A kisgyerek is jobban van a kórházban, mint hallom. Az a kis rézvörös. Hál’istennek. Meghívjuk Ninót ebédre. Elegánsan hoz egy gyönyörü füzetet a Rhodope-hegységről (mondom, hogy jól ismerem a könyvecskét Magditól^*). A leveskonzerv pocsék, a másikfajta jó volt. A többi is jó, bár Nino keveset eszik. Vett egy autót, két nap múlva megy a feleségéért New Yorkba. Autón nézik meg az USA-t. Merész vállalkozás. De ha bírja? – Délután olvasok, gyógyulok. Csak a hőség…

Időváltozás. Eső, hideg. Nem volna szabad kimennem. De muszáj. Fél 2-kor a lobbyn Edwin vár, megyünk megbeszélni a holnapi estet a tetthelyre. Valami nemzetközi klub szép helyisége egy nagyobb villában. A kandalló előtt fogunk felolvasni. Ki-ki párjával, felolvasójával. Nekem Gigi jutott, nagyon helyes lány. Hosszan áradozik a verseimről, elolvasta az egész kötetet (a levonatot). Nem veszem komolyan, ez csak olaj. De aztán kisül, hogy csakugyan olvasta, jó megjegyzéseket tesz, sokkal jobban választ a versek közül, mint Edwin. Balázs: Gigi az első angol nyelvű olvasód. Csevegünk az objektív líráról, elmesélem neki az Ekhnáton-témát (amit sajnos Bruce nem fordított le, mint telefonon megtudtam tőle. Megesküdtem volna rá, hogy lefordította az egész ciklust. Kár. (Így bizony hiányos a kötet.) Gigi mondja, hogy éppen mostanában ő is effélét csinál: történeti vagy áltörténeti személyekről ál-elsőszemélyes életképeket. Eddig még sose mutatta a verseit, pedig kértem. Most elolvastat egy konkvisztádormonológot, meg egy indiánmonológot. Mindenesetre érdekes, hogy ugyanúgy az „objektivitás” a bűvszava. És nemcsak neki, hanem mint mondja, sokaké itt Amerikában.

Esik. Mégis vásárolni megyek. Ha már bent vagyok a városban. Nagy kínnal veszek egy cipőt. Zavarok a csekkel. Utálom ezt a csekkezést. Már sötétben haza busszal. Húsz percig állingálunk egy csomóan a Yonkers Áruház bejáratában. Fúj a szél, hideg. Az egyik maláj is ott fázdogál, az Íróprogramról. Ijesztő ez a gyors időváltozás. Iowa más részein havazik. Esős, amerikai kisváros, este.

Ma 2-kor Edwin visz orvoshoz. Nem, nem az influenzával. Mind a mai napig nem voltam képes altatót szerezni. Muszáj orvoshoz menni, hogy felírja. Rémes. De Balázsnak is kell. Küzdelmek, fölösleges viszontagságok. Az orvos kabinetfigura. „Critique is eunuch.” 3.30-kor Leyla szemináriuma. 3/4 8-kor a kelet-európaiak költői estje. Hajat kell mosnom, a fene egye. Mert a fodrász nem fogad, csak holnap. Két egymás utáni napon kell tehát hajat mosnom és mosatnom, festetnem, vágatnom. Ezt a hülyeséget. De nem megy másképp. Hajam csomókban lóg a hőség és az influenza után és nem vagyok tinédzser, hogy ily módon divatozzam. Öreg, európai költőnő legyen rendes. Csak semmi ráengedés az amerikai stílusra, az egyszerűségen túl. Hogy állna az nekem?

Délután Leyla felolvasása. Külön megkértem, hogy ordítson. Megígérte. Egy szót sem lehetett hallani belőle. Nagyon rokonszenves nő ez, olyan európai nő, török létére. De előadni nem tud. Csak motyog, motyog. Még szerencse, hogy párhuzamosan olvashattam a novellát, amit elmormogott. The ferry – ez a címe; afféle lírai novella egy kis hajóról a Boszporusz környékén, amely önállósítja magát és a falusiak legendáriumát növelve hol fel-, hol eltűnik. A milyensége világos, szimbolista mese. Hogy jó-e? Ki tudja? Éppúgy lehet jó, Krúdys valami, mint rossz nyavalygás. Csak éppen a minőségét nem tudjuk megállapítani. De legalább megértettem (nagyjából). Ünnepeljük egy kicsit Leylát, aztán haza. Átöltözni, menni a költői estre. Egész jól sikerül. Nem vagyunk hosszúak. Mindegyikünket bevezet Daniel Weissbort, aztán egy rövid anyanyelvi vers következik, utána felolvasóink angolul produkálják a verseinket, zárásként újra egy rövidke anyanyelvi produkció részünkről. Mind a négyen betartjuk a kijelölt időt – tizenöt percet, de inkább kevesebbet – Julia, Nino, én, Artur. Elég sok a közönség. Gigi (az én párom) jól olvas, örülök neki. Furcsa Iowában magyarul elmondanom, hogy: „Tanulni kell. A téli fákat.” Majd jön a meglepetés: a közönség közt magyarok ülnek. Az izraeli nő, aki tud magyarul, s akivel Daniel egyetemi óráján találkoztam; anyja ma is Érsekújváron él. Továbbá két magyar egyetemi tanár, egy jogász, egy spanyolos. Elmegyünk velük egy sörözőbe. Magyar csevely Iowa Cityben. Ők mindketten 45 utáni emigránsok, katonaként kerültek Nyugatra és nem mentek vissza. Politikát nem érintünk, illetve csak amerikai belpolitikát. Tapintat. Kellemesen elbeszélgetünk a háborúról, mintha veteránok jöttek volna össze. Én akkor a fronton… aztán hadifogság… aknavető… magasfeszültségű drótakadályszakasz… de már akkor bekerítettek… és így tovább. Ez alaptéma a mi nemzedékünkben. Magyaráztatjuk magunknak az egyetemi rendszert, a politikai helyzetet, a közbiztonságot, a bűnözést. Érdekes: Edward Kennedyt kedvelik. A collidge-ot nem kalidzsnak, hanem kálidzsnak ejtik. Szidják az amerikai középiskolát (mintha magunkat hallanám), hogy nem ad elég alapműveltséget. Végül a jogász felesége hazavisz minket autón. Szintén magyar. Amerikai + édes dunántúli kiejtéssel beszél. Szóval: mindenütt magyarok. Kányádi Sándor jut eszembe: „porlódik, mindenütt porlódik – Istensegítstől San Franciscóig…” (Az Istensegíts nem biztos. Az az én betoldásom. Hogy is írhatná ezt szegény Kányádi?) – Isten tudja: jólesett ez az este. Nem is csak a magyarok miatt. Azzal, hogy elmondtam két kis versemet, azzal valahogy azonosultam magammal.

(Később Gigi mutat egy verset, hogy „az én hatásomra” írta. Csakugyan. A Fák parafrázisa.)

Fodrászhoz mennék. De nem jön a busz. Ácsorgunk ott egy páran, napsütésben, de hideg szélben. Mi lesz itt hóban-fagyban? Negyven percet várunk. Végre be a Yonkers beauty-salonjába. Harminc dollárt fizetek azért, hogy a fejemre tojjanak. Elképesztő ár, elképesztő rossz munkáért. Mondom, olyan a fejem, mintha birkaürülékkel szórták volna be. Szóval itt is van ilyen. Egyébként egy főherceg küllemű tizennyolc éves fiú csinálja a fejemet; itt csupa fiatalember a fodrász. Mármint ebben a szobában. Rém furcsa. Kimerült vagyok és dühöngök. Járkálok a Yonkers-ban, lecsitítani magam. Az utcán találkozom Arturékkal, eszünk együtt szendvicset a drug-store-ban, jóízűen fecsegünk. Aztán még itthon is dühöngök egy sort a fodrász miatt, mikor tükörbe nézek. – Este beugrik Haraszti Miklós papírért. Magyar írógépe van, Balázs elkérte, hogy cikket írjon rajta. Vas Pistáról írt, igen jól, el is küldte. A fiú csak önmagát hallja. Úgy hat, mint egy teljesen éretlen tizenéves, amint környezetének magyarázza a világot. Most éppen valami komputerről beszélt, lelkesen és zavarosan. – Agathát olvasom. És az USA-útikönyvet.

Szép, napfényes reggel. De a lomb lement. Utolsó mély színek, rozsdavörösek, egy kevés sárga. A reggeli félóra szép. Besüt a nap, a lakókonyhába, teázunk, nézzük az erdőt. Illetve ma csak én teáztam, Balázs – aki napok óta rosszul alszik – végre kialudta magát. Főzök. Csirkecombot sütök, krumplival. – A görög költő felolvasása. Beszél a görög nyelvről, költészetről, aztán felolvassa azokat a verseket, amiket többnyire már hallottam Jim antikváriumában. Kedves, rokonszenves fiú ez az Argyris. De néha bámulatosan igénytelen – mármint versben. Egy verse: „Úgy fáj a fejem, hogy legalább a Holdat kellene bevennem aszpirinnak.” – Efféle aperçuk, ötletkék már felolvasásra méltók. Hiszen nem is rossz, egy csevegés vagy újságcikk mellékmondataként. Versnek azonban… Hualing meghív holnap vacsorára. Egy virágüzletben rendelünk egy szép összeállítást. Majd azt visszük nekik holnap; kell már virágot vinni, úgy érzem. Bár – mint minden – ez sem könnyű. Mennyi utánajárás, buszozás egy virágcsokorért! Hogy aztán könnyedén és mellékesen átadjuk. Mint Gross Arnold metszetét, az Emlékek kertjét. Mennyi gond, mennyi pénz, mennyi pakolás. A pénzt nem bánom, vigye kutya. De a törődés, de a szaladgálás. Agyonterhelt ez az utazás. Még most is lázadoznak az idegeim. Pedig már fel is szólaltam. Megkérdeztem palam et publice Argyristől, hogy tudnak-e modern görög nyelven metrikus verset csinálni. Nem tudnak. Tudtam, hogy nem tudnak, de szerettem volna valami érdekesebb magyarázatot egy költőtől. Szóval mi, magyarok, őrizzük az utolsó falat antik verset a világon. Fura.

Balázs megy a virágért, meg a csokoládét átadni Giginek, én megyek bevásárolni. A szokott dolgok. Negyvenöt percet ad Bob a bevásárlásra, mire kimegyek, a társaság egy részét elszállította. Harminc percet várunk többen hideg szélben a kisbuszra. Ezek miatt nem bírok kimenni az influenzából. Aztán az egyik virágot akar venni, a másik italt, a harmadik fazekat vagy öngyújtót: mind külön utak, várakozások. 1/2 7-re itthon is vagyunk. Rémes. Tudom, hogy nem lehet másképp; nem lehet annyi óhajt más módon összeegyeztetni, nem lehet kisbusz nélkül hazacepelni a heti élelmet. Csak fárasztó, csak szétforgácsoló. Mire hazajövök, lihegve-köhögve, már öltözhetem is a vacsorához. Megyünk Hualingékhez. (Közjáték: a kolumbiaiak felajánlják, hogy átvisznek kocsin – mint utólag kiderül, Paul kérésére. Mert Paul aranyos, tapintatos, tudomásul vette, hogy nem vagyok nagyon egészséges.) De Olga^* még öltözik. Hétre kéne menni; 3/4 8-kor elmegyünk önerőből. Bámulatos, hogy egyesek milyen öntudattal köpnek mások fejére. (Mit nekik Paulék meghívása?)

A vacsora. Megint kínai. Ez a mániájuk. Két nagy fazék mindenféle zöldség fő az asztalon, külön kis villanyfőzőn. Az asztal (mindig terítő nélkül, úgy látszik, ez szokás) telis-teli rakva remek ételekkel: vékony szelet vesepecsenyék, halak, osztriga, saláták, szószok, ezerféle ez- meg az. Minden nyers. Kis dróthálókkal kell belelógatni a dolgokat a fövő fazekakba, ott til-tul megfőzni, enni. Hozzá a vízben főtt zöldség. Vannak jó ízek is, van, akinek ízlik az egész. De milyen remek volna ez jól elkészítve. – Társalgás. A szokott dísztársalgás, senki se mond semmit, viccek, heccek. Ne adj isten, hogy itt például irodalomról lehessen beszélni. Egyébként bármiről, bárkit meghallgatnék, ha mondana is valamit: a macedón népművészetről, a szuahéli nyelvű újságokról, a vadlibákról, a kínai futballról – bánom is én, akármiről. De ez a legnagyobb ritkaság. Istenem, egy jó kis közép-európai beszélgetés! Szörnyűek ezek a látszatbeszélgetések (már Nyugat-Európában is), amik úgy úsznak a levegőben, mint az ökörnyál. O, how nice! Thank you very much. Alor, vous passé deux ans à Omaha? Fresh oysters, please. Sie sprechen aber sehr gut englisch. The best is the rest, hahaha. Tisztára Ionesco. „Comme c’est bizarre, comme c’est curieux.”^* – A kivételek még rosszabbak. Julius Cesarunk például állandóan szerepel, mélyenszántó politikai és egyéb véleményeket közöl. Egy bájos belga lány van vele – hogy választhatta ezt a fiút?

Utólag hallom: a lány vagy nyolc évvel idősebb a fiúnál és ketten úgy döntöttek, hogy Cesar Nobel-díjat fog kapni. A nő mindenben támogatja, hat nyelven beszél, jómódú, rengeteg összeköttetés a világ minden táján. Miért is ne lehetne egy Nobel-díjat megszervezni. Majd Cesar ír sikerkönyveket, a többi ügyesség kérdése. – Az ember nem tudja, hogy agyalágyult naivitással van-e dolga, amilyent az ember tizenöt éves korában szokott produkálni, vagy egy világosan megalapozott üzletről, amit érdemes megkockáztatni. Esetleg mindkettőről. Irodalomban! Miért nem mennek rá a pénzügyi vagy a politikai karrierre? Hiszen még rámehetnek. – Nagy az Úristen állatkertje.

Vesztemre a kolumbiaiakkal is beszélgettem. (Némi franciát produkálnak.) A nő, Olgánk, itthon rögtön átadott nekem egy könyvecskét, verseivel, amit egy francia megzenésített és előadták a párizsi rádióban. Öt „vízió”-ból áll; az elsőnek az a címe csak úgy, egyszerűen: A kozmosz. Nagyszabású dolgok ezek.

Biztosan van ebben az egész truppban néhány író is, nemcsak dilettáns. De nehéz kiválasztani őket (nyelvi nehézségek).

Kint szép őszi este. Hideg, őszi napok.

Jön Mary. Hosszabb beszélgetés. Hogy dobták ki őket Ugandából, mert barna bőrűek és „kizsákmányolók”. A két indok közül szabad választani. Az Idi Amin-ügy. Mindenükből kifosztva – még a jegygyűrűjüket is elvették – hajították ki őket az országból, hosszú sorokban a repülőtérre. Mint a zsidókat. Sok titkos és nem titkos gyilkosság. Mikor Peter sorbaállt, huszonhárom órán át, vízumért, iratért, Mary ennivalót vitt neki (Mary angol állampolgár volt, ez kivételes, Peter az ugandai állampolgárságot választotta, amikor az angolok kimentek), de kis híján megbotozták. Peter Ugandában született, jó barátja volt a szabadságért ügyködő politikusoknak, az angolok távoztával úgy gondolta: itt az új élet. Aztán jött a kirúgatás. Hiszen indiaiak, nem négerek. – Balázs már elolvasta Peter regényét: az In brown mantel-t. Ugyanerről szól, erősen önéletrajzi – de a vége nélkül. A könyv írásakor még nem tudta, hogy kihajítják őket az országból. Csak a hatalomra került „baloldali szabadságharcosok” teljes megrohadását írja le. Korunk témája. Hatalom és szabadság. – Fantasztikus ez az afrikai változata a mi ezer meg ezer tapasztalatunknak.

Nagyon köhögök. Nem tudok aludni, annyira köhögök. Ha ez így megy, tüdővérzést kapok. Honnan vegyek köhögéscsillapítót szombat este? És akár hétfőn? Megint ez a kálvária az orvosig? Egy vacak köhögéscsillapítóért, és oldó orvosságért? Maryék adnak erős cukrot. De hát mi az?

Írok valamit. Folytatom egy kicsit a „Tartalom – forma” esszét. Jó az akácfa-rész és Szent Anzelm. Most megjegyzem magamnak: nem szabad kifelejteni az egészből Peterék tapasztalatait. Azért, mert állandóan visszaélnek a politikai jelszavakkal a világon, azért még az emberek szenvednek. Attól, hogy „humanitás” örve alatt öldökölnek, attól még az emberek meghalnak. Nem elég a címszó hazugságát kimutatni. Meg kell találni a művészet helyét élet, halál, szenvedés, hatalom, kegyetlenség között! Ez a „hely” előttem nem kérdéses. Gyakorlatilag, élettapasztalataimban semmi kétségem a hely jelentősége felől. De megindokolni! Tisztázni! Bizony nem könnyű.

Ma sem megyek ki. Mégis köhögök. Mosunk. Kimossuk Haraszti segítségével az ágyneműt, a törölközőket, mindent. Végre megértem ezt a fajta mosógépet. Elszívok egy fél marihuána cigarettát. Mintha nagy melegben felhörpintenék egy pohár sört, gyorsan. Kis szédülés, enyhe hülyeség, álmosság. De hol van a kellemes érzés? Ezért csapnak annyi zajt? Na most már ezt is megtapasztaltam. Elég belőle. Mint ahogy elég volt abból az LSD-ből is, amit kísérleti célból kaptam 57-ben. Akkor is csalódást okoztam a pszichológusoknak. Bizony, egy vers írásakor jóval nagyobb az ember vizionálókészsége, mint ajzószerekkel. És sokkal koncentráltabb; haladványa van, tevőleges. Ez a Mary Jane meg egyszerűen csak hülyít, bágyaszt.

Az aranyos filippínók áthoznak rizst és halat a vacsorájukból. Sajnos Balázsnak nem ízlik. Majd elrekkentjük valahogy. A fiú, José Lacaba, művelt, rokonszenves. Felesége bűbájos. Nem, nem szép, csak az a kelet-ázsiai kecsesség, kicsiség.. Mint Hualing, mint Mary. Úgy érzem magam mellettük, mint egy muraközi ló az arab lovak mellett. (Thea, bezzeg, az én fajtám. Az is szép a maga módján.) Levelezni kéne; de inkább Agathát olvasok.

Angolóra. Utána bevásárlás – pótlás. Venni whiskyt, konzervnyitót. Telefon Szatmárynak Chicagóba. Szerdán megyünk; több mint hatórás út busszal. Mi van az óránkkal, az időnkkel? Átállították? Rosszat mutat az óránk; egy óra eltérés. Hogy mik nem érik az embert! Este fél nyolckor Leyla vacsorája.

Leylánál rengetegen nyüzsgünk. Remek vacsorát ad. Hát ezzel nem tudok konkurálni. Hamar eljövünk, ez nagy előny. Tudniillik az, hogy helyben van a buli, a May Flower-ben.

Csakugyan átállították az időt, téli időszámításra. Egy órával későbbre tolták? Szent isten, hogy kell vigyázni.

A kolumbiaiak előadása. A nő csodaruhában, ahogy szokta. Neki különben „látomásai” vannak versben, mint említettem. A férfi avítt szerelmes verseket olvas fel a nőhöz. Olyan kínos az egész, hogy mindenki lesüti a szemét; a nő önünneplése határtalan. Már Aragon házastársi hallelujája is kínos volt – hát még ez. Egy dél-amerikai Reszege-Piskolt leggazdagabb házaspárja úgy dönt, hogy ők írók lesznek. – Hazamegyünk. Pakolunk. Holnap Chicago.

November

Rövid vázlat: október 31. 12.15-kor indulás. Edwin odavisz a kis autóbuszközpontba. Greyhount. Zuhogó esőben végeláthatatlan Alföld. 6 és fél óra út. Hosszú, fárasztó. Érkezés, taxi. Szatmáry étterme. A konyha. Rákfelbontás. Ülünk egy konyhában, serpenyők, hűtőszekrények, sütemények. A fehér szakácssapkás Töhötöm. (Barbara.) Az öccse, mint vékonyabban ő maga. Megmutatja a lakást. Japán feleség. Egy kutyás kínai lány. Jéghidegben alvás.

Nagy reggeli az étterem személyzetével. Pincérek, kukták, tojás, pástétomok, hús, vaj, jam, tea-kávé. Sürgés-forgás, meleg. Tűzhelyek, ezüsttálak. Egy élelmiszer-nagyáruház. Elképesztő gyümölcsök, mangó, kaktuszgyümölcs, „kaki-szilva”; piros-fehér húsospult. „Így jobban mutat a marhahús.”

Art Gallery. Impresszionisták, majd modernek, 20. század. De minden ezen kívül: olasz reneszánsz, Rembrandt, spanyolok, Grecók stb. Párizsban nincs ennyi Monet, a Jeu de Paume-ban. Utána felmegyünk a Sears^* tetejére. Ebéd Szatmárynál. Este: könyvtár. Széchenyi Hitele, incunabulmok, Calepinus. Kéziratok (valaki eladta Szabó Lőrinc leveleit) szabadságharctól máig. Kossuth-levelek. Cigizni nem szabad. Tizenötezer magyar könyv. Hogy mennyi az egész? Szakácskönyvgyűjtemény. – Három régi ház egybekötve. Százévesek, mintha párizsi házak volnának; a tűzvész után épültek (Víztorony). Elvarázsolt kastély, keskeny lépcsők le-föl, zárak, hátsó ajtók. Magyar személyzet, magyar szó.

Állatkert a Michigan partján. A Michigan nem tó, hanem édesvízi tenger, kb. akkora, mint a Fekete-tenger. És ez csak egy az Öt-tó közül. Napsütésben kék. – Az állatkert. Gyönyörű, nem nagy. Majmok. „A világ legsúlyosabb majma” egy Szindbád nevű gorilla, vagy negyvenéves. Csak ül. Szegény öreg néger, néha melankolikusan ránk pillant. Hatalmas csimpánzok, orángutánok. Sok kölyökmajom. Ezek rákapcsolódnak az anyjuk hasára, esetleg hátára és a majomasszony úgy ugrál velük ágról ágra, mintha ott sem volnának. – Tündériek, a kis pofájukkal. A mókusok szabadon szaladgálnak; csalogatjuk őket, kettő is odajön és rágcsálja az ujjamat. Aztán látja, hogy becsaptuk őket és undorral el. (Nincs eleségünk nekik, sajna.) A galambok – fehérek – és közénk szállnak. Flamingók. (Rilke.) Oroszlán, tigris, kiselefánt. Pálmaház. Utána fél óra várakozás a hideg szélben, az autóra. A pincér ugyanis felmondott. Már reggel is jelenet. Nem értjük, de kínos. Állítólag idegbeteg volt. Egy szerencsétlen, aki hét év alatt nem tanult meg angolul (ő maga mondta). Mennyi ilyen szerencsétlent láttunk, egy villanásra. Házigazdánk viszont maga a siker. Milliomosnak tartják, könyvtára hasonlíthatatlan, Chicago egyik legfontosabb embere, közismert, a rádióban öt éve állandó műsora van, cikkeket ír, űrhajóstanács, akadémiák tagja, a kinti magyarság egyik központja. Miért mutatja akkor olyan lekezelően az új hazát, a könyveit, miért beszél állandóan és önbizonyítóan? Miért használ minket visszhangfalnak saját nagyságához? Bizony, egy-egy perce megsajnálom. Beteg ember, testileg, lelkileg. – Karácsony Benőt olvasom. Chicagóban!

Délután: reménytelen hajsza irhabunda után. A belváros. Megállunk a zéróponton, a State és a Madison találkozásánál. Ez is a világ egyik központja. Áruházak. Forgalom. Mérhetetlen mennyiségek. Nagyobb, sőt elegánsabb nagyáruházak, mint Párizsban. Barbara – aki kísér és segít – elég morc. Miért? Pattogatott kukorica. Evans, Wiebrodts, rengeteg mozgólépcső, lift. Nincs nekem való kabát. Belenyugszom. De télikabát csak kell!

Este: nagy vacsora. A vendéglőben, nem a gyönyörű konyhákban. Egy Ivanics nevű magyar zongoraművész, amerikai barátai, egy kellemes házaspár, Szatmáry és japán felesége (aki ugyancsak rengeteget dolgozik), valamint mi ketten. Elképesztő ételek (egyáltalán, itt állandóan tömnek minket). Libamáj előételnek, aztán valami rákpástétom, aztán saláták, nekünk külön borjúszelet, a többiek fácánt esznek, édességek, poire á la belle Hélène, fagylaltok, kávé, egy-két fogást kihagyunk, nem bírjuk bekebelezni. Vörös-, fehérbor – remekek –, végül pezsgő, mind kaliforniai, egy magyar pincéjéből. És még amit elfelejtek, magas szakácsművészet vendégei voltunk itt folyton. (Liba, libatepertő, pulyka, pulykatöltelékek, lángos a kedvünkért, valódi szilvalekvár, a szobánkban vaj, kenyér, tea stb.) – eldőlünk a fáradságtól, jéghidegben.

Délelőtt nem megyünk sétálni, levlapokat írunk. Délután nemzetiségi vásár. Az USA különféle nemzetei (onnan származók) bemutatót és vásárt tartanak termékeikből. Helyszín a Navy régi épülete a tóparton. Kint van a víz fölött az egész, raktárházszerű beépítés. Végeláthatatlan hosszú csarnok. Benne vásár, búcsú, tömeg, bóvli és szép dolgok. Házigazdánk a magyar asztalnál dedikálja híres szakácskönyvét, sorba állnak fehér sipkás, óriás-kövér, fehér bajuszos alakja előtt. Külön asztal a szerbeknek, horvátoknak, litvánoknak, ortodoxoknak több vallásból, sok indián asztal (Gyöngyi!^*), olasz, lengyel, német, perui, indiai stb., stb., mexikói, Puerto Rico-i kis kiállítások. Meg kell dögleni a sokféleségtől, a kikiáltóktól, a táncosoktól. Egy páncélba és ökörszarvas sisakba öltözött, szemüveges viking, egy ősi viking hajó restaurálására gyűjt. Az Üdvhadsereg, a norvégok, egy svéd dáma, egy egyiptomi meztelen táncosnő, gyerekek, mentőautó bent a teremben. Díszek, drapériák, jelmezek. Rengeteg álnépművészet. Gyönyörű lámaszőrtakarók. Sok itt a csinált virág, a virágüzletekben is. Miért? Ronda. Ki-kinézünk a Michigan-tavi sirályokra. – Egy magyar költő.

Késő délután: megjönnek Tommyék. Idehajtottak a kedvünkért Oshkosh-ból. Elmegyünk vacsorázni, egy kis étterembe, ez olcsó és kellemes. Nem 17 dollár a vacsora, mint Szatmárynál – az luxushely. 3-4 dollárért eszünk valamit fejenként, egész jót. Kedves a Tommy menyasszonya (kétgyerekes ifjú családanya), szép és nem amerikaiasan túláradó. Az angoltól eltekintve kellemes velük.

Tommékkal „brunch”-ölünk. Átmenet a breakfast és a lunch között. Értünk jönnek, elvisznek barátaikhoz – nagyon rokonszenves archeológus, aki most számítógépeknél dolgozik, tanárnő felesége – aztán egy klubszerű étkezőhely, dugig tömve vasárnapi brunchölőkkel. Nagyon jó étel; csirkemájat eszem. Dinnye sonkával (olasz szokás!), narancslé, kávé, fagylalt. Egy napra elég. Egész jó beszélgetés a közel-keleti ásatásokról, a sumérokról, Gilgamesről. Aztán vissza hozzájuk, szép amerikai középosztályi lakás. Wedghood- porcelán, a falon egy Chagall-plakát. Ez a déli részen van, de még nem a nyomornegyedekben. Itt nem jobbak a házak, mint nálunk, építészetileg, nem is nagyon ragyogók, de jobban funkcionálnak és tágasabbak a szobák. – Utána Tommyék elvisznek a Chicago-egyetem campusára. Tommy itt is tanult egy darabig. Az első atommáglya helye. Henry Moore-szobor jelzi (gombaforma), Fermi neve rávésve. Napfény, neogótika, amerikai egyetemhangulat. A természettudományi és ipari múzeum. Ez neoklasszicista óriás. Az egyik legnagyobb e nemben. A II. világháborús U-boat. Megnézzük, kívül-belül. Német feliratok. Klausztrofóbia. Megrendítő, hisz efféléken múlott az életünk. Félelmes ma is. Háborús emlékeink. Film a tengeralattjáró elfogatásáról. Nagyon izgalmas. Hát mindjárt volt ott valaki, aki lefilmezte? Aztán még a belváros, megtekintjük a köztéri Picassót, amit az itteniek „izé”-nek vagy Valaminek neveznek. Még Tomm is összetéveszti egy másik izével, ami egy háztömbnyire van tőle, ugyanúgy elhelyezve óriás házak közt egy kis téren. Mi is hittük, sétáink során, hogy ez a Picasso. De képről rájöttünk, hogy nem az. A Picasso rozsdaszín – ez divat itt – a nem Picasso pirosra van festve. Átmenetek ezek a nagy hídalkatrészek és az ipari dekoráció között. A Picasso jobb. Hogy miért? Nem a presztízsérték mondatja ezt velem.

Végül haza, isznak még egy teát a fiatalok. Aztán csókokkal elbúcsúzunk. Este Szatmáryéknál. A lakás. A színek. Süllyesztett fürdőkád. Vacsora kaktuszgyümölccsel és kaki-szilvával. A könyvtárterem, ami még üres. Színes tévé, Kennedy.

Most meg nagyon meleg a szoba. Irtózatos hőség, elmenetelünkig. De micsoda kényelem, hogy külön kis lakáskánk van, fürdőszobával az elvarázsolt kastélyban – különben két-három zárral be kell zárni, akár benne vagyunk, akár elmegyünk. Közbiztonság! Rémtörténetek! Magasvasút, négerkérdés, üres utcák. Az óriási jólét mögött a fenyegetettség. Egy város, ahol nem lehet este sétálni.

Bemegyünk a down townba. Előbb még: ökológiai múzeum. Amerika az őskorban, állatok, egy teljes terem mutatja be a növényváltozatokat. Tábortűz, francia felfedezőkkel (panoptikum), cseppkőbarlang, kis vízesés (állandóan csörgedezik a víz) nagy, sötét fák, fent égbolt csillagokkal. „Élőkép.” És a populáció foka, mértéke képekben, statisztikákban.

Már ismerősen üdvözöljük a „Csodálatos Mérföldet”, Chicago bámulatos „sky-line”-ját a felhőkarcolókkal. Hiszen ez még a Lincoln Ave-ről is látszik, szinte a szobánkból, ami hátrafelé néz házak, bejáratok, hátsó kapuk és egy park felé, amit Oz Parknak hívnak. Új park, a fák kicsik. Nagy füves tér és mögötte egyik sky-line-ja a városnak. (Panoráma? Látkép?) Szemben oldalt Szatmáryék újonnan berendezett háza. – Megyünk a Marshall Fieldbe. A világ egyik legnagyobbja áruházban. Szédítő. Aztán: utcák, kirakatok, néger lányok, egy fucsa összeütközés a rendőrség és egy fekete fiú közt, akit elfognak (ezt Balázs látja). Wohlworth, egyebek. Cafeteria. Virágot nem kapni, mert hétfő van, csak a Marshall-Fieldben, hervatag vacakot. Szadának, az asszonynak akarom adni. Kimerülünk. Haza. – Este Mózsi Ferenc. Megint egy magyar költő, emigrációban. Mesél, beszél, elmondja életét. Az derül ki belőle, hogy főleg hülyeségből keveredett ki ide, családi ügyek, iskolai bántalmak, egy kis „hippizés”, táncdal, hőzöngés. Most levegő után kapkod. És persze verset ír. Szegény fiú. Rokonszenves, szerény. Egyig marad és szinte kétségbeesetten könyörög, hogy jöjjünk vissza Chicagóba, hogy tartsunk előadást, legyünk vele. Hoz valami csodawhiskyt is. „Maguk tudják, hogy kicsodák, önmagukról” – mondja.

Megint a szokott nagy reggeli. Búcsúzunk. Házigazdánk ma tartja heti előadását a rádióban, de nem megy el, itthon beszél. Megköszönjük szívességét – majd elrohanunk plusz virágot venni. Az is ronda. Átadjuk a háziasszonynak, illetve otthagyjuk az irodában. A pincér. Nem fogad el borravalót. Hangsúlyozza, hogy otthon volt egypár egyetemi éve. Leül, beszélgetünk. Volt már otthon látogatóban és fog is menni. Megkér, hogy felhívhasson minket. Nagy gyerekei vannak. Szerez taxit. Ott áll, fehér szakácsruhában és sapkában, a hideg, esős utcasarkon és integet utánunk. – Szatmárynak adtunk egy Vas Pista-dedikálta könyvet, amit mi továbbdedikáltunk. Egyszerűen nem bírtam átadni egy milliomosnak azt a kis faragott fakulacsot, amit hoztam. Három csikóbőrös lóg csak abban a szobában, ahol laktunk. Záradékul az idő elromlik. Nemcsak hideg van, de eső is, vagy talán dara? Megint a Sears, a First National Bank Building; a sötétbarna óriás csonkakúp, a Víztorony, az Old Town szórakozóhelyei, a lóhereforma üvegházak és a jellegzetes Marina-épületek. 25 emeletig garázs van a két kör alakú felhőkarcolóban (Budapest Szálló), aztán irodák, aztán lakások. Kilátszanak a kis játékautók az emeleteken. Vagy fényreklámok esőben. Egy csík a Michigan-tóból. A pálmaház kupolája messziről. Az Art Gallery oroszlánjait csak betájoljuk. – És mint utolsó kendőintegetés: már a buszban még egyszer látjuk a kis Chicago-folyót, a Loop magasvasútját, néhány szédítő toronyóriást.

Úgy érkezünk Iowa Citybe, mint haza. Micsoda otthonosság! Ez a Capitolium, ez a Church Street, a kollégiumok (Alfa, Kappa, Khi) és íme: a May Flower. Micsoda megkönnyebbülés!

Balázs nincs jól. Fájlalta a szívét már a második napon Chicagóban. Nemcsak a testi, a lelki megterhelés óriási. Chicagóban újra féltünk, mint itt kezdetben. Csak ennek bűnügyi oka is volt az általánoson kívül. Mennyi rémtörténetet hallottunk! És köteteknél többet mesél a gyönyörűen kivilágított, felreklámozott, teljesen üres utcák sora esténként. A banditizmus nagyon közel jött itt. Nem – nem Iowában. Az még normális. De az újságokban, az emberek tudatában. Érthetetlen.

Még valami: egy veréb beszorult a chicagói szobánk ablakába. Ott verdesett szegény egy éjszakán át, nem tudtuk kiszedni, az ablak belülről be van szegezve. Másnap aztán kiszedte az egyik segédszakács. Hogy kopogott hajnalban, a csőrével!

Ó, csöndes Iowa! Alszunk. Balázs megy angolórára. Utána bevásárlás. Szerencse, mert Chicago után nincs itthon élelmünk. Az ismerős kisbusz, az ismerős arcok. Bob, Leyla, Nadia, Ani (a hindu), a filippínó házaspár, (José és neje Marra), Mr. Wong, a kevés beszédű singapore-i, az előcsarnokban Thea, Bert, Mary; Meto, a jugónk, Michael, a lengyelünk. Na, milyen volt Chicago? Láttátok az impresszionistákat? Hát a Marshall Fieldet? – Az ismerős (kisebbik) Eagle Áruház. Gyümölcsök, meg minden. Haraszti Miklóssal szalámit veszünk, olasz szalámit. De hát az mindegy. – Rájövök, hogy ez mind már csak rövid ideig tart. El fog válni ez a társaság és soha többé nem látjuk egymást. Furcsa, de rosszul esik. Kellene még beszélgetni, átnyúlni rajtuk más világokba. Borzasztó, mennyit tanultunk itt, vén fejjel. Most léptem túl európaiságomon.

Telefonok ide-oda: lesz-e kocsi délutánra. Mert itt a tél. Bizony, nehéz már állingálni a mezőben, a buszmegállónál. (Mózsi még aznap, hogy megérkeztünk, telefonált. Hogy gyorsan menjünk vissza Chicagóba; minket Szatmáryék elrejtettek a chicagói magyarok elől; adjunk elő stb.) Lesz kocsi, ezentúl azzal visznek szemináriumra. Kohlhaase-előadás. Nagy meglepetés: egész jól értem. Persze az ő kiejtése nekem könnyebb, mint az ittenieké. Nem rossz, amit művel. Óvatos, de becsületességre törekvő beszámoló írásról és persze politikáról. Ez utóbbit firtatják is tőle. Végül egész rendes az egész. Megoldotta a nem könnyű szitut. Egy keletnémet Iowában. Nem kell szégyenkeznünk miatta. Az az igazság, hogy nekünk ez mégiscsak hazai dolog. Kelet-Európa. Fel is vonul az egész kelet-európai stáb. Hogy Kohlhaase mit mond, az nekünk nem mindegy; értjük a mellékmondatait. Hogy Kohlhaase kicsoda voltaképpen, azt majd otthon megtudjuk.

Az elválás felrémlő riadalmával meghívom Leylát a szobánkban. Adok hidegeket, de alig eszik. Viszont kellemesen beszélgetünk. Jellemzi egy kicsit a török irodalmi helyzetet, a népnyomort, a vendégmunkáskérdést, a török – még most is virulens – feudalizmust. Természetesen baloldali, elítéli a Ciprus-kérdést. Azt mondja, minden török entellektüel ellene volt; minek nekik Ciprus, mikor saját lakosságukat sem tudják etetni? Az ő szimbolista-szürrealista prózája akadémiaellenes. Irodalmi harcokban él, de persze nem irodalomból él. Az irodalom ott nem fontos; honorárium nevetséges; publikálási fórum kevés. – Kellemes, művelt, jólnevelt asszony; egyetemet végzett. A nőkérdésre már nem került sor, mert elszaladt az idő. De ezek után el tudom képzelni.

Ecevit okos, művelt entellektüel, költő, fordító; Demirel reakciós hatalmi ember.

Újra szeminárium 1/2 4-kor, ezúttal Lacabáé. Okvetlen meghallgatjuk Josét. Nyolckor Meto és Wolfgang (a jugó és a német) felolvasnak Jim’s library-jében, de közben meghívnak Hualinghez, 7-re. Hát majd odamegyünk. Csak ne lenne kínai vacsora! Istenem.

Reggel az első hó. Nem marad meg, csak hull, hull a teljesen lefoszlott erdőre. Novemberi erdő. Nagy, szürke-barna ág-galériák a dombokon. Most látjuk, hogy nagy házunk dombok közé van bevágva, és az erdő mögött-között itt-ott házak is vannak. Réges-régen nem láttam így az erdő lassú, szinte sima átváltását nyáriból télibe. Most már csak a tölgyek némi vöröses lombcsomói vannak az ágakon – ezek kitartanak jövő tavaszig.

Lacabát is jól értettem a szemináriumon. Valósággal nevetséges, hogy egy elnyomott nép története a föld túlsó felén mennyire hasonlít a miénkre. Nagy eltérésekkel, persze. „Háromszáz évig kolostorban éltünk, ötven évig Hollywoodban” – mondta, idézve a filippínó mondást, amit már hallottunk tőle bebörtönzések, tüntetések, a színészek, amint nemzeti színeket hordanak a színpadon és ezért becsukják őket. Küzdelem a nyelvért. Politikai irodalom. A spanyolok alatt spanyolul írtak, ma angolul – illetve tagalogul. Ezt a hazai nyelvet – kell erősíteni. Erősen kevert: „taglish”. Most éppen függetlenek, de azért mégis becsukják az írót, az értelmiségit, mert éppen parancsuralom van. A „saját” diktatúra, az édes haza autokráciája. – Lacaba, sajna, nem jó előadó! Kiválóan tud angolul, persze, de kicsit hosszú, nem elég formált az előadása. Istenem, ha én tudnék angolul… Lacaba felesége: Marra, költőnő. Az az édes, kecses, ázsiai típus. Mindenesetre nagyon érdekes volt az egész. (A vers, amit felolvasott, rossz. Hangoskodó vezércikk egy szegény, megerőszakolt lányról. Hát igen. A politikai irodalom fertőzete.)

Hétkor Paul értünk jön, mert fagy van. Síkos az út a dombra. Megint kínai vacsora, de most ízlik. Nem is tudom, miért. Belejöttem? Van egy új fiú, Edwin Thumboo, singapore-i. Értelmesnek látszik. Bár lehet, hogy csak az angolsága folyékony. Paul előadja németországi élményét 1934-ből; bajor parasztok csak bajor zászlót (királyit, kék-fehéret) tűznek ki ünnepeken. „Utálják a horogkeresztet.” Éjszaka, Berlinben, a csizmák zaja. Egy rendőr igazoltatja: mit csinál itt? – Tanulok – feleli. – Miért? – kérdi a rendőr.

Az európai téma után jön Ázsia. Lehet-e demokrácia teljesen fejletlen embertömeggel? Ez a demokrácia maguknak való, fehéreknek. Hát akkor legyen diktatúra? Talán korlátozott diktatúra, mondják. Aztán az ázsiaiak megvitatják egymás közt Indira Gandhit, Kínát, egy csomó ismeretlen tényt. Ani (a hindu nő, rémes a kiejtése), a két singapore-i (egy kínai, egy félhindu), egy indonéz egymásnak adják a szót. Hualing kiszáll a beszélgetésből, láthatóan fáradt. Nem csodálom. Amit ők végeznek, az embertelenül sok.

Végül is egész jó este. Valamiről beszélünk, jobban is értettem. Csak miért nincs irodalom, soha? Legfeljebb Paul anekdotája Eliotról. Eliot és felesége egy emelvényen étkeznek, valahol Amerikában. Paul alulról látja őket. A nagy költő fél kézzel eszik, másik kezével, az asztal alatt nejét tapogatja. Paul szemszögéből mindez élesen látható. Hahaha.

Ma megyek Maryval a Mallbe. Megpróbálok kabátot venni. Hisz itt a tél. – Nagy erőfeszítések árán vettünk kabátot. Nem a Mallben és egyáltalán nem olyat, amilyet szerettem volna. Itt nincs bélés a kabátokban, ez bőrkabát fehér szőrmegallérral. Hűvös, de szép. Fantasztikus, hogy nem bírok itt, a világ leggazdagabb államában egy egyszerű, meleg bőrkabátot, irhabundát venni. Mert a divat csak a fiataloknak szól – vagy isten tudja, miért. Hazajövet nagyon hideg van. Balázs látja a Washington-Clinton sarok digitális óráján, hogy mínusz két fok a hideg. És mi ballonkabátban vagyunk. Meg is fázom újra. Köhögök, nátházom. Itthon Agathát olvasok, amit Balázs végre befejezett. Érdekes a címe: By the pricking of my thumbs. Agyonszótározom ezt a Macbeth-idézetet, míg végre megértem, ha ugyan megértem. Mert nem a szavak kétesek – bár azok is, természetesen, az angol nyelv végeláthatatlan homonimáival, ha ugyan homonimák, s ott van még a szövegösszefüggés.

„Ha bizsereg az ujjam, az rosszat jelent.” Ennél az értelmezésnél kötöttem ki, annak a mintájára, hogy: viszket a bal szemem, vendég jön. Nem fontos a „hüvelykujj” – az csak a rím kedvéért van. De népiesen talán úgy is lehetne mondani: bizsereg a nagyujjam. Kíváncsi vagyok, hogy fordították ezt? Ki is fordította a Macbethet utoljára? Talán Szabó Lőrinc.

Agatha könyve különben rossz. Ő se köpött mindig aranyat. Érdekes az én detektívregény-olvasásom. Az okai. Nem volna bolondság egyszer kielemezni. Mindenesetre: vigasz. Oldódás, elterelődés. Hála illeti a jó, a logikus, a nem erőszakos krimiírókat a vigasz műfajáért, amit űznek. Milyen nehéz időkben segítettek rajtam!

Vasárnap. Főzök. Csirkemellet sütőben. Jó. Haraszti Miklóssal eszünk. Gondolni kell a kaliforniai utazásra, egy hét múlva indulunk. Este jön Husszein. Ismerteti az arab történelmet, például az ötszáz éves török uralmat. Az arab államok szétesését, majd kialakulását, a II. világháború után. Érdekes. Szeladin szultán. Az egyiptomi történelem: albán-török katonából király (neve? Muhamad Ali), Faruk család őse. Angolok, 1880 körül. Husszein, aki három fiával segíti az antantot az első világháborúban, ezért három-négy országot kap, de félig-meddig becsapják. Lawrence ezredes. Irak, Szíria, Libanon. – A kislány, akinek udvarol, skizofréniás. – Versidézetek. (Jedbol = hegye, arab hegy abból az arab versből, amit Husszein idézett. Ő írta le a nevet, mert én nem tudtam.)

József Attila. – Kohlhaase udvariatlan. Meg sem köszönte az érdeklődésünket. A hollandokat bújja. Hja persze, nyugati kapcsolatok. Nem fontos, de bosszant. Majd kisül, hogy ki ez a Kohlhaase.

Ma angolóra a Nino-szeminárium. De megjöttek-e Ninóék? Tegnap még nem voltak itt. Olvasnom kell Weissbort verseit. (Meg Pault, meg Gigit, meg…) Rémes. Alig értem, és véleményeznem kell. Mint saját verseim fordítását. Mert ezt megkívánják érthető módon. Csak éppen abszurd az egész. Hiszen, még ha kiválóan érteném is, a minőséget akkor sem tudnám megítélni. Ez is nagy téma. Csak anyanyelven lehet versi minőséget érzékelni. Idegen nyelven legfeljebb klasszikusokat, ahol a presztízsérték, meg az idő, meg a nyelvi egyértelműség (Racine!) megalapozza az ítéletet, a tetszést. Idegen nyelven csak úgy, a régiekre támaszkodva, érzékelhetem a verset, mint az átlagolvasó. A földrajzi távolság időbeli távolságot teremt. Azt az időbeli távolságot teremti meg, amit a közönség érez a mindenkori „modern” költészettel szemben. Néhány évtized ez a távolság. (Ady ma már közkincs, stb.) Idegen nyelven néhány évtizedes verseket egy az egyben tudok érzékelni, de most írt kortárs verseket nem. És nem hiszem, hogy bárki képes volna rá. Legfeljebb a hírverést, a presztízsértéket látják bele a versbe a magyarok, akik új költők dicséretével jönnek haza külföldről. De hogy csakugyan tudnák: milyen? Hogy jó-e? Mikor kezünkbe nyomnak egy köteg kéziratot? Természetesen a Nyugaték is néhány évtizedes verseket érzékeltek. – Mert ehhez nem elég a nyelvtudás. Ehhez benne kell élni az irodalomban. Úgy, ahogy én benne élek a magyarban. – Ez persze nem jelenti azt, hogy a presztízsérték, a másodkézből való értesülés, az információ nem fontos. Dehogynem fontos, abból lesz esetleg, idővel – a valódi élmény. Ha leülepszik az értesülés, ha kibővül, ha átmegy. – Mindez elsősorban a versre vonatkozik. A próza könnyebb. Ott a szavak önértéke jóval kisebb. A próza sokkal nemzetközibb. A sztori, a jellemek, az aktualitás, ez meg az. Mennyi támpont az értékeléshez. De a vers… az más. Ott egy szinonima dönthet az értékről. Egy ritmussejtelem. „Mámor” helyett azt írni, hogy „extázis” – ez világnyi különbség. „Virág” helyett azt írni, hogy „növényi”. A versstruktúra, a mondat befejezetlensége, stb., stb. Az igazi verskompetencia anyanyelvi határig tart.

(Rényi Alfréd: minden verset ismernem kell azon a nyelven, sőt, a világon, ha igazán érteni akarom azt a négysorost.)

A nap folytatása. Nahát! Micsoda nap volt! Ninóék megjöttek, végigautózták fél Amerikát. New York, Washington, Niagara-vízesés, stb. Megtartották előadásukat olyan módon, hogy Edwin felolvasta Nino verseit, aztán Nino bolgárul beszélt, felesége fordította, aki jobb angolos. Hát… nem volt éppen briliáns. Eléggé alacsony szintű, feleslegesen politikus csevely. Közhelytömeg. Utána Paul hazahoz, majd 1/2 9-kor újra elvisz hozzájuk. Most egy tajvani írót illet a party, akinek a könyvét otthon – míg ő itt van – betiltották. Szegény fiú. Egy sovány, szemüveges, diák küllemű kínai. Úgy látszik, a tajvani helyzet is pocsék. Minden helyzet pocsék. Ki tilt be kit, miért és hol – ezek az irodalom fő kérdései. – A party. Örömmel állapítom meg, hogy jól éreztem magam. Lehetséges, hogy javul az angolom? Beszélgetek, odamegyek, értem. (Csak Ani ül magában – fura nőszemély.) Vittünk whiskyt, mert ünnep volt és Paul kihirdette, hogy nem tudtak szeszt kapni. De azért volt szesz, finom spanyol cherryt ittam (Xeres-it!)

Beszélgetések, Lacabával. Két évet ült katonai büntetőtáborban. Marcos csukatta be újságcikkeiért és rajta kívül sokakat. Aztán írók közbenjárására kiengedte. Az írók ott is fontosak; politikai szerep. Természetesen nem akarták kiengedni az amerikai meghívásra; el is késtek. Nagy nehezen sikerült. Marcos katonai diktatúrája aránylag új; 45 – az amerikaiak kimenetele – és kb. 72 között elég jó, demokratikus államformájuk volt. Élt Lacaba illegalitásban is, más néven, egy ideig „szamizdatban” jelent csak meg. Mindehhez diákképű, kb. harmincöt éves. Marra, a felesége, nyolcéves kislányuk, mindezt végigcsinálta vele. Mondtam már: nagyon művelt, jól értesült fiú. (Th. Mann, stb.) A felesége is pontosan tudja nemcsak Baudelaire-t, hanem Audent is. Jó, jó, tudom, angol egyetemük van. De nekik kell a kultúra.

A kolumbiai nő. Bosszantó, mit csináltam a saját fejemre. Odajön és kérdi: hogy tetszettek a versei, kantátája, amit franciául olvastam. Nem mondom, hogy hülye szófosás, hogy megeszem a kalapom, ha te költő vagy, angyalkám – ahelyett franciául kivágok egy szép dumát a dél-amerikai líráról, belekeverve Nerudát, Asturiast. Persze, ha volna esze, észrevenné, hogy általánosságokat mondok, St. John Perse-t méltatom, nem őt. De alighogy befejezem, megfogja a kezemet és felkiált: mondja ezt el Michaelnek is! (A hosszú lengyel. Miért? – kérdem döbbenten. Mert: Michaelnek összeköttetései vannak a Vatikánhoz, ismeri a pápa unokaöccsét („die päpstlichen Neffen” – Szerb Tóni^*) és el tudja intézni, hogy ezt a hatalmas művet a vatikáni rádióban elénekeljék. Hiszen a párizsi rádióban is énekelték, meg van zenésítve. Jól jön az, ha én is dicsérem. – Úgy hat az egész, mint egy vicc. Kellett nekem udvariasnak lennem. De ő szinte rögtön effektuálni akarja, egy fél órával később kézenfogva odahúz Mihályhoz, hogy magasztaljam költeményeit. Alig bírok megszabadulni. „Akkor holnap” – mondja Olga. Ez a nő a legveszedelmesebb dilettánsok közül való, az eszelős gátlástalanság szélső esete. A vatikáni rádió! Mint költői cél. Hogy ott énekeljék! – Már előzőleg is idétlenül viselkedett velem, hosszan dicsérte szépségemet, ruhámat. Körülöttünk nők ültek, Thea, Marra, Krasszi (Nino felesége), mindenki kényelmetlenül lesütötte a szemét. Na, elütöttem gusztustalan bókjait, nem értve, mi az istent akar tőlem. Hát ezt akarta. – Aztán éjszaka ricsajoztak; a szomszédaink. Hajnali 4-kor telefonált, hogy valaki haboltót használ a folyosón a tűzoltó készülékből, hogy megmérgezik a levegőt (és) nyissunk ablakot. Ez már rémálom. Egy szót se értünk az egészből. Majd elrendezik.

Edwin Thumboo, az újonnan jött singapore-i. Az angol irodalom tanára Singapore-ban, az Erzsébet kori és a jakobita drámával foglalkozik, költő. Mondom: Heywood^*. Beszélgetünk az Erzsébet-kor és a többi korszak hatásáról; Kyd, Marlowe, Turner, Webster. Donne is szóba kerül. Aztán áttérünk a modernekre. Yeastet szereti, Eliotot kevésbé, Poundot is nagynak tartja. Megvitatjuk. Továbbá Auden, Dylan Thomas – Ted Hughes-t leszólja, mesterségbeli kifogásai vannak, felfújtnak tartja. Aztán: vannak olyan költők, akik kevéssé ismertek, pedig igen jók. Valószínűleg maga sose hallotta Sidney Keyes nevét. Döbbenten rábámulok. Méltatja Keyes-t. Hogy elesett a háborúban, micsoda tehetség. Ezek után elmondom neki, saját, külön és különös történetemet Keyes-szel. A Villamos versemet, a halálát, a sokkal későbbi tényeket a haláláról. – Hogy Iowában, egy singapore-i beszéljen nekem Keyes-ről! Ez az este legnagyobb döbbenete. – Aztán szidja egy kicsit Ninót, ez már nem nem érdekes. Ausztráliában arany karperec a feleségének; magyarok a világban. Hírünk a világban, 56. Nemcsak Keyes miatt örülök a beszélgetésnek, hanem azért, mert – egyszer! – irodalomról volt szó.

Beszélgetek egy kicsit Marrával, Theával, cigányzene a rádióban – magyar zene, mondják. A japánnak megjött a felesége, gyönyörű kislánya. Paullal nehéz beszélni, ő beszél, ami velem nem csoda, de mégis… Ha valaki meghallgat, akkor csak kijön valami, lásd az előbbieket. Kis nyüzsgés még, a tajvani versének felolvasása, aztán kellemesen haza.

Némi igazságot kell szolgáltatnom Olgának. Az éjszakai telefon nem volt hülyeség. Valaki a tűzoltó berendezésből a falon leakasztotta a poroltót és végigszórta vele a folyosót. Reggel vastag, fehér porhab borított mindent, a szobákba is beszállt a zárt ajtókon át. Gázálarccal takarították. Talán nem mérges, de sokat szívni belőle nem hasznos. Ki lehetett az az állat? Itt helyben, a May Flower hetedik emeletén is huligánok. Egykor, amikor mi hazajöttünk, még rend volt. Aztán valami részeg disznó ilyen jó tréfát csinált, úgy 3 körül. Nem, nem volt tűz, csak úgy viccelt.

Szerencsére, Balázs jóvoltából, én ezt átaludtam. Ő bonyolította a telefont, az ablaknyitást. Csak hajnalban riadtam fel, hogy valami furcsa van, minden ablak-ajtó tárva. Ez az ablaknyitás volt a nap lezárása.

Sűrűsödnek a szemináriumok. Az utazások előtt mindenki leadja, ami a bögyében van. Bár nem muszáj, mi például nem fogunk előadni. Szerepelni legfeljebb a megjelenő kötettel, ha igaz. Nincs hír a kötetről. A nyomda foglalkozik vele, ennyit tudok. – Ma Bert ad elő, témája, amit írásban is megkaptunk, érdekes: az avantgárd kreációelmélet egy válfaja. Végre valami színvonalasabb, nemcsak híg locsi-fecsi. Hogy aztán igaz-e, tetszik-e, az más. De legalább irodalomról beszél, ismert szavakkal, ismert tartományokból. Jó Majakovszkij-idézet például („Lábak”), jó Valéry-idézetek. A költészet „második nyelve”.

Még délelőtt van, Balázs olvas, én főzök. Hja, az értelmiség magas röpte a mindennap fölött. Szeminárium után az egyik magyar egyetemi tanárék hívtak meg. A jogász, ha jól emlékszem. Nem lesz könnyű nap, hiszen pocsék éjszaka is van mögöttünk. Majd meglátjuk.

Ami Bertet illeti, korántsem volt olyan jó, mint reméltem. Felolvasott egy sor verset – ezeket Theától is hallottuk, részben. Azután beszélt, részben érdekesen, részben szétfolyón, úgy, mint aki feltalálta az igazi újítást. A hatvanas években a hollandok feltalálták a spanyolviaszkot. Rájöttek, hogy van avantgárd a világon. Ez szinte érthetetlen, mármint a dátum későisége. Ha ezt magyarázza, érdekesebb lett volna. De ő egy Kasi gesztusaival lépett fel, 1979-ben. Továbbá kizárólag a „fejeseknek” beszélt. Apróság, de jellemző; csakis Paul és Hualing felé fordult másfél órán át, a terem felénk eső része nem létezett számára. Áruló mozzanat. És hogy milyen költő? Ki tudja? Hol vannak itt (nekünk) az igazi skálák?

Este megyünk Sass Istvánékkal, továbbá a spanyolos magyarral vacsorázni. Rém rossz étel. Utána elvisznek magukhoz. Egy amerikai otthon, magyar eredettel. Többször voltak már Magyarországon, a férfi korunkbeli 56-os. Úgy tetszik: véletlenül keveredett ki. A ház, a berendezés az itt szokásos; minden jó, csinos, minden funkcionál a bájos faházban. A gyep nyírott, kilesünk rá a hideg estében. Két felnőtt gyerek, családdal, azok már nem laknak itt. Főleg a konyhát-fürdőszobát csodálom itt mindenütt: a kitűnő eszközöket, gépeket, szép csempéket. Civilizáció. A falon magyar emlékek. Például Sopron város címere, magyar-perzsa faliszőnyegbe szőve. Új szerzemény otthonról. – Az asszony sokat kárál; háziszárnyas. A két férfi sem tündöklő, de csiszoltabb. Unalmas este. De kedvesek. A legfeltűnőbb: a Vas megyei dialektus keveredése az angol ejtéssel – főleg az asszonynál. És dicsekednek is az istenadták, a házzal, az autóval, a radarral (?) távolról nyitható garázsajtóval, egyetemi tanársággal, itteni kiegyensúlyozott helyzetükkel. Megbocsátjuk nekik.

Derék, dolgos, frigidaire-civilizációs emberek; kell az ilyesmi a kutyának. És még szenvednek is hozzá. A kiszakadást ma is, mindennap megsínylik.

Mosok. Rendet csinálok. Vasárnap utazunk. Mi lesz a könyvcsomagokkal? Bevásárlás is van ma. Bors néninek kötött kabátot venni. Tereh Lacinak? Szabó Piroskának? Be akarok menni korán a városba, jegyzeteket csinálok a vennivalókról. Na de! Paul telefonál, hogy Pestről hozott fényképem nyomdailag nem reprodukálható a verseskönyvben, ma fényképet kell csinálni rólam. Bosszankodom. Miért nem reprodukálható? Otthon ezeket szokták reprodukálni. És miért most derül ez ki? Két hónap volt rá, hogy kiderüljön. A bevásárlás kútba esik, 3-kor várjuk az autót, hogy fényképezni vigyen. Csinálnak három felvételt, mint az útlevélhez, a Királyhágó téren. Milyen lesz ez? Megint valami drecket tesznek be a könyvembe. Amit én hoztam, az legalább portré volt. Holnap – előzékenyen – megmutatják, tekintettel arra, hogy vasárnap utazunk. Mi lesz ezzel a könyvvel egyáltalán? – Utána, sötétben egy kis vásárlás, fárasztó. Megint egy csomó dolgot nem tudtam elintézni. Haza busszal. Írok egy hosszú levelet Bruce-nak. Mentegetőzöm az Ekhnáton-félreértés miatt, aggódom a könyvért, utálom a fényképügyet. Minek fénykép egyáltalán? Szappanreklám. De hát nálunk is csinálják. – Világéletemben rossz fényképeket csináltak rólam. De hát fiatalon ez még tűrhető volt; ma siralmas. Olyan, mint egy alapos tükörbenézés; a lehangoló öregség. Nem való az arcom fényképre, úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés. Fiatalkori jellegem: szőke, magyar parasztlányarc, minden intellektualitás nélkül. Öregkori: szétfolyó, nyers pogácsaarc, ugyancsak minden „átszellemültség” nélkül. Bámulatosan buta arcom van. Fiatalon ez hagyján; én voltam a szenesemberek kedvence, mindig utánam fütyültek a budai utcán. Nem panaszkodhatom ifjúkori külsőmre; megfelelő volt az életben. De ma? Mégiscsak kellene valami „szellemiség”. Szóval: utálom a fényképeimet.

Összetévesztettem két napot. 15-e előtt, 14-én állítólag bevásárolni voltunk Bobbal. Hát nulla volt az egész. Elvitt a használt ruhák boltjába (Üdvhadsereg?), húsz perc alatt összekapkodtam néhány krimit, amik nincsenek betűrendben, Balázs vett egy egész jó zakót öt dollárért. Ez megérte. Aztán csak az Eagle-ben vett élelmiszerek. Lerakva a csomagot visszavitettük magunkat a Kenbe (sportáruház főleg és férfibóvli) meg a Montgomery Wardba, aztán önerőből, busszal haza. Leylával voltunk. De hát nem lehet egy szűk óra alatt két áruházat átnézni! És ezek kint vannak a fenében, városon kívül, itteni utálatos szokás szerint. Mert autósorra számítanak. Ez az örökös, lihegő sietség. Nem is vettem semmit.

Külön téma: a nők viszonya az áruházakhoz. Nagy érzés ez (ha van rá idő), látni azt a rengeteg holmit. Ilyen szín, olyan forma. Ma és itt a padlizsánlila a divat, ezer árnyalatban. Pantallók, szép műszőrmék, blúzok iszonyú tömegben. Úgy dagad az ember kebele, mintha a tengert látná. Nem is az a fontos, amit végül kimer belőle, hanem az egész. Amit a szemével birtokba vesz. Megfogni, tapogatni az anyagot, egy pillantással észrevenni az új pongyolafajtákat, a szokatlan ruhaszabásokat, a bársonykosztümöket egy színben és mintásan – a fény, a bőség habzása, új meg új hullámokban. Messze túl van ez az érzés a praktikumon. A praktikum – hogy meg kell venni, ami kell – nekem inkább fárasztó és lehengerlő. De ez a ruhaóceán… ez nagy hajókirándulás valószínűtlen vizekre.

Ma megint megpróbálok vásárolni. Vajon mi jön közbe? A fényképet felcsípni. Szeminárium 3.30-kor, Metodi Jovanovski, a jugó. Utazásra készülni. Lapokat írni. Jaj, ez az utazás. Fáradtak vagyunk, félünk. Tudom, tudom, az asztal körül kergettek gyermekkoromban, ha nem akartam Kaliforniába repülni. De állandóan erőink szélén élünk. A nyelv. A szokások. Az állandó intézkedés, teljesítmények. Telefonálni a reptérre, igazolni a helyünket, pénzügyek, hotel San Franciscóban. Hiszen ezt bírom legkevésbé, az intézkedést. És mindezek közt befogadni. Befogadni valamit ebből a vadítóan idegen, a múlt asszociációit teljesen nélkülöző új bolygóból. Úgy vágyom Európába, mint egy kuckóba. – De azért gondolok a Csendes-óceánra. Átnézek majd rajta, a Húsvét-szigetekig. Amit a Szobrok versemben megírtam. Hawaii is eszembe jut. A Kilauea-kráterről már anyám mesélt (mi mindenről mesélt, csakugyan!) meg Kaméhaméha királynőről – ő úgy ejtette ki a nevét. Meg a nőnemű Homérosz. Meg a déli, tengeri boldogság, Gauguin. Azt mondják, a friscói kis villamos éppen nem jár. Sajnálom. A sequoia fákat szeretném látni. – De most pakolni, készülni, dróton rángatózni.

Panka küldött egy csomag magyar újságot. Isten áldja jó szokását. Drága Pankuskám, közte van a Jókai-cikkem is. Hogy kellene nekem itt Panka! Mert ő bezzeg expeditív. Ő elintézi, megcsinálja, eldönti.

Persze, hogy nem vettem semmi fontosat. Nincs idő, nincs, illetve ha van, akkor kifáradok. Ilyen távol a várostól, ilyen kötött buszjáratokkal. – A szemináriumon Paul megmutatja a fényképeket. Hátborzongatók. Mint bűnözőkről készült rendőrségi képek vagy ligeti fényképész útlevélképei. Hat kis vacak, egyik rosszabb, mint a másik. Könyörögtünk, hogy tegyék a könyvbe az eredeti képet, a pestit. Ha nem megy, ne tegyenek semmit. Paul egyébként a nyomdában volt ma, azt mondja, csinos lesz a könyv, címe: Összegyűjtött versek – Collected poems. Bruce második korrektúrát is kívánt, ez időbe telik. Paul maga tíz helyen javított az én előszavamban, Bruce helyeslésével (nyomdahibákat). Röstellem, hogy én itt nem tudok segíteni. A két korrektúra persze normális kívánság, csak nagyon szorít az idő. Miért késtek el ennyire? Hiszen két és fél hónapjuk volt rá, vagy még több. Paul nem is állította, csak „remélte”, hogy a könyv kijön ittlétemkor, vagyis legkésőbb december 15-ig. – Úgy látszik, Washingtont elhagyjuk. Nem telik az időből. 20-án repülünk haza és legalább New Yorkot látni szeretnénk.

A jugó beszélt szemináriumon. Egy novcsi, néhány vers, macedón irodalom. Két jelenlévőt is érint a macedón kérdéssel, a bolgárt és a görögöt. Némi kényes hangulat, de nem nagyon. Sztálin-idézetek: mindenki mosolyog. Azért is idézi. „A lélek mérnöke.” Borzasztó, mi mindent jelenthet néhány ártatlan szó, mint fedőszöveg. Az egész kelet-európai stábon áthullámzik a mosolyba fojtott borzongás. A többiek csak úgy mosolyognak, nekik mindegy.

Este Nino és Krasszi. Megbeszéljük, hogy San Franciscóban telefonon beszélünk. Isszuk a tizenöt éves amerikai whiskyt. Kedves ez a lakókonyha.

Utazás előtti nap. Mit felejtünk el? Búcsúzások. Mary elviszi az írógépet és kideríti, hogy az ajándék, amit Hualingnak hoztam – egy hímzett gobelintáska –, hamisítvány. Irtózatos pénzért vettem otthon, azt hittem, valódi. Itt tíz dollárért árulják az áruházakban (ezt láttuk mi meg, és gyanút fogtunk). Bosszantó disznóság. Most mit csináljak? – El kell kezdeni pakolni. – Visszaadtam Olgának költeményeit. Hogy mit mondott Michael rájuk (róla), azt nem közöltem. – Lacabáékkal pár szó. – Felhívni Leylát, Nadiát, Haraszti Miklóst.

Lacabáék itt, 1-ig. Nagyon kedvesek, az asszony ad egy könyvet az apjától, aki szintén költő volt. Dedikáltatja a Nemzetközi Nőantológiát, melyben a Vihar versem van bent. Itt az is számít, hiszen honnan tudnák máshonnan, hogy egyáltalán írók vagyunk? Hosszú kellemes beszélgetés, táj, földrajz, politika. Sehol sincsenek olyan gyümölcsök, mint nálunk, sóhajtja az asszony. Az itteniek… csak legyint. És a halaink! – A tagalog nyelvről újfent: egy l-lel írják, de két l-lel mondják. Most majd bejárják Amerikát, átmennek a Hawaii-szigetekre, onnan haza. Az ázsiaiak fordítva közlekednek Amerikába, mint mi. Külsejükről: José mondja, hogy Satóval, a japánnal együtt nem akarták kiszolgálni itallal egy esti bisztróban. Maguk még kiskorúak, mondták. 35 évesek. Stb. Pakolunk.

Pakolás, főzés, indulás. Irány: a Csendes-óceán. 2.30-kor taxival Cedar Rapidsba. Egy kávé a kis reptér bárjában. Be a gépbe csekkolás után – itt közvetlen a bejárathoz állnak a gépek. Kansas City felé szépen süt a nap, majd be a felhőbe. Homályban leszállás, gyorsan sötétedik. A váróhely sötét teljes fal üvegén át a fel-felvillanó gépek. Kansas Citytől ismét időt „nyerünk”, vissza kell igazítani egy órát. Két időzónán át érünk San Franciscóba. (Összesen négy időzóna van az USA-ban.) Nem látunk semmit a Coloradóból a Sziklás-hegységből, sötét van. Csak Colorado Springs fényei. Vacsora a gépen. Balázs a szomszédjával beszél. A gép középnagy, 2 x 3-as üléssor. San Francisco fényei. Már ez is gyönyörű, opálos fehér. Leszállás, kihalásszuk a bőröndjeinket. Taxi hosszú-hosszú sztrádákon át, kivilágítás. Bedford Hotel. Tudnak rólunk; rendes szoba, fürdőszoba, belváros. Csak hideg. Mivel itt 17 fok van (Celsius), nem fűtenek. 10 óra van, de elalszunk, mert ez nekünk 12. Lehetséges, hogy San Franciscóban vagyunk?

Hétfő. Süt a nap. Széthúzzuk a függönyt. Párizsias keskeny utcára látunk – csupa hotel van itt. Akár a St. Germain negyed is lehetne. De a felhőkarcolók nem messze, az más. Az a fehér, hegyes a legfeltűnőbb. Fürdés, kávé (amit hoztam), le a lobbyra. Szponzorunkat nem érdekeljük. Kérdezzük a városnézőbuszt. Idejön a hotel elé. Az étteremben is eszünk valamit – ezt jól tesszük. Jön a busz. Bevisz a buszpályaudvarra, ott jegyet veszünk, és megyünk ugyanazzal a busszal tovább. A vezető állandóan beszél, alig értjük. De elég a látvány. A legszebb, amit eddig láttunk. Csodálatos város. Itt-ott egy részlet Nizza vagy Capri – csak óriási. Átmegyünk az Oakland hídon a Treasure-szigetre. Elképesztő a híd, az öböl észak-délre. A szigetről a város látképe. Chicago sky-line-jára emlékeztet, csak sokkal szebb. Felhőkarcolós belváros, délszaki környezetben, napfény, kék tengeröböl. Vissza a hídon. Délre a Dolores Misszió Szent Ferenc-temploma. Voltaképpen két templom, egy kicsi régi, fehérre meszelt, gömbölyű piros cseréptetővel, óspanyol. A másik kéttornyos spanyol rokokó sárgára festve. A város legrégibb épülete a kisebb. 1791 (!). Az 1905-ös földrengésben, tűzvészben megrongálódott, de megmaradt. Bűbájos kis délszaki temető mellette, ciprusszerű fák, virágzó rózsa, valami piros virágú bokrok. Beatrice… élt három évet. Egy spanyol kapitány. A kis udvaron kút, galambok, kovácsolt vasrácsok, nagy záras fakapuk. A téren pálmák. Egyáltalán: mindenütt pálmák. Csak éppen gyümölcsöt nem adnak. A temetőben megszagolok egy gyönyörű, nagy, sárga rózsát.

Utána Civis Center, Opera. Már a második állandó opera az USA-ban, a Met után, könyvtár, múzeumok. Ez mind fehér, klasszicista. Egyáltalán: fehér város, itt-ott erős színekkel. Felmegyünk a Golden Gate Parkba. Hol fel-, hol lemegyünk, csupa domb, tarka, vidám utcákkal. Sajnos a kisvillamos nem jár, javítják. A park óriás, benne múzeumok, japánkert, teázóval. Itt is megállunk. Tevehátú híd, vadkék íriszek kicsi terekben. Ez a park egy nagy Gianicolo, most is zöld, novemberben, mert csupa örökzöld a növényzete. Csak egy kicsit fakóbb a nyárinál, csak egy kis halvány szürke-barnaság van ráterítve a folyton vedlő eukaliptuszligetekre. De nem is árt ez, egy pici fátyol a harsogó napfényben, a novemberi tavaszban. Bölények. „Buffalo baby”. Fel a Twin Peaksre, a legmagasabb pontra a város fölött. Most, most meglátom a Csendes-óceánt. Ugyanolyan kék, mint az öböl. Fent vagyunk a város fölött, egy eléggé kopasz dombon, fúj a szél, süt a nap, egyik oldalt az óceán, másik oldalt az öböl. Alattunk a Golden Gate, két magas, piros kábeltartó tornyával. Nem, nincs aranyra festve – ahogy hinni szokták az amerikaiak –, az öböl vize viszont aranyos-fényes körülötte, ezért Golden. Csakugyan aranyszínű a víz, bizonyos szögből. De innen fentről kék. Déli kékség, kétoldalt. Elhozok egy ágacskát egy borókaszerű bokorról.

Megyünk az óceán felé. Magas sziklán a Cliff House vendéglő. Eszünk hot dogot. Alattunk a víz. Hullámverés. Most elláthatok Hawaii felé és ha délre fordulok, ott vannak a Húsvét-szigetek. A busz közönsége (egy fekete sincs) fényképez, nézi a bóvliárusok kagylóláncait. És a párkány mellett, alatt a rengeteg madár. Hatalmas sirályok, kis fekete madarak (fekete-szivárványos a hátacskájuk), seregélyszerűek. Kis híján az ember kezére szállnak. És mi szaladgál ott lent a párkány alatt? Egy szürke mókus. Együtt lesi a madárvilággal a potyát. Őrült hadarással követeli mind az ennivalót. Dobálok nekik a virslis kenyérből, vigyázok, nehogy mustáros legyen. Talán azt nem szeretik. Bár ezek nagyon edzett, turistákból élő madarak. Egyszerre furcsa zajt hallok. Mintha távoli öblös ugatás volna. Az is. A tengerből kiálló sziklákon ott hevernek a fókák. Élvezik a napot. Ezért hívják ezt a részt Seal Rocksnak. Csoda, hogy azok nem úsznak át ide, hogy rákiabáljanak a kirándulókra: egy kis zsemlét adjatok.

És mindenütt alattunk, szinte felettünk is az óceán. Nekem is csendes a novemberi napfényben. Csak persze azok a vad fehér hullámtarajok lent a szikláknál, meg egy óriás hajó, valahol a látóhatár szélén. A mókus itt eszik előttem, két kézre fogva a morzsát, amit adtam neki. Most csodálatos villavároson át: Sea Cliff. Rózsadomb. Lincoln Park, golfpályák. A Golden Gate. Átmegyünk a hídon, amely oly sokáig a leg-leg híd volt a világon. Fantasztikusan erős cérnaszálával átíveli az óceánt és az öböl gyönyörű bejáratát. Mit gondolhattak a spanyolok, akik először hajóztak be ebbe az óriási és képtelenül védett öbölbe? Hogy ilyen nincs is, gondolták. – Ott az Alcatraz, a vár, majd börtönsziget. Egyetlen bástya az egész. Mert ezt a friscói öblöt még az is feldobja, hogy egy csomó sziget van benne. Kisebb-nagyobb, dús-kopár, ilyen-olyan. És a dombokról felülről látni a kis szigeteket; ilyennek képzelte az ember gyerekkorában a sziget fogalmát. A Golden Gate túloldaláról is ez a látvány. Alattunk piros tetős, mólós kistelepülés.

Vissza a Golden Gate-en a városba. Fisherman’s Wharf. Az öbölparti rész kvázihalászfalu. Sok-sok-sok vitorlás kikötve, kint is, a vízen, láttam egy háromárbocosat is. Mindenütt halvendéglők, főzik-sütik a halakat, szórakoztatóipar is. Olaszos, bár amerikanizált persze. Aztán vissza a belváros felé az öbölparton. Végtelen raktárak, ipari sínek. Mint Antwerpenben. De hol vannak a nagy hajók? Hol az igazi nagy kikötő?

Kanyargunk a belváros felé. Szorongatom a levlapjaimat, amit itt-ott, például a japán teázóban vettem. A felhőkarcolók közt megint. Valószínűleg azért szépek ezek, mert kis házak közül nőnek ki. Ez új arány. Vagy legyen egyenletes a város emeletmagassága, vagy legyen nagyon cikcakkos. Az első a klasszikus, ez meg a felhőkarcolós arány. Itt különösen szép, hogy a kis házak déliesek, csíkos kávéházi meg hotelernyőkkel, illetve viktoriánus villák. Ló is kéne ide – meg persze a cable car^*. Igaz, láttunk lovas rendőrt a Golden Gate Parkban. Rádió adó-vevővel az övén. Simogattam a szép kormos pej rózsaszín orrát és bámultam a kengyelt, amely itt olyan, mint egy bőrpapucs. A rádiósított lovas rendőr gyakorlottan tűrte a fényképezést. Aztán szelíden megfordult a lóval és elkocogott az eukaliptuszerdőben, a Csendes-óceán felé. – Lassan kiürült a busz. Sokan leszálltak a Fishermannél, olasz ételt enni, aztán a szállodáknál, sorra. Mi is, majdnem utolsónak a Bedford fölött (mert a Port Street is dombnak megy). Végül is keveset jártunk, de szédültünk a látványmennyiségtől. Egyszerűen elaludtunk, 1/2 4-kor.

Felráztuk magunkat 5-kor. Jégverem szoba. Nincs pohár. A gondnoknak telefon. „Nézzék meg a tükör mögött.” Csakugyan ott voltak a poharak a tükör mögött, a fürdőszobában. Süllyesztett falipolc, ügyes trükk, hogy ne lehessen valamit megtalálni. A gondnok hangján világosan érezhető volt a fáradtság, hogy naponta ötször kell ezt a felvilágosítást adnia. Igaz, inkább ötvenszer. Sötétedik. Elrohanunk, hogy lássunk még valamit. Union Square. St. Francis Hotel. Mögötte a „kívül menő” liftek egy felhőkarcolón. A Gumps Áruház. John Howell könyvesbolt és antikvárium. (Alice in Wonderland extra kiadása). Le a Market Streetre. Éhesek vagyunk. Egy nagyon gyanús önkiszolgálóban eszünk jó pulykát. Sötét világítás. Három forgó karácsonyfa (Thanksgiving előtt vagyunk), egy sötétvörös, egy sárga, egy zöld. Alig látni valamit, a bárpultnál Mándy Iván-os négerek búsulnak. Kissé szorongva vissza a Union Square-ra. De nem bírjuk megállni: belesünk a China Townba. A faragott, cifra kapu. Az üzlet kék. Rengeteg bóvli. De szép, impozáns kiállításszerűek is. A St. Mary Church mellett egy Christian Seince üzletben magányos amerikai. Megszánom, veszek levlapot. Körülötte sok-sok biblia, az utcán turisták és meztelenbárok hirdetései. Olyan bágyadtan ült ott, a templom árnyában, olyan ájtatosan rágta a rágógumit. A China Townban. – Aztán haza. Néhány gyönyörű hotel. (A Gunsban tojásokból kelnek ki a karácsonyi jelenetek.) Néhány színpadszerű, remek modern konstrukció, szökőkúttal. Aztán, már a Port Streeten, megszólít egy színes, hogy adjunk pénzt. Vagy valami ilyesmi. Nem értettük, de azt megértettük, hogy ideje van hazamenni. Rohamléptekkel megcselekedtük. Mindössze 8 óra volt, de érződött – még ebben az édes városban is –, hogy esti csatangolás nem ajánlatos.

Itthon fűtés. Hál’Istennek! Torkom időnként teljesen abbahagyja a beszédfunkciót. Színes tévé. Nézzük egy darabig. Ilyen rossz már nem is lehet valami. Western. Gyönyörű felvételek. Rémálom-idiotizmus.

Ülök, itt helyben, San Franciscóban, az ágyon. Ez a legmesszebbi pont, ahová életemben eljutottam. Fejem felett egy 1906-os újság reprodukciója. „The Bulletin.” Fire and Famine. Soldiers shoot fourteen thieves.^* – Minden helynek megvan a maga időszámítása. Ennek itt az 1906-os dátum a központja. Ennek az édes, hatalmas, gyönyörű városnak.

A Csendes-óceán a szekrény irányában terül el. Majd arra nézek, ha elalszom.

Egész röviden. Délelőtt városi gyalogos séta, erős reggeli egy kis bárban. Áruházak, Wohlworth, de nem kapok kendőkalapot. Union Square. Édes, párizsias napsütés. 1/2 2-kor második városnéző túra. A Red Wood, vagyis a sequoia fenyők. Archetipikus. Hányszor megírtam ezt, ha nem is írtam meg. Az eltörpülés és a felemelkedés élménye; szakrális. – Vad kanyaros, védőkorlát nélküli út. Ugyanaz a vicces vezető (sofőr), mint tegnap. Az öböl partján Sansolito, „halászfalu”. Gyönyörű volt ez a túra is, újra láttuk, bevéstünk egy csomó dolgot az újakon kívül. Golden Gate, a sky-line, az óceán, az öböl. Alkonyat a Golden Gate-ről. San Francisco úgy egészben. Isten áldjon, Telescope Hill gömbölyű tornya.

A reptérre a hotel kisbusza visz ki. Egy fehér hajú hölgynek ugyanolyan bőrkabátja van, ugyanolyan prémgallérral, mint nekem, csak fehér. Ez végül kedvesen megdicséri a gyűrűmet: mi is a köve? – kérdi. Szerencsére tudom: tiger-eye^*. – Air California-gépen Santa Anába. Túl gyors leszállás, fülem két napra bedugul. Az óceán fölött is repülünk, de főképpen a partvonalon. Béla vár. Irwine. Szép kis ház szép új kertvárosban. Minden tip-top, svéd-amerikai tisztaság; minden új. Délután. Óceánpart. Csodavillák. S ez az, amit nem lehet kitalálni: a délszaki növényzet előtt hatalmas szürke macska ül a part magasán. Majd jön még egy perzsa kandúr, még egy és így tovább. Vagy öt macska sétál, fülel ránk az agavék között. Állítólag vadon élnek és igen jól. Szépen hatnak a Csendes-óceán háttere előtt. – Este vacsora egy bisztróban Birgittel^*.

Thanksgiving Day. Birgit főz, agyondolgozza magát. Próbálok segíteni, de mindnyájunkat elküld hazulról. Nem is csodálom. Mire megértem, hogy mit akar, odaég a leves. Megyünk a szafáriba. Banánfa és strelitzia keresztezése. Ezt máig sem értem. Pávák, flamingók. Aztán a vadállatok szabadon: oroszlán-, orrszarvúcsaládok, százféle egzotikus kecske, antilop. Víziló. Zsiráf átlépi autónkat. Az ablakot kinyitni tilos. Egy fekete-fehér, őrült elegáns gólyaféle. Az állatóvoda. Kiskecske eszi kötött mellényem zsebét. Végtelen okos szamár nyaldossa az ételadó automatát. Persze, hogy vesznek neki ételt. – Sajnos aztán haza Béláékhoz. 5-kor kezdenek jönni a vendégek, Birgit beláthatatlan családja. Mivel angolunk gyönge, rémesen unjuk. Ők is minket. Judyval^* tudunk valami kontaktust teremteni; Hans^* rokonszenves. („Maga milyen madár?” – „Keselyű.” – „Dehogyis. Sirály.”) Ő az egyetlen, aki fölteszi az elemi kérdéseket, amiket magyar írókkal találkozva mindenki föltesz. Béla vasárnapi képesújságok színvonalán szünet nélkül oktat. De hát vigasztalnom kell Balázst. –Pulyka, áfonya, almalepény, diós lepény stb., stb. Gyertyák. Béla beszél. „Mi, amerikaiak.” Még szép, hogy a kevésbé szerencsésekről említést tesz ünnepi beszédében. – Végre lefekhetünk. Elmosogattam, Béla oktatása mellett, hogy ne pazaroljam a vizet.

Judy, aki ott aludt, bevisz Los Angelesbe. Fairfax, zsidónegyed, magyarnegyed, szerbnegyed. Kóser mészárszék, pajeszok. Bezárt Budapest vendéglő. Lunch egy népes, széles amerikai hodályban. Ranch La Bréa. Aszfalttó, benne buborékok és őscsontvázak. Évszázezredeken át estek bele állatok, masztodonok, mammutok, kardfogú tigrisek, vagy negyvenféle farkas. Remek múzeum mellette. A tó partján a masztodonszobor. Egy gyerek boldogan fut feléje: Baba, baba, kiáltja. Nem a gyerek hülye, csak én nem értek angolul. Vajon mit kiálthatott, amit én babának értettem? A múzeum előtt bendzsós énekes: szerelmi slágereket dalol, meg balladát száz év előtt vonatrablásról: Jesse Jamesről. Vadnyugat – hagyományok. Judy elébe áll, érdekli. Van egy mágus is. – Ez az aszfalttó unikum. A múzeum mindössze kétéves mellette, kitűnően megcsinálva. Például üvegszekrényben kardfogú tigris csontváza; a következő percben elsötétül a szekrény és rávetül a csontvázra az eleven állat képe. Délután Judy szerény házában alszom. Édes az alvás, mint a méz. Furcsa környék, a szomszédból megszólít egy ismeretlen. (Cigaretta, sötét.) Ez Kalifornia szegény arca. Venice, vagyis Velence, ahol már nincsenek csatornák. Sok fekete. A slum, odébb. De családi házak, az utcán seprűpálmasor. – Beverly Hills a gazdagoké. A perzsa (vagy arab) milliárdos elképzelhetetlenül ízléstelen palotája. Festett „antik” majolikaszobrok, művirágok a kertben. Sokan fényképezik. Az ott messze Hollywood. Intünk neki. Délszaki domboldal, homoszexuálisok. Este mexikói vásár a vasútállomás mellett. Nagyon kedves. Indián arcok. Kacatok, mexikói „kalapocskák” (Huxley). Jó mexikói étterem. Táncbemutató, két szép spanyol lány, egy parkett-táncos. De futnunk kell a vonathoz. (A tulaj japán vendégeket üdvözöl, talán egy rockénekest.) A vonat gyönyörű, Judy integet (mitől olyan fehér az ujja? Szegény lány, ez sem egészséges.). És el. De a vonat 3/4 órát késik, mielőtt elindul. Hát ez is lehet Amerikában? Santa Anában Béla vár. Haza Irwine-be.

Nagy, déli kirándulás. San Juan Capistrano. Az egyik legszebb. Spanyol kolostorhangulat. Indián ezüst-türkiz ékszerek az üzletben. (Ilyet később sokat látok.) Virágzuhatagok és szökőkutak. Pohos galambok. – Hosszú autóút, óceán – highway. Milyen kopár dombok (Macedónia). Ez az első domborulat sivatagos, a tengerpart mögött, aztán beljebb nagy hegység látszik. Atomkutató két kerek tornya. Katonai terület. Ott messze Palomer, a csillagvizsgáló. La Jolla, San Diego egyik kertvárosa. Bűbáj, modern spanyol stíl, vörös, gömbölyű cseréptetők, Santa Maria, Stelle del Mare modern, szép kis temploma. Nagyon jó szagú, tujaszerű bokrok. Elegáns üzletek. Az egyikbe bemegyek: Fifth Avenue-modellek lerakata. Pálmák, eukaliptuszok. Itt nem olyan szomorúak, mint San Franciscóban, csak kutyahúgyszagúak. A szomorúfűz az eukaliptuszhoz képest Anna-bál. Kis lunch egy kis francia kávézóban. Francia parfümcsöpp az amerikai-spanyolba. – San Diego. Az óváros csalódás: nincs óvárosuk, hiába hirdetik. Van egy park, abban itt-ott valódi spanyol házak, erkélyek, piciny missziós templom, összekeverve turistaközponttal, üzlettel, hülye bóvlival. Rémes, ahogy összefolyik a hiteles az állal. Birgitnek veszek indián cserépedényt. Már amennyire indián. Durva munka, durva minta. Kerti cserépnek megteszi. Este: kikötő. Nagy halászhajók. Hosszú árboc végén figyelőfülke, nagy reflektor, óriáscsónak és sok kisebb. Éjszakai halászatra is jók. Nevek: Star of India (háromárbocos vitorlás, 1863), Kern, Pisces, Claire. Parton fekete dombok: hálók egymásra rakva; sárgadinnyehalom: ezek a műanyag dinnyék tartják az óriás hálót a víz felett. Háttérben, a sziget szárazdokkjában hadihajó. Magasabb, mint a városháza, radartornyaival. Alkony a kikötő fölött. Hazafelé Balázs is vezet. Nem nagy örömmel; minden jelzés idegen. De kíméli Bélát. Elvégre beteges. – Este viszont vetíti föld körüli útjuk diaképeit. Jó, hogy családi fényképeket nem mutogat. Ezt három napon át űzi. Birgit sír, ül a hálószobában. Kellemes hangulat.

Birgitet elvisszük a svéd templomba. Lutheránus. Itt klub is van, bekukkantok. Ízléses. Polcain svéd-norvég-dán újságok, fotelek. Tengerészeket várnak, mert ez a kikötő felett van, hogy nyújtsanak nekik egy kis hazait. Jönnek is a skandinávok. Hansszel, ezzel a kiköpött szép, szőke skandináv gyerekkel itt hangzik el a madárjelenet. – Mi megyünk Marine-landbe. Külön fejezet. Delfinek, bálnák, fókák. Egy nagyon fiatal rozmárfiú nem tudja behúzni a fütyülőjét, a közönség örömére. Óriási akváriumok, cápák, piranhák. Az én édes, mosolygó ifjú delfinjeim. Jelenet: Béla és a delfinlabda. Kidobja a játszani akaró delfin a labdát. Hárman megyünk érte, Béla fut, én járok, Balázs sétál. Bélának eszébe sem jut, hogy vendégeinek fölajánlja a labdát, vagyis a játékot a delfinnel, bedobja, mohón, ő maga. És ez még egyszer megtörténik. Hiszen mi annyiszor játszhatunk delfinnel, nem igaz?…

Egy vízi amfiteátrum, benne bálnamutatványok. Aztán másutt – fókamutatványok. Ez már kínos, ez már cirkuszi idomítás. Mindez egy félszigeten, körül az óceán. Pálmák, villogó kék-zöld medencék. Orky és Corky, a két gyilkos bálna, akik szelíden cicáznak, csókolóznak, ugrálnak. Sárga, barna, fekete gyerekek. Kis barna majomarcocskák. Mexikói ponchók vad csíkjai. Málnaszörp, papayagyümölcs, kóla (itt coke-nak hívják). A vízi színház: mint egy görög színház. Családi ünnep, tomboló taps, vigasság. Ezt a gyerekparadicsomot még az amerikai túlfényesség se tudja tönkretenni. S mindez a vízi lényekkel, a némákkal, a titkosakkal való arióni kapcsolat.

Délben találka Birgittel. Ebéd a kikötőben. Nagy hajók, kis hajók, ez már igazi. Remek ebéd, svédasztal. Közvetlenül a víz fölött ülünk, úgy nézzük a zöld vizet, a hajókat, pulykafalatok és kaliforniai pezsgő mellől.

Aztán mégis megnézzük a Queen Maryt. Mi már nem is akarjuk, vigye kánya. Az amerikaiak megvették műemlékként az angoloktól ifjúságom leghíresebb hajóját. Kikötötték a Los Angeles-i kikötőben, turistalátvány, vendéglőkombinát. Az egyik vendéglőben éppen esküvőt tartanak. Kötélkorlát választja el a fedélzeten a turistákat az estélyi ruhás vendégektől. Diszkrét „Wedding” feliratokkal. Jaj, hajófülkék, jaj, sárgarézveretek. Három óriás kémény, fekete-narancsszín. Mentőcsónak, kopott hajódeszka, nehéz üvegajtók a bárba, az egyik „Winston Churchill”. Parancsnoki híd, kötéllétra; kikönyökölök a végtelen nosztalgiájú hajókorláton. A parton kis angol városkát építettek, ál-Tudorban, előtte emeletes, piros, londoni busz, londoni bobby. Medvekucsmás őrség a hajónál; éppen őrségváltás. Lábcsapkodás, valódi rézfúvós katonazenekar: Rule, Britannia és God save the King (Queen). Röhöghetnék vagy bosszankodhatnék ezen az operetten. Ehelyett meg vagyok hatva. Hogy miért? Hát mi vagyok én? Egy elgyengült Nagy-Britannia? Mi közöm hozzájuk? Hisz mindig fütyültek a fejünkre, fontosabb pillanatokban. – Csak hát, egy európai perc ez itt. Egész Európát egybelátom innen. A Queen Mary hazai üzenetet hozott.

Csendes nap. Birgit dolgozni ment hajnalban. Áruházba megyünk, egyedül hagynak két órára. Jól esik. Boldog csellengés elegáns áruházsorozatban. Szökőkutak, karácsonyfa, Mikulás. A kicsike zokog, a nagyobbacska már odamegy a fehér szakállhoz. Lányok is Mikulások itt. (Az a feminista nő, Mikulásnak fényképezve, azon a képeslapon. Egy múlt századi neves szocdem asszony.) Kis lunch az áruházkombinát egyik kávézójában. Danish paste. (Jó.) Otthon nyugi. Este Birgitet várjuk a keresztúton, dinner közeli helyen. Sajtos, sonkás makaróni, jó, de megfájdul a gyomrom. Nagyszerű, erre hivatkozva eltűnök a szobámban. Pakolok. Birgit. Elbúcsúzom tőle. Sajnálom. Lent a férfiak még mindig diáznak. Körül a csönd, a kis narancsfa, oleanderek, nyírott fű. Kaliforniai kertváros. Ciprusok. A falon Karl Larsson képe, gyümölcsszedés egy múlt századi svéd kertben. Előtérben gyerek – mintha meseillusztráció volna. Ripplis. (Dicsérem Birgit szobrait, képeit.)

Santa Anából a Grand Canyonba. Hosszú, unalmas várakozásokkal rövid repülések. Az ember összetöpped, mint télen az alma. Enni nem adnak. Las Vegasban kisül, hogy a Scenic Airlines tízszemélyes gépén mutatja meg a Grand Canyont, miközben odavisz. Kiesem a cipőmből. Még csak ez kellett. Valaki eltévesztette a dolgot. Nagyon sokan írtak erről a bukórepüléses bemutatóról. Fáj a gyomrom. Akar a fene remegő kisgépen szakadékokba ereszkedni. Szerencsére a valóság jobb. Nincs baj, sőt pompás. Tündöklő napfény, elképesztő táj. Megérkezés. Egy óra várakozás a buszra. Egyéb rosszul szervezett részletek. Ez, hogy rosszul szerveznek, először fordul elő. Végre a szobánk. Gyönyörű. Talán a legelegánsabb, amiben laktunk. Egyenesen a Canyonra néz, két hatalmas ágy, részben drapp téglafal, részben nemesfa burkolat, állólámpák, bőrdívány. Minden drappbarna; indián szőttes a falon. Fürdőszoba, persze. Lerogyunk. Estebéd nem túl drága. Ki szólít meg minket? Isaac Orpaz, iowai írótársunk. Néhány szó. Főbevert alvás. A tengerszintről (Csendes-óceán) 2300 méterre jöttünk fel és 20 fokot csökkent a hőmérséklet.

Ébredés a Thunderbird Lodge gyönyörű szobájában. Napfény a Canyon fölött; egyenesen belelátunk. Későn kelünk; végre nem kell katonásan lent teremni reggel 8-kor az ebédlőben. Erős reggeli; a második számú autótúrát választjuk, a nagyobbat. Végig a kanyon mellett, sok megállóval. Az ormok főleg indiai templomokra emlékeztetnek, „a földtan szobrai”. Ez is archetipikus nekem, mint a sequoia erdő. Elképesztő ez az óriás, negatív hegység. Mert „befelé” hegység, az ember egy végtelen fennsíkon halad, amikor egyszerre megnyílik előtte a kanyonrendszer (kicsiben ilyen a Tordai-hasadék. De szép volt! A csókák!), lefelé már vagy ezer métert. Mintha nem is az egy Colorado csinálta-vágta volna ki ezt a tájat, hanem ezer Colorado. Ezer kanyon, ezer kanyarulat. Lent néha – a piszkoszöld, picinykének látszó folyó. Ezt már a repülőgépről alaposan megspektáltuk. Egyébként utólag hallottam, hogy az a Scenic-repülőút 200 dollár fejenként, és mint fő luxust tartják számon a turisták. Erre fizettek be minket útimarsalljaink Washingtonban, nyilván jóságból. És be is vált a jóságuk, mert rém idegesítő, de remek volt az az ingadozó szállingózás szakadék fölött és szakadékban. Fülhallgatóban ismertették a környéket: You can see now left… és a gép balra dőlt. Aztán átkapcsoltam franciára. A szövegek közt zene. Az egyik zeneszámot még most is hallom – csak tudnám, mi volt! – És visszajön a számba a félelem, ahogy dől a gép, a gyönyörűség, a napfény, a rézszínű vad sziklatájék. Ez a névtelen zene a Grand Canyon-i Madelaine-süteményem, Proustból.

Most pedig az autóbusztúra. Itt szerencsére nem kell félni. A kanyon elölről-hátulról, ezer kanyon innen-onnan, „A süllyedő hajó”, „A három várkastély” és egyéb sziklacsoportok. A fennsíkon, ahol haladunk, ritkás, magas hegyi erdő. Csak fenyő, hosszú tűlevelű furcsa fenyők, lombos fa nagyon ritkán. Följebb itt-ott, már csak bokrok. Boróka főleg, de a fenyő közt is sok a fává nőtt boróka. Mintha a fenyőövezet és a bokorövezet határán járnánk. Helyenként arktikus benyomást tesz az egész, valahogy olyan kopár ez a sziklás szálerdő, hófoltokkal. És mégis van valami délies az egészben – talán a sziklák forróvöröse, a nap ereje. Bizony elég délen vagyunk, csak nagyon magasan. Ha a fennsík erdejét nézem, Väinämöinen jut eszembe, a Kalevala tájai, ha belenézek baloldalt a kanyonokba, vérvörös déli sivatagok, ősindián kultúrák barlanglakásai képződnek meg az emlékezetemben vagy a szememben. Mélyen bent egy zöld folton néhány ház: navajo telep. Különben, félelmetesen és állandóan, teljes sziklai kopárság. Egy szál fű nem nő a kanyonok oldalán. – Ha kilépünk a buszból, vág a szél. Végül eljutunk a Watch Towerhez. 1932-ben épült kerek torony, indián torony (védő-lakó) mintájára. Egy csomó eredeti tárgy, kőtűzhelyek, indián freskók mind a négy emeleten (vagy öt?). Részben rekonstrukció, részben múzeum. A felső emeletre már kötéllétra. Képtelen kilátás. Most belenézhetünk a Painted Desertbe. Hát ez bizony csalódás. Azt hittem, bele is megyünk a Festett Sivatagba – miért festett? Mindenki mást mond. Állítólag innen szedték, a tarka kőzetekből, az indiánok a festékeiket. Ez bizony – így – csak egy óriás, kopár térség, bár bokrok itt-ott akadnak, lejt dél felé, a közepén egy Badacsonnyal. Szabályos, koporsó alakú, magános vulkánalakulat. De mi van beljebb? Indiánnyomok? Pueblók? Kaktuszok? – Sajnos nem megyünk tovább. Így is alkonyodik, rövid a novemberi nap. Bár – mint a vezető mondja – kivételesen enyhe november. Aztán jön a hó, betemeti a szállodákat, a menedékházakat, az autóbusz csúszik. Csakugyan: hogy élelmezik ezt a Grand Canyon-village-t? – A torony földszintjén üzlet, indián ékszerek: ezüst türkizzel, malachittal, szőttesek, mint a torontáli. Ezt már ismerem: a kis reptéren, a szállodában, mindenütt ezeket kínálják. Adnak forró kakaót. Egy gyerekkel barátkozom az egyik látcsőnél. Bedobok neki egy dime-ot, de sem ő, sem én nem látunk sokat. Nincs szerencsém ezekkel a távcsövekkel. – A Watch Tower indián tornya mellett a WC ugyanolyan kulturált, meleg vizes, mint bárhol. De turisták ide vagy oda: magányos ez a nagy sziklakövekből épült álindián csoda. Vörösen süt a nap, fúj a szél. – Vissza a buszba. Megyünk a finn erdőn át, még néhány szakadéklátképpel, vissza. Balázs fázik a ballonjában, megy a vendéglőbe, én még kilépek: hadd lássam a világhírű „alkonyatot a Canyon fölött”. Látom is. Joggal világhírű. A vörös szín mélyül, vad, fekete árnyékok. Kilépek a szakadék szélére, már csak egy borókafa van velem. „Under the juniper tree” – mondja Eliot. De ez rettenetesen rideg, gyönyörű, abszurd táj. „A hindu templom” tetején még a nap, aztán vége.

A kisvasút! Mert a szálloda túloldalán ott van az elhagyott állomás, a rozsdás, majd hirtelen véget érő sínek. Kisvasút járt ide föl, míg meg nem szüntették. Olyan deficites volt, hogy még az amerikai pénz sem bírta. De micsoda gyönyörűen elhagyott állomás, vörösbarna faházzal! A sínek között bólongató, novemberi kórók. Érdekes, hogy ebben az idegen Amerikában hány olyan természeti tájjal, miegyébbel találkozom, ami nekem ősien fontos, aminek a képét sokszor kitaláltam magamban, sőt meg is írtam. Az elhagyott állomást például az egyik Ekhnáton-versemben. Ott ködben kelt fel a nap a sínek között, itt szélben, jéghidegben alkonyodik. – Szerencse, hogy szép, új, vörösbarna bőrkabátom úgy-ahogy melegít. Mert meleg bélés nincs benne. Olyat itt nem csinálnak. Vajon miért nem? Vatelinnel nem dolgoznak, mintha nem lenne tél. Kivehető műszőrme vagy szövetbélés akad, meg óriási, libatollal kitömött pufajkák (nagy divat most) az ifjúságnak, de olyan egyszerű, magától értetődő, vatelines télikabát, az nincs. – Állok a sínek mellett. Szél. Archetipikus emlékezés és bélésipar.

Az étteremben fel kell iratkozni, annyi a turista. Sorban, szám szerint szólítják az embert. De mi azt már tegnap kitapasztaltuk, korán iratkozunk, hamar eszünk. Jót. Rántott marhamájat. Ritkán kínálnak ilyet. Aztán a remek szoba, kényelem, béke. Behúzzuk a függönyt a szakadék felé. A szálloda levélpapírján írok Pankának. (Itt vettem neki ajándékot: valódi navajo ezüstékszert. Nyakláncot, gyűrűt. Ezt persze nem írom meg. Karácsonyi meglepetés.) Külön íróasztalka, három-négy állólámpa. Ég az arcom. Megsütött a kaliforniai nap, kifújt a Colorado szele.

Ma már megyünk haza. Iowába. Vacakolás a csomagokkal, Balázsnak fáj a háta, de férfiúi büszkeségből nem engedi, hogy én vigyem. Nincs hotelboy. Ez is furcsa. Érezni, hogy ez azért a „civilizáció egy szélső pontja”. Minden turistaáradat ellenére. Menedékház-hangulat a hallban, ácsolt, barna gerendázat, nagy kandalló. Ez mind nem a Thunderbirdben van, hanem a vele szomszédos szállóban. Itt a porta, a regisztráció, az étterem, a bolt. Mászkálunk a boltban, vásárolunk. Este 11-ig nyitva van. Eszünk sonkás rántottát, mert ki tudja, mikor eszünk majd, de otthagyjuk. Remek, meleg, édes kifliféle, vaj, egyebek. Ma is süt a nap, de felhősebben. Gyönyörű időt fogtunk ki, most kell elmenni. Busz a reptérre. Német, olasz, francia turistacsoportok. Újra a Scenic-gép. Visszafelé nem tájékoztatnak, csak a fülhallgatós zene szól – az a dallam. Búcsú a Grand Canyontól. Lent a nagy mesterséges tavak. Olyan feketések. Talán be vannak fagyva? Aztán Las Vegas. Ennél rondább helyre luxusvárost építeni nem lehet. Sivatagos fennsík, alig van növényzete, körös-körül sivatagos hegyek. Poros, hideg, siralmas tájék. A városon csak átvisz a busz – valahogy a szerencsejáték kevéssé érdekel. Elég volt nekem Monte-Carlo, amikor eljátszottam kettőnk vacsoráját. Még jó, hogy megvolt a buszjegyünk. A repülőtér is tele van játékgépekkel. Csörögnek, fénylenek, járnak-ugrálnak és körülöttük is ugrálnak az emberek. Aztán a repülés Denver felé. Most látjuk a Rocky Mountainst. Elképesztő ez is, itt már nagy a hó. Talán négyezer méteres is van a csúcsok között? Lent a felhők és belőlük emelkednek ki a csúcsok. Szikla, szikla, itt nincs ember, hányszáz kilométeren át. Eszembe jut, hogy az USA népsűrűsége alacsony. Talán 22 ember esik egy négyzetkilométerre, nálunk vagy 100. Ezt New Yorkból vagy Los Angelesből, a megalopoliszokból nem látni. De látni a Sziklás-hegységben. Micsoda óriási ürességek! Sehol egy szál fa, egy település. Hó és szikla. Aztán alkony, szép repülőgépi alkony, bár a Canyonnal nem vetekszik. Enni adnak. Este. Denver fényei. Sőt, valahogy Denveren is átjutottunk, szinte elhagyjuk a nagyvárost, mire leszállunk. Aztán újabb repülőtér, csarnokok, várótermek, csekkolás, újabb gép. Ez már mind United Airlines. Cedar Rapids. Egy koreai kisgyerek, fiatal szülőkkel. Limuzin. Várakozás. Végre a May Flower. Már megint csuda otthonos, mint Chicago után. Úristen! Láttam a Csendes-óceánt.

Mindent összevéve: csodálatos út volt. Felbontjuk összegyűlt postánkat. Az első levélből – Cipiéből^* – megtudjuk, hogy Gyöngyi meghalt.

Gyöngyi meghalt. Az lehetetlen. Beteg volt, igen, de hát szegény Évám is mióta kínlódik ezzel a szörnyű súlyosságú érszűkülettel, sebes lábbal-kézzel. De hogy meghalt? Két héttel azután, hogy mi eljöttünk? Úristen. Alapvető életdarabunk volt, akárhogy is. Szerencsétlen Cipi. Gödöllő. A Roham utca, Budapest ostroma. A sült kacsák, a Pasarét, a Krisztinaváros. Az a rémes lakás a Kazinczy utcában. Bunda, strandruha. Azok a televíziózások, Magdival, az utóbbi időben. Az már nehéz volt. De mindegy. Mindennel együtt, a legbonyolultabbakkal együtt – ez képtelenség. Nem alszunk a nagy út után. Altatók. Képek. Beúszik az egész egzisztenciám. Amit el akarok felejteni. Gyöngyi, Cipi. Zöldfában kéziratok. Rónay-asztal. Cipi Splitből írt, az újvidékiek hívták meg, még Gyöngyivel. Rémes állapotban lehet; karácsonykor Londonba megy. Azonnal írni neki. Úristen, mit írni, ilyenkor. Mit írjak neki én?

December

Amana-trip. Már voltunk ebben a kis német alapítású, kollektív faluban. A legelső kirándulásunk volt, véletlenszerű odaugrás Engle-ékkel. Üldözött szekta; meszelt falú templomszerűség; film a vallásalapítókról és a szekta múltjáról. A furcsa, falusi boltok. Itt-ott valódi gyapjú. Pontosan emlékszem a pultokra, még egyes szövetmintákra is. Az öregasszony: „Ez a ház százéves!” – Az európaiak összemosolyognak. Viktorianizmus és a szektaszellem. Kb. kétezren vannak ma is, és nem szívódnak fel. Új vallások – ebben van valami különös. Bár éppen az amanások elég régiek, egyidősek a protestantizmussal. (Luther.) Amerika vallási élete. – De az egész kirándulás fárasztó. Hűvös, napsütéses téli nap.

A kínai tart szemináriumot, az öreg. (Xiao Qian.) A másik nem érkezett meg. Jól beszél angolul, a háború alatt Londonban élt. Öreg, mosolygós, rokonszenves. Sok-sok üldöztetés. Szerencsétlen. Nagyon jól értjük, amit mond; sok hasonló tapasztalat. Mennyi gyötrelem a világban!

Orpaz-szeminárium. Ez se valami jó, bár izraelink nem politizál. Vásárlás után, dögfáradtan érkezünk (nem a szokott helyre, EPB-longe-ba), Balázs hozzászól. Olvasta a novelláját, oroszosnak tartja. Én meg az esszé bevezetőjét olvastam, az eléggé tetszett. „Seculer Pilgrim.” Az istennélküliség ideálja, a hiány – Utána Daniel Weissbort. Ezen az estén három helyre vagyunk meghíva: Edwin is hív, meg van a Kohlhaase-búcsúparty – Daniellel igen jó beszélgetés. Angolul. Csakugyan: jóval feljebb jöttem a nyelvvel, ezt most érzem. Ha valaki figyel rám (ránk) és csakugyan tudni akarja, mit gondolunk – kifejezzük magunkat. Daniel európai entellektüel. Témáink közösek. Kivágom a rezet: elolvastam verseit, s amit megértettem belőlük, azt közlöm. Angolul méltatni egy költő kötetét – ez nagy teljesítmény tőlem. Náluk vagyunk, egy „régi” házban; a város első házai közé tartozik, faház villa. Élettársával együtt – aki később jön – Európába jönnek nyáron. Belgiumba, s talán hozzánk is. Jó este, jó beszélgetés.

Utána Kohlhaase-party, magyar táncosnő feleség, rengeteg ember. Nyüzsgünk a lakókonyhában, a két lakásban (a másik Ninóéké). Egyszer csak megjelenik egy csoport, három-négy fiatal. – Itt van a party? – kérdezik. – Itt – mondja Kohlhaase –, de talán nem a maguk partyja. Ez nem zavarja őket, bejönnek. Kisül, hogy Edwin ismerősei, mert Edwinék is átjöttek. Kicsit iszom, magyar beszéd. Nagy búcsúzások.

Groceries. Vásárlások. Rohanás. A japánok előadására nem megyünk.

Chicago. Mózsi akarta ezt mindenáron. Külön fejezet. A magyarok. Nagyon kedves este, Balázs jó, sőt igazán jó előadása. Elmondom a motoszaimat. A cukrászda, Mózsi hivatala, lakása. Mózsi „anyósáéknál” alszunk. Este Balázs beszél, ivott; kedvesek. Értékrendben teljes zűr; nagy-nagy honvágy. Nincs zavaró motívum.

Lekésünk a gépről, mert 3-ig fent voltunk. Szegény Szatmáry, akinél laknunk kellett volna. Chicagóból: egy eszperantista kongresszus a nagyszállóban. Sok handicapped. Utána bahai-templom (új vallások!). Csönd a délután végén, majd este Sasséknál, építész. Szép lakás, pizza, beszélgetés. Mindenki szerencsétlen. Szegény Mózsi. Ki hitte volna, Chicagót másodszor?

Újra repülőgép. Mennyit repülünk, uramisten. Fárasztó. Este farewell party Engle-éknél. Most már biztos, hogy nem jön ki a könyvem. Bánt. Bruce telefonál délután, szomorúan regisztráljuk a tényeket. Ezt eltolták. Életem egy komoly alkalma volt, az egyetlen. Ennek vége. – Este csak azért is felveszem a hosszú, kék bársonyruhámat, mulatok (nem hordtunk hosszú ruhát). Tánc, rock, ital. Paul, ámultan: Maga milyen remek volt, milyen fiatal. – No persze, érik meglepetések az embert, mondom.

Henry Cordor-szeminárium. Libériai néger. Szörnyű operettország szörnyű szenvedései. Alig van hallgatóság, mindenki utazik elfelé. Utána Gigi jön; versei. Már nagyon idegesek vagyunk, útiláz.

Vásárlás, készülődés. Hat óra hosszat járom a várost, lábam dagad. Elintézni, felszámolni, csomagügyek. Este Balázs próbapakol.

Próbapakolok én is. Iszonyú rendetlenség. Egy egész háztartást kell feloszlatni. Otthagyom a konyhaasztalon összegyűjtve nemcsak azt, amit Marytől kaptam a főzéshez, edényt, evőeszközt, hanem azt is, amit én vettem. Tepsi, serpenyő, teafőző, egy sorozat szép kés (ezt sajnálom is, nálunk ritkán kapni), poharak stb. – csak nem viszem ezeket Pestre? A gondosan lemért csomagokban? Két kézipoggyász, négy bőrönd – ennyit vihetünk. Közben rémhírek: nem lehet személy nélküli bőröndöt küldeni repülőn; de lehet; egyet küldünk. Sok minden marad ott, az utánunk jövő writing programosok még több eszközt kapnak. Ez tiszta öröm nekik. Kirakom a maradék élelmiszert is: mennyi minden! Szívből örülök, hogy Mary azt mondja: nála élelmiszer nem megy veszendőbe. Ő mindent átválogat az eltávozottak után, ami használható, elviszi. Megmagyarázza: mikor Amerikába jöttek, képtelen volt eldobni a használt holmit, ahogy itt szokás. Elmondom én is: képtelen vagyok (volnék) eldobni a használt holmit, nálunk még kenyeret kidobni is bűn volt. Értjük egymást. Ott marad: esernyő (nem fér be), cukor (ezt Leylától örököltük), két kiló bab, krumpli, hagyma, ecet, olaj, egy gránátalma, remek lekvárok – ezeket szívből sajnálom. A narancslekvárt különösen. Hogy szerettem ezt, meg az ananászkonzervet. De hát súlyos, súlyos. Kávé, némi tea, maradék whisky (ezt végül megisszuk), seprű, lapát. (Olga és a porszívó! Amit eltulajdonított az egész ház elől. Ezt Bert még a búcsúversébe is beleírta.) Tisztítószerek, papírszalvéták, papírtörülköző, fogókesztyű, száraztészta, üres üvegek garmadája, egy szép kis faláda (a tizenöt éves whiskyé), konzervek – színültig tele a konyhaasztal. És a zacskók. A töméntelen zacskó, ezeket a szekrény aljában gyűjtöttem. Tulajdonképpen mind-mind hasznos tárgyak a háztartásban. Megdöbbent, így utólag, hogy mennyi gyűlt össze belőlük, mennyit használtunk három és fél hónap alatt. A hasznos hulladékok. Olyan a lakás, mint egy örökösödési leltár temetés után.

A könyvek. Amiket kaptunk, vettünk, az egyetemről elhozhattunk. Egy hónapja rágom Balázs fülét, hogy intézze a könyvcsomagokat. Az az ő reszortja. Az enyém a háztartás, meg az ajándékok vétele. Mégis az utolsó előtti nap küldjük el őket, szombaton. Rémes kapkodás. Három keménypapírláda. A Webster-szótár. A jegyzetek. A szótárak, a nyelvkönyvek, a kéziratok, az antológiák. Mary segít. Mary ott van. Mary visszajön, amikor nem vagyunk készen. Drága ez az asszony. Messze túl gondnoki teendőin. A postazsákok, amiket speciálisan kell lezárni. Mary tudja. Ragasztószalag. Sürgöny haza, hogy mikor érkezünk: A postán nem vesznek fel sürgönyt. Ezen annyira megdöbbenünk, hogy bemegyünk a főnökhöz. Az nevet. „Ezen minden európai csodálkozik. Egyszerűen nem hiszik el. Nálunk a postán nem vesznek fel sürgönyt. Tessék elmenni a kirendeltséghez, a távolsági buszok végállomására, ott felveszik.” Nem megyünk a buszvégállomásra. Majdnem félóra járás és mi alig állunk a lábunkon. A tömegközlekedés pedig ugyebár kevéssé fejlesztett.

Mindenkinek van autója. Csak nekünk nincs. Mary föladja a sürgönyt telefonon. Ő tudja a különös mesterkedéseket, ahogyan ez lehetségessé válik. Mert csak úgy nem lehet. Telefonálni lehet, akár Alamabadba, egy texasi tanyára, Budapestre, rögtön. De a sürgöny fogalma, úgy látszik, elavult.

A koffereket kirakjuk, berakjuk. Mi megy be? Nem megy be. Lehet, nem lehet. Lesimítom, benyomom. Gyere, húzd meg. Időnként fölkapom a fejem: körül egy élet roncsai. Amibe nem térünk vissza többé. Szerettem a kék mosogatószert. Ott árválkodik a konyhában a csap mellett. Szerettem az örökös meleg vizet. A szőlőt. A minden-működik-et. A fűtés-hűtést. A May Flower szagát. Az otthonossá vált lifteket, a folyosót. És az erdőt az ablak alatt. Te gyönyörű erdő. Milyen kopasz vagy, milyen ázott, milyen téli. És milyen tömör voltál, áthatolhatatlan kemény-zöld, amikor jöttünk. Igazi amerikai órám nem kvarcóra volt, hanem egy erdő.

Folytatódnak a búcsúzások. A mókusoktól, a tölgyfáktól, Argyristől, aki újévig marad (rajta kívül ki is marad még?). A görög bisztróban megkérdezték: ismerjük-e Argyrist, a görög költőt? Amikor igeneltünk, a tulaj is, meg a legényei is egészen másképp néztek ránk. Argyris kedves volt, bájos a fekete, göndör szakállával, kopaszodó fejével, fiatal arcával. Girhes, mint egy éhes macska, és szép mosolyú, mint az evangelisták. És micsoda szakács!

Husszein Jeruzsálembe megy, folytatja az egyetemet. Isaac Orpaz Tel-Avivba. Ani, a hindu nő, mielőtt hazamenne Bombaybe, Ausztráliába utazik. A keletiek nyugat felé mennek haza, ha lehet, Hawaiin át. A kolumbiaiak New Yorkba, ahol lakásuk van. Az olasz régen eltűnt. Az egyiptomi lány, Nadia, azt hiszem, Pittsburghbe ment, rokonai vagy ismerősei közé. A lengyelek – Arturék – régen elutaztak; ők rövidebb időre jöttek. A hosszú lengyel, Michael is elment már, talán autón. Vagy eladta, amit használtan vett? Nem is tudom. Ninóék nagy keservesen, az utolsó percben és komoly veszteséggel tudták csak eladni használtan vett autójukat. Ez az autóvétel egyik kockázata. Nagyon sajnáltam a gyötrődésüket; de nekik talán így is megérte. Hiszen kocsival járták be az USA-t.

Búcsú Leylától. Már régebben adott nekem egy kis faragott szipkát, adok neki egy kis zöld, gyöngy nyakláncot. Emléktárgyak. Hogy utáltam ezeket fiatalon, milyen fölöslegesnek tartottam. Ma már nem tartom fölöslegesnek, ma már tudom, hogy az ember felejt, s hogy mit jelent egy asszociációs objektum. Leylára emlékezni fogok, szép zöld szemére, csiszolt kellemességére. De az emléktárgyak, fényképek, diák stb.-k mutogatását ma is nehezen viselem. Mindezeket az ember önmagának szerzi be, nem másoknak. Ugyan mi a fenét mond nekem „Mancika és a Szent Péter templom” című kép? Szívesebben nézem Szent Pétert önmagában. Az „útiképek” mutogatása felvágósabb „családi fénykép”-kategória. Helyettesítője, pótszere az igazi élmény-képzésnek, olykor az itt voltunk-ott voltunk hülye dicsekvése, olykor mások előtti önmerengés, rámeredés a tagolatlan, át nem adott emlékre. Ha valakinek csakugyan élménye volt a Szent Péter, akkor mondja el. De ne mancikázzon nekem, mert az a puszta tény, hogy ő ott volt, engem nem ejt őrjöngő csodálatba. Mindez egyébként nem magyarázza eléggé, hogy miért olyan dögletesen unalmasak mások családi képei, útiképei. Valahol itt van a gyökere az unalomnak, a csökevényes, a pótszerjellegű vagy elmondani, átadni nem tudott élményképzés, de ez nem meríti ki a tárgyat. Elvégre láttam már olyan fényképeket is amelyek érdekesek voltak, vagy önmagukban, vagy az izgatott élmény támaszaiként. Csak kevés legyen belőlük! Mint a mutogatott kéziratokból.

Nem szeretem a tolakodó önmutogatást. Nemcsak képben, szóban sem szeretem. Idősödve egyre kevésbé bírom embertársaim egész estéket betöltő monológjait. Az emberi együttélés megtiprásának, a másik semmibevevésének tartom azt a tűrhetetlen szájmenést, amit ma már az elemi udvariasság sem fékez. Miért képzelik, hogy merik feltételezni az emberek, hogy a másik semmi más, mint az ő visszhangfaluk? Mintha kihalóban volna a beszélgetés szokása, amit én úgy képzelek el, hogy az egyik is, a másik is, mindenki mond valamit, s a mondókák egybekapcsolódnak, felszikráznak, egymást csiszolják, a közös érdeklődés erőterében. A beszélgetés egyfajta mű, amit csak közösen lehet létrehozni. Azok a régi, jó társalkodások! Amelyeknek a szabályait én ma is, mindig megtartom, csak mások nem tartják meg őket. Önzésük tűrhetetlen, társalgási műélvezetük nulla. De hát ez nem Amerikára vonatkozik; ez Magyarország. Amely valaha a jó beszélgetések hazája volt.

Pénteken, 14-én vacsora Maryéknél. Nagyon kedvesek – főleg az asszony, a férfi felolvasó típus, csőre töltött kézirattal a szobában –, a gyerekek az akvárium előtt. Az a kis hal gonosz, mindig üldözte a feleségét. A halfeleség gyűlölte is a férjét, de hiába, mégis ő halt bele. Meghalt a halfeleség, a férje halálba kergette. Gyönyörű, kecses, mozgó ékszerek. Banánból sütött palacsinta, mézzel megcsorgatva, remek. Italok. Ami fáj: nem jó a gyűrű, amit Marynak hoztam, bő arra a vékony ujjára. De hát mit tegyek? Másnap hozunk szép candryt szép pléhdobozban. Nadia is jelen van, félfrancia társalgás. Lassacskán megint lejjebb megy az angolunk, izgatottak vagyunk, hazagondolunk. A második félidő elején, akkor beszéltünk a legjobban. Maryék lakása szép, kedves, otthonos – szegények alatt ott a garázs. És – lévén földszinten – mindenki bekopogtat, nyakukra jár.

Szombaton, 15-én 6 órakor búcsúvacsora Hualingéknál. Kevés ember, jóízű beszélgetés, már aránylag. Mondunk is egymásnak valamit. Paul aranyos, ahogy szokta, értünk jön autóval, haza is hoz. Hó van, hideg, de nem nagyon. Szerencsénk van az időjárással. Szinte végig kitartott a szép idő. Lehetne kötésig érő hó is. Búcsú az érdekes lakástól. Az álarcok, a kínai asztalok, spanyolfalak. Kilátás a folyóra, körös-körül a tölgyfák. Hol vannak a mókusok? Fényképezés, mint mindig. Vacsora után – mely most egyszerű és kitűnő bifsztek – a kínai tea. Megbeszélések. Paul bámulatos jóindulata: rögtön felajánlja, hogy segít valami pénzkérdésben, de nem kell, elintéztük magunk. Csak a könyvemet tudnám feledni! A hiányát, tudniilik. De hát szólhatok egy szót is? Ennyi előzékenység, ilyen ösztöndíj, utazások után? Paul még azt mondja: Borzasztó ez a könyvügy. Kétségbe vagyok esve, meg vagyok alázva. – Gyorsan megpuszilom. Utoljára voltunk ebben a házban. Ház a domboldalon, a tölgyerdőben. Mennyi party, mennyi ember. Négykerék-meghajtásos nagyautó, a havas, jeges időre. Lépcsők, a páfránycsillár, Hualing gyönyörű, fiatalkori fényképei. Paul mint ifjú költő. Gyerekeik, unokáik. A félkínai kislányunoka a japánunk kislányával játszik, elmerülten rajzolnak, a padlószőnyegen hasalva. A nagy, ovális asztal, vacsorák, ücsörgések színhelye. Szitál a hó.

Reggel a portán megjelenik Hualing és Paul. Pedig szegények utálnak korán felkelni, főleg vasárnap. De hiába beszéljük le őket, odajönnek 1/2 9-re, hogy elbúcsúztassanak. Ez már csakugyan a végbúcsú, ott van Thea is, leszaladt pongyolában (ez jól esett, isten tudja, miért), ott van Mary, Peter, Nadia, akivel együtt utazunk egy darabig. Edwin kinyitja az autót, utoljára, ez a házi limuzin vagy kisautóbusz. Csomagokat be. Indulás. Integetések. Utoljára a May Flower tömbje, előtte Hualing, Paul. Fátyolos napsütés, tél.

Cedar Rapids, repülőtér. Milyen fontos lett ez a városnév és milyen természetes az életünkben, amit azelőtt soha nem hallottunk. Becsekkolunk, Edwinnel, Nadiával beülünk a reptéri kávézóba. Edwin februárban Magyarországra jön. – Egyszerre csak kisül, hogy nem jön a gép, mert Chicagóban hóvihar van. Hűha! Itt süt a nap, a beton teljesen üres és csendes. Töltjük az időt. Edwin kicsit izgatott, mert szeretne minket felrakni a gépre, ugyanakkor szeretne hazamenni, hiszen a vasárnapját vettük el. Megállapodunk, ha nem sikerül elrepülni, telefonálunk és visszavisz minket. Végül elmegy. Végül megjön a gép. Be, Nadiával. Minden baj nélkül Chicago. Ott látjuk Nadiát utoljára, a gép harmonikakijáratának végénél várnak rá honfitársai. Integetés újra.

Várakozás. Már nincs hóvihar Chicagóban, de nyomai láthatók. Vizes beton, olvadó hótócsák. Torlódó óriás gépek. Végül a New York-i járat. Délután 3 helyett 6 után érünk New Yorkba. Ez nem a Kennedy most, ez a La Guardia. Ehhez laknak közelebb Püskiék. Taxi, rengeteg csomagunkkal. Megérkezünk a II. Avenue-ra. Kiírás a kis bolton: Corvin Books. És voltaképpen hazaérkezünk. Ettől kezdve magyarok közt vagyunk. Püskiék nagyon szívesek, magyaros vendégszeretet, ételek. (Ilus!!) Valósággal az ágyukból verjük ki őket. Ha tudtuk volna, hogy ilyen szűken vannak, eszünkbe sem jutott volna, hogy elfogadjuk a meghívásukat. Hiszen hotelfoglalást kértünk tőlük elsősorban. De ők nem bánják a közös légterű szobát, a kényelmetlenséget, amit okozunk. „Nekünk ez az életünk. Boldogok vagyunk, ha magyarok vannak nálunk.”

Rántott csirke vacsora. Nagyon jólesik a magyar szó.

New York. Püskiék lákása. Elöl a bolt, mögötte fürdőszoba, konyha, két szobácska. Mintha sufniban laknánk. Hátul kijárat az udvarra: nagy-nagy házak között kis ház intimitása. Elkerítve, féltetővel ellátva egy kis udvarrész, előtte szilfa. Távolabb felhőkarcolók. Itt napoznak nyáron. Könyvraktár is. Egyáltalán: mindenütt könyv. A szaguk, a színük. A pince is tele velük. Nagyszerű színhely ez regénynek vagy akár detektívregénynek. Régóta foglalkoztat „nagy házak közt villa” helyzete. Hogy ezt a furcsa, fészekszerű bensőséget New Yorkban is megtalálom, az külön csuda.

Első sétánk. Jéghideg van, megjött a tél. A szél valóságos orkán. Kavarja, túrja a szemetet. Mennyi szemét, uramisten. Arcunkba vágja a port, a koszos papírt. Dideregve ülünk be egy kis kávézóba. Ez épp nem magyar; különben magyar hentes, italbolt, cukrászda, étterem. Püskiék magyarul élnek voltaképpen. – Kimegyünk a Central Parkig. Fel a Fifth Avenue-n. Egy utcasarkon valósággal felemel a szél, kis híján ledönt, bemenekülünk egy mellékutcába. Azontúl összekapaszkodva járunk. Az Ötödik Ave palotái egyfelől, másfelől a Park. Csak ne volna olyan hideg. Fázom béleletlen, szép kabátomban. De megyünk, hősiesen. Be is jutunk a központba, a legelőkelőbb részre, amikor kisüt a nap. Ez szép perc. Bevág a napfény az utca árkába, a felhőkarcolók közé. Szemben a Panam, oldalt a Rockefeller Center. Áradó tömeg, remek kirakatok. Ez „New York”, amilyennek képzeltük. Szép, szép, sőt gyönyörű.

Aztán a Bloomingdale Áruház. Hogy ilyet is lássunk. Áruzuhatagok. Nyolcadik emeleten étterem. Lunchölünk; nem találjuk el a helyes ételt, valami nagy adag húsos salátát eszünk. Nem is rossz, csak nem jó. Idejében jöttünk, később nagy sor áll az étterem előtt; várják az emberek, hogy szólítsák őket (tipikus Amerika, nekünk furcsa). Kávét is iszunk, a pocsékot, de már lassan megszokottat. Ilus kávéja! Aztán lekígyózunk az emeletről, mozgólépcső, karácsonyi ajándékvásár. Nézelődünk. Már megint megszólít egy fiatal nő – engem mindig, hiszen én vagyok Smithné a Jefferson Streetről. Hogy hol van ez meg az. Balázs mulat ezen, de már megszokottan. Aztán eltévedünk. Nem tudunk kijutni az áruházból. Megyünk erre-arra, végül kisül, hogy két emeletnyire vagyunk a föld alatt. Felkecmergünk a földszintre. Kicsit félelmes volt ez az áruházi őserdő.

Kint valamennyire megenyhült az idő. A szél nem fúj annyira, kis napsütés. Rózsát veszek Ilusnak. Kék tó, tiszta tó, Iluska, miegyéb. Szép téglaszín, hosszú szárú rózsák; másnapra kórók. Döbbenten kérdem Ilustól, hogy miért olyan ronda ez a rózsa. Azt mondja, itt manipulálják a vágott virágot, jegelik, meg az isten tudja, mit csinálnak vele. Egy nap alatt tönkremegy. Na, egye meg a fene. Iowában ez nem volt. Ezentúl csak bort, brandyt, csokoládét veszünk házigazdáinknak.

Térképről tájékozódunk. Vissza a III. Avenue-ra, ott autóbuszra szállunk, úgy megyünk haza, a 82-83. Street sarkára. Az autóbusz Kajászóröcsögén is ócska volna. Nahát! Micsoda kopott, vacak, zörgő pléhláda. Ilyet el sem tudtam volna képzelni Amerikában.

Rengeteget jártunk ma. Nem is bánjuk, hogy Bakucz^* lemondja a találkát, hogy Püski Pista nem visz városnézni.

Meglapulunk New York aljában, mint nyúl a gödrében, iszonyú tornyok kis ház tövében. Könyvek, beszélgetés. Nyugalom, egy kicsi.

Mi hoztuk ezt a rossz időt. Chicagóból. A tél első rohama ez, karácsonyelő New Yorkban. Ma nincs olyan hideg, szállingózik a hó. Megyünk a Metropolitan Múzeumba. Már megint sok a járás, tulajdonképpen meglepően bírom. De érzem, erőim végső megfeszítése ez. Hogy a Met közel van. Hogyne, amerikai viszonylatban. Pesten eszembe sem jutna, hogy gyalog menjek ilyen távolságra. De hát hogy menjünk? Mindig taxival? Hiszen a buszok a párhuzamos Ave-eken járnak – egyiken délnek, a másikon északnak, egyirányúsítva. A Met meg „keresztben” van tőlünk. Gyalogolni kell.

Megéri. A Metben már várnak ránk. Szépen fogadnak: a homlokzaton óriási hirdetés: „Az Osztrák–Magyar Monarchia viselettörténete. A Hapsburgok divatja.” Hapsburgok, pé-vel. Annyi baj legyen. Angolul így írják. Megnézzük a nekünk szóló különös kiállítást. Az alagsorban van, szépen rendezve. Erzsébet királyné báli ruhája, udvarhölgyei ruhája, udvari gyász, aranysarkantyús lovag díszruhája – mind-mind életnagyságú bábukon, ravaszul megvilágítva. Ferencz József vadászegyenruhája, ilyen-olyan díszköpenye. S ami a legfőbb: soha ennyi magyar huszárruhát! Ilyen ezred, olyan ezred, magyar főúr öltözete IV. Károly koronázásán, 1916-ban, X. grófnő első udvaribálos ruhája. Díszmagyarok sorozatban, kardok tömege, külön kiállítva a díszmagyarhoz szükséges ékszerek, türkizkapcsok, ezüst kardkötő láncok. Feliratok: „mente”, „tsako”, „dolmany”. Kiderül, hogy az anyag egy részét mi adtuk kölcsön, a Magyar Nemzeti Múzeumból. Kesztyűk, legyezők, párták, sleppek. És állandóan szól a Kék Duna keringő.

Úristen de furcsa ez Amerikából nézve. Ugyanúgy láthatnánk „A khmer nép templomai” című kiállítást, vagy a beludzsisztáni kerámiákat. De érdekli az embereket. Nagy a tömeg, itt-ott magyar szó, a mérhetetlen többség mégis kíváncsi amerikai arc. A hangszalag most: „Vágyom egy nő után.” Hülyén dúdolni kezdem. Kimondhatalanul vegyes, amit érzek, valami tragikus operettérzés. De aztán vállat vonok, és csakis az „otthoni” érzésszeletre koncentrálok. Körül a Central Park, a Manhattan, az Atlanti-óceán, a 20. század vége vagy inkább a 21. eleje. New York-i tél, sötétszürke hófelhők alatt. Bent bécsi valcer.

Megnézzük a Metet általában is. Bódító gazdagság. Olasz, flamand reneszánsz, spanyolok, franciák. Sok Gainsborough, egy szép Hobbema. „Erdei út.” Az erdei, kerti utak metafizikája. Ahogy kanyarodnak. Tényleges és festett tájképek. Ezek az ösvények mindig is érdekeltek, írtam nem egy versrészletet róluk. A kép síkjában ez az útkanyar a harmadik dimenzió, puszta síkban elképzelve pedig a hajlás dinamikája, ősi esztétikum. A természetben viszont… ott az ember jelenléte, de csak mintegy idézőjelben. Inkább valami átmenet a természet és az ember között, végtelenül egyszerű, gyönyörű íve a „hová” kérdés kérdőjele. Az erdei ösvény mindig hajlik. Ha nem hajlik, nem is igazi erdei ösvény. Miért hat rám úgy ez a kanyarodó ív, mint egy már-már szakrális élmény? Ha ezt meg tudnám fejteni, nagy lépéssel kerülnék közelebb az esztétikum fogalmához.

Ez volt a Hobbema. Hosszan ültünk előtte. És sok Rembrandt. És millió egyéb. Például: krétai szobrok. Alig bírtam már bevenni ezt a „krétai kultúra”-teremsort, pedig imádom. Epheboszok, archaikus mosollyal, archaikus „első lépés”-sel. Mediterrán márvány, amelyről még Rómában megtanultam, hogy sokféle. Sűrű vagy lazábban kristályos, más-más felületet adó, sárgás vagy mészfehér. Ez az anyagi adottság mélyen befolyásolja a szobor hatását a nézőben; persze öntudatlanul. Óvatosan megsimítani a felületeket, szembenézni a kivájt vagy berakásos szemgödrökkel. Kisázsiai, egyiptomi és görög, ahogy összeesik a krétaiban. De menjünk már, az istenért, mert én is összeesem.

A földszinten visszanézünk a pénztártáblára: Belépés ingyenes. Ha segíteni kívánja munkánkat, önkéntes adományokat szívesen fogadunk. Ajánljuk az ötdolláros adományt. – Milyen amerikai. Kultúrintézményeik jellemzője. Nagyvonalú, nagylelkű és rendkívül praktikus. Nem hagyja tanácstalanul a derék múzeumlátogatót. Ne tökölődj, add le azt az öt dolcsit, ne hidd, hogy tízet kívánunk, de eggyel se szúrd ki a szemünket. Ha pedig tényleg nincs egy fabatkád sem, menj és egyél ingyen, kultúrát.

(Mellesleg hogy tudnak szervezni! Ma adnak egy sajtpapírt, hogy két és fél hónap múlva, itt meg itt, ilyen meg ilyen gép indul, szálloda vár, előadás kezdődik, akkor indul, vár, kezdődik. Ha elmulasztod, elkésed, ki akarod cserélni, akkor két perc alatt elintézik, kicserélik. És még felfújt képet sem vágnak hozzá, mosolyognak, megköszönik. „Have a good day!” mondja a pincérnő, búcsúzásként. Legyen jó napja. A reptéri tisztviselők saját repülőtársaságuk színeit hordják a nyakkendőjükön, a United Airlines emberei például rozsdaszín, sárga, kék csíkokban. A Californian színe a citromsárga. Pontosságukban nincs semmi katonás, türelmükben semmi szolgai. Az a munkájuk, hogy rendelkezésére álljanak az utazóközönségnek. Dolgozni pedig kell, keményen.)

Kitántorgunk a múzeumból. Szitál a hó. Hazavánszorgunk. Ilus csodálatos ebédei. Balázs valósággal fal, úgy kívánja a hazai ízeket. Könyörgök neki, hogy legalább enni menjünk el, itt van a szomszédban magyar vendéglő. De olyan kétségbeesett szemmel néz rám, hogy nincs lelkem elhurcolni. És nehéz is Ilus végtelen szívességének ellenállni.

Délután Vadas Ágnes hegedűművész és férje, Lucas Myers költő. Vadas Ágnes azt mondja, volt nálunk Pesten úgy 47-ben. Nem emlékszünk, de eltitkoljuk, akkoriban annyian jártak hozzánk. A férfi és a nő József Attilát fordít, kedvtelésből. Egész jó beszélgetés. A férfi az a kicsit nőies angolszász típus, az elfinomodott. Pontosan olyan, mint kemény állú, nagydarab honfitársai, csak valahogy keskenyebbre van véve. Az angliai Oxfordban járt egyetemre, Daniellel, Ted Hughesszal. – Az asszony boldogtalan. Emigráns fájdalmak, és speciálisak: háromévi hegedűszünet, a karja ideggyulladásos. Mennyi szomorú emigráns. Ez az asszony is meglátogat minket, egy harminc esztendős emlék kedvéért. József Attila ürügyén végre irodalomról beszélhetünk, franciául is angolul is.

Este: Bakucz Jóska jön, elvisz Greenwich Village-ba. Megnézzük Dylan Thomas kocsmáját, ahol részegen olvasta fel a verseit. Talán „Fehér ló”. Kikötünk egy olasz kocsmában. Sötét, itt-ott piros fények. Vacsora. Beszélgetés. Szegény Bakucz. Most éppen az automatikus írás érdekli, álmok, zen-buddhizmus; felfedezte, hogy André Breton (továbbá Soupault, Péret) nagy költő. Mit szóljak ehhez? El akarom kerülni a vitát. Nemcsak hogy szomorúan divatos, amit mond, de már elmúlt divatú is. 79-ben újra felfedezni az avantgárdot! És éppen Bretont mint nagy költőt. Mit szóljak, amikor a Bar-do Thes-t idézi? Mi igazán lemaradtunk nem egy világdivatról, de a Bar-do Thes Sgrol az ötvenes években volt titkos divat nálunk. Engem akkor sem ragadott meg, pedig helyzetünk sokkal jobban ráhangolhatott volna. A miszticizmus sokkal kevésbé vonz engem, mint a hit, például. A nagy megtérések Gide-del, Eliottal kezdődtek, majd úgy Isherwood táján újra felerősödtek. Hisz nekem semmi kifogásom, ha valaki megtér vagy átfordul a transzcendens felé. De ezekkel a nevekkel, fogalmakkal körítve…

Újabb emigráns változat Bakuczban. Sajna, ő tehetséges. Azt a benyomást teszi, mintha becsavarodott volna. Bár a tehetsége irányába indult volna, vagy indulna!

Van háza, felesége, állása, autója. És mindez mit ér, mit ér neki. Mindenütt ugyanaz a képlet emigránsok között, Nyugat-Európában is. Hányszor láttuk ezt Párizsban, Londonban. Költő – ha egy mód van rá – ne emigráljon. Az átkozott nyelvi röghözkötöttség, az tapaszt legjobban. Ha valakit halálra üldöznek, menjen. Ha nemzetközi a művészete vagy mestersége, akkor is mehet. És mehet az, aki pénzt akar, dolcsit, jómódot. Váljék egészségére, ha nem tud jobbat kitalálni magának. De a nyelv embere… jajistenem, de nehéz ez.

Mi lesz veled, Bakucz Jóska, hajdani albérlőnk? Aki odahoztad az Édi nevű perzsamacskát, a későbbi Cicerót? Mit vacakoltunk Cicero pipilőtepsijével meg a rossz természetével. Ez a macska gyönyörű volt, de arisztokratikusan hülye. Ilyen buta macskát alig ismertem életemben. Mi lett veled Cicero nélkül, a Vérmező nélkül, Bakucz? És hogyan tovább?

A Greenwich Village – hogy újat mondjak – kicsit párizsias. Csak azok a tűzilétrák, azok rémesek. Mint mindenütt. Fagyos ál-Európában sétálgattunk ezen az estén.

Zuhog a hó. De azért Püski Pista elvisz ma várost nézni. Nagy limuzinja (kombi) van, könyvszállításra. Apjának dolgozik, rokonszenves, csöndesen okos fiú. Ő mondja: Amerikában mindenki azt találja, amit találni akar. Mert itt minden van. Felvisz északnak, Harlembe. Megdöbbentő. Olyan mint Pest ostrom után. Ledőlve ugyan nincsenek a házak, de minden harmadik ház kiégve (a tulaj és a bérlők csatái), az ablakok papírral beragasztva, tetők megroggyanva. Kiszállni a kocsiból nem szabad, nem tűrik a fehér embert. Harlembe a fehérek közül csak a rendőrök mennek, azok többnyire írek. Ezért az íreket külön utálják a feketék. És a sok fekete rendőr is. Pista története egy barátjáról, aki itt segített egy rendezőnek filmet forgatni. A statisztáló feketéknek a filmforgalmazó pénzt ígért, ha sikerül eladnia a filmjét. Nem sikerült. Ezért a feketék a rendezőt gyanúsították sikkasztással, hat hónapig vártak, majd lelőtték – Pista barátja láblövéssel menekült. A történet bonyolultabb, részleteit elfelejtettem. De mindegy. A lényeg ez. Most alig járnak az utcán, ez nem a feketék időjárása. Rémítő ez a négerkérdés. Mennél többet tudunk róla, annál kevésbé vállalkoznék rá, hogy bölcs tanácsokat osztogassak az Egyesült Államoknak. A munkanélkülisegély-ügy. Az az új törvény, hogy két, azonos munkára jelentkező közül a feketét kell felvenni. A fekete zene, a fekete papok. S a legnehezebb benne: a kilátása. Ez a kérdés nem megy semerre, legfeljebb rosszabbodik. Tíz év előtt még be lehetett menni a Harlembe. Ma már nem.

Mi ehhez képest a mi cigánykérdésünk, amely néhány hasonló vonást mutat? (Szaporodási index, civilizációs különbség, amely korántsem egyszerű társadalmi különbség, hanem korszakok eltérése egy nép, két nép életében, morális felfogás, nevelhetőség stb.) Hiszen annak mégis van perspektívája: kínosan, lassan, de fel fognak jönni a cigányok és be fognak olvadni, aki pedig nem akar, az lehet nemzeti kisebbség, ha éppen az tetszik neki. A faji különbség itt jelentéktelen. De a feketéknél… Úgy rémlik nekem, mintha a feketék eltérése volna a legnagyobb az emberi fajokon belül. A sárgákat minden további nélkül megemészti Amerika, a barnákat szintén, házasságok, millióféle emberváltozat a gyerekekben. Pedig például a kínaiak hatalmas tömbökben élnek és eléggé elkülönülnek. De ők akarják az elkülönülést; mihelyt nem akarják, máris megindul az amerikai népkohó működése. Hány meghatározhatatlan fajtájú arcot láttam! Elképzelhetetlen változatok, köztük igen szépek is. Ámde a feketékkel való házasság, az kényes dolog. És a fekete gyerekek az iskolákban, amint szinte felbomlasztják az intézményt magát (pedagógusok menekülnek az iskolákból, mert megverik őket, nem, nemcsak a feketék verik…). A növekvő fekete és általános agresszivitás. A gyilkossági statisztikák. Ilus, akinek egy este egy fekete kamaszbanda elvette a pénzét. („Én nem féltem, dehogy, leszidtam őket.”) Ezer ilyen történet, buszon, subwayn. Hogy lesz ez végül is a feketékkel. Hisz ott vannak az egyetemi tanárok is, nemcsak a bűnözők; a művészek, apácák a feketék között. Ott van az iowai békés együttélés például. Ha ugyan olyan békés, amilyennek látszik. Megbüntetem az atyák bűneit a fiakban – ez az amerikai négerkérdés. De maradhat-e ennyiben?

Gyerünk ki gyorsan Harlemből. Mit ér itt az én hülye, naiv – bár valahol nyilvánvalóan igaz – meggyőződésem a fajok egyenlőségéről? Nem szólhatok én ebbe bele, mert nem ismerem. Elég nekem a közép-európai faji kérdés. Abba mindig is beleszóltam, egy élet tapasztalatával. És utálom is, egy élet tapasztalatával. Nekem ne jöjjenek a „fajvédők”, itt minálunk. Itt tudom, mire megy a játszma.

Végighajtunk a Greenwich Village-on, még egyszer. Egyre sűrűbb a hó. Le a Manhattan-sziget csücskére. Battery Park, a legelső nyilvános park New Yorkban. Az első partraszállók helye. Holland házak. New Amsterdam nyomai. Kiszállunk a tengernél. Innen látszani kéne a Szabadság szobornak. De nem látszik. Egy kicsi darab óceán, azon egy kicsi átkelő hajó, néhány sirály repül, rikácsol. Előttünk köd, zuhogó hófalak. Visszanézve néhány toronyházsziluett, valami nagy, hatalmas ködben. Olyan ez a New York hóesésben, mint egy látomás.

Wall Street. Itt keskeny, kanyargó utcák. Az a kis tér, amit Pista szeret. Mert itt összefoglalódik a város: minden idejéből, rétegéből egy-egy ház, a felhőkarcolók típusai a századelőtől máig. Háttérben a legrégibb templom, a tér emelvényén egy Bemard Dubuffet-téralakzat. Olyan fehér gombaforma, élein fekete vonalak. Láttam ilyet tőle sokat, múzeumokban. Hullik a hó fehér szőrmegalléromra, az arcomra, amint felnézek.

A Guggenheimet is láttuk előbb, persze. Most a World Trade Center óriás kettős épülete. Bemegyünk. A vasbeton, az acélváz luxusa. Óriási terek, mozgólépcsők, üzletek, ügynökségek, bankok odabent. Szőnyegek, húszméteres szőttesképek a falakon. Lámpatestek fénylenek, a hó tükröződik rajtuk. A keskenyen felfutó falbordák, köztük ablakokkal: betongótika. – Aztán végig a Broadwayn. A színházak; a Met Opera különös épületegyüttese. A bejárat boltívei, öt ív, azt hiszem. Alacsony a magasak között, szép, feltűnő, megjegyezhető. Reklámok, fények a hóban. De nincs este, csak sötét. A Broadwayn, középen, fasor. Ezt senki sem mondta még nekem. Valahogy meglep, hogy a Broadway jó részének fasora van.

Kihajtunk az ENSZ-palotához. Szemben vele az a zöld, fantasztikus vonalú felhőkarcoló (ENSZ-titkárság), amelyik felfüggeszti a nehézkedési erőt. Úgy törik meg a vonala, hogy statikai képtelenség. Az ENSZ óriási téglalap-épülete, és mellette a kis alacsony, kupolás: a BT tanácsterme. Itt dőlt el nemegyszer a sorsunk. Lobognak, vizesen is, a nemzetek zászlói. Szél, hókavargás. Vissza az autóba. Sky-line-ok, felüljárók. A köd itt nem nőtteti a tárgyakat, csak lágyítja. A szögletek elmosódnak, New York lengeni kezd. Körvonalai lazulnak, álomszerűen hullámzik az egész. És mennyi park, havas fák, parkok arasznyi fehér terítővel, kis ösvények bokrok között. A brooklyni híd óriási íve. Másik, harmadik acélcsoda. A Hudson, a tenger. Hol is vagyunk? Csúszkál a kis teherautó, villognak a fényszórók, de nincsen este, zuhog a hó. Egy valószínűtlen New York-vízióban kocsizunk. A tűzlétrák fekete cakkjai: a vízió varratai.

Amikor kiszállunk, elég messze a Corvin könyvkereskedéstől, bokáig süppedünk a hóba. De nemcsak ettől szédelgünk. Itt viktoriánus szép házak, sőt holland házak is, az utcaszint alatt kezdődve, egy teaszaküzlet különös fűszerszaga ömlik az utcára. Itt már szinte reális a város, járókelők, siető vásárlók. De mi az irrealitásból jövünk. Tulajdonképpen csak a Second Avenue-n térünk magunkhoz. Ez már otthonos, ismerjük az italboltot, a kis kávézót, a magyar hentest; a hó irgalmasan betakarja a szemetet, de nem változtatja meg az utca jellegét. Benyitunk a boltba, pirosló orral. Bent meleg, könyvek. Hazajöttünk.

Estére fokozódik a hóvihar. Sorra mondják le az emberek az esti, irodalmi összejövetelt, amelyen valami kis előadást kellene tartanunk helyben, Püskiéknél. (A készülődés. Nagy fazék töltött káposzta. Borok, brandy, a kedvességük.) Kocsisorok, buszok akadnak el a hóban. A New Jersey-beliek nem tudnak jönni. Telefonál váratlanul viszont Haraszti Miklós, hogy ő jönne. Végül befutnak néhányan. Kovács Imre véletlenül, és nem beszélgetésre. Láczay Etti anyja (nagyon fiatal). Egy mérnök is, aki New Jersey-ből jött, de vonaton. Gombos Gyula; megismerik egymást Balázzsal. Sándor Anna néni (Baár-Madas! Nevelőtanár az internátusban!) unokaöccse, erdélyi. Nem tartunk előadást, mert furcsa volna ilyen kis társaságban, csak beszélgetünk. Korántsem maradéktalan élvezet ez a csevegés. Chicagóban jobb volt. Talán mégis helyesebb lett volna megtartani azt a kis előadást a modern költészetről? – De nincs baj. Nyugi, nyugi.

Pakolás. Kis vásárlás a környéken. Csokoládéért („Mozart”) sorállás, Ilusnak. Virág, brandy, whisky, ez-az. Vizes hó, karácsonyi tömeg. Nem húsvét-, hanem karácsony(elő) New Yorkban. Utolsó ebéd velük, a lakásfészekben. Egy pillantás a Second Streetre. Este 6-kor indul a gép haza. Magyar sofőr visz ki, ezt is Püskiék szervezik. New York utolsó látképe, hídjai. Aztán alkony. Felszállás sötétben, hóban. Ibolyaszínű, vörös reptéri lámpák közt óriás gépek sziluettje. Aztán éjszaka.

Most nem Jumbón, hanem Clipperen repülünk. Hasonlít a másikra. Vacsora, színes film. Megyünk be-be az óriás éjszakába. Végül úgy gondoljuk, nem ártana szundítani egyet. Akkor, 2 után teljesen váratlanul megvirrad. Skócia alattunk, mondja a navigátor. Óraátállítás, öröm. Leszállunk Frankfurtban. Itt reggel. Valahogy bágyadtak vagyunk, ez az éjszaka teljesen kimaradt.

És tíz órát várunk a Malév-gépre. Tíz órát. Sok magyar vár rá, de sok külföldi is. Hogy miket mondtak… Hagyjuk. Végigutaztuk Amerikát, de erre nem volt példa. Aztán másfél óra alatt Ferihegyen: 1979. december 21-én hazaérkeztünk.

Ferihegy, tél, hó. Magyar beszéd. Vár Piri, vár Éva, Ottó. Szegények, hányszor telefonáltak, hogy bejött-e a gép. Jólesik, hogy várnak. Egy szál szegfű. Előbb még a vám. Mennyit vacakolnak, illetve vacakolt az egyik vámőr. Kisül – most! –, hogy sokkal többet hozhattunk volna be, mert száz napon túl tartózkodtunk kint. Ezt senki sem mondta, feltüntetve sehol sincs. Ez egyáltalán nem mindegy az ösztöndíjasoknak. Ez is legalább egy óra. Csakugyan meglep, hogy várnak ránk; nem kértük, nem vártuk. De jó.

Aztán itthon.