Barna, világoskék

KL: – Beszélgetésünk bevezetéseként Nemes Nagy Ágnes az ablakhoz hív és lemutat a környékre.^* Éppen most virítanak az akácfák, távolabb a gesztenye virágzik. Érdekes, hogy Nemes Nagy Ágnes mennyire megfigyeli, mennyire tudomásul veszi, mennyire regisztrálja a környezetét. Azt a világot, amelyikben él, ami körülveszi. Emlékszem, egy régebbi beszélgetésünk során beszélt arról, hogy a krisztinavárosi templomnak van egy kovácsoltvas keresztje, fent a tetőn, sose vettem észre addig. Azóta ahányszor megfordulok ott, én magam is megnézem, ahogy az ég átvilágít rajta, azóta úgy érzem, hogy jobban ismerem ezt a várost, ahol élek. Ezért kérem Nemes Nagy Ágnest, hogy azokról az otthoniakról beszéljen, amelyekben élete során megfordult, hozza közelebb hozzánk egyrészt azt a világot, ami őhozzá tartozott, másrészt ismertessen meg minket mindnyájunk közös világával, talán azt is jobban fogjuk ismerni az ő szeme által ezentúl.

NNÁ: – Hízelgő, amit észrevevő képességemről mond, de azt hiszem, el kell hárítanom a bókot. Költő, író nem képzelhető el bizonyos fokú, fajtájú figyelem nélkül. Pláne nem, ahogy becézni szeretem magamat, tárgyias költő. Aki szereti a tárgyakat, aki használja, kihasználja a tárgyakban rejlő lehetőségeket. Vágjunk hát neki a témának.

Megemlíteném volt otthonaim közül a családi lakást, ahol szüleimmel laktam. Ez a Bartók Béla út 28-ban volt (akkor Horthy Miklós útnak hívták). Egyébként a lakás nem az első, hanem a második számú épületben terült el, az ablakai nem az útra néztek, hanem hátrafelé, valamiféle átmenetre a grund és a kert között. Nem volt az csak grund, volt benne valami hasonlóság éppen a mostani lakásom környezetéhez. Azon a grundon is fák álltak, szerény fák, akácfák, azok is virágoztak májusban, ecetfák, egy-egy nagy gesztenyefa, sőt még virágágyások is találtattak ott néha, a lakók szorgalmából. Gyerekkorunkban ott játszottunk. A lakás fekvése, főúttól való elszigeteltsége tette, hogy kivételesen csendes volt. Olyan csendes, mondhatni titokzatos lakás, ami még a legnagyobb forgalmú nagyvárosok útjai mentén is találhatók. Három szobából állt, jellegzetes középosztálybeli lakóhely, vagy pontosabban az első világháború után deklasszálódott középosztályé. A nagy előszobában piros kókuszszőnyegek, a mellékhelyiségek onnan nyíltak. Belül a középső, legnagyobb szoba ebédlő és szalon volt egyszerre, egyik oldalt a szülők hálószobája, másik oldalt a mi szobánk, a húgomé meg az enyém. A mi kettőnk élőhelye nem volt sem gyerek-, sem lányszoba; pontosan úgy volt berendezve, mint a többi helyiség: fehér ajtók, nagy, sötét bútorok. Az egész lakás árasztotta magából a polgári biztonságot (két háború között), azt az atmoszférát, amely azt állítja magáról, hogy mindig így volt, és mindig így lesz. Ehhez hozzájárult persze a berendezés is, az óriási ebédlőkredenc, az óriási ebédlőasztal, a Mária Terézia stílusú, vagyis neobarokk könyvszekrény, az öreg zongora. A polgári kredenc – mint azt többen felfedezték – akár jelképe is lehetne a középosztálynak vagy a polgárságnak, hatalmas, várszerű mivoltában, legyen bár ónémet, ál-ónémet, vagy legyen bár szecessziós, mint a miénk volt. Az ebédlőkredenc olyasféle, mint a madarak között a strucc: óriás, csak nem tud repülni. A kredenc „ingóság”, ami nem ingatható. Egyáltalán: nem mozdítható benyomást tettek a bútorok. Akadtak köztük finom darabok is, például biedermeier szekrény meg biedermeier szekreter, ez meg az, ezenkívül pedig szőnyeg, kép, textília, fotelek. Főleg kép volt sok. Mai napig sem értem, hogyan gyűlt össze éppen a szüleimnél ilyen rengeteg festmény, amelyek többnyire aranyozott blondel keretben függtek a falon. Volt ott, kérem, minden, voltak ott nevezetesebb olasz városokról készült festmények, Pompejiről például; voltak magyar várakat ábrázolók, bűbájos régimódiságukban; családi képek sora: nagyszülők, dédszülők festve és fényképen. Aztán voltak festők alkotásai: Vigh Bertalantól (Vigh Bertalan a középosztály egyik László Fülöpje volt), Benyovszky Istvántól, Bosznai Istvántól. Benyovszky egyébként távoli rokonságunkhoz tartozott, időnként meg-megjelent nálunk, vidám, telibeszédű barna fickó. Olyankor odaállított engem az ajtófélfához, a mérőlécével, amit mindig a felső zsebében hordott, megmért, és megállapította, hogy 135 canti vagyok. Jelölte is a fejem mellett egy kicsi ceruzavonással. Mikor legközelebb jött, akkor azt írta már fel az ajtófélfára, hogy 142 canti. 150 canti fölött már nem járt hozzánk.

Fontos bútordarab volt lakásunkban a zongora. Mondom, öreg, kicsit rozzant zongora volt, a szüleim még Ugocsa megyéből hozták magukkal, amikor kimenekültek onnan az első világháború után; jelentős szerepe volt családom életében. Nagyanyám, anyám, húgom mind zenéltek, zongoráltak, szükségletük volt a zene; ez a zenei hajlam a húgomban csúcsosodott ki, aki aztán zongoratanár is lett. Ami engem illet, kimaradtam ebből a zenélésből, mely nem is csak a zongorára korlátozódott, hanem szétáradt sok minden egyébre. Volt nálunk gitár, mandolin, xilofon, sőt havasi kürt is, amit egy nagybátyámtól kaptunk. Szerencsére ritkán használtuk, a szomszédok nem kedvelték. A zenélés az nem az én életformám volt, és ha kérdeztek róla, akkor mint egy versikét fújtam el: nálunk úgy van, hogy anyámnak van hallása, de nincs hangja, apámnak van hangja, de nincs hallása, húgomnak van mindkettő, nekem nincs egyik sem. És ez igaz is volt, sajna. A könyvszekrény ugyancsak jelentékenynek nevezhető. Mi minden volt benne? Jókai, Mikszáth, majdnem teljes sorozat, ez nagyon jó volt, erről már máskor is beszéltem. Gyerekkori és később sem szűnő boldogságaim közé tartozik Jókai és Mikszáth olvasása.

KL: – Azt hiszem, ez megmaradt magában, a Jókai- és Mikszáth-szeretete mindmáig, sőt egyszer épp maga leplezte le, hogy esszéíróként Mikszáthtól tanult írni.

NNÁ: – Így van, bizonyos fokig megtartottam, vagy magammal hurcolom a gyerekkori olvasmányaimat, még a kalandregényeket is, például Vernét, talán azért szeretek – isten bocsássa meg – sci-fit olvasni, meg detektívregényt. Talán azért szeretek; ezek a dolgok titokzatosabbak annál, mintsem rögtön magyarázhatók volnának. Az ember amúgy is hajlamos arra, hogy kedvező magyarázatot adjon kevéssé illendő szenvedélyeinek. Szóval megvolt a könyvszekrényünkben a magyar klasszikusok sorozata, azután megvolt a Révai lexikon, megvolt a teljes Hóman–Szekfű és sok minden egyéb is. Járt hozzánk napilap, most nem tudom reprodukálni a címét, egyet azonban biztosra vehetünk, hogy középjobboldali volt, és nemzeti irányzatú. Ami viszont nem járt, és ez meglepő, az az Új Idők volt. A magunkfajta családhoz mindenütt járt az Új Idők, hiányát, mi tagadás, gyerekkoromban nehezményeztem is. Anyám azonban ragaszkodott hozzá és adott rá: márpedig hozzánk az Új Idők nem jár. Volt irodalmi ízlése anyámnak, tájékozottsága, olvasottsága. Egyáltalán sokféle művészi hajlama a zenén túl is; verseket írt, rajzolt, porcelánt festett. Kedélyállapota azonban csöppet sem volt ábrándos, inkább viharos, kiszámíthatatlan. Nálunk egy ebéd létrehozása felért egy hadihajó vízrebocsátásával. Állandó izgalom és veszély úszott a levegőben. Anyám szívbetegséggel küzdött, idegzete nyugtalansága mellett, apám pedig súlyos tüdőirritációt hozott magával az első világháborúból. Az állandó betegsége, amely jelent volt szüleim körül, tovább sötétítette a lakás légkörét. Mert a lakás meglehetősen komor volt, barna, túlzsúfolt. Többek között annak tulajdonítom ezt a bizonyos fajta atmoszferikus sötétséget, hogy a szüleim valahogy nem érezték jól magukat ebben a lakásban, egyáltalán Budapesten. Már említettem, hogy kiszakadtak eredeti élőhelyükről, akkor jöttek fel Pestre, amikor elszakadt az az országrész, meglehetős nehezen és nem is olyan fiatalon teremtettek maguknak új körülményeket. Kiszakadtak, elszakadtak voltak. Egész életük során valami módon száműzetésben éltek Budapesten, és Budapest egész életük során a bűnös város maradt az ő számukra. Meglátszott ez a társadalmi kapcsolataikon is. Főleg rokoni volt a társaságuk, vagy esetleges, inkább apámnak voltak társasági ismeretségei, a kollégái révén, hiszen ügyvéd volt, egy takarékpénztár vállalati jogásza, no meg a kaszinóbeli társaival érintkezett, kártyázott. Ámbár ami a kártyát illeti, az nálunk folyamatos foglalatosság volt, otthon is kártyáztak. Mert ebben a meglehetősen súlyos levegőjű otthonban azért jelen volt a vidámság is, például a zene vagy a kártya által. Szüleim eleinte tarokkoztak, aztán römiztek, végül bridzseztek. A kishúgom még ki sem látszott a földből, még nem érte föl a nagy ebédlőasztalt, párnát kellett alája tenni, de már egyenlő rangú kártyapartnerként vett részt a játékban.

KL: – Ő most is ismert bridzsjátékos.

NNÁ: – No, lelövi a poénomat. De nem baj. Húgom gyönyörű gyerek volt, hullámos hajú, kék-zöld szemű, és a két kislányvarkocsa csak úgy lengett a füle mellett, mikor vékony kislányhangon bemondta a kontrát. Nagyszerűen kártyázott. Valóban bridzsbajnok lett férjével együtt, azonkívül, hogy zongoratanár. Én a kártyázásból is kimaradtam, mint a zenéből. De nem maradtam ki a többi játékból, mert játszottunk mi mást is. Családi játékaink közé tartozott a „hogy tetszik”, meg a betűpóker, meg a hegy-víz-város, szóval, kedves Lóránt, nagyjából ugyanazokat játszottuk otthon végkimerülésig, amiket ma is játszunk mi a Pen Club szótársasjáték körében.

KL: – És a szigligeti január végi együttléteknél.

NNÁ: – És Szigligeten is, hogyne. – A zárt, csöndes lakáshoz eléggé népes és izgatott környék tartozott. A Bartók Béla út már akkor is Buda egyik főútvonala volt. Ha kiléptem a ház kapuján, akkor beléptem az állandó nyüzsgésbe, ahol villamos járt, autóbusz, személyautó, és akkoriban még lovas kocsi is. Azt a környéket természetesen könyv nélkül ismertem, ahogy csak az ember a gyerekkori vidékét ismeri. Szülőföldem Buda. A szemben lévő elemi iskolába jártam, végigjátszottam, végigsétáltam a Gellért-hegyet meg a Műegyetem előtti Dunapartot, fürödtem a lágymányosi kiöntésben igen sok ebihal között, csak úgy rezsegtek a gyerekek meg az ebihalak a vízben. A Németh-féle papírkereskedésben vettem az irkáimat; a Szent Imre herceg kollégium sarkán volt egy patika, a Magyari-Kossa patika, ott vettem a cukrot. Ez furcsán hangzik, de akkoriban a patikában is árultak cukrot. Nagy, átlátszó patikaedényekben álltak a titokzatos, izgalmas színű cukrok a pulton. Fekete medvecukor, például. Fekete cukor!

KL: – A medvecukorra én is emlékszem.

NNÁ: – Ugye, még emlékszik rá?

KL: – Patikában láttam tényleg, Gyöngyösön is.

NNÁ: – A rózsaszín-fehér gilisztacukor, ami maga is olyan, mint egy megsodort giliszta. A mézcukor gömbölyű, átlátszó aranykő. Ezeket veddegéltem és eddegéltem nagy gyönyörűséggel. Bizonyos patikaélményeim már onnan valók. Aztán ott volt az Orlay utca sarka. Az Orlay utca sarka megszentelt helye az életemnek, Az Orlay utca sarkán mindig késő ősz volt. Ott állt a gesztenyesütő kis kályhája, mögötte pedig az alkonyatban az aranysárga Orlay utcai fák, a gesztenyesütő feje fölött már égett a karbidlámpa. Gyönyörű volt az arany háttér előtt az a zöld karbidlámpa, ami, ahogyan sötétedett, ahogyan egyre erősödött az este, egyre inkább magához ragadta, magába sűrítette a világosságot, végül győzött, és egyedül maradt, ovális holdvilág. Az aranynak és a zöld fénynek ez a váltása nemcsak esti színjáték volt, az maga volt a késő ősz, amint áthajlik a kezdődő télbe. Hiszen ahogy ott álltunk, már télben álltunk, abban a finom, téli sültgesztenye-szagban.

Az iskola. Az elemi iskolában én nemcsak a szavak értelmét szereztem be, hanem bizonyos szavak ellenértelmét is. Emlékszem például egy iskolai szereplésemre. Ünnepélyre készültünk, négy gyerek személyesítette meg az elcsatolt országrészeket, Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket és én, a legkisebb, Nyugat-Magyarországot. Valami efféle volt a szövegemben, hogy a művelt nyugat, saját elveit is semmibe véve, eltépte a… hát én ezt nem nagyon értettem, de tisztességgel elprodukáltam a próbán, hogy a művelt nyugat, saját elveit stb. A tanító néni félbeszakított. Édes fiam, ez nem jó, azt, hogy művelt nyugat, azt nem ilyen áhítatosan kell mondani, azt gúnyosan kell mondani. Gúnyosan. A gúny, a gúny értelme, hangsúlya az én nyolcéves tudatomban éppolyan kevéssé szerepelt, mint az elv szó. De hát, istenkém, megtettem, amit tehettem, és az ünnepélyen már talpig magyar ruhában, pártában-pruszlikban, a karomon címerpajzzsal, a lehető leggúnyosabban árasztottam el megvetésemmel, a „művelt nyugatot”. Egy kis leckét kaptam Közép-Európából meg a korszakból. Aztán ott volt a Gellért-hegy, az állandó kirándulások, séták terepe. Ott volt a barlangkápolna. A barlangkápolnához van valami hozzáfűznivalóm. Azt ismeri, vagy ismerik maguk?

KL: – Én gyerekkoromban voltam ott.

NNÁ: – Most mi van vele, be van zárva?

KL: – Ma be van, azt hiszem, talán rendbe hozzák.

NNÁ: – Szabályos kápolna volt ott berendezve a barlang előterében, sőt olykor-olykor be lehetett menni a hátsó folyosókra is, a hegy gyomrába, egészen a pálos kolostor lezárt ajtajáig. A pálosok, ugye, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. Amikor csak lehetett, mi ezt a kanyargós felfedezőutat megtettük. Egy alkalommal azonban nagy tömeget, szokatlan ünnepséget találtunk a kis kápolnában. Mindenütt virágdísz, középen egy dobogó, leterítve szőnyeggel, és körben a dobogó szélén térdelt egy csomó gyerek. A kis pesztra, aki húgomat és engemet sétáltatni vitt, megörült, minket is gyorsan odatérdeltetett, ő maga mögénk térdelt, és meleg szemmel nézte, hogy lám, milyen szerencsés pillanatban sikerült a gyerekeket idehozni. Alighogy összetettük a kezünket, már jött is a pap bácsi, pompás ruhában, mellette egy ministráns fiú vitte a hamus tálat, abba belenyúlt a pap bácsi, és minden egyes térdelő gyerek homlokára hamuval keresztet rajzolt. Hamvazkodás volt. Csodaszép volt ez, pap, virág, hamu, barlang, annyira tetszett nekem, hogy sajna, tetszésemnek otthon is hangot adtam. Rögtön ellocsogtam a hamvazkodást, aminek némi következményei lettek. Apám komor szomorúsággal mondta Uluskának, az aranyos kis pesztrának, nézze, édes fiam, mi protestánsok vagyunk, reformátusok, ne vigye a gyerekeket katolikus szertartásra. Uluska nem vette szívére a dolgot, inkább olyasmi látszott az oldalpillantásában: szegény, pogány kölykök, legalább kaptak egy kis áldást. Mindenesetre a hamvazkodás gyönyörű volt, a kis pesztra édes, és a barlangkápolna mesebarlang.

Szükséges azonban, hogy a Bartók Béla út világvárosi mivoltát is jellemezzem. A szomszéd sarkon találtatott a Hadik kávéház, azt a mi kapualjunkból látni lehetett, a Gárdonyi Géza-szobor háta mögött. És a Hadik kávéházban találtatott Karinthy Frigyes. Karinthy Frigyest meg lehetett csodálni a kávéház nagy ablakán át, és meg is csodáltuk, mert mi otthon Karinthy Frigyes-kultuszban éltünk. Anyám, a szenvedélyes olvasó, rakásra idézte Karinthy-Babitsot: Plútó e torzót márványból szoborta, meg a Karinthy-Ballagi szótárt: Csatorna, csatukázni, csattos cipővel lóbázni, lófrázni, lóbak. Kisded koromtól nevetgéltem Karinthy-szövegeken, nem csoda, hogyha csodálattal néztem a nagyembert a kávéház asztalánál ülve.

KL: – És olyan jellegzetes volt a feje, könnyen meg lehetett ismerni. Akkor az újságokban mindig hoztak rajzokat meg fényképeket az írókról.

NNÁ: – Igen, rögtön ráismertem, de amúgy is a környék minden kisgyereke tudta, hogy lám, az ott Karinthy Frici bácsi. Áhítatos beleskelődésem a kávéházba csak akkor vált problematikussá, amikor kaptam egy kisbundát. Egy valódi, nyírott bárány kisbundát, ami barna volt és meleg, ami nagy dolog volt a mi anyagi helyzetünkben, örülnöm kellett volna neki. Igaz viszont, hogy valami leértékelt darab lehetett, mert szűk volt vállban, az ujjai kétségbeejtően rövidek, és a nyaka az úgy elállt, mint, mit mondjak, mint a kopaszkeselyű nyakától az a nagy szárnyatolla. Engem már az is zavart a kisbundában, hogy a szüleim nem tudták eldönteni: tulajdonképpen mi legyen a véleményük róla. Hogy szép-e a kisbunda, vagy csúnya, diadalmas szerzemény-e, vagy pedig szomorú fiaskó, hogy örülni kell-e neki, vagy szomorkodni rajta. Nem voltak még túlzott ruha-hiúsági elgondolásaim, elfogadtam volna, amit ők döntenek, de ez a vacillálás a vélemények közt, ez valahogy rárakódott a bundára. Nem tudtam még akkor, hogy az összegeződött siker vagy kudarc mivoltát megállapítani, egyértelműen eldönteni nem olyan egyszerű. A vége persze az lett, hogy szégyelltem a kisbundát. Különösen egy ember előtt szégyelltem, a nagyember előtt, Karinthy előtt. Ejnye, ejnye – mondaná Frici bácsi, vagyis a magunk fölé emelt Kompetencia –, ennek a kisbundának nagyon eláll a nyaka. Attól fogna úgy iszkoltam el a Hadik kávéház mellett, olyan kicsire húzva össze kilencesztendős mivoltomat, mintha ott se volnék. Be se mertem lesni a kávéház ablakán. Még megláthatja a kisbundát.

KL: – Bemenni addig se mert.

NNÁ: – Ó, hát hogy gondolja azt? De már sajnos leselkedni se mertem. Így omlott össze Karinthyval való személyes kapcsolatom.

KL: – Gyerekeit akkor nem ismerte?

NNÁ: – Dehogy ismertem. Bár a Lágymányos közös vidéke akár össze is hozhatott volna minket. Most azonban a Bartók Béla út környékéről egy pillanatra még visszatérnék a lakásba. Említettem már, hogy rengeteg kép volt a falon, be volt bélelve a lakás, padlótól mennyezetig mintegy pikkelyezve volt belülről, képek által. A számtalan pikkely közt akadt két bronzplakett is, amely profilban ábrázolt egy férfit és egy nőt. Nem sokat törődtem velük a sokféle ez meg az között, egészen addig, amíg egy barátnőm apja azt nem találta állítani előttem, hogy volt egyszer egy ember, aki járt a pokolban, sőt még térképet is rajzolt róla. Ezt nem hittem. Térképet a pokolról? No, akkor az ismerős bácsi elővette a Dante-könyvet, és megmutatta azt a rajzot, amit a pokol bugyrainak elhelyezkedéséről mellékeltek az Isteni színjátékhoz. Megrendültem. Rohantam haza, térkép van a pokolról, kiáltoztam, egy Dante nevű csinálta. Anyám nevetett, odamutatott a falra, a két kis bronzplakettre: látod, az ott Dante, és mellette természetesen Beatrice, sőt előszedte a Babits-féle Dantét, aminek ő, különösképpen, még olvasója is volt, és megmutatta ugyanazt a térképet, amit előzőleg én már láttam. Így vitathatatlanná vált a dolog. Hogy mit ért műalkotásként az a két kis bronzplakett, ami akkoriban ott lógott minden polgári lakás falán, azt nem tudom. Nekem sokat jelentett.

KL: – És mondja, ebből a lakásból mi van itt, mi maradt meg?

NNÁ: – Nagyon kevés. Egy-két ingatlan, amit a háborúban nem lehetett elmozdítani, de arra még rátérek. Az a könyvszekrény például ott a másik szobában, az a bizonyos Mária Terézia, az onnan való. Ez itt pedig az óriási kredencnek az alsó része. Átképeztem, mert a felső része tűrhetetlenné vált, de így feliben és letakarva megteszi.

KL: – Így is hatalmas.

NNÁ: – Még így is hatalmas, minden, minden belefér. De gondolja csak meg, mióta szolgál ez. Anyám férjhezmenetelekor kapta, tehát 1912 óta egyvégtében meg se rezdül. Mesterségbelileg remekül megcsinált darab. No, tehát a bronzplakettek. Megtudva általuk, hogy ki az a Dante, sokat ért nekem a két bronzplakett, valamint sokat ért az a moslék kis festmény Pompejiről, mert meséltek mellé néhány pompeji regét, sokat ért nekem a jókora, egy méternél is magasabb fehér márványszobor, amely Vénuszt ábrázolta, Ámorral a vállán, és mint a családban büszkén emlegették, valódi carrarai márványból készült. Hogy ki csinálta, arról nem esett szó. Utólag visszatekintve azt hiszem, XIX. század végi olasz vagy álolasz klasszicista munka lehetett, Mögötte pedig – fontos körülmény! – finoman, párhuzamosan ráncolt, mélybordó selyem háttér volt fölszegezve a falra. Mindegy, hogy milyen volt. Szobor volt, márvány volt, fehéren és kontrasztosan vált el a bordó háttértől. Mikor kamaszodtam, és kezdtem észrevenni, hogy van különbség kép és kép, szobor és szobor között, természetesen akkoriban kezdett el idegesíteni, zavarni a polgári lakásberendezés némely jellegzetessége. Ma már megtörtem, szembetűnően engedékenyebbé vagy inkább kételkedőbbé váltam, nem tudom, hogy amit mi anyagi lehetőségeinkhez képest kirakunk ma a falra, ízlésünket és magunkat jellemezve az biztosan sokkal szebb-e, ízlésesebb-e, különb-e, mint amit atyáink kiraktak, és vajon amit a gyerekeink kiraknak, az aztán még szebb, még ízlésesebb-e? Kezdem hinni, hogy a lakásberendezés divatja, a lakáskultúra nagyon relatív dolog. Az a legfontosabb benne, hogy először is legyen lakás, továbbá a lakásnak legyen bizonyos kultúrája. Hogy miben? édes istenem, valamilyen. Ha szerencsénk van, akkor később stílusnak nevezik tárgyi környezetünket, mint az én fiatalkoromban annyira utált, lenézett szecessziót, amelynek mi már, ugye, megéltük a föltámadását.

KL: – Most a legdivatosabb.

NNÁ: – Mit tagadjam: én a szecessziót illetően is megtörtem. Azt a két szál, véletlenül megmaradt szecessziós kancsót szüleim lakásából ma már félve és pirulva előcsempésztem, nézze, ott van kirakva az egyik, a szecessziós kredencen. Úgy látszik, az ízlés változása is gyorsuló. Talán a giccs az egyetlen – no persze, mai ízlésünkhöz képest giccsnek minősülő –, amitől tartózkodni ajánlatos. Elvégre a szüleim lakásában sem volt gombolyaggal játszó cica, nem volt holdfényben bőgő szarvas, ezt elmondhatom róla. Viszont volt, és ezt megjegyezni kívánom, zenélő óra. Na de az gyönyörű volt, kérem, az szívszakasztó, késő biedermeier darab volt. Hogyha az ember fölmászott egy fotel karfájára, akkor meg tudta húzni azt a kis erős cérnaszálat, ami alul kilógott belőle. Meghúztam, és zenélt. Elbújtatott bábu zenekar.

KL: – Mi volt az a zene?

NNÁ: – Először csak annyi volt, hogy plim-plim, köszörülte a torkát az óra. Azt mondta: plim-plim-plim, aztán elkezdett muzsikálni: „Voltam király Beóciában.” Maga csodálkozott, hogy honnan tudom a dal szövegét. Onnan tudom, hogy apám gyakran együtt énekelt az órával. Apámnak nem volt hallása, mint már bátorkodtam említeni, hangja viszont volt. Énekelte tehát: „Voltam király Beóciában, hatalmas és vidám. De egy napon csúnyán megjártam, mert rám köszöntött a halál.” A halál ráköszöntött erre a lakásra is. Méghozzá viharral, szökőárral, történelmi körülmények között. Buda ostromával. Míg családom a pincében bújt, én akkor már másutt dekkoltam, a lakásba két nagy katonacsoport is beköltözött, először németek, azután oroszok; volt az a lakás géppuskafészek, volt átmenő szállás. Mikor aztán a hadak útja után visszakaptuk, alig akadt benne egy-két bútordarab, az is romos. Összekotortuk, amit találtunk, de ez már voltaképpen a lakásnak a vége volt. Már elenyészett az időben, többé sohase lett ugyanaz, ami volt. Megszűnt ez az erősen ambivalens lakás, ami komor volt, nyomott, valamiféle nehéz atmoszférával teljes, de ugyanakkor szilárd, berendezett, barna, valami módon evidens. Zárt lakás volt. Okvetlenül ki kellett nyitni ajtót-ablakot. Ugyanakkor azt is elmondhatom róla, hogy egy csomó begubózott lehetőség is található volt benne. Tulajdonképpen az volt a feladat, hogy az ember ezeket a begubózott lehetőségeket kibontsa, hogy a lakás hagyományaiból összeszedje, továbbvigye, megteremtse azt, amire életében szüksége van.

KL: – Hát ez volt a szülői ház, az első otthon. Mondhatjuk úgy, hogy minta, mérték, ami ellen esetleg még lázadni is lehet. És mi volt az első önálló lakás?

NNÁ: – Az első önálló lakásunk férjemmel, Lengyel Balázzsal, a Kékgolyó utca 2-ben volt található. Mondhatni, ellentéte volt a megelőző szülői lakásnak. Ha az az első lakás barna volt, akkor ez világoskék. Ha az az első lakás zsúfolt volt, ez a második üres, napfényes, tágas. Hogyha az mozdulatlan volt, szilárd, ez csupa mozgás. Ha ott nem történt semmi, csak az élet történt, akkor itt, ebben a második lakásban torlódtak az események, még akkor is, amikor az ötvenes éveket laktuk végig benne, tehát némaságra késztetve az irodalomban. Azt mondtam, hogy üres volt. Hát persze hogy üres volt, mikor sohase tudtuk tisztességesen berendezni. Innen, onnan hurcolt háborús roncsok álltak itt-ott a szép lakásban, aminek valóban remek volt már a panorámája is. Bal oldalról kezdve a Kis-Sváb-hegyig, Martinovics-hegyig lehetett ellátni, aztán messze, a Moszkva tér felé, a Rózsadombig, Gugger-hegyig, aztán jobbra láthattuk a Vérmezőt, a Várat. Saroklakás volt, vagy hajóorrlakás, félkörbe lehetett járni. Napfényes volt, levegős, mintha éggel lett volna kitapasztva, a nagy-nagy ablakokon át. Azért neveztem világoskéknek. A Kékgolyó utcai lakásról sok mindent írtam is.

KL: – Tudom, hogyne.

NNÁ: – Mondom, tágas volt a lakás, nagy terek voltak találhatók körülötte és benne is, talán túlságosan is nagy terek. Sőt túlságosan sok volt a levegő is. A szél úgy fújt át a lakáson zárt ablakok mellett, amilyen tüneményt azóta se láttam soha: a szőnyegeket felemelte. Lebegtek a szőnyegek, mint most a sűrített levegővel mozgó járművek a föld fölött. Itt töltöttük az ötvenes éveket, mondom; erről a periódusról már sok mindent írtam, ide jártak az író barátaink, azok, akiket újholdasnak nevezhetünk. Persze nem az egész Újhold, csak az a része, amelyik az újholdasságot nem iktatta ki az életrajzából. Ide járt sok más barátunk, az úgynevezett harmadik nemzedék tagjai, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Ottlikék, akik be-bejöttek Gödöllőről, ott is aludtak, ott karácsonyoztak nemegyszer, mondom, helyünk volt bőven. Pilinszkyvel ott tervezgettük, hogyha, istenem, esetleg, netán, lehetségessé válna, hogy publikáljunk, akkor ketten együtt egy szerény közös kötetet adhatnánk ki. Azt talán megengednék. Ez volt a mi szívünk vágya, teljesíthetetlen, reménytelen ábránd.

KL: – Sose jött létre.

NNÁ: – Sose. Hogy úgy mondjam, szerencsére: megváltoztak a körülmények. De nemcsak a lakás volt tele ismerősökkel, eseményekkel, irodalmi és nem irodalmi izgalmakkal, hanem a környék is. A szomszéd házban lakott például Tompa Kálmán, a neves műgyűjtő orvos, aki a gyűjteményét aztán Pécsnek ajándékozta. Ott laktak a Vérmező túlsó oldalán Szabó Magda és Szobotka Tibor, a Városmajor utcában Mészöly Miklósék. Mészöly Miklósék házában gyakran megfordultunk, és nem is csak a Miklósék kedvéért, hanem ott lakott…

KL: – Basch Lóránt.

NNÁ: – Basch Lóránt is. Az első nagy Nyugatból tulajdonképpen csak Basch Lóránt maradt meg nekünk.

KL: – Talán tisztázzuk, hogy ő a Baumgarten-alapítványnak volt az egyik kurátora, sőt Schöpflinnel együtt ők osztottak 49-ben utoljára Baumgarten-díjakat.

NNÁ: – Basch Lóránt nagy villalakása pompás volt, sokkal inkább múzeumi lakás, mint ma, pedig ma a Petőfi Múzeum Nyugat-részlegének a múzeuma. Tele volt a legkülönbözőbb műtárgyakkal, képpel, szoborral, középkori kulcsgyűjtemény ékeskedett benne, antik üveggyűjtemény, római üvegek, főleg Pannóniából, aztán szőnyeggyűjtemény, a falon is, nemcsak a földön természetesen, és színültig tele volt Nyugat-relikviákkal. Olyasféle volt az nekünk, mint egy kegyhely, mint a Nyugatból fönnmaradt sziget. Basch Lórántról sok mindent elmondott már a magyar irodalom, jól meg is csipkedték. Velünk mindig kedves volt, szívesen látott, igényelt minket. Igaz, hogy aztán be is vasalta rajtunk a nagy Nyugat-nemzedéknek járó áhítatot. A környékhez tartozott a Petőfi Gimnázium is, ahol tanítottam: egy ugrásra volt, a Krisztinában.

KL: – Az a volt Werbőczy.

NNÁ: – A volt Werbőczy, a Horváth-kert oldalánál. Szerettem tanítani.

KL: – Volt költő tanítványa is, ha jól tudom, Tandori Dezső meg Orbán Ottó.

NNÁ: – Igen, igen. Aztán ott volt található a mi házunkban a Márcisz nevű cukrászda. Pontosan alattunk, csak három emelettel mélyebben, beosztása teljesen megfelelt és ma is megfelel a mi lakásunknak. Mintha a mi régi lakásunkban egy cukrászdát rendeztek volna be. Ott a Márciszban lehetett néha kapni marcipángyümölcsöt. És mi, behunyt szemű könnyelműséggel, olykor vettünk is marcipángyümölcsöt. Parancsoljon a mézesből.

KL: – Nem azt nézem, csak ezt a nyulat. Vajon annak a réginek az utóda ez a marcipánnyuszi itt az asztalon?

NNÁ: – Valami rokonság van köztük, de csak oldalági. Kedvem se volna egy nyusziformát megenni. Gyümölcsöt igen. Be volt vonva szép színes mázzal az a gyümölcs, rózsaszínnel, zölddel, sárgával, nem lehetett ellenállni neki. Könnyelműség volt, elmondhatatlan léhaság tőlünk, hogy ilyen drága luxuscsemegét vettünk olykor, szégyelltük is magunkat. A Márcisszal szemben pedig ott állt az a bizonyos öt ház, egy földszintes majorság, ami a régi Városmajorból maradt meg, vastag, XVIII. századi kőkerítéssel körberakva. Ebben az öt házban csakis mesteremberek laktak. Középen lakott a patkoló- és kocsikovács, Polgár Ferenc, aki mindig szívesen látott, amikor lejártam hozzá lópatkolást nézni. Kárpitos lakott benne, asztalos, és benne volt a Kékgolyó kocsma is. Ennek az utóda a helyén álló hatalmas ház, illetőleg a ház előtt a Kékgolyó vendéglő. Azt mondják, hogy a házcsoport még műszaki műemlék is volt, hogy állítólag a Ganznak az első telepe működött benne. Örültem volna, ha ez kiderül róla, akkor talán mint ipari műemléket megtartják ezt a kicsi foltot, a volt Városmajornak ezt az utolsó mesteremberes darabját.

KL: – Én sajnos már nem láttam. Ahogy maga leírta, kedvem támadt megnézni, és akkor kiderült, hogy nincs.

NNÁ: – Sajnos, nincs már. Említettem, hogy a lakás tágas volt. Ebből lett a baj. Mikor anyám meghalt, húgom férjhez ment, elvesztettük a lakásravaló jogosultságunkat. Emlékszik, volt egy olyan szabályrendelet, amely szerint bizonyos mennyiségű embernek kellett laknia bizonyos lakásterületen. Ekkor albérlőket szereztünk be.

KL: – Horváth Elemér volt akkor az albérlőjük.

NNÁ: – Nem, Horváth Elemér nem. Különféle albérlőink voltak. Volt egy bakelitpréselő, volt egy tornatanár, mind a kettőről jó emlékeket őrzök. És volt Bakucz József.

KL: – Ja, Bakucz. Tudtam, hogy valamelyik Amerikában élő költő.

NNÁ: – Bakucz Jóska igen tehetséges költőként indult, később 56 után kiment, és ma is New Yorkban él. Egyébként a mi lakásunkban, albérlőként költötte halhatatlan gyermekversét: „Milyen állat a csibe? Mint a tyúk, csak kicsibe.”

KL: – Ezt ő írta?

NNÁ: – Bizony, bizony. Gondolom, azóta már a nép ajkán forog közkincsként, de én tudom, hogy ez az ő szellemi terméke.

Az albérlőkorszak egyébként a vég kezdete volt. Elvégre ezt a hajóorrlakást, amely maga volt a veszélyeztetett idill, állandóan körbecsapkodták az ötvenes évek hullámai, és el is borították végül, sőt fel is borították. Ez a lakás is heves történelmi hullámzásban, dörgésben-villámlásban merült bele az időbe. 1956-ban tankcsata tört ki a Krisztina körúton. Épp nálunk voltak Mészölyék. Mészöly Miklós, Alaine, Balázs és én, négyen füleltünk kifelé a lakásból, este 11 óra volt, leoltottuk a lámpát, és próbáltuk kilesve megállapítani, mi is folyik az utcán. Miklós éppen az ablak mellett térdelt vagy guggolt, amikor is bekövetkezett egy hatalmas csattanás. Egy pillanat alatt kitört a háznak minden ablaka, hozzánk pedig bejött egy ágyúgolyó. A padló magasában jött be, egy tankágyúgolyónak a része lehetett, nem teljes lövedék, mert akkor más lett volna a hatása. Mészöly Miklós mellett haladt el, majd ferdén átvágva a szobán hármunk feje fölött, akik a díványon ültünk, belefúródott a szemközti plafonba. Ott megnyugodott. Csodálatosképpen nem sebesültünk meg, legföljebb néhány karcolást ejtett rajtunk az üvegszilánkeső.

Tulajdonképpen ez a csattanás vagy történelmi csattanó volt a vége annak a lakásnak. A többi már csak következmény volt. Láttam azóta is, számtalanszor azt a házat, befoltozták az ágyúgolyónyomot, valamint befoltozták a többi sérülést is, a géppuskasorozatokét, no meg a régi háborús maradványokat a falon, de ezzel nem szüntették meg a sebesülések láthatóságát. Mert a foltok, a hegek látszanak. Olyan foltos ez a most már megint jól funkcionáló, jól megépített ház, olyan szeplős, mint egy történelmi pulykatojás. Ezt ugyan, a háznak ezt a jellegét nem nevezhetem különlegességnek. Gondolom, mindnyájan ilyen történelmi pulykatojások vagyunk.