Két történetKL: – Az írók, de általában mindenki pályáján a sorsfordító pillanatok igen gyakran összefonódnak, összekapcsolódnak közösségük, népük, vagy korszakuk még tágabb történelmi sorsfordulóival.* Nemes Nagy Ágnessel beszélgetve először egy ilyen közvetlen történelmi sorsfordulót idézünk fel. Különben is ő úgy érzi, hogy a mai fiatalabbak kevéssé ismerik azokat az eseményeket, amelyeket az előttük járó nemzedékek átéltek. Még aki az események történetét iskolásan fel is tudja mondani, az sem tudja a maguk tárgyszerű pontosságában elképzelni a veszélyeztetettségnek olyan pillanatait, amelyeket bármelyik túlélőnek át kellett élnie. Beszélgetésünk másik történetében már egy mai békés jelenetet, vitát idéz fel – ez pedig földrajzilag távol zajlott. De mind az időbeli, mind a földrajzi távolság csak a távlatot adja, amelyben saját helyzetét, mostani létét tudja pontosabban meghatározni. Kezdjük először régi, a háborús történettel, amelynek Szerb Antal és Halász Gábor a szereplői. NNÁ: – 1944. november elején történt. Szerb Antal és Halász Gábor meglátogatott minket, Lengyel Balázst meg engem, akkori, Margit körúti lakásunkon, a mai Mártírok útján. Nagyon csúnya volt már akkor a világ. 19-én bejöttek a németek, október 15-én… KL: – 1944. március 19-én. NNÁ: – Azt nem mondtam? Bocsánatot kérek. Tehát 1944. március 19-én már bejöttek a németek, október 15-én a háborúból való kiugrás sikertelen kísérlete után uralomra kerültek a nyilasok, a szovjet csapatok mélyen bennjártak a Kárpát-medencében, a háború Magyarország területén folyt. Na most, hogy kerültünk mi ebbe a Margit körúti lakásba? Egyáltalán, milyen volt az az 1944-es ősz? Pesten akkoriban már naponta kétszer bombáztak, olykor többször is, de egy nappali és egy éjszakai bombázásra mindenesetre számítani lehetett. Az emberek éjszakánként az úgynevezett légóbőröndjükön ültek a pincében, ez egy mindig becsomagolva tartott táska volt, amiben nem is elsősorban anyagi értékeket, pénzt helyeztek el, hanem ilyesmit, mint egy kiló cukor, keksz, gyógyszer, kötszer, pelenka, iratok. Ültünk a bőröndünkön, mint kivándorlók egy nagyon zajos és nagyon veszélyes várócsarnokban. Amikor hajnal felé lefújták a riadót, mindenekelőtt azt kellett megnézni, hogy épen maradt-e a ház, amelyben éltünk. Hány belövést kapott, állnak-e még a falai? A második, amit meg kellett nézni, az volt, hogy kitörtek-e az ablakok vagy sem. Az ablakok nagyon gyakran kitörtek, ezért mindenki leszedte a belső sor ablaktáblát, és ha a külső sor tönkrement, fölraktuk a belsőket. Késő ősszel és télen nem lehetett már ablaktábla nélkül élni. Ha minden kitört, akkor jöttek az üvegesek. Az üvegeseknek Budapest ama korszakában nagyon jelentős szerepük volt. Hogy mennyire tudták betölteni és mennyire nem, a háborús körülmények között, arról lehet beszélni. Voltak, akik megunták ezt az állandó küzdelmet az ablaküveggel, és már akkor bedeszkáztatták az ablakaikat, hiszen úgyis be kellett sötétíteni estére, csak egy kis ablakszemet hagytak rajtuk. Nos, tehát ültünk ott a légópincében, és ilyen szerencsés éjszakák után – hiszen életben maradtunk –, megkezdődött a nappali élet. Olyan volt ez a nappali élet, mint egy trombózisos vérkeringés. Minduntalan elakadt valami, lassacskán megindult, aztán megint eltömődött, torlódott, megint megindult. Irtózatos tömegek mozogtak mindenütt az utcákon, a villamosokon, a járműveken, a hivatalokban, a vonatokon, mindenütt tipródtak az emberek. Az élelmiszerboltok előtt végtelen sorok álltak a jegyre kiadott, hitvány kis élelemért. Abban az időben kaptam én, tehát 1944 őszén, szegény anyósomtól tíz deka vajat és öt tojást. KL: – Az akkor nagy kincs volt. NNÁ: – Óriási kincs volt. Látja, most is emlékszem rá. A tíz deka vajra különösen, mert ebből kínáltam meg Örley Istvánt, a volt Magyar Csillag volt szerkesztőjét (hiszen március 19-vel a Magyar Csillag is megszűnt), aki meglátogatott minket ott a Margit körúton, és el voltam ragadtatva a saját magnificenciámtól, hogy vajjal tudom kínálni. Igaz, hogy avas volt, de ki törődött azzal. KL: – Ez volt az utolsó találkozásuk Örleyvel? NNÁ: – Nem, azután még találkoztunk vele. Később közelebb is költöztünk hozzá, a Múzeum körútra. Mindenki ide-oda költözött, kibombázottak, menekülők. Nagy volt tehát a minden értelmű tömegmozgás, egyrészt mentek a vonatok a frontra katonákkal, lőszerrel, mentek a tankok, a teherautók körülbelül Debrecen térségébe. Akkor volt az a bizonyos debreceni katlancsata, bár a pontos dátumra nem emlékszem. Másutt meg más csata. Mindenütt csata. Ugyanakkor visszafelé is ömlöttek az embertömegek a keleti országrészekből nyugat felé. Ne értsük ezt úgy, hogy ezek mind nyugatra, Németországba akartak menni, egész egyszerűen csak a háború közeléből kívántak elkerülni. És ugyancsak visszafelé, képtelen módon, mentek a lezárt vagonok a zsidókkal, az üldözöttekkel. Hullámzott a háború, a gyilkolás. Mennyire bizakodtunk abban, hogy Budapest nyílt város lesz! Azt hiszem, délibábos elgondolás volt ez, de hát mi reménykedtünk. A nyüzsgés alkalmas volt arra, hogy üldözöttek, szökevények megbújhassanak benne. Mi úgy kerültünk a Margit körúti lakásba, hogy Lengyel Balázs, akkor karpaszományos szakaszvezető, egy sokszorosan és saját kezűleg átjavított szabadságos levéllel tartózkodott akkor már Pesten. Egyrészről evvel óvatosan kellett élni, lehetőleg nem a saját lakcímén, másrészt, és ez volt a fontosabb, mi akkor már megállapodtunk Szerb Antallal, hogy amikor ő elhagyja munkaszolgálatos kötelékét, hozzánk fog költözni. Ehhez kellett a lakás. Már készen voltak a hamis papírjai. A kérdés az volt, hogy mikor hagyja ott azt a bizonyos köteléket; ettől bizony sok függött. Beköltöztünk tehát a Margit körúti lakásba, amelyet egy nyugatra távozott családtól béreltünk. Szép lakás volt, az Átrium mozinak, a mostani Május 1. mozinak a háza, maga a ház is jól épített, és kellemes a szobaberendezés. Egyetlen nagy baja volt, színültig volt poloskával. Azt maga nem tudja elképzelni, hogy mennyi féreg volt ott, konvojban mászkáltak a bútorok tetején. A régebbi időkben sokkal több volt a féreg a városi lakásokban, mint ma, poloska, svábbogár, bolha is olykor, nem voltak meg a mai rovarirtók. De az nem volt normális, nem illett össze a lakás általános színvonalával az a féreginvázió. Tudja, valahogy úgy hatott, mint valami apokaliptikus féregeső, mintha valaminek a jele vagy szimbóluma lett volna. Hogy mit csináltam én abban a lakásban? A válasz kezdetben józannak látszik: főleg takarítottam. Persze hogy takarítottam, irtottam a poloskákat. KL: – Akkor már dolgozott valahol? NNÁ: – Nem, nem, hiszen akkor fejeztem be szeptemberben az egyetemet, akkor tettem le a záróvizsgáimat, nem voltam állásban. Takarítottam tehát, mert irtani kellett a férgeket, és takarítottam, mert mint nagyon fiatal házasoknak, ez volt az első úgynevezett lakásunk, ez az albérlet. Igen ám, de amikor egyszer a fürdőszobában arra ébredtem, hogy a padló meg a csempék lemosása után fémtisztítóval nekilátok a csapok fényesítésének, és közben megszólal a légiriadó, akkor önmagam előtt is valahogy föltűnővé vált ez a takarítómániám. Sőt többet mondok, másokon is föltűnővé vált. Volt például egy idős asszony, akit úgy rejtettek el, hogy egyedül volt egy kis garzonlakásban, hírekkel és élelmiszerrel jártam hozzá. (Egy nagy bérház hosszú gangja; három rövid csöngetés; jelszó: „Ágnes”. Nem tudta az asszony, ki vagyok. Nem volt az valami nagy konspiráció, dehogy. Egy kis magánhelyzet a sok közül.) Egyszer úgy találtam azt az asszonyt, amint térden állva csúszkál a zongora alatt, és ronggyal fényesíti a padlót. Na, gondoltam magamban, szóval másokon is rajta van a takarítódüh. Egy másodperccel azelőtt volt ez, mielőtt bekövetkezett volna Budapest ostroma, a pinceélet, amikor már nem volt mit takarítani és mivel. A háború tudniillik nemcsak vér és halál, az mocsok, kérem, mocsok: a trágya, a kosz, a tetű korszaka, az emberi funkcióknak az állandó piszka, az összezártságé, a rothadt élelemé, ha van egyáltalán élelem, a félelem, a riadalom ürüléke. Ez a kimondhatatlan mocsok, ami a háborúval, a hadszíntérrel állandóan együtt jár, talán ez jelentkezett előre, mint egy titokzatos prognózis, a mi megelőző, eszelős takarítómániánkban. KL: – S azt hiszem, akkor már a vízszolgáltatás is akadozott, majd nemsokára meg is szűnt. NNÁ: – Hát persze. Később az ostromban már semmiféle közmű nem funkcionált. Aknatűzben kellett kimenni vödör vízért, mit tudom én, a szomszéd utcába, ahol állítólag a pincében még folyt valami, meg a jeges Dunából merítettünk vizet, ha közel laktunk hozzá. Közben állandóan verték az utcát gépfegyverekkel, aknával. Hősi halálok voltak azok, a vízhordás közben elesettek halálai. Regresszió a háború, mindenen túl, egy állítólag elhagyott civilizációs fokra, egy állítólag megszerzettről. Épp szegény Szerb Antal is mesélte egyszer, hogy az első világháborúból hazajövet a katonák viszolyogtak eleinte a vetett ágytól, villámgyorsan mentek a konyhába, a sufniba, a szenesládába aludni, pedig az az első világháború volt, az úgynevezett kis világháború. Nos, ebben az állandóan tisztított és féregesős lakásban látogatott meg bennünket Halász Gábor és Szerb Antal, azon a bizonyos novemberi délelőttön vagy inkább délben – még valami halvány nap is sütött. Ott dolgoztak nem messze tőlünk a Tégla utcában, az úgynevezett ÉLO-nál, élelmiszer elosztó központnál. Azt hihetné az ember, hogy talán valami írnoki munkát végeztek. Dehogy. Hórukk emberek voltak, ők emelték a nagy ládákat, meg a félsertéseket, meg a marhacombokat, vitték be és ki és dobták rá a teherautókra. A Nürnberg utcába aztán este visszagyalogoltatták őket, ott volt a körletük. KL: – Az ott a Városliget mellett volt, a mostani Ilka utca. NNÁ: – Valahol arrafelé. Mi több ízben meglátogattuk őket; onnan hozták őket ide Budára, a Tégla utcába dolgozni. Egy kis szünetben megragadták az alkalmat, és felugrottak hozzánk. Arról volt szó akkor is köztünk, mint mindig, hogy hogyan kell lebonyolítani a szökésüket. Ők újra kifejtették szokásos álláspontjukat, hogy az utolsó percig úgynevezett legális keretek közt kívánnak maradni. (Nevetséges szó: „legális keretek”, de hát mit mondjak?) Nem józan ész nélküli gondolat volt ez, nem olyan egyszerű dolog kiugrani az adott körülmények közül. Azt is mondták azon kívül, hogy a magyar keret, vagyis az őket őrző magyar katonák köre megbízható, és az majd közölni fogja velük, amikor szökni kell. Van egy kifejezés, amit a történelemben sokszor használnak, hogy X. Y. illegalitásba vonult. Hát, uram, az nagyon nehéz dolog. Illegalitásba vonulni, azt nem lehet csak úgy gondolomra végbevinni, ahhoz vagy nagy szervezettség kell, vagy anarchia: nem lehet hipp-hopp kiugrani az ember életkeretei közül. És nemcsak technikai, gyakorlati akadályai vannak, hanem lelki gátjai. Normális ember nincs ahhoz hozzászokva, hogy szökjön, bujkáljon, hamisítson, hogy a bűnözők magatartását vegye fel, ahhoz bűnös, bűnöző körülmények kellenek, hogy erre az ember hajlandó legyen. Rendkívül nehéz is meghatározni gyakorlati és lelki okokból egyaránt azt a pillanatot, amikor az átlépés okvetlenül szükségessé válik. Persze a fiataloknak könnyebb, a fiatalok rugalmasabban alkalmazkodnak, meg valamiféle kalandíz is belekeveredik a dologba. Veszélyesnek is tartom úgy feltüntetni a háborút, mint dicső kalandok sorát, ahol a gonoszt legyőzi a jó. Akkor már azonban a két író, Szerb Antal és Halász Gábor, lelkileg is el volt szánva a szökésre. Itt jegyzem meg, hogy szegény Halász Gáborral elég sok gondunk volt. Ő tudniillik nem akart szökni jó sokáig – tudja talán ezt, nem? Félzsidó volt, egyetlen tollvonással a keresztlevelében megváltoztathatta volna a sorsát, de nem tette. Azt mondta: ha Magyarország engem arra ítél, akkor én nem lépek ki ebből az ítéletből. Hosszan könyörögtünk neki, hogy értse meg, ezt nem Magyarország teszi, nem „Magyarország ítéletéről” van szó. De akkor már, november elején Halász Gábor is el volt szánva, pusztán a gyakorlati lebonyolítást mérlegeltük. Azon a novemberi délelőttön, a munkaszolgálatos karszalag nélkül (amit letettek), látva, hogy milyen örömmel fogadjuk őket, meg a mi fiatalos bizakodásunktól egy kicsit fölpezsdülve, mondhatni, szinte vidámak voltak. Amikor elbúcsúztunk tőlük, frissen futottak le a lépcsőn. Egy magasabb sovány (Halász Gábor), egy kisebb sovány (Szerb Antal) dübörgött le ott a bakancsában; pulóverükben, rövid kabátjukban olyanok voltak, mint a kocsikísérők, mint egy teherautó ebédszünetes személyzete. Akkor láttam őket utoljára. KL: – Mi következett ezután? NNÁ: – Vártunk. Vártuk Szerb Antalt, hogy bármikor, amikor arra szükség van, becsönget, és nálunk marad. Az előbb szóba került Örley István várta Halász Gábort, hogy bármikor becsönget, és nála marad. Csöngettek is november közepe táján egy este. Kinyitottuk az ajtót, ott állt egy asszony és egy ismeretlen férfi. Az asszony Szerb Antalnénak, Klárinak az anyja volt, Bálintné, a férfit sose láttuk. Emlékszem, az asszony még mosolygott is a küszöbön, azzal a kicsit görcsös fedőmosollyal. Így kérdezte: szabad? Mondtuk: tessék. Bejöttek. Gyorsan suttogták el a történetet: aznap este, a magyar kerettel együtt Szerb Antalék munkásszázadát a németek körülvették és elhajtották. Néhány ember hátul a kerítésen ki tudott mászni, többek közt ez az ismeretlen is, és elment Bálintnéhoz, aki tudta a mi címünket. Idehozta hát ezt a férfit, s kérte, hogy egy éjszakát nálunk tölthessen. Rendben van, tessék. De hát mi van Szerb Antalékkal? Most mit kell tenni? Menjünk ki a Nürnberg utcába? Nem beszélve arról, hogy teljesen céltalan, de még az utcára lépni is pillanatokon belül tilos. KL: – Igen, említette a kijárási tilalmat. NNÁ: – Persze, kijárási tilalom volt. Telefonáljunk? Kinek? Hogyan? Mit? Telefonon közöljünk valamit, telefonon érdeklődjünk? Megint csak ostobaság, megint képtelenség. Ott ültünk bezárva abba a lakásba, amiből nem lehetett elmozdulni, egy ismeretlen férfival. (Bálintné gyorsan elment.) Próbáltam az ismeretlent kínálni némi étellel, nem kellett neki, inkább vizet ivott. Mi Balázzsal fel-le jártunk az egyik szobában, nem tudtunk leülni, amikor egyszer csak megjelent a küszöbön az ismeretlen ember, és némileg parancsoló módon felszólított: jöjjenek. Átvitt minket a másik szobába, beleült az egyik fotelba, és megkérdezte: „Szoktak bibliát olvasni?” Azzal kivett a zsebéből egy kisalakú, nyűtt bibliát, és kezdett felolvasni belőle, méghozzá a Zsoltárok könyvéből. Azt a részt olvasta, amikor Dávid hálát ad az Úristennek, hogy megszabadította ellenségeitől.
„Amikor kezdtem átmászni a falon, és elölről már lövések hallatszottak, én ezt a zsoltárt mondogattam magamban, és tudtam, hogy engem megszabadít az Úr.” Furcsán ragyogó, elnémító pillantással nézett ránk, és elkezdte zümmögve énekelni a zsoltárt. Lehet, hogy valamely szektának volt a tagja, de lehet, hogy csak a halálból frissen szabadultak szektájának volt a tagja. A következő percben megint bibiliát olvasott, aztán megint énekelt.
Így telt el az éjszaka. Ott kuporogtunk az ágy szélén, a másik szobából átszűrődő zsolozsmázásban. Örülnek és örvendeznek… KL: – Mi történt Szerb Antalékkal? NNÁ: – Hogy mi történt velük, azt másnap tudtuk meg. Valóban elhajtották őket, semmivé téve azt a kicsiny reményünket, hogy talán ők is megszöktek. Kétségkívül ez volt a sorsfordító éjszaka az ő számukra és bizonyos fokig nekünk is. De lehetett volna az a novemberi délelőtt, amikor meglátogattak minket. Ha akkor ottfogjuk őket, mennyit gondolok erre az elmulasztott fordulatra, ha akkor ragaszkodunk hozzá, hogy ott maradjon nálunk Szerb Antal, akkor talán… Talán. Mert hát a halálveszély statisztikája bizonytalan. KL: – Tudna még Szerb Antallal, megmenekítésének sajnos sikertelen tervével kapcsolatban valamit említeni? NNÁ: – Még két dolgot említenék. Az egyik előbb történt, mint ez a novemberi történet, a másik később. Egyszer kétségbeesve nyomta a kezembe a svéd védőiratát. Voltak ilyen védettségi iratok, amelyeket az akkori semleges követségek adtak ki különféle üldözötteknek; svéd, svájci, vatikáni volt a legtöbb. Azért adta oda nekem a védettségi iratát, mert úgy hallotta, hogy most már viszik az összezárt, csillagos házakból a csoportokat, és azt kívánta, vigyem el az ő iratát átjavítva a szüleinek. Balázs el is vitte, de nem talált a házban már senkit. Most mit tegyünk? Adjuk vissza az iratot, vagy tagadjuk le előtte az egészet? Végül visszaadtuk. Visszaadtuk, mégpedig azért, mert hátha neki még használ. Akkor láttam kétségbeesni. KL: – Szülei is meghaltak? NNÁ: – Meg. Meg. – A másik eset később történt, csak hallomásból van tudomásom róla. Amikor végleg tudottá vált, hogy Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt elhajtották, két fiatal katonatiszt, bizonyos Tassy Jenő és Görgey Guidó egy hamisított nyílt paranccsal utánament a menetnek, hogy kiemelje onnan Szerb Antalt. Semmi közük nem volt hozzá személyesen, egyszerűen olvasói voltak. Innen kezdve két verziója ismeretes a történetnek, az egyik úgy szól, hogy nem tudták elkapni a menetet, és dolgukvégezetlen visszaautóztak Pestre. A másik szerint elérték Szerb Antalék századát, beszéltek vele, de ő nem akart velük menni. Mégpedig azért nem, mert ott volt a bátyja ugyanabban a munkásszázadban, és nem akarta egyedül hagyni. És ott volt Sárközi, ott volt Halász Gábor. Ehhez nincs mit hozzátenni. KL: – Hát ez volt a történet a háborúból, a régi időkből, és most beszéljünk egy másik pillanatról, amelyik a békében történt. A háborús történet itthoni, a békés külföldi, sőt nagyon távoli, Iowában történt. NNÁ: – Szerencsére ebben nincs háború, életveszély, halál, csak távolról, csak áttételesen szól bele a riadalom, mert azért csak-csak beleszól a históriába. Meg voltunk híva Lengyel Balázzsal Amerikába, Iowába. Az iowai egyetemi tanár és költő, Paul Engle, valamint felesége, Hua-ling Nieh Engle, kínai származású írónő szervezik ezeket az úgynevezett írótáborokat vagy íróprogramokat, meg-meghíva a világ minden sarkából mintegy negyven írót egy egyetemi félév tartamára. Már többen voltak kinn Magyarországról is Iowa Cityben, a program résztvevőiként. Ami minket illet, amerikai tartózkodásunk meglehetősen rosszul kezdődött. Azzal tudniillik, hogy elveszett minden csomagunk. Megérkeztünk New Yorkba, a Kennedy repülőtérre, szerencsére oda is keveredtünk a csarnoknak abba a részébe, ahol egy nagy forgódobon lejöttek az utasok csomagjai. Mindenki megkapta a csomagját, mindenki fölragadta, elvitte, már úgy elnéptelenedett a környék, mint egy nemzetközi futballmeccs után, csak a mienk nem jön, csak mi állingáltunk ott ketten már több mint egy órája. Ha nincs velünk egy segítő, akit egyébként az iowai program bízott meg, hogy a New Yorkba érkező ösztöndíjasokat eligazítsa, ott állunk ma is a forgószalag mellett. Ez a „sponsor” aztán, aki egyébként olyan volt, mint egy idealizált Uncle Sam, magas, barna arcú, ősz hajú, mosolygós, még a nadrágja is csíkos, elkezdett intézkedni, ide-oda szaladgált velünk, jegyzőkönyvet vétetett fel az esetről, egy nagy képtáblázaton, ami olyan volt, mint egy tárgyi Szondi-teszt, ki kellett választanunk a csomagunk, bőröndünk körülbelüli hasonmását. Igen ám, de ezzel nagyon eltelt az idő, akkor bedobott minket egy taxiba, az óriási repülőtérnek egy egészen más részére kellett átmennünk, fölszállnunk az aznap harmadik számú repülőgépre. A harmadik repülőgépen már nevettünk. Elvesztek az összes csomagjaink! – mondtuk, és fölemeltük, megráztuk azt a kicsi, de súlyos kéziszatyrot, ami megmaradt, s amiben főleg szótárak voltak. Elveszett mindenünk, mondtuk, és csukladozva hahotáztunk hozzá azon a repülőgépen. Itt repülünk Amerika fölött szótárakba takarózva. Ez volt a kezdete az amerikai tartózkodásunknak, de szerencsére nem ilyen volt a folytatása. Két nap múlva az iowai szállásunk ajtaja előtt ott álltak a csomagjaink hiánytalanul. Ami pedig az írótábort vagy írótalálkozót illeti, annak az az előnye, hogy az ember nemcsak Amerikába nézhet bele egy pillanatra, hanem belekukkanthat más világtájakba is, egy-egy szeletét láthatja a Föld különböző kultúráinak, népeinek, helyzeteinek. Meghívott előadók tartottak nekünk előadásokat, és maguk az írók is be-beszámoltak saját munkásságukról, hazai környezetükről. Az, amit elmondandó vagyok, az egyiptomi lány előadásához fűződik. Költőnő volt, egyébként kopt. KL: – Ő is ugyanúgy vendég volt, mint maguk? NNÁ: – Ugyanúgy. A fiatal nő fölolvasta angol nyelvű verseit, egyeseket zenekísérettel is, zeneértő volt, jól zongorázott. Befejezte az előadását, megtapsoltuk, de alig volt rá időnk, mert abban a pillanatban már föl is pattant egy palesztin fiú, és heves szavakkal támadta az egyiptomi lányt, mégpedig azért, mert angol nyelvű irodalmat művel. Mint kifejtette, ez semmi más, mint hódolat a régi gyarmatosítók előtt. Nem sajnálta a lányt, nem takarékoskodott a jelzőkkel és az érzelmi hévvel sem a palesztin fiú, hatásos fölszólalásában. Egyébként nem takarékoskodott ezekkel az egyiptomi lány sem a viszontválaszában, föltéve azt a kérdést, hogy akkor döntse el az arab fiú: mely arab nyelvjárást ajánlja neki mint általános érvényűt, mint amelyen költészetet lehet létrehozni? Erre kitört az izgalom. Most már nemcsak arabok ugráltak fel, beleszóltak a kérdésbe az indiaiak, a görögök, a Fekete-Afrika képviselői, egy hatalmas szellemi csata kezdődött el, amelynek az alapkérdését úgy lehet megfogalmazni: milyen nyelven írjon az író? Mi csak ültünk ott, ketten magyarok, döbbenten. Hiszen ez a kérdés még soha nem jutott eszünkbe, hiszen magától értetődőnek tetszett előttünk, hogy az író írjon az anyanyelvén. Azám, de akkor és ott rájöttünk, hogy nem így van ez a nagyvilágban. Százmilliók vannak, nagy népek, népcsoportok, akik előtt nincs tisztázva az, hogy milyen nyelvű legyen az irodalmuk. És ez egyáltalán nem csak azokra vonatkozik, akik most lépnek be az írott irodalomba, mondjuk a fekete kontinens népeire. Nem. Széles, mély, régi kultúrával rendelkező népekre is vonatkozik. Nagyon sok okból. Azoké is a probléma, akiknek volt egy hatalmas kultúrájuk, de az valamilyen oknál fogva ma nem alkalmas a modern irodalom és egyéb kulturális anyag közvetítésére. Arabok, indiaiak, hátsó-indiaiak, malájok tipródnak benne, egy pillanattal előbb még a kínaiak, az újgörögök, az izraeliek is ebben a cipőben jártak, nem is beszélve egy csomó más népről és kérdésről, amikről ott hallottam életemben először. KL: – De közben mindezt angolul vitatták. NNÁ: – Természetesen angolul vitatták, anélkül nem lehetett hozzászólni a dologhoz. Elképesztő, mi minden van ebbe a kérdésbe belekeveredve, a nyelvjárások ügye például. Melyik nyelvjárás legyen – idézőjelben – a győztes? Keserű szavakat hallottunk egy urdu újságírónőtől a hindi túlhatalmasodása miatt. Bele van keveredve a nemzetiségi vetélkedés, a nagy hagyományoknak továbbéltetése, és összekovászolva az egész a gyarmatosító nyelvek ügyével, az újonnan alakult államok lelki és gyakorlati szükségleteivel s nem utolsósorban a nemzeti tudat nyelvi vetületével. Már réges-régen túlcsapott a vita az irodalmon, már nemcsak arról volt szó, hogy milyen nyelven írjon az író, hanem hogy milyen nyelven szóljon a rádió meg a televízió a világ egy-egy sarkában, hogyan jelenjenek meg az újságok, hogyan tanítsanak az iskolákban és így tovább. Akkor, abban a pillanatban beleláttam egy olyan vulkánba, amiről sejtelmem sem volt, és aminek idáig én csak a zöld-virányos alján sétálgattam, messze kívül a veszélyzónán. Nem tartozom azok közé, akik reggeltől estig hallelujáznak, hogy magyarnak születtek. Úgy gondolom, magyarnak lenni sem népünnepély. De akkor, ebben a kukoricatermő Iowában, ami tájképileg annyira hasonlít a magyar Nagy-Alföldre, mégiscsak hálát adtam az égnek azért, hogy van anyanyelvem. Eszembe jutottak Bessenyeiék, eszembe jutottak Kazinczyék, akiknek a figurája úgy el tud halványulni az iskolai leckék közepette, s akik egyszerre csak úgy kezdtek elibém testesedni, mint második honalapítók. Elvégre a török kor után, az előző századok nagy-nagy nemzeti-nyelvi erőfeszítései után, a XVIII. században mi is a nyelvtelepség mezsgyéjére kerültünk, ott imbolygott az egész ország. Nem volt akkor már modernnek, élhetőnek, írhatónak, terjeszthetőnek nevezhető irodalmi nyelvünk. És akkor ők, ezek a literátoratyák, remek ütemérzékkel belépve a történelembe, megújították azt, ami már majdnem elhalt. KL: – Szóval a nyelvnélküliség kísértetével találkozott a vita során? NNÁ: – Méghozzá milyen eleven kísértetével. Hazafelé menet, egy Fülöp-szigeteki íróval bandukoltam az Iowa folyócska partján. Kedves, ligetes hely, ott úsztak a vadkacsák a vízen, a lomb közül kilátszottak az egyetemi kollégiumok csücskei, ál-Tudor stílusukat mutogatva, görög betűkkel jelezve önmagukat: kappa, phi, alfa. Kezdetben én amerikai diáknak néztem a fiút, sétatársamat, aztán kiderült, hogy filippinó író, a felesége is költőnő, mind a ketten angol egyetemet végeztek. Megkérdeztem tőle, ők hogyan állnak a nyelvi kérdéssel. Elmosolyodott. Nem állunk valami jól, mondta, de nem is állunk a legrosszabbul, tudniillik nekünk van anyanyelvünk. Van egy nyelvjárásunk, ami általánosnak nevezhető, és ez a tagallog. Én nem állítom, mondta, hogy a tagallog kicsiszolt, kiművelt nyelv, erről szó sincs. Nem kell csodálkozni rajta, ha, mondjuk, egy politikusunk megszólal a manilai televízióban, tagallogul kezdi a beszédét, spanyolul folytatja, s angolul fejezi be. Sőt a tévénkben, rádiónkban, a közéletünkben legfőképpen taglisul beszélünk, taglisul, így csúfoljuk mi magunk a tagallognak és az angolnak ezt a nem túl szerencsés vegyülékét. Mindegy, a tagallog megvan, a tagallogot meg lehet csinálni, és mi meg is fogjuk csinálni. – Ott mentem az Iowa folyó partján José Lacabával, néztem ezt a fiatalembert, ezt a Fülöp-szigeteki ifjú Kazinczyt, és tanultam tőle. Olyan ismerős volt, amit mondott. Ismerős volt visszamenőleg és állandóan. Egyszerre rájöttem tudniillik, hogy nemcsak nyelvteremtésről van szó, hanem a nyelv megtartásáról is, a veszélyeztetettség lehetőségéről. Az emberek óriási csoportjai számára ez a természetes önkifejezési eszköz, a nyelv, vagyis önmagukról való tudatuk eldöntetlen; illetve bárnyikor elveszíthető. Duplán ámultam el és jöttem rá, hogy fenyegetettség ez, valamint történelmi lecke, amely a miénk is. A tagallog által – gyorsan és drámaian – magyarul tanultam. KL: – Tehát mindazok a problémák, amelyek mifelénk is aktuálisak valamilyen formában, így kapcsolódtak össze a távolban más népek fiainak problémáival. NNÁ: – Így van. Néha elképesztő, hogy milyen távolra kell menni egy kérdéscsomótól, hogy az ember jól lássa. Olyan ez, mint a repülőgépes agrotechnika: az ember távolról, magasból a saját földjét műveli. Hogy aztán ez a két történet, amit elmondtam, a háborús erőszaké meg egy úti tapasztalaté, összefügg-e? Van-e közük egymáshoz? Nem is tudom. Talán van valami közük, talán nincs. Mindenesetre úgy gondolom, hogy mind a két történet valahogy körülhatárolja a helyemet az életben, megmutatja, hogy hol állok, miben élek. És hozzáfűzhetem: mind a két történet, az erőszaké is meg a megmaradásé is, folytonosan időszerű. |