„A háborúnak vége”KL: – A háború után a magyar irodalomban egy új költőnemzedék indult.* Ennek egyik tagja Nemes Nagy Ágnes. Szinte egyik napról a másikra ismerte meg az ország. 1946-ban megjelent Kettős világban című kötetét dicsérő kritikák fogadták, méltatások; a Sőtér István szerkesztette Négy nemzedék c. antológia, az akkori élő költészet seregszemléje kiemelten foglalkozott vele. Hogyan élte túl Nemes Nagy Ágnes a háborút, hogyan dolgozta fel ennek a háborúnak az élményét, amelyik ekkor keletkezett verseiben mindenütt ott kísért, és hogyan tudta ennek a szörnyű időszaknak múltával pillanatok alatt a szenvedés mellett az életörömnek is olyan költészetét teremteni, mint amilyennel akkori verseiben találkozunk? NNÁ: – Meglehetősen nagy kérdés ez, amire hosszú felelet jár. Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy egyáltalában elvállaljam-e ezt a beszélgetést. Hogy érdemes-e nekivágni ennek a nagyon bonyolult, beláthatatlanul széles históriának, ami a háború, a háború vége, a háború utáni évek, egyetlen beszélgetés keretein belül. Hiszen sok mindent meg is írtam ebből, versekben, emlékezésekben, meg lehet, hogy még írni is fogok róla. Aztán mást gondoltam. Végül is ki tudja, lesz-e rá érkezésem, hogy ha leegyszerűsítetten is a hatalmas anyaghoz képest, egy-két mozzanatot kiragadjak ebből az időből, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre: hogyan vészelted át? Akkoriban mindenki ezt kérdezte egymástól a lótetemekkel borított budapesti utcán: hogyan vészelted át? Tehát ha csak egy-két kirakós kockával is hozzá tudok járulni, vagy hozzá tud járulni bárki a leendő történelmi képnek a kialakításához, már akkor is megéri a dolog. Meg aztán, úgy tapasztalom, hogy a háborút nem ismerő, át nem élt nemzedékek, a fiatalabbak, mintha bizonyos mértékig hamis képet hordoznának magukban arról, ami akkor és ott történt. Minthogyha hajlandók volnának, mondjuk, kalandregénynek nézni azt, amit mi átéltünk, afféle folytatásos kriminek, amelyben az egy szál hős ronggyá veri az egész SS-t. Szívesen nézem én is az ilyen kalandfilmeket, de azért nem volt egészen ilyen egyszerű a dolog. Aztán ott van a másik jellegzetes magatartás, hogy bizony unnak minket, unják a mi háborús történeteinket, a könyökükön nő ki az emlékezésünk. Ezt, no meg nagyon sok minden mást is latra vetve, azt hiszem, elég homályossá válik, hogy történelmi tudatunk némileg homályos. Azt hiszem, nem árt a tisztázás. És ha a magánélet apró-cseprő ösvényein haladva járkál a személyes hitel, talán-talán rátalálhat olyan tisztásra, ahol a történetírás nem jár. KL: – Mit tudna feleleveníteni ezekből az említett napokból, hónapokból? NNÁ: – Hadd kezdjem egy történelmi dátummal, 1944. március 19-ével, a németek bejövetelének napjával. Velem ezen a napon semmi, de semmi sem történt. A Zugligetben voltam, egy barátnőm családjánál aludtam, és délelőtt jöttem lefelé a hegyről. Éppen tavaszodni kezdett, a fák rügyeztek, az orgonabokrok már kilombosodtak, és én végtelen élesen emlékszem annak az útnak minden lépésére. Már tudtam a híreket, már beszélték odafent a hegyen, és ezt a délelőttöt, ezt a félárbocos napsütést, ami hol volt napsütés, hol nem volt napsütés, sohasem felejtem el. Semmi sem történt velem ezen a napon, csak éppen megtörtént az, amit történelmi aggodalomnak tudok nevezni. Először ilyen erővel az én fiatal életemben. Nem mintha nekem akkoriban úgynevezett világnézetem lett volna. Nem rendelkeztem ilyesmivel. Ennek a nem egzisztáló világnézetnek az alapja egész egyszerűen az volt, hogy nem szerettem a háborút, nem szerettem az élelmiszerjegyet, nem szerettem a fatalpú cipőt, nem szerettem a zsidóveréseket az egyetemen, nem szerettem, hogy rokonaimat, fiatal udvarlóimat elcipelik a Don-kanyarba, és lefagyott lábbal jönnek haza, ha egyáltalán visszajönnek. Nem szerettem az életveszélyt, a bombázást, nem szerettem például az újságok hangját. Egyébként nem túl sok újságot olvastam, én mást olvastam akkoriban. Irodalmat. Abban az időben engem legmélyebben a magyar irodalom alakított. A Nyugatnak és a Magyar Csillagnak – Babits Mihály szerkesztette a Nyugatot, Illyés Gyula a Magyar Csillagot, a két folyóiratot én félreérthetetlenül egymás folytatásának tekintettem – nagyon fiatal olvasója voltam, sőt büszke, matrózblúzos előfizetője. Megértettem, amit ezek a folyóiratok üzentek nekem. Meg kell jegyeznem ugyanis, hogy a Nyugatnak, ennek a legnagyobb tekintélyű, engedélyezett folyóiratnak konspirációs légköre volt. Olvastam a sorok között én, a teljesen tájékozatlan fiatal személy, és megérteni véltem a nagy Babits-verseknek, például a Jónás könyvének a megrendítő mondanivalóját. A kritikák, a cikkek, a versek, a tanulmányok, a novellák nagyon alaposan tájékoztattak engem a világban. KL: – Ezt emelném ki, és erre kérdeznék rá hangsúlyosan, hogy az irodalom kulisszái között járatlan olvasó számára a Nyugat – a kései Nyugat és a Magyar Csillag – tudott olyan üzeneteket elmondani, amelyek, mint mondta, tulajdonképpen konspiratív jellegű jeladások voltak. NNÁ: – Amit kérdez, az nekem teljesen magától értetődő. Persze hogy a válasz: igen. Éppúgy igen, éppolyan természetesen igen a válasz, mint arra a kérdésre, amit olykor-olykor fel szoktak tenni, hogy milyen is volt akkor a magyar irodalomnak, a magyar íróknak a személyes állásfoglalása. Talán nem árt újra meg újra világosan leszögezni, hogy a magyar írók – igen kevés kivétellel – félreérthetetlenül antifasiszták voltak. Ezt még én, az olvasó kisdiák sem értettem félre. A mi magyar ellenállásunk nem volt valami nagy, nem volt valami kiterjedt. Hát ugyan miért kéne letagadnunk belőle azt, ami volt? Például a magyar írók ellenállását, amit én világosan megértettem, majd később személyesen is tapasztaltam. KL: – Említette a német bejövetelt, azt a félelmet, ami ekkor elemi erővel érkezett el személyéhez. Milyen életrajzi eseményeket tudna még említeni? Hogyan alakult ez a személytelen félelem személyes félelemmé, utána pedig tudatos világnézetté? NNÁ: – Nem is azt mondanám, hogy világnézetté, hanem inkább cselekvéssé alakult ez a személytelen szorongás. Mert március 19-e után elkövetkezett életemben az a sajátos korszak, amit én úgy nevezek, hogy az iratmosás kora. Egyre több embert kellett elbújtatni, és egyre több embernek kellett hamis papírokat szerezni, hogy élni tudjanak. Na most, a hamis papír előállításának nagyon jó módja az, hogy az ember fog egy régi papírt, lemossa, és az új szöveget ráírja. Igen ám, de a papírlemosáshoz valamennyire érteni kell. Ehhez vegyész kell. Volt egy ilyen vegyész a környezetemben, sógornőm volt. Horváthné Lengyel Piroska vegyészmérnök, aki kiváló módon alkalmazta az egyébként több vegyész által kidolgozott eljárást. Mostuk tehát nagy szorgalommal a papírokat, és meg kell jegyeznem, hogy nemcsak vegyészek mosták. Piroskának például az egyik legjobb tanítványa Örley István volt. Örley István, ez a nagy tehetségű fiatal író, sajnos igen korán elpusztult. És a halálában éppen ezeknek a hamis papíroknak is volt bizonyos szerepük. Örley ugyanis a könyvtárában, a könyvekbe szokta volt eldugni a hamis papírokat, de aztán mindig elfelejtette, hogy milyen könyvbe dugta. Ez idegesítette, és többek között ezért is mozdult el a kiszemelt jó óvóhelyéről, egy színház óvóhelyéről, hazament a Molnár utcába, és itt, a Molnár utcában ölte meg Budapest ostromának egyik legutolsó bombája. Hát hogy is ment ez az egész, hogy is volt ez az iratlemosással, hogyan, mi módon juttattuk el az iratokat ezekhez meg azokhoz? Összefoglalva csak azt mondhatnám, hogy nagyon különös helyeken járt akkor az ember. Jártam vadidegen lakásban, ahol azt kellett kérdezni, hogy megjött-e a gyapjúszövet, és akkor kiadták a pecsétet. Jártam nyilas lakásban, jártam lelkészi hivatalban, jártam sárgacsillagos zsidó házban. Jártam olyan helyeken, ahol azelőtt soha, vittem az élelmiszert, meg a zoknit, meg a svájci mentesítő iratokat. Nem nagyon tudják ma már, hogy az mi volt. Akkoriban a semleges követségek védettségi iratokat adtak ki, a legtöbb volt a svájci, a svéd és a vatikáni. Nagyon sok vatikáni illetőségű vagy védettségű személy szaladgált akkor Budapest utcáin. Ezek az iratok kezdetben még számítottak valamit, később már semmit sem értek, csak kettészakították őket és a földre dobták. Aztán ezeken a különös utakon nagyon sok különféle emberrel lehetett találkozni. Lehetett találkozni papokkal és munkásokkal, grófnőkkel és kommunistákkal, történelmi nevű utásztisztekkel és parasztasszonyokkal. Volt ez minálunk is, csak nem szabad elfelejteni. Hadd említsek meg a sokból egyet: Matkovics Kálmánt. Matkovics Kálmán vegyipari munkás Marosi fedőnéven a bújtatás specialistája volt. Ő vitte le az embereket vidékre, Mezőkövesd környékén voltak ismerősei, rokonai, kapcsolatai. Ha nagyon összegyűltek, akkor egy krumplisverembe dugta el őket, a Valéria-telepen. Aztán le is buktak, és puszta merő csoda által menekedtek meg a Gestapó pincéjéből: ugyanaznap este bombatámadás érte a Gestapo-házat, a pince bedőlt, és ők kiszöktek. Nem felejtettem el Matkovics Kálmánt, bár már nagyon régóta nem láttam. De nem felejtettem el a többieket sem, nem is felejthettem el őket, mert többnyire írók voltak, elsősorban és főleg írók. Örleyvel és Ottlik Gézával még 1944-ben megismerkedtem, futólag Cs. Szabó Lászlóval, Ortutayval. Sokat hallottam Kálnoky Lászlóról, bár személyesen nem találkoztunk, valamint Rónay Györgyről; Keresztury Dezsőt ismertem az egyetemről. Vas Istvánról is hallottam számtalan történetet, mert őt meg éppen Ottlik Gézáék bújtatták. Tudtam róluk, és rajtuk át annyi másról, mondhatnám az egész magyar irodalomról, méghozzá nem is irodalmi síkon, ahogy erre már utaltam, hanem a nagyon is égető egyetértésnek és valamiféle bizalomnak a kábelein keresztül. Szerb Antalt, Halász Gábort régebben és közelebbről ismertem, történetüket, Sárközi Györgyével együtt, részletesebben megírtam. KL: – Említett történeteket, az ellenállás történeteit. Ismerünk költészetéből is egy akkori történetet, a Mihályfalvi kalandot. Miről is szól az tulajdonképpen, hogyan illeszkedik az életrajzba? NNÁ: – Hát elég szervesen illeszkedik, méghozzá a most következő szakaszhoz. Mindazok után, amit elmeséltem, elkövetkezett a mi számunkra 1944 nyara. Férjemet, Lengyel Balázst, a kritikust, a Muraközbe helyezték, mint a 103-as nagyfeszültségű drótakadályszakasz helyettes parancsnokát. Utána költözhettem én is a Muraközbe, a Mihályfalva nevű kisközségbe, egész addig, amíg a parancsnokság megtűrt bennünket ott, katonafeleségeket. Ottani életünket próbáltam meg elmondani a különben félbemaradt Mihályfalvi kalandban, egy részét annak a nagyon is különös hangulatú nyárnak, a kihelyezett, kis katonai szakasz életét átszőve a mi saját életünkkel. Valóban nagyon furcsa volt az a 44-es nyár, amikor már az oroszok a Kárpátokig értek, amikor már megtörtént a nyugati partraszállás, amikor a bombázógépek, amelyek Budapestre tartottak, mindennap szép, ezüstös rajokban áthúztak a fejünk fölött. Mi pedig fürödtünk a Drávában, kosbort szedtünk, nézegettük a gyönyörű muraközi méneseket, amint szabadon legeltek, a fehérszőke sörényüket lobogtatva. A katonák meg telepítették a nagyfeszültségű drótakadályt, aminek persze semmi értelme nem volt, nem mintha akkor már bármi effélének értelme lett volna, de valahogy annak különösképpen nem volt. Aztán az ablakunkra – külön laktunk egy házban a falu szélén – felszögeltünk egy dróthálót, azzal a meggondolással, hogy ha valaki netán egy kézigránátot dobna be, akkor azon robbanjon és ne bent a szobában. Mert voltak bizonyos kellemetlenségek. Például egy tehén megette a szárításra kitett virágos fehérneműt, például felrobbantották a csáktornyai vonatot. Aztán minden éjszaka felrobbantották, ez szokássá vált. Éjszaka fél egykor hallottuk a robbanást, azután szólt a tács, a tábori telefon, a katonáknak be kellett menniök a körletbe. Be is mentek, a férjem meg a csicskása, én meg ott maradtam a Dráva partján abban a házban, egyedül. Nagyon szép, holdvilágos éjszakák voltak. Hihetetlen, de szinte nem is féltem. Ezt mai eszemmel nem tudom megérteni. KL: – Különben olvasva a verset, épp ezek a tájleíró részek, a tájat bemutató hangulatok azok, amelyek szinte függetlenek a koruktól, attól, amelyben születtek; majdnem Arany János elbeszélő, tájat bemutató hangulatait érzi az ember, ahogy olvassa ezeket. NNÁ: – Nagyobb bókot ennél nem mondhat nekem. Sajnos azonban ezzel a bókkal nemcsak erényeimre világít rá, hanem vétkeimre is. Utólag jöttem rá, hogy Arany nagyon is érezhetően ott áll a Mihályfalvi kaland mögött, sőt hogy itt-ott, szégyenszemre, lopdostam is tőle. Egy helyen bizonyosan: egy éjszakai kocsmazene leírásában. Arany Lacikonyhá-jában így szól a cigányzene.
Mivel véletlenül tudtam, mi az: tapogatóval halászni – azzal az ősi szerszámmal, egy lyukas kosárfélével fogni a halat a vízmeder fenekén – mindig is ámultan csodáltam Aranynak ezt a képét, a bőgőssel és a tapogatós halásszal. Ahogyan a bőgős mozdulatával utánarajzolja a halászét, ahogyan a víz mélyét ugyanakkor átvetíti akusztikus síkra, az alsó hangok mélyére. Csodálatomnak öntudatlan gyümölcse ez lett a saját versemben:
A zárómondatból: „a citera kiszáll”-ból, sajnos, kimaradt egy kép: a citera úgy száll ki a lápi hangok közül, mint a szitakötő. Ezt a szitakötőt élesen láttam – de ne adj’ isten, nem fért bele a sorba. Akárhogy is: az egész versszak bizony gyanúsan közel van az Arany indukálta képhez. De nem bánom. Az Arany-bányából ma már kevesen lopunk, hadd legyek a kevesek közt. KL: – Csak azt akartam bizonyítani az Aranyra való hivatkozással, hogy a keserűség ellenére innen valami szépet tudott hozni. NNÁ: – Igen, mindent együttvéve a rettenetes feszültség közepette, azon át, azzal együtt, a borzalmakkal együtt nagyon szép is volt az a nyár. Nagyon szép volt a vidék. Azok az óriási kukoricatáblák és a lovak, amelyeket már említettem, amelyek nekem örök kedvenceim. Na de hát továbbmenve ez egyszer nem a szép táj, hanem a történelem fonalán, hadd említsek meg egy másik dátumot, 1944. október 15-ét, a nyilas hatalomátvétel napját. Ezt mi a férjemmel Pécsett értük meg. Úgy kerültünk oda, hogy a férjem hadikórházba ment, mert szerettünk volna a sárgaságára szabadságos levelet kapni. Ezt azonban nem adták ki rögtön, többször vissza kellett menni érte. Az egész város nagyon izgatott volt, tele volt a Fő tér, a tömeg föl-le hullámzott, és ott, akkor, a pécsi Fő téren hallottuk a hangszórókból a Horthy-kiáltványt, hogy ki fogunk ugrani a háborúból, majd később hallottuk a Szálasit, amely szerint nem fogunk kiugrani a háborúból. Halvány sejtelmünk se volt róla, hogy most aztán mit kell csinálni. Választási pillanat volt ez. Most merre, hogyan? Nemcsak mi voltunk ebben a helyzetben, az egész város. Az emberek hamuszürke arccal föl-alá jártak, senki sem akart hazamenni. Kétszer is kimentünk a pécsi állomásra azzal, hogy na most felülünk egy vonatra, és megyünk Pestre, aztán mégis lebeszéltük magunkat. Másnapra aztán sikerült is kipréselni a szabadságos levelet, és így legálisan utazhattunk Pestre. Ott ültem azon az agyonzsúfolt éjszakai szerelvényen a Szálasi-puccs napján, kezemben a horvát katona cigarettájával. Tudniillik az történt közben az állomáson, hogy egy hosszú, szőke, horvát fiú, amikor meghallotta az induló szerelvénye füttyét, egyszerre csak kezembe nyomott egy csomag cigarettát azzal, hogy fogja, a magáé. Megdöbbentem, mondtam, hogy hát magának ez jobban kell. Közben ő már hosszú lábával átvetette magát az állomás vaskorlátján, és visszakiáltott futtában: „Hagyja csak, és ne felejtse el, hogy a horvátok udvariasak.” Eleget is tettem a kívánságának: nem felejtettem el. Ma is hallom a hangját, amint mondja: „…dass die Kroaten höflich sind.” Mert persze németül beszéltünk. Csodálatos kincs volt a cigaretta. KL: – Hadd kérdezzem meg, hogy a költő mit csinált ezekben az időkben, van-e olyan verse, amit már ekkorról vállal, közölt utóbb? NNÁ: – Már az előbb is említettük a Mihályfalvi kalandot, amely főképpen akkor keletkezett, egyidejűleg. De tulajdonképpen 44 volt az az év, amikor először tudtam verset írni. Attól függetlenül, hogy már gyerekkoromtól írok verseket, de azt elmondani, amit óhajtottam volna, egyáltalában valahogy kifejezni magam, azt csak 44-től kezdve tudtam. Onnan származnak azok az első verseim, amelyeket köteteimbe fölvettem és ma is vállalok. Aztán 45-ben tovább folytatódott a dolog, nagy lendülettel. KL: – Tehát ez az év, ami a költő születésének az éve? NNÁ: – Igen, akármilyen furcsa, hogy így fogalmazza, igaza van, ez a szörnyű év valóban az én költői születésem éve. KL: – De hadd kérdezzem meg, hogy kiket veszített el. Volt valaki, közvetlen, személyes veszteség? NNÁ: – Ha elkezdeném a névsort sorolni, hosszúra nyúlna, ezért egyet emelek ki belőle, egy személyt, aki fontos volt nekem. Szerb Antalról beszélek. Szerb Antallal 18 éves koromban ismerkedtem meg, versküldés és levélváltás után. Egyébként kapcsolatunkat már megírtam, részletesen kiterjeszkedni nem kívánok rá. Ez a kapcsolat főleg sétákból és irodalmi beszélgetésekből állt. Hogy Szerb Antal milyen személyiség volt, azt sokan próbálták megrajzolni. Röviden és egyszerűen szólva: elbűvölő. Elragadott engem a humornak, az öniróniának és a magas irodalomnak az együttese, ami benne megnyilatkozott. Szerb Antalt többször behívták munkaszolgálatra, ennek az utolsó etapja az, amiről én beszélhetek. Együtt volt akkor Halász Gáborral és Sárközi Györggyel. Halász Gábort is ismertem már, ezt a kiváló és méltatlanul elhanyagolt esszéistát. Mi kijártunk hozzájuk a Nürnberg utcába, a körletükbe. Megpróbáltuk előkészíteni szökésüket, illetőleg a szökés utáni elhelyezésüket. Meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem ez volt az egyetlen akció Szerb Antal érdekében. Borzasztó, hogy egyik se járt sikerrel. Miután elkészítettük az ő hamispapír-garnitúráját, amely Kántor Antal névre szólt, és az én családomba építette be, úgy döntöttünk, hogy hozzánk fog jönni a szökés után. Halász Gábor Örley Istvánhoz megy, Sárközi Györgyről nem tudom, hogy hova kellett volna mennie. Igen ám, de ők nem akartak megszökni. Azon az állásponton voltak, egyébként nem is minden józanság nélkül, hogy biztosabb dolog legális körülmények között élni, ameddig csak lehet. Azt mondták, hogy a magyar keret – az őket őrző magyar katonaság – megbízható, tudatni fogja, amikor majd elviszik őket, és akkor szöknek. Lehet, hogy a magyar keret megbízható volt, mindenesetre a németek egy éjszaka az egész tábort körülvették. Ezen az éjszakán nálunk (akkor a Margit körúton laktunk) csöngetett egy asszony, Szerb Antalnénak, Klárinak az édesanyja, magával hozott egy ismeretlen férfit, aki nálunk töltötte az éjszakát. Ez az ember ugyanabból a táborból szökött, ahol Szerb Antalék voltak, egynéhányan az iskola kerítésén hátul ki tudtak mászni. Így hamar megtudtuk, hogy mi történt velük, tenni azonban nem tudtunk semmit. Elvitték őket, nyugatra vitték, a többi ismeretes. KL: – Megkérdezném, hogy személyében hogyan is úszta meg a háborút. NNÁ: – Először a helyre válaszolok. Személy szerint a Múzeum körúton úsztam meg a háborút, hogy miért épp ott, az homályos, de akkor az emberek mindenüvé költöztek, egyik ide ment, másik oda. Mi – nagyjából – úgy kerültünk a Múzeum körútra, hogy akkor már álnéven kellett élnünk, bizonyos Mészáros Vilmos másodosztályú postatiszt irataival. Ezeket az iratokat a Kerékgyártó János–Dániel Anna házaspártól kaptuk, ez a házaspár arról volt híres, hogy egy éjszaka huszonhárman aludtak náluk, és azonkívül egy leendő egyetemi tanár is be volt falazva a WC-ben. Tehát tőlük kaptuk az igen jó iratokat, ezzel a Múzeum körútra költöztünk, és ott éltünk egy darabig egy lakatosmester családjának a jóvoltából, egy rommá lőtt lakás hátsó traktusában. A pincébe nem nagyon mentünk le, mert ott a nyilasok razziáztak. Ebben a házban történt velem sok minden, együtt éltem egy tojós tyúkkal, akit Napóleonnak hívtak, és rendületlenül viselkedett az egész ostrom alatt, minden két nap leült a kis vackára, megtojta a maga szép, langyos tojását, a harmadik nap szünetet tartott. Végtelenül idegnyugtató volt az ő zavarhatatlan biológiai ritmusa. Itt láttuk először az első szovjet katonát. Itt kaptam először abból a bizonyos négyszögletes, barna kenyérből, innen vitték el a férjemet hadifogságba. Mint utólag kiderült, szerencséje volt, a debreceni Pavilon laktanyába került, és onnan sikerült kiszabadulnia, olyan módon, hogy jelentkezett a demokratikus hadseregbe. De hát ez tulajdonképpen már az ő története. Ami engem illet, úgy két hónap múlva kaptam tőle egy levelezőlapot, amit egy ismeretlen asszony hozott el hozzám. A fogoly katonák kidobáltak, tudjuk ezt, a hadifogolytábor kerítésén híradásokat, és tisztességes asszonyok, lányok ezeket felszedegették és el-eljuttatták a címzettnek. Akkor én vonatra ültem, és elutaztam Debrecenbe. Ami annyit jelent, hogy vonattetőre ültem, később sikerült beküzdenem magam egy peronra. Az utazás egy hétig tartott, hóviharban érkeztünk Debrecenbe. Férjemet egy moziterem pulpitusán láttam viszont, kopaszra nyírva, hihetetlenül soványan, amint éppen bevezető előadást tartott katonáknak a lejátszandó filmről. Nekem a háború vége tulajdonképpen Debrecent jelenti. Ott volt néhány olyan pillanat, amit a békének éreztem már. Ültem például egyedül egy vadonatfrissen felsúrolt, sárga fénnyel beeresztett, frissen meszelt szobában, és fehér debreceni cipót ettem szalonnával. Feledhetetlen pillanat ez az életemben, mert még az áprilisi nap is besütött az ablakon. KL: – És az írókkal hol találkozott újra? NNÁ: – Hazajöttünk Debrecenből áprilisban, a kormány vonatán, és beléptünk az irodalomba. Beléptünk, méghozzá a Centrál kávéház ajtaján, ott volt jelen akkor az egész akkori magyar irodalom. Módunkban volt megismerni szinte-szinte mindenkit a legidősebbektől, pl. Schöpflin Aladártól kezdve a legfiatalabbakig, vagyis mi magunkig, mert akkor mi voltunk a legfiatalabbak. Itt, a Centrál kávéházban – amiről egészen bizonyosan nagyon sok író említést tett – szerkesztődött az első meginduló folyóirat, a Magyarok, Kardos László és Kéry László szerkesztésében, és tulajdonképpen itt jött létre az Újhold is, az akkori fiatalok folyóirata, a miénk. Ennek a szerkesztője Lengyel Balázs volt, és hogy kik voltak a munkatársai? A névsor hosszú. Itt és most nem részletezem. De egyáltalán mit jelentett az Újhold, ez a nagyon rövid életű, ifjúi folyóirat, amit zsebből szerkesztettünk? (És utána nem maradt más, csak a pernyéje, a hatalmas nyomdaadósság.) Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk mondani, azt kéne tudni megmondani, hogy mit is jelentett a magyar-irodalomban ez a három esztendő, ez a 45-től 48-ig terjedő periódus. Körös-körül romban volt a főváros, romban volt az ország, de az irodalom hirtelen, váratlan áramlani kezdett, mindenki írt, énekelt, dalolt. Az a jogfolytonosság, amely megszakadt 1944-ben, újra helyreállt. Az a vérkeringés, ami elakadt, feltarthatatlanul megindult. Azt lehetne mondani, úgy forrt, úgy fortyogott az egész irodalom, mint mikor egy fazékról leveszik a fedőt. De tudok szebb hasonlatot is mondani. Azt is tudom mondani, hogy ezt a három évet akár kozmikus tavasznak lehet nevezni, mint amikor a nap már éppen elhagyja a Baktérítőt, hogy meginduljon észak felé, a tél romjai felett. De az irodalom megkezdte legfontosabb munkáját, azt tudniillik, hogy legyen. Elkezdtük eltemetni a halottainkat, felmérni azt az országos és azt a világméretű történelmi változást, amiben éltünk, és amit átéltünk. Megkezdtük mindenekelőtt a háborús kataklizmának, ennek a végeláthatatlanul súlyos élménynek a feldolgozását. Vagyis kezdtek megszületni a háború utáni irodalom legjobb-művei: Főleg versekről, novellákról és dokumentumokról lehet itt szó. Regényről nem. Ehhez nem volt elég idő. Vagyis Magyarország sajnos kimaradt abból a hatalmas mozgalomból, amit az egész világon úgy neveztek, hogy romirodalom, és mind a mai napig fölvetődnek nagyszerű művei. Ez elveszett a magyar irodalomban, mielőtt megszülethetett volna. De azért megtettük a magunkét, még én is sokat írtam. Akkor írtam a Szabadsághoz című versemet, a Reményhez című versemet, ezek mind nagyon biztató címűek, erősen vegyül bennük az időszaknak a lendülete, fiatal optimizmusa és félő keserűsége, amely egyrészt a háborús élménynek tulajdonítható, másrészt bizonyos nem kellemes előjeleknek. Szóval sokat írtam akkor. Azért jegyzem meg, mert – hogy is mondjam – közismerten keveset író vagyok. KL: – De hogyha akkori verseit nézzük, akkor egyrészt a Nemes Nagy Ágnesnél tényleg szokatlan versbőséget láthatjuk, másrészt a sokféleséget, a tematikai teljességet, az élet mozgását, mondhatnám azt is, hogy a politikus költőt. NNÁ: – Ez természetes, mindannyian politizáltunk, azt gondoltuk, hogy ez is ránk tartozik. Nem mintha elsősorban politikus érdeklődésűek lettünk volna. De, mondom, abban a hitben éltünk, hogy nagyon sok minden ránk tartozik. Annyira, hogy igen hamar ebből a sok mindenből létre tudtam hozni első verseskötetemet, és mindjárt, csodamód, Baumgarten-díjat is kaptam rá. Meghallgattam még Schöpflin Aladár szájából a szédítő dicséret felsőfokát, mert azt mondta, hogy: Jó-ó. Ennél többet nem lehetett kapni a magyar irodalomban. 1947-ben a férjemmel külföldre mentünk, ösztöndíjjal Rómába és Párizsba, ez alatt az idő alatt az Újholdat Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztette tovább. Amikor visszajöttünk, egy másik világba jöttünk vissza. Az Újhold hamarosan megszűnt. Azután körülbelül tíz évig nem volt rá mód, hogy ez az írócsoport, amit később újholdasnak neveztek, megjelenhessen. Nem volt rá lehetőség, hogy a maga módján mondhassa el azt, amit ő gondol. A fiatal íróknak az arcképei, amelyek kezdtek kirajzolódni az Újholdból is meg más folyóiratokból is, abbamaradtak. Csak jóval később és más ceruzákkal rajzolódtak tovább ezek az arcok, ha ugyan kirajzolódtak. A veszteség itt is nagyon nagy. De azért ez az idő, ez a háromesztendős irodalom, életünknek egyik legszebb, nagyon súlyos élményekkel szabdalt, mégis hasonlíthatatlan korszaka volt, és azt gondolom, hogy nem is csak a mi életünké. Ezt a periódust, a háború utáni országos vagy világocsúdást a magyar irodalomban eredményei igazolják. |