Látkép, gesztenyefával

NNÁ: – Pályakép, pályarajz: súlyos szavak.^* Bedagad tőlük az ember torka. Miután azonban mégiscsak vállalkoztam rá, hogy így beszélgetve, mesélgetve valamiféle képet adjak mindarról, amit életemben írtam, összehoztam, azt hiszem, legokosabb, ha első verseimmel kezdem. Elprodukáltam már ezt a verset egynéhányszor, most is elmondom. Akkor létesítettem, mikor még írni nem tudtam, tehát körülbelül négyéves koromban. Szól pedig a vers a következőképpen: „A büszke tehén a réten állt, csak állt.” A vers körülményeihez hozzátartozik, hogy mikor a szüleimnek elmondtam, rendkívül heves ellenállásba ütköztem, azt mondták: édes fiam, ez nem vers, ebben nincs rím meg ritmus, meg tulajdonképpen nem is szól semmiről. Én azonban ugyanolyan hevesen ragaszkodtam hozzá, hogy ez igenis vers, és voltaképpen – visszatekintve – volt is valami igazam. Ha azt kellene körülrajzolnom, hogy miből is jött létre ez az ópusz, azt mondanám, hogy egy gyerekkori élményből. Pesten született gyerek voltam, de sokat voltam vidéken, rokonaimnál. Ekkoriban főleg a Nyírségben egy tanyán, amit úgy hívtak, hogy Pusztaterem, de úgy is mondhatnám, hogy vadászház volt, mert nagybátyám ott erdőmérnök volt egy nagy grófi birtokon. Ott én falusi, sőt tanyai vagy vadászházi életet éltem. Nos, ott láttam én ezt a tehenet álldogálni csak úgy ni, a réten, és nyilvánvalóan mérhetetlenül mély benyomást tett rám, ezért törtem ki egy költeménybe. Ha a mélyenszántó versikét elemezni akarnám, akkor azt mondhatnám, hogy megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői életemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam. A tehén, amint ott áll a réten, maga a látvány, maga a tapasztalat. Az öt érzékkel felfogott és elragadtatásig növő tény, amely engem mindig is érintett: a látható, a tapintható, a tárgy. De ott van benne egy jelző, egy bizonyos jelző: a „büszke”, amely viszont a tehenet bizonyos mértékig eltávolítja; elidegeníti, kérem, a tehenet, és az elvontba kapcsolja át. Gondolom, ez a magyarázat kellő mélységig világítja át a művet.

Tény azonban, hogy a tárgyakat, helyszíneket mindig is szerettem életemben. Ezen a fonálon megyek most tovább, kiemelve kedves tárgyaim és helyszíneim véghetetlen hosszú sorából kettőt. Egy gyerekkorit és egy későbbit. A gyerekkori ugyanahhoz a környezethez kapcsolódik, mint amihez a tehénvers is, Pusztateremhez, a Nyírséghez. Volt ott egy hatalmas zöldségeskert a ház mellett, annak a közepén keresztben vezetett egy nagy fasor, kétoldalt gyümölcsfákkal szegélyezve, a lentebbi szinten ribizkebokrokkal. Ez a fasor kedves helyem volt, különös tekintettel egy bizonyos ribizkebokorra, ami alá odakucorodtam, és ott töltöttem hosszú féldélelőttöket. Gyönyörű volt, mert értek a ribizkék, csak úgy fel kellett nyúlni, lecsípni azt a kis piros fürtöcskét, és mindjárt meg lehetett enni. Továbbá mindenféle látogatókat kaptam. Gyíkokat például, madarakat, akik mind ott a bokor körül serénykedtek, néha egy-egy hernyót, amelyeket persze nagyon utáltam, és föl voltam háborodva, mikor közölték velem, hogy hernyóból lesz a lepke. Ez a hely egyébként nemcsak rám jellemző. Ez a rejtettség, ez a kuckószerű lét, amit én ott a bokor alatt játszadozva átéltem – minden gyerek élménye. De még valamit hozzáfűznék: nemcsak kuckó volt az, hanem ugyanakkor tágasság is. Mert bármikor beleláttam a nagy-nagy, hosszú fasorba, amely végighúzódott a kerten, egyszerre volt ott jelen a rejtettség, védettség és valamiféle nagy panoráma. Ez a ribizkebokor az életemnek fontos bokra.

A másik helyszín, amit említek, az a Krisztina templom egy bizonyos szemszögből. Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörű, ez a rövidülésben látott Krisztina templom: az apsziszának az a gömbölyűsége és az apszisz fölé emelkedő tetőzetnek a bonyolult, ferde vonalai – többféle tetőzet találkozik ott, ugye, külön van lefedve az apszisz, külön a főhajó, a kereszthajó kezdeménye stb. A vonalaknak ez az érdekes találkozása: a „háztetőélmény” egy sűrített foka. Az apszisz fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik. Különben is a gesztenyefa virágzása az évben olyan kivételes pillanat, mint amilyen kivételes az esztendőben a karácsony. Ezt mindig megnézem. Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. Ez a helyszín nekem fontos. De megint olyan élmény ez, ami sok emberé. Vannak helyek, amelyek nem eseményeik által nevezetesek. Nem valami tényleges vagy szubjektív dolog teszi őket fontossá, hogy itt meg itt ez meg ez történt, vagy történt velem. Nem. Önmagukban hordanak valamiféle jelentést. Ezt a jelentést jobb híján szakrálisnak is nevezhetném. Nem azért, mert templom van benne. Én a ribizkebokorban is érzek bizonyos fajta szakralitást. Talán úgy mondanám: valamiféle jelentőség, valamiféle fontosság, aminek a voltaképpeni tartalmát megnevezni nem tudjuk. Úgy gondolom, ez a jelentőségteljes élmény, amely fogalmilag, sőt esztétikailag nem meríthető ki, jellegzetes lírai élmény. Mondom, nemcsak az enyém. Mindenkinek vannak helyei, sőt embercsoportoknak vannak helyei, ahová kvázi elzarándokolnak, a helyszín hatásáért. Minden falunak van egy-egy távoli sarka, amelyről elmondják, hogy a csordakúthoz ki ne menjetek, mert ott boszorkányok járnak. És tele van a művészeti múlt, mondjuk, a romantika is a néha díszletté váló fontos helyszínekkel, az elkerülhetetlen várrommal meg erdőzugokkal. Nem okvetlen szükséges, hogy azokat a helyszíneket szeressük vagy azoktól féljünk vagy azok hassanak ránk, mint mindenkire; megvan ennek a maga egyéni köre is. Egy ilyen egyéni helyszín ez a bizonyos szemszög, ez a panoráma a Krisztina-templomról, ahol valamilyen információsűrűsödés fogad.

A ribizkebokorral is meg a Krisztina-templommal is már érintettem azt a nagy körét a tapasztalatoknak, ami nekem mindig fontos volt, a természetet, amelyet én egyszerre értelmezek valódi természetnek és városi természetnek. Nem felejtem el a Tiszát Csongrádnál vagy a szicíliai öszvéreket, a mamutfenyőt vagy a katángkórót – de nekem a városi tájképek is lényegesek. Úgy gondolom, egy ház úgy áll ott az út szélén, mint egy hegység, változatlanul és stabilan. De ha azt mondom, hogy változatlanul és stabilan, mindjárt nem mondtam igazat. Mert maradjunk csak a Krisztina-templom példájánál: ott kifejezetten belehúzódik, beleesőzik ebbe az élménybe az idő. A Krisztina-templomot én majdhogynem építésében látom, nemcsak azért, mert tanúja voltam, amikor hátrébb görgették valamikor a 30-as években, talán hogy megszélesítsék az úttestet; hanem mert valamit tudok róla. Mindig föltételeztem, hogy Csokonai építésekor látta ezt a templomot, amikor kiment a Vérmező felé, hogy, maga is jogosult halálfélelemben, megnézze a magyar jakobinusok kivégzését, ha ugyan megnézte. Úgy tudom, nincs biztos adatunk erről. De ha kiment, akkor ott ment el a Krisztina-templom mellett, amelyet éppen akkor építettek. Azután itt volt Széchenyi esküvője. Ott, a Roham utcán jöttek föl a hintók, szembe a templom homlokzatával. Egyáltalán a Roham utca. A Roham utca ugyan, azt hiszem, az 1849-es ostromról van elnevezve, de hát Budavár ostroma már előbb is erősen jelen volt éppen ebben a kicsi körben, ami a Krisztina-templom és környéke, már a törökök alól fölszabadító budavári harcoknak is terepe ez a budai agyag, az aszfalt alatt. És így tovább előre-hátra, az Árpád-korig, a második világháborúig. Az időbelisége éppúgy jelen van a helyszínnek, mint a tárgyszerűsége. Egyáltalán hadd jegyezzem meg: a természet mellett nekem a történetiség is fontos. Nem egészen olyan értelemben, ahogy a szót használni szokták. Igaz, ami igaz: össze szoktam téveszteni a múltat a jelennel. Sőt a jövőt is a jelennel. Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül; az időszintek elválaszthatatlanul folynak át egymásba.

KL: – Említette a múltat. Az idők együttesét. És említett kedves helyeket, szakrális helyeket az életében. Most hadd kérdezzem meg, hogy ilyen kedves, „szakrális” jelenetek a múltból is kapcsolódnak-e jelen életéhez.

NNÁ: – Hát ilyen sok van. Időjeleneteimnek pusztán csak az értesültségem szab határt. Amiről nem tudok, sajnos, azt nem tudom jelenetté fejleszteni magamban. Hogy legrégebben kezdjem, nagyon kedves nekem Ekhnaton fáraónak a kora, tehát a Krisztus előtti XIV. század. Nofretéte, a naphimnuszok pillanata, egy megdöbbentően új ideának – az egyistenhitnek – a földcsuszamlása. Bosszant is, de nagyon, ha kicsinyítik kedves fáraómat. Thomas Mann-nak a Józsefben van egy híres jelenete, amikor Ekhnaton fáraóval összehozza Józsefet. És mivel neki József a hőse, természetesen leteszi Ekhnatont, leszólja, és Józsefnek adja mind a beszédben, mint a megjelenésben, mind az ideológiában a pálmát. Ezt mindig durcásan fogadtam, rossz néven vettem Thomas Manntól, akit egyébként nagyon szeretek. De az Ekhnaton-korhoz sok tárgyi emlékem is fűz. Szerencsém volt, láttam egyszer a Tutankhamon-kiállítást Párizsban. Azok ugyan Tutankhamon sírleletei voltak, de nagyon okosan elébe rakták Ekhnaton fölkaparható emlékeit is, például egy nagy Ekhnaton-szobrot. Hát nem volt szép. Nem lehet azt mondani, hogy daliás férfi volt ez a kultúraalapító, csodálatos ember, az első európai entellektüel. Talán a csúnyasága a történelmi szépsége, az, hogy aránylag realistán ábrázolták. Szóval Ekhnaton és kora, Ó-Egyiptom, de ennek az Ó-Egyiptomnak egy, a statikus mivoltában való hirtelen megrendülése – ez, ami rendkívüli módon érdekel.

Azután a görögök. Tudom, banalitás. Ha ugyan banalitás – különben is mindegy. A görögök kellenek nekem, legkülönfélébb vetületeikben. Hogy újat mondjak, a görög szobrászat kell nekem, az archaikustól egészen a hellenizmusig. Olyan kell nekem, mint a kyrénei Vénusz, amit Rómában láttam. Ott tanultam meg, Rómában, hogy van bizonyos eleme a szobornak is, amit soha nem lehet reprodukálni, ezért kell az eredetit megnézni. Hogy egyebet ne mondjak: milyen a márvány fajtája. A szobrot különben elég jól lehet reprodukálni, nem úgy, mint a festményt, mert a formák jól kiadódnak fényképen, vagy filmen, vagy tévében. De nem adódik ki az anyag, a felület, a körüljárhatóság. Hogy miért olyan csudálatos ez a kyrénei Vénusz, ez a női torzó? Talán azért, mert külön még a márványa is gyönyörű. Egy picikét sárgás márvány az, van egy olyan halvány elefántcsont-árnyalata és egy pici erezése. Úgy, hogy amikor az ember előtte áll, akkor nemcsak a forma, hanem a bőrszín elevensége is megdöbbenti. És ezt a márvány teszi, milyensége, simasága, színezete, erezete. Láttam kiváló Vénuszokat, Aphroditéket, például a szirakuzai Vénuszt, ezt nem nagyon ismerik. Remek darab. Egy baja van: olyan fehér a márványa, hogy gipsznek hat. Hiába áll ott egy gyönyörű sarokteremben a kék tenger előtt; mégis ez a túlzott fehérség, árnyéktalanság egy picit taszító. De visszakanyarodom a Vénuszoktól és a görög márványoktól általában a görögséghez.

Hiszek az emberek egyenlőségében, amúgy XIX. századi módon. Hiszek a népek egyenlőségében. Úgy gondolom, nagyjából, statisztikai átlagot nézve, a képességek egyformán vannak elosztva az emberi csoportok között. Ez alól egyetlen kivételt ismerek: a görögöket. Nem értem, hogy lehet egy nép ilyen tehetséges minden területen. Amit ezek összedobtak úgy 600 év alatt az emberi kultúrában, attól tátva marad a szám. Például a gondolkodásuk módja. Hadd mondjak el egy közismert kis anekdotát, amely kedvenceim közé tartozik. Miután Pauszaniász, a spártai király megfutamította a perzsák óriási hadseregét, bemegy a perzsa hadvezér sátrába, és ott találja egy nagy lakoma maradványait, csodálatos aranykelyheket, billikomokat szétszórva, bársonyterítőket, selymeket, sült pávák romjait. Akkor föllibbenti a sátortakarót, és behívja a katonáit, akik spártai parasztok, egy szál fehér szövött ingben, saruban, és azt mondja: „Nézzetek körül, micsoda gazdagságot hagyott itt ez az ember, hogy elvegye a mi szegénységünket!” Alaptörténetnek tartom, szembetűnően sok asszociációs lehetőséggel. Annál is inkább, mert látható belőle: a görögök találták ki először, hogy nem elég nagy embernek lenni, még jókat is kell tudni mondani.

KL: – Hallottunk eddig kivételezett tájakról, pillanatokról, történelmi múltról. De hogyan született bele ebbe a világba Nemes Nagy Ágnes?

NNÁ: – Elég furcsán születtem bele és eléggé történelmi pillanatban. A családom a Partiumba való – nem nagyon tudják mai napság már, hogy mi is az a Partium, Erdélynek az északi része –, én az ugocsa-szatmári részlegbe tartozom, ott élt a családom hosszú-hosszú idők óta. Apám végzettségére nézve ügyvéd volt, itt Budapesten vállalati jogász lett. Szüleim az első világháború után a megszálló csapatok elől kimenekültek, és följöttek Budapestre. Mindenüket elvesztették, hosszabb ideig egy vagonban laktak, és szerencsétlenségükre még én is gyorsan megszülettem nekik, az első világháború után, 1922-ben. Tehát pesti születésű vagyok, de csak úgy éppen-éppen. Maradtak rokonaim mindenütt vidéken és odaát Erdélyben is. Felmenőim főleg ügyvédek és református papok voltak, több száz évre visszamenőleg; akadt köztük itt-ott egy-egy mérnök, aki az Ecsedi-láp lecsapolásánál serénykedett, meg egy-egy tanár Máramarosszigeten. Azt mondhatom, a sémákkal szólva, hogy a vidéki magyar értelmiségből származom.

KL: – Egyik versében említi nagyapját, aki Egyiptomba ment.

NNÁ: – A nagyapám, az érdekes személy volt, a családnak – bizonyos fokig – különc tagja. Ők még Halmiban laktak, egy kisközségben Ugocsa megyében. De az még az alföldies részhez tartozik…

KL: – A Tücsökzenéből is ismert.

NNÁ: – Halmi?

KL: – Igen.

NNÁ: – Hol van a Tücsökzenében?

KL: – Szabó Lőrinc egyik rokona Halmiból jön.

NNÁ: – Jé, de érdekes, most ez nem ugrik be nekem… Szóval Halmi kisközség volt, határában szőlődombokkal. Ott volt szőleje a nagyapámnak, meg földje, az ügyvédségén kívül. Elég jómódú ember volt. Azonkívül akadt néhány hobbija, ma így hívjuk ezt. Rendkívül tevékeny volt, afféle magyar viktoriánus, a bankalapítástól kezdve a különféle társadalmi funkciókon át mindenfélével foglalkozott, nagymértékben pedig utazással. Imádott utazni. Például Egyiptomba is elutazott, ami az első világháború előtt egy vidéki magyar ügyvédtől eléggé szokatlan vállalkozás. Járt Jeruzsálemben, járt Angliában. Például – a családi anekdota szerint – a nagy családi asztalnál ülve egyik utazását a következőképpen jelentette be: „Na, gyerekeim, most elutazom Dániába.” Erre megkérdezte valaki: „De hát, apa, mért épp Dániába?” „Azért, mert ott még nem voltam” – mondta ő, és el is ment Dániába. Rendszerint a hóna alá vette valamelyik gyerekét vagy unokáját, velük együtt utazott. Volt benne valami nyugtalanság, kíváncsiság a világra. Most került elő családi létem egyik főalakjának, bűbájos csongrádi unokanővéremnek padlásáról egy kis fa gyertyatartó meg egy faragott serlegecske, amit nagyapám Jeruzsálemből hozott.

KL: – Most hallottuk, hogy hogyan született az ember. És miként született a költő?

NNÁ: – Erre már céloztam, amikor elprodukáltam gyerekversi-bersikémet. Bár az ilyesmit nem kell túlságosan komolyan venni. Minden gyerek ír verset, illetőleg csinál verset. Ez az első nagy verscsinálási korszak, a gyerekkor (a második a kamaszkor). Nyújtsa fel az ujját, aki soha életében nem írt egyetlen verset sem. Ez még semmit sem jelent, inkább csak azt lehetne mondani: költő az, aki nem hagyja abba a versírást. Nem hagytam abba én sem, folyamatosan írtam verseket. Nem emlékszem, hogy valaha is ne írtam volna, nincs tudatom vers nélkül. És ezek a versek már gyermekkoromban is meg-megjelengettek gyereklapokban. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy mi volt az első publikációm. Erre nehezen tudok válaszolni. Azt szoktam mondani rendszerint, hogy a Mi Utunk című református diáklapban jelentem meg. De most utánagondolva a dolognak, rájöttem, hogy megjelentem én másutt is, mégpedig a Cimbora című lapban. A Cimborát Benedek Elek szerkesztette Erdélyben, és mi azt járattuk. Hiába könyörögtem a szüleimnek, a húgommal együtt, hogy járassuk a Tündérvásár című gyereklapot, ami az Új Időknek volt a gyerekmelléklete; ők ezt megtagadták – egyébként nagyon okosan. A Cimbora szerény kiállítású kis lap volt, összehasonlíthatatlanul magasabb szintű és értékesebb, mint az a színesebb, érdekesebb Tündérvásár, amire én azért vágytam, és szerettem volna azt is. Úgy emlékszem – sőt biztos vagyok benne –, hogy a Cimborában is megjelentem gyerekverssel. A laphoz egyébként más is fűz. Voltak ugyanis rejtvények ott, micsoda rejtvények! Egy ilyen rejtvényt megfejtettem és beküldtem. Ennek óriási következményei voltak, mert nyertem vele. Életemben először és utoljára nyertem bármiféle pályázaton vagy rejtvénnyel kapcsolatban, nem is beszélve sorsjegyekről és kölcsönökről. De ott nyertem valamit, méghozzá egy gyerekfolyóiratnak az egyévi előfizetését. Az volt a címe, hogy Vasárnapi Könyv, de nem könyv volt, hanem folyóirat. Körülbelül olyasféle, mintha az Élet és Tudománynak a gyerekkiadása lenne, tehát egy természettudományokra profilírozott gyerekfolyóiratocska, nagyon szerény kiállítású, csúnya nyomású kis képekkel. Imádtam ezt a folyóiratot. Hetente egyszer jött, az első betűtől az utolsóig kiolvastam. Volt ott, kérem, minden: az ősember, meg a mamut, meg csillagok, meg vitorlás hajók. Hozzáfűzött a folyóirathoz az a hallatlan büszkeség, hogy ezt én nyertem! De maga a folyóirat is nagyon lekötött. Különösen gyönyörűnek találtam a naprendszernek benne található leírását. Korán megtanultam, hogy Merkur, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz. Igen ám, de a Plutót később fedezték fel! Amikor elmesélték nekem, még gyerekkoromban, hogy de hiszen fölfedeztek még egy bolygót, és azt úgy hívják, hogy Plutó – akkor a végletekig el voltam ragadtatva. És miután több ízben lerajzoltam a naprendszert, mondjuk talán nem egészen megfelelő vetületben, de szép színesen, most nagy büszkén belerajzoltam a Plutót is, egy nyilat alkalmaztam hozzá, és nagybetűkkel mellé írtam, hogy: új. Új volt a Plutó. Természetesen komolyan venni ezeket az érdeklődéseket nem kell, ez mesevilág volt, amiben a bolygók éppúgy szerepeltek, mint Mackó Mukik és nyulak, és babák, és ólomkatonák, és vadhattyúk.

KL: – Ezek hány éves kora táján…?

NNÁ: – Elemista voltam. Úgy gondolom, hogy nem elsős, tehát úgy datálom, hogy 9-10 éves koromban.

KL: – Most elemit említett. Hova járt elemi iskolába?

NNÁ: – A Bartók Béla útra. Akkor Horthy Miklós útra. Elég nagy iskola volt, fölfelé nyúlt egészen a Mányoki útig. Jól éreztem magam ott, kellemes volt. De a nagy iskolai élményeim később jöttek.

KL: – Hol laktak ekkoriban?

NNÁ: – Miután a szüleim kijöttek a vagonból, mert egy ideig vagonban laktak…

KL: – Maga hol született helyileg?

NNÁ: – Egy klinikán születtem, várjon csak, hol is születtem? A Bakáts téri klinikán születtem, ennek semmi köze nincs a lakhelyünkhöz. Egy ideig Pesten is laktunk, de arra csak homályosan emlékezem, az lehetett olyan hároméves koromban. Aztán még előbb a Császár fürdőben, mert ott is voltak kiadó szobák. Szóval ez azt jelenti, hogy hányódtak-vetődtek a szüleim a rendkívül nehéz pénzügyi és lakáskörülmények között, majd aztán, nagy nehezen megkapaszkodtak Budán, a Bertalan Lajos utcában, amely a Bartók Béla útról visz le a Duna-part felé.

KL: – A Gárdonyi-szobornál.

NNÁ: – Ott, a Gárdonyi-szobornál. Ott a sarkon volt egy mozi, a Nap mozi. Gyerekkori moziemlékeim oda fűződnek. Csodálatos mozi volt, mindenki tökmagot, napraforgómagot rágott, és ordítozták az amerikai film közben, hogy: húzz be neki, George! Szép magyarosan ejtve a szót: Ge-or-ge. Feliratos filmek voltak. Laktunk tehát a Bertalan utcában, aztán később a Tarcali utcában, ami a Villányi útnak egy mellékutcája, majd visszajöttünk magára a Bartók Béla útra, a Bartók Béla út 28-ba, itt laktunk majdnem 20 évig. Ja igen, most… mit is beszéltünk? Hogy gyerekkori olvasmányok…

KL: – Publikációk…

NNÁ: – Publikációk. A publikációkkal végeztem, annak ellenére, hogy nem végeztem velük, mert a Mi Utunkban gimnazista korom végéig mindig meg-megjelengettem.

KL: – És a gyerekkori olvasmányok… Mi volt igazán nagy hatással?

NNÁ: – Sok minden. De azért meg tudom nevezni azt a párat, ami döntő volt. Ez csöppet sem eredeti. Minden gyerek az én nemzedékemből ugyanezt meséli. Mindenekelőtt Verne. Ha jól emlékszem, nyolcéves koromban olvastam először Verne-könyvet. Addig csak mesekönyvet. Ez a Kétévi vakáció volt. Elsöprő élmény ez, több ízben megírtam, mumpsszal kapcsolatban; attól kezdve faltam Vernét. Valamivel később elkezdtem May Károlyt, azt is faltam. May Károly és Verne vett rá engem arra, amire soha többé más olvasmány életemben nem, hogy reggel 6-kor, usque 5-kor fölkeljek, és az iskola előtt olvassam még a könyvet. Ez többé nem fordult elő. Mindig nehéz kelő voltam, utáltam fölkelni. Ott volt aztán hamar, olyan 10-11-12 éves koromban, Jókai és Mikszáth. Szerencsére ez a szüleimnek megvolt, nem a teljes sorozat, de elég bőséges sorozat, az a bizonyos centenáriumi Jókai, a piros-arany, meg a szürke-arany Mikszáth. Ezeket elölről-hátulról kiolvastam. Bevallom, hogy még ma is, ha nyaralni megyek Szigligetre, rendszerint Jókait vagy Mikszáthot veszek ki a könyvtárból. Aranyalapom Jókai és Mikszáth, életem fundamentuma. Beszéltünk róla, hogy milyen történelmi korok állnak közel hozzám. Magyar szabadságharc. Nem tehetek róla: magyar szabadságharc. És persze az első képet erről Jókaiból kaptam. Egyáltalán, Jókai történelmi érdeklődése, meg földrajzi érdeklődése, meg az egzotikumhoz való hajlama nagyon is szorosan kapcsolódott nálam a Verne-lázhoz. Mikszáth egy kicsit más volt, de ott is megtaláltam a magamét. Mondok valamit, ami talán furcsán hat. Rám stilisztikailag hatott Mikszáth. Tudom, hogy nem hiszi, de én mai napig is használom a mikszáthi stílusrétegeket, hogyha tanulmányt írok. Nem látszik. De én tudom belül, a szívem csücskében, hogy egy bizonyos fordulat vagy egy kézmozdulat titokban visszautal Mikszáthra. Mindenképpen vonzónak, egészségesnek tartom az ő közismert természetességét. Igen ám, de ezt a természetességet valami nagyon bonyolult tárgyra, nagyon elvont, fogalmi, intellektuális tárgyra alkalmazni – ebben érzek valami érdekeset.

KL: – És közben gimnáziumba került, és jön a Baár-Madas.

NNÁ: – És jön a Baár-Madas. Az iskola. Nekem olyan fontos volt az iskola az életemben, ez a református leánylíceum, mint a viktoriánus regényekben szokott lenni. Ott mindig megjegyzik, hogy X. meg Y. itt meg itt végezte iskoláit. Hát nekem nem ilyen társadalmias szempontból volt fontos; egzisztenciálisan volt fontos a Baár-Madas. Fél bennlakó voltam, ami annyit jelentett, hogy reggel 8-ra bementem az iskolába, és este 7-kor mentem haza, 3/4 8-ra, 8-ra hazaértem. Életemnek döntő részét az iskolában töltöttem, illetőleg az internátusban. Itt tartok a kezemben egy emlékkönyvet, amit a negyvenéves érettségi találkozónk emlékére adtunk ki, 1939-ben érettségizett osztálytársak. Mutatja a kis füzet, hogy nemcsak én, hanem mások is eléggé szorosan kapcsolódtak a Baár-Madashoz. Kiváló iskola volt. Nekem döntő már csak azért is, mert Áprily Lajos volt az igazgató. Erről nem akarok túl sokat mondani, hiszen több ízben megírtam. Áprily volt az első költő, akivel életemben találkoztam, és minthogy már amúgy is volt versírói indíttatásom, az ő személye bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy ne hagyjam abba – ahogy említettem –, ne hagyjam abba a versírást. Fontos volt az önképzőkör, fontosak voltak a tanárok. Nemcsak Áprily határozta meg a Baár-Madas légkörét és arculatát, hanem a kitűnő tanári kar is. Például a magyartanárom. Papi Biró Izabellának hívták, nagyon sokat köszönhetek neki. Meghalt már szegény. Nem volt különösen jó tanár, magunk közt szólva. Utólag, mint tanár, ezt megállapíthatom.

KL: – Nyolc évig ő volt a tanára?

NNÁ: – Nem egészen – ezt hadd vessem közbe –, tudniillik osztályt ugrottam. II. gimnáziumból mentem IV.-be úgy, hogy nyáron elvégeztem a III.-at, és ősszel vizsgáztam. A tanárok ugyanis közölték a szüleimmel, hogy nyugtalanítom az osztályt, mert egyáltalán nem figyelek, mert firkálok, mert ásítozom – valamit csinálni kell ezzel a gyerekkel. Legjobb lesz, ha osztályt ugrom. Jó ötlet volt, mert így egész életemben egy évvel fiatalabbnak éreztem magamat. Ettől az osztályugrástól számítva volt Iza néni a magyartanárom. Az volt a módszere, hogy fent ült a katedrán, feleltetett két-három gyereket, azután továbbra is fent ülve, egyvégtében előadta az anyagot, amit mi jegyeztünk. Ez nem volt az a módszer, ami különösebben felcsigázta volna az osztályt. Magam is kezdetben, őszintén szólva, untam. Míg egyszer, szerencsémre, valahogy figyelni kezdtem arra, amit mondott. Tudja, a figyelemnek különböző rétegei vannak. Egy olyan élesebb figyelemsávval rákapcsolódtam arra, amit beszélt, és akkor egyszerre csak rájöttem, hogy hallatlanul érdekes. Tudniillik Iza néni nem a könyvet tanította. A könyv egy szabványos – nem rossz, nem jó – iskolakönyv volt. Ő viszont elmondta a maga véleményét, a maga tapasztalatát az egész magyar irodalomról. Erre nézve csak egy-két dolgot említek. Adytól a mi iskolakönyvünkben egyetlenegy szál vers volt, az, hogy: Én kifelé megyek. Ezzel szemben Iza néni órák hosszú során át tanította Adyt úgy, hogy végül három érettségi tételünk volt csak Adyból. Nézze, ez ma semmit sem jelent, de ez 1939-ben történt, amikor Ady vitatéma volt, az iskoláskönyvekig is csak úgy szivárgott le, egyetlen verssel, ahogy említettem. Nekünk viszont külön tételként szerepelt a Nyugat minden nagy írója: Móricz, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi stb. stb. Mondom, pedagógiailag nem a legszerencsésebb módon, de annak, akit érdekel az irodalom, nagy szerencséjére, teljesen új anyagot adott le a mi tanárnőnk. Sőt a fiatalabb élő irodalomról is beszélt. Például az erdélyi írókat, a népi írókat külön tárgyalta. Úgyhogy én már középiskolás koromtól fogva ismertem őket.

Nem is beszélve arról, hogy az Áprily vezette Baár-Madas igenis tartott kapcsolatot az akkori szellemi élettel. Áprily kezdeményezte az úgynevezett Baár-Madas-napokat. Ma mindenütt vannak különféle napok, kecskeméti napok meg siklósi várjátékok, effélék. Nos, ő év végén Baár-Madas-napokat tartott, amelyek során volt egy nagy tornaünnepély, műsor, színielőadás és a többi. Meghívták erre a szülőket meg más érdeklődőket, hiszen ez mintegy az iskola évi bemutatása volt. Na most, mi minden volt ott? A kórus. Amikor a kórus némely Kodály-műveket adott elő, akkor Áprily meghívta magát Kodály Zoltánt, és ő tett megjegyzéseket a kórus munkájára. Vagy amikor Csiky Gergelynek ezt az örökzöld Nagymamáját adtuk elő, akkor bejött Márkus Emília, és ő okított minket, egyszerűen azért, mert az unokája, Nizsinszky Tamara az osztálytársunk volt. Azután Áprily meghívta barátait, az erdélyi írókat. Nemcsak úgy, hogy előadásokat tartottak nekünk Remenyik, Tamási Áron, Nyirő József és sokan mások is, hanem teadélutánokon összehozta velük a nagyobb lányokat, a VII–VIII.-osokat, 17-18 éveseket. Mi szépen leültünk, és irodalmi társalgást folytattunk a jelen lévő nagy emberekkel. Nem csoda tehát, hogy a magyartanár is kitűnő volt, élesen érdeklődő – egyébként a magyar irodalom múltja is mélyen érintette. Hogy egyebet ne mondjak – mint utólag rájöttem – Vörösmartyt a két Babits-tanulmány alapján tanította. Mikor valamivel később elolvastam a két Babits-tanulmányt, az ifjú Vörösmartyt és a férfi Vörösmartyt, akkor ébredtem rá, hogy hohó! Iza néni nagyjából ezen az alapon tanította Vörösmartyt. Hát azért az gyönyörű dolog volt, megint csak azt mondom: 38-ban, 39-ben.

De a többi tanár is kitett magáért. Az osztályfőnöknőnk, Korondyné Bodolay Erzsébet, ő is meghalt már. Na látja, az kiváló tanár volt a szónak pedagógiai értelmében. Ott nem lehetett lazsálni.

KL: – Milyen szakos volt?

NNÁ: – Német–francia. Tőle hallottunk először Proustról, mert akkor jelent meg Gyergyai Albertnek az új Proust-fordítása. Mondom, Erzsébet szigorú tanár volt, ott nem lehetett sokat ugrálni, de azért néha mégiscsak ugráltunk. Például többször is színdarabot adtunk elő egy-egy óra helyett, és ahogy a gyerekek szokták, rendkívül boldogok voltunk, hogy így kitoltunk a tanárral. Ő azonban nem mutatta a bosszúság jelét afölött, hogy hónapok óta készülünk például a Cyrano francia előadására. A Cyrano különben elég nevezetes dolog volt. Hanyadikosok is voltunk? VII.-esek vagy VIII.-osok, most már nem tudom. Természetesen a katedra volt az erkély, amely alatt Cyrano szerelmet vall, jelmezeket készítettünk, főleg papírból, és én, mivel én voltam Cyrano, lelkiismeretesen beszereztem egy papírmasé orrot, és ügyesen fölraktam. De mikor megláttak benne a lányok, közfelkiáltással leszavazták. Kijelentették: az teljesen lehetetlen, hogy te ilyen orral légy Cyrano, mert az egész nevetségbe fullad. Olyan ronda vagy, hogy az elképzelhetetlen. Minek következtében saját, nem túlzottan hatalmas orrommal játszottam végig a Cyranót, de ezen senki sem botránkozott meg. És a többi tanár: Papp Margit néni hogy segített nekem algebrában! Tóth Klári, Glatz Ilona, Ravasz Boriska, a későbbi Bibó Istvánné.

Volt sok látogatónk is, néha elég különösek. Látogatta az iskolát Auguszta főhercegnő; ő mindig, minden iskolát látogatott. Róla illetlen anekdoták keringtek az iskolában; lehet, hogy teljesen alaptalanul. Mikor jött – kicsi, kövér öregasszony –, cserkészruhában álltunk sorfalat a folyosókon. Látogatónk volt egy oxfordi futballista-pap is. Ezt úgy kell érteni, hogy eredetileg profi labdarúgó volt, aztán egy pillanatban megtért, hívő lett. Bejött közénk ez a fiatalember, angolul prédikált, ezt nem értettük. De azt rögtön megértettük, hogy egy dalt akar tanítani nekünk. Meg is tanultuk mindjárt, olyan könnyű volt, olyan természetes, vele fújta az egész iskola: Come in my heart, o Jesus. – Jöttek franciák, németek, csináltak velünk lélektani tesztet, extra mozgásművészetet, fejenállást, borsószámlálást, mindig volt valami szenzáció.

Ez a nagyon szerencsés környezet, amely tanárokból, diákokból és más, meghatározhatatlan szellemi összetevőkből, atmoszférából állott, hozta létre talán bennem azt a kicsit furcsa pedagógiai optimizmust, amely tanárokban különben nem nagyon található. Mind a mai napig hajlamos vagyok jobban hinni a pedagógiában, mint általában az emberek hisznek benne. Egyébként másféle optimizmussal is ellátott engem ez a környezet. Túlságosan jó világ volt ez, amely sajnos azt indukálta bennem és sokakban, hogy tulajdonképpen ez a világ kicsinyített mása. De nem az volt. Nem az volt. Szó sem volt róla. Soha többé nem volt Baár-Madas az életemben. Nagyszerű volt, és egy kicsit félrevezető. Igaz, ezt a félrevezetést mégsem bánom.

KL: – Végső soron maradt egy mérték.

NNÁ: – Maradt egy mérték. De túlságosan is magas mérték. Ne felejtse el, hogy mind szellemileg, mind, hogy úgy mondjam, morálisan ez az iskola nagyon magas szintű volt. Még a gyerekek, a lányok is, ez a kis mikrovilág, amiről azt lehet mondani, hogy egy elit lányiskola. Ezért utólag sok szemrehányás érte. Mert társadalmilag is elitiskola volt, gazdag, előkelő családok lányai jártak oda. Én magam ott a szerény középosztályhoz tartoztam. De hát ez a szemrehányás egy kicsit történelmietlen. Volt ilyen iskola. Talán az volna megoldás, hogy mindenkinek legyen ilyen iskolája. Vagy ez is túlzott optimizmus?

KL: – Említette az önképzőkört. Tulajdonképpen ez hatással volt költői fejlődésére vagy hivatástudata kialakulására?

NNÁ: – Igen, kétségtelenül. Állandóan szerepeltem az önképzőkörben. Életem fájdalma, hogy sose lettem önképzőköri elnök, mégpedig azért, mert volt A és B osztály, az évenként felváltva adta az elnököt, és amikor VIII.-os voltam, akkor a másik osztályból jött az elnök. Na de hát mindez…

KL: – Ki volt az elnök?

NNÁ: – Manninger Olga… egy Manninger nevű neves orvosprofesszornak a lánya. Nem is volt különösebben irodalmár. Egyébként be kell vallanom, hogy az önképzőköri választás, az nagyon izgalmas volt. Közelről kísérhettem szemmel, mivelhogy én leszek a titkár, az nem volt vitás. De hogy az A-ból ki lesz az elnök, az nagyon is vitás volt. Nagy, nagy korteskedések folytak. Ezt csak azért mondom, mert nagyon érdekes volt ennek az iskolának a belső élete, ami most úgy van elkönyvelve, hogy istenem, egy gondtalan lányiskolának a légköre. Is-is. Minden megvolt benne, ami később az életben, csak egy kicsit túl jó, túl magas vetületben. Oda tartozott ehhez a szerencsés keverékhez a növendékek sora is. A nagy kamaszkori barátságaim oda tartoznak. Megemlítem két barátnőmet: Porgesz Borbálát, aki később meghalt Auschwitzban, írtam róla egy hosszú verset, mint tudja. És megemlítem Hrabovszky Annát, aki mind a mai napig is a legrégebbi és egyik legközelebbi barátnőm. Hárman voltunk jóban: azok a nagy-nagy kamaszkori lelki beszélgetések, amiket semmi sem pótol. De voltak nekem távolabbi barátaim is. Az internátus megint külön kör volt. Voltak sportbarátaim – nagy sportélet volt a Baár-Madasban –, rejtvényfejtő barátaim, színjátszó barátaim, mert a színjátszás, az nagyon divatos volt, már Csiky Gergelyt említettem. De az internátus is minduntalan rendezett külön Mikulás-esteket, meg karácsonyi délutánokat, meg farsangi jelmezek felvonulását stb. Épp a napokban jutott eszembe életem legjobb farsangi jelmeze. Találtam ugyanis a Baár-Madas pincéjében – mert mi ott mindent felkutattunk, ugye, afféle kíváncsi lányok módjára –, megtaláltam egy földgömbnek a vázát. Drótváz volt ez, amiről lekopott a ráillesztett papírmasé; nem volt más, mint egy óriási drótváz gömb. Na hát azt én megnyújtottam, elliptoiddá formáltam, majd elég durva módon fehér csomagolópapírral bevontam, és ráírtam, hogy „Kolumbusz tojása”. Aztán alulról belebújtam, merthogy bele lehetett bújni. Egy járó tojás. Így nyertem is a versenyen.

KL: – A műfordító Nemes Nagy Ágnes hogyan kapcsolódik vagy kapcsolódott a Baár-Madashoz?

NNÁ: – Ez nagyon jó kérdés. Valóban, már akkor elkezdtem fordítani, mivel láttam már az irodalomban, hogy a fordítás csodálatos dolog minálunk, magyaroknál. A legelső, amivel megpróbálkoztam, csekélység: Horatiusnak a Maecenas atavis kezdetű (első könyv első) ódája; hát persze belebuktam. Szamárság volt, de azért megmutattam Áprilynak. Egy-két Verlaine-t is lefordítottam, igen rosszul, küzdve a versmértékkel, meg egy-két németet, Heinét, ilyesmiket. Szóval belekaptam ebbe is. Kezdettől fogva ambícióm volt a fordítás, későbbi szerencsémre. Na most visszakanyarodom a szellemi fejlődésre, annak a fokozataira (amelyekből egy volt a fordítás is). Áprily elsöprő hatást gyakorolt rám, kamaszkorom során mérhetetlen tömegű Áprily-verset írtam. De voltak ott egyéb hatások is. Ilyesfélét tudok említeni: ez a mi magyartanárunk minden évben egyszer nagyon okosan – föladta azt a dolgozattémát, hogy: legkedvesebb íróm. Ennél jobb dolgozattémát nem tudok kitalálni, kitűnően le lehet mérni vele évről évre a gyerekek szellemi érdeklődését. Magam is minden évben föladtam minden osztályomnak később, amikor tanár lettem. Emlékszem, tizennégy éves koromban például két íróról szólt a dolgozatom. Kijelentettem, hogy legkedvesebb íróm Dosztojevszkij és Harsányi Zsolt. Jellemzőnek találom a vad érdeklődésnek és a szamárságnak ezt a tipikus vegyülékét. Ahogy a jót véletlenül észreveszi a fejlődő gyerek, és biztos mozdulattal mellé állítja a korszak magyar bestsellerét, Harsányi Zsoltot. Azután, talán VI.-os koromban, olyan tizenöt évesen, legkedvesebb íróm Áprily volt. Akkor már neki mertem fogni, és írtam egy dolgozatot Áprilyról. A rákövetkező évben legkedvesebb íróm Babits Mihály volt. Ezt megint jellemzőnek tartom, akkor léptem át egy küszöbön. Babits, az már teljesen önálló választás volt. Akkor én már rákaptam Babitsra. Közben – ezt ne felejtsük el – volt egy heves Ady-lázam; úgy kezdődött a Nyugathoz való kapcsolódásom. Az olyan viharjellegű volt, nagyon gyors, nagyon lázas, és aránylag hamar véget ért. Azután következett Babits és a többi, akiket ugyancsak nagyon szerettem.

KL: – Személyesen találkozott Babitscsal?

NNÁ: – Soha, még csak nem is láttam. Ez életem nagy fájdalma. Olyan kevés választott el attól, hogy legalább lássam. De ne felejtse el, hogy 39-ig internista voltam, reggeltől estig ott ültem a Baár-Madasban, nem nagyon mehettem ide-oda. Utána pedig, mikor egyetemre kerültem, ő már súlyos beteg volt, ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. – Belefogtam tehát a Nyugatba, a nagy Nyugat-nemzedékbe, azt megettem. Az is az aranyalapjaim közé tartozik. Bár nehogy azt higgye (magának ugyan fölösleges mondanom), mégis fölemelem óvó mutatóujjamat: nehogy azt higgye, hogy azok akkor klasszikusok voltak! 45-ben, mikor elkezdődött a közoktatás átszervezése, az volt a nagy pláne, hogy be az iskolába a Nyugat-nemzedékkel. Volt Ady-divat. Szavalták a két háború közt, egyébként elég rosszul – néhány fontos kivétellel – és elég színpadias módon a Zeneakadémia kisteremében meg itt meg ott. De változatlanul nagy ellenzéke volt, és változatlanul nem akarták bevenni abba a Pantheonba, ahol természetesen vannak jelen a magyar klasszikusok. A többieknek egy része pedig élt, ezt se szabad elfelejteni. Babits Mihály élt, és Kosztolányi vagy Karinthy az én iskoláskorom alatt haltak meg. Ami a még újabb irodalmat illeti, azt én olyan 16–17 évesen (ugye 17 évesen érettségiztem) kaptam meg, méghozzá az én nemzedékemnek egy igen fontos antológiája alapján. A Vajthó-féle antológiára gondolok. Mi is volt a címe? Új magyar költők. Sajnos, nincs meg a példányom, elvitte a háború. Az egy új világ volt megint. Egy óriási ajtónyitás József Attilától Dsida Jenőig, Rónay Györgytől Weöres Sándorig, Jékely Zoltánig – persze Jékelyt ismertük külön, mert hiszen Áprily fia volt. Az Éjszakák című kötetét köröztük a Baár-Madasban, de amúgy is megvolt nekem. Vajthó végtelenül sokat jelentett nekünk, egy csomó nevet dobott be a tudatunkba, sőt egy csomó profilt is. És ronggyá olvastam a Vajthót.

KL: – Rajzok is voltak benne.

NNÁ: – Rajz? Nem volt.

KL: – Nem volt? Akkor én egy korábbi Vajthó-antológiára gondolok, az 1930-as kiadású Mai Magyar Múzsára.

NNÁ: – Nem volt rajz. Egy kicsit életrajz volt, hogy ki kicsoda, Szemlér Ferenc erdélyi költő stb. stb. És azt kell mondanom, hogy igen kevés kivétellel tartós nevek voltak benne, ami utólag visszatekintve valóságos csoda. Hát hiszen hány évesek voltak akkor ezek a költők? Főleg huszonévesek. Az akkori legfiatalabbak közül válogatott az antológia. Tehát még velük is a Baár-Madasban találkoztam. Az igaz, hogy már nem a tanárok sugallatára, ez már néhányunknak az érdeklődési körébe vágott.

KL: – Az újakat említette, de van egy költő, aki végigkíséri költészetét, és tulajdonképpen szinte majdnem minden verse alatt ott hallom a zenéjét: Arany János. Hogyan vált ennyire vérévé?

NNÁ: – Hát… nem tudok erre dátumot mondani. Arany mindig is nagyon közel állt hozzám. Iskolai élmények alapján is, mert, mint látja, én véletlenül azokhoz a szerencsésekhez tartozom, akikben nem ellenállást keltett az iskola, ellenkezőleg, indíttatást jelentett; elhittem, amit ott mondtak. Ez nagyon szerencsés állapot, nem jut ki mindenkinek. Megtanultuk az iskolában, hogy Arany János nagy költő. És én ezt személyesen tapasztaltam. Természetesen mindig hidegen hagyott a, mondjuk, az epikai része a művének. Ezzel szemben végtelenül közel állt hozzám a szava. Azok a szavak, amiket ő választ ki, és amiket ő kever úgy össze a saját vérsejtjeivel, hogy azok nem lehetnek mások, mint Arany János szavai. A szervességét szerettem. Ugyanakkor a szobrászi mivoltát. Arany szerves szobor. De ha olyan költőkről beszélünk, akik végigkísérik az életemet, még valakit meg kell említenem: Rilkét. Még Rilkével is a Baár-Madasban találkoztam, persze, inkább csak a nevével. És csodálatosképpen, szerencsémre, kezembe került a Buch der Bilder. Vagyis bizonyos értelemben Rilkének a közepét kezdtem el olvasni, és onnan terjeszkedtem az életműben előrefelé és hátrafelé. A Buch der Bilder elsöprően hatott rám. Egy éjszaka kiolvastam, bár ostobaság ilyesmit mondani egy német verseskönyvről, de lázasan olvastam napokig, míg a végére nem jutottam. Nagyon sok mindent nem értettem, egyszerűen nyelvi gyöngeségből, meg Rilke különben sem könnyű.

KL: – Milyen fokon tanulták meg a nyelveket?

NNÁ: – Úgy, hogy komoly alapokat kaptunk. Én a kenyeremet köszönhetem annak, hogy a Baár-Madasba jártam. Ott egyrészt az iskolában, másrészt az internátusban, Schwesterek és Mademoiselle-ek és nyelvórák segítségével annyira beletanultam a nyelvekbe, hogy egy bizonyos korszakban, amikor csak fordítanom volt lehetséges, ez elégséges volt arra, hogy nekivághassak. Nyelvtani alapot és bizonyos fokig beszédalapot is kaptunk. Egyébként sose voltam nyelvtehetség. Keményen megdolgoztam minden szóért.

KL: – Különben egyetemen milyen szakon végzett?

NNÁ: – Magyar–latin–művészettörténet.

KL: – Akkor nem modern nyelv.

NNÁ: – Nem modern nyelv. Annak is megvan a maga oka. Sajnos a drága Iza néni miatt mentem latin szakra, mert ő is latin szakos volt. Nagy szamárság volt tőlem. Mi tudniillik nem tanultunk latint, mert hiszen még líceum voltunk, csak különórában. Ez mindig hatodik vagy hetedik óra volt, és csupán a felső négy gimnáziumban. Mikor följöttem az egyetemre, kisült, hogy mindenki jobban tud latinul, mint én. Valahogy átevickéltem az egyetemen ezt a latin szakot, de soha életemben nem tanultam meg úgy latinul, mint akik azt nyolc gimnáziumon át rendesen, alaposan a fejükbe tömték.

KL: – Akkor a modern nyelvek ismerete tényleg innen ered.

NNÁ: – A modern nyelvek innen… De minduntalan el is vesztettem a nyelvkészséget, mert hosszú korszakokon át nem volt módomban gyakorolni. Csak passzívan, a műfordításban.

Talán áttérek az egyetemi éveimre. Mondom, magyar–latin–művészettörténet szakos voltam. Az egyetemről egyáltalán nem tudok olyan jókat mondani, mint a középiskoláról. Engem a középiskola nevelt, és utána az egyetemre kerülni annyit jelentett, hogy egy hatalmas szellemi és lelki sivárságba pottyantam bele. Főleg azért, mert én azt képzeltem azzal a csacska fejemmel, hogy az egyetemen irodalomról lesz szó. Hát sok mindenről volt szó, de irodalomról nem. Irodalomtudományról vagy irodalomtörténetről igen. Ennek egyes részei le is nyűgöztek, mivelhogy a professzorom Horváth János volt. Őt hallgattam négy éven át, és nagyon szerettem. Hát ki ne szerette volna Horváth Jánost? Nem volt közvetlen tanár, nehogy azt képzeljük. Nem abban volt az ő vonzóereje, hogy a diákokkal vegyült volna, vagy behívta volna őket magához, amit más tanár meg-megtett. Hanem az intenzív jóindulatában. Nála nem lehetett megbukni. Ha csak egy mód volt rá, akkor úgyis jelest adott, mert nem érdekelte őt az, hogy a diákokat abajgassa. Másodszor, az intenzív figyelmében. Tudományos munkája mellett igenis időt szakított magának arra, hogy figyelje a növendékeit, hogy foglalkozzék velük. Horváth Jánosnak én személy szerint is sokat köszönhetek, figyelemmel kísérte későbbi publikációimat, egy ösztöndíj alkalmával kitűnő véleményt adott rólam stb. Vele kapcsolatban megemlítem még a disszertációmat, amiből igazi disszertáció sohasem lett. Amikor szakdolgozati témát kellett választani, akkor én Babitsot kértem Horváth Jánostól. Azt mondta, hogy az nem lehet, mert élő emberből nem lehet szakdolgozatot írni. A kérdést az döntötte el, hogy Babits meghalt. Így már lehetett szakdolgozatot írni róla. Később ebből csináltam a disszertációmat is, a doktori szóbelit azonban a történelem elsodorta. Az írásbeli részét elfogadták, szóbelire 44 végén nem került sor. A disszertáció címe egyébként az volt, hogy A fiatal Babits költői nyelve. Afféle stilisztikai, nyelvesztétikai micsodát csináltam belőle. Amit Horváth János igazán szépen véleményezett, bár gondolom, különösebben nem állt hozzá közel sem a téma – Babits –, sem pedig a megközelítési mód. Szóval Horváth Jánost szerettem, tanultam tőle, az emberi magatartásából is, mert az is kitűnő volt azokban a nehéz években. Második szakom, mondom, a latin volt, ott Huszti volt a professzorom, latintudásomhoz képest igazán méltányos volt hozzám. Művészettörténet – az inkább csak bokréta volt a kalapom mellett. Gerevich volt a professzor. Ezt szerettem, mindig is érintett a képzőművészet. Mégis, az egyetemen, mivel teljességgel hiányzott az élő vagy az engem közelebbről érdeklő, irodalomra szóló indíttatás, azt kell mondanom, hogy autodidaktává lettem, ami a szellemi arcom formálását illeti. Azt olvastam, ami személyesen érdekelt. Mindenekelőtt a Nyugat nagy nemzedékét, most már nemcsak a költőket, hanem – bőven – az esszéket. Természetesen regényeket is, az összes Móricz-regényt és minden egyebet, ez magától értetődik. De például a Babits-esszé akkor vált olyan fontossá nekem. Nagyon fontossá vált a fiatalabb esszéirodalom is, Szerb Antal, Halász Gábor; az egyetemen erről nem volt szó. Velük később meg is ismerkedtem személyesen, még az egyetemi éveim alatt. Akkor jött be nekem a Nyugat második nemzedéke is. Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Cs. Szabó, Illés Endre. József Attila nevét, néhány versét már ismertem gimnazista koromban, de hogy rájöjjek, kicsoda József Attila, és közel is kerüljön hozzám, ahhoz a kora egyetemi éveimnek kellett elkövetkezniük.

KL: – József Attila melyik korszakán keresztül vagy melyik versén keresztül?

NNÁ: – Várjon csak… Egy töredéke volt, amit először megjegyeztem. „Pókhálót fog kicsi ráncos kezével, s úntan legyint a lomb.” Senki se ismeri. Az a fontos, hogy a lomb legyint kicsi, ráncos kezével. Biztos megvan valahol a töredékekben. Egy másik verse viszont eltaszított, mert nem ellenállás nélkül fogadtam be József Attilát. Az, hogy „Bogár lépjen nyitott szemedre”. Hátrahőköltem, megdöbbentem. Tudniillik annyira már voltam költő, ha nem is írtam még igazi verseket, hogy ezt csakugyan elképzeljem. „Bogár lépjen nyitott szemedre” – ezt szóról szóra vettem, ahogy kell is a verseket, és elrémített érzékletes borzalma. Ebből a visszataszító érzésből és vonzásból alakult ki aztán az a tény, hogy József Attila rendkívül közel került hozzám. Mert Babits után, hogy úgy mondjam, sorrendben József Attila volt az a költő, aki nagyon fontossá vált nekem. A Rilke-élményt már említettem, az tovább folytatódott és fokozódott, azonkívül bejöttek a franciák. Elsősorban Baudelaire és Verlaine – ezeket franciául is olvastam, baktatva a sorok között. Baudelaire-t még lehetett olvasni, de már Rimbaud-t nem nagyon. Inkább fordításban olvastam hát, mert hála Istennek megvannak nagyszerű magyar fordításban. A világirodalom és világköltészet gyakorlatilag került közel hozzám, testközelbe, amikor Szerb Antalnak segítettem a 100 vers összeállításában. Ő tudniillik akkor már munkaszolgálatos volt, gyakran kirángatták otthonról, és nemegyszer engem kért meg, hogy az egyetemen vagy bizonyos nagy könyvtárakban egyes idegen szövegeket keressek ki és írjak le neki. Mindez így együtt, kiegészült a folyóiratokkal. A Nyugattal és a Magyar Csillaggal. Mindenféle folyóiratot olvastam persze. Az Argonautákat, a Magyar Szemlét meg a Széphalom címűt, az Ezüstkort, a Szigetet, Kerényi Károly folyóiratát stb. stb. De legfőbb vezetőm mégiscsak a Nyugat és a Magyar Csillag volt. Nyugodtan merem állítani, hogy ezek vezettek engem autodidakta utamon afelé, amit végül kialakult irodalmi ízlésnek lehet nevezni. Ami az élő, folyton változó irodalomhoz kötött, azt főként ez a két folyóirat nyújtotta.

És azt is megértettem – bár erről már sok mindent mondtam –, hogy mit jelent ez a két folyóirat politikailag. Egyre evidensebb lett ez, közben ugyanis kitört a világháború. Kezdetben a háború hatása – hiszen Magyarország csak 41-ben lépett be – nem volt olyan erős, valamilyen elodázott, elfojtott félelemben éltünk. Ami nem azt jelenti, hogy nem jártunk táncolni és bálokba és színházba, ide-oda, hogy nem voltak ott a kedves fiúk, a táncosok és a beszélgetők, hogy nem éltük a magunk egyetemista diákéletét, de azért az egész meglehetősen felhős volt. Az egyetemen is kezdődtek a zsidóverések, kezdődtek különféle mozgalmak, turulisták, diákkörök, meg a baloldal is mozgolódott. Ebben még akkor, a szó szoros értelmében nem vettem részt, de tudomásul vettem. Tudtam, hogy mi hol van, milyen irányban, méghozzá legelsősorban, mint említettem, az irodalmon át, az irodalmi folyóiratok sugallatán át, a Nyugat és a Magyar Csillag intéseire. Nem szerettem a háborút. Erről már meséltem egypár dolgot, fölösleges újra elmondani. Közben tovább folyt az életem, egyetemi éveim végén férjhez mentem. Férjem katona volt, Lengyel Balázs. Ez különben úgy történt, hogy 1944. április 20-án tartottuk az esküvőnket, 21-én pedig írásbeli vizsgát tettem pedagógiából, amit egy bombatámadás szakított félbe. Mert akkor már sorozatosan jöttek a bombatámadások, ez volt az a bizonyos 44-es év, amikor aztán egészen közelre került a háború, amikor teljesen evidenssé vált, ami egyébként azelőtt is evidens volt, hogy mi nem normális életet élünk többé. Már azelőtt is elvitték az unokabátyáimat a Don-kanyarba, az egyik nagybátyám végigcsinálta az egészet, hazajött, elmesélte első kézből. Szóval tudtuk, kötöttük az érmelegítőt, a pulóvereket, jártunk légóra. Állandóan ment a háborús propaganda és ellenpropaganda (rejtett ellenpropaganda) az újságokban. De amikor mindennapi kenyerünkké vált a háború – az a 44-es év volt. És ezzel tulajdonképpen megint egy új korszak kezdődött az életemben. A férjhezmenetelem által megint megismerkedtem egy csomó íróval, előzőleg, mondom, már ismertem Szerb Antalt, Halász Gábort, még „önhatalmúlag”. Ismertem Áprilyt a véletlenből kifolyólag. Ekkor ismerkedtem meg, 44-ben, Örley Istvánnal, Ottlik Gézával. Fiatalabbak közül például Karinthy Ferenccel, Végh Györggyel, akik be-bejártak az egyetemre. Ott volt Boldizsár Iván, Cs. Szabót ismertem, Keresztury Dezsőt ismertem, ezeket az ismeretségeket úgy kell érteni, hogy én köszöntem nekik. Ők meg visszaköszöntek az egyetemista lánynak.

KL: – Ezek az ismeretségek már Balázs révén születtek, vagy még „önhatalmúlag” – ahogy mondta?

NNÁ: – Ezt nehéz szétválasztani. Tömegestül Balázs révén, minthogy ő, lévén négy évvel idősebb nálam, hamarabb belépett abba, ami az élő irodalom.

KL: – Ő a Márciusi Frontban is bent volt.

NNÁ: – A Márciusi Front. A politikai mozgolódások. Balázs mindebben benne volt; az összes népi írót ismerte, én is sokat. Tamási Áront például. De amikor valóban írókkal, az irodalmi élettel aktív összeköttetésbe kerültem, az tulajdonképpen a férjhezmenetelemmel járt együtt és a történelemmel. Egyszerre léptem át egy védett úrilányéletből a szélsőséges történelembe, és egy rejtett kriptoirodalmi érdeklődésből az irodalmi életbe. És ezt mind a 44-es év folyamán. Ekkor következett be az a korszak, amit már magának egyszer elmeséltem, úgyhogy nem térek ki rá, az iratlemásolások, az embermentések korszaka.

KL: – A nemzedéktársait már ismerte ekkor?

NNÁ: – Dehogy ismertem, hisz azért említettem meg azt a kettőt, akit már akkor ismertem: Karinthy Ferencet és Végh Györgyöt. Mi tulajdonképpen 45-ben ismerkedtünk meg, mi, akik nagyjából egykorúak voltunk, és akik majdan, később, az Újholdat alapítottuk. Írtam is persze akkoriban. Nem nagyon jelentem meg. Ebben a korszakban mindössze két bizonyítható publikációt tudok megemlíteni, az egyik az Új Időkben, a másik a Jelenkor című lapban. A Magyar Csillagnak – és pláne a Nyugatnak – nem is mertem kéziratot küldeni. Nem ítéltem olyannak a verseimet, hogy azok megjelenhessenek ott. És igazam is volt. Olyan versem, ami tényleg versnek nevezhető, tulajdonképpen csak 44-től született. Nem mintha apróságok vagy töredékek nem akadtak volna már előbb is. Ilyesféle töredékekre emlékszem ebből az időből: „Tank fut a rakparton, vagonokban a ló meg az ember, / Háború, háború, háború – mit vacakolsz szerelemmel?” Meg aztán volt egy másik kis töredékem, ami a kort jellemzi, és ami nekem azért kedves, mert később megtaláltam pontosan ugyanezt a motívumot Rilkében. Ez mindössze három sor, amennyire emlékszem rá. Az volt a címe a kis versnek, hogy Szent Kristóf. Emlékszik maga erre a legendára, nem?

KL: – A Kristóf történetre, igen.

NNÁ: – A Kristóf történet, igen, hogy éjszaka, viharban zörgetnek a révész Kristóf…

KL: – Igen, és akkor viszi át a kisgyereket.

NNÁ: – Viszi át a kisgyereket a vállán, és egyre súlyosabb, súlyosabb, és a másik parton kiderül, hogy a kis Jézust vitte. Azért védőszentje Kristóf az autósoknak még ma is.

KL: – Azért van a kocsimban is, Szántó Piroska festette.

NNÁ: – Na ugye. Az volt a címe a kis versikének. hogy Szent Kristóf. „Folyó, sötét éj, förgeteg, / bár átvihetném vállamon / aprócska üdvösségemet.” Majdnem szóról szóra megtalálható egy Rilkében is. Azt az életérzést, ami akkor bennem volt, a félelmet, a történelemét, a magánéletét együtt, ezekkel a töredékekkel tudnám jellemezni.

KL: – És írásban nem maradtak meg akkori versei?

NNÁ: – Dehogynem, van egy csomó. De azokat nem publikáltam.

KL: – Említette a Baár-Madas-i osztálytársnőit, barátnőit. Hogyan alakult a történetük ezekben az években?

NNÁ: – Említettem Borbálát. Borbáláról utólag kiderült, hogy kommunista volt. Ezt maga természetesnek tartja 1981-ben. Uram, az valósággal csodának számított, hogy én, az én társadalmi körülményeimmel, a Baár-Madas csipkefüggönyös ablakai mögött egy kommunistával találkozzam. Ilyen nincs is. Hogyha nem így lett volna, akkor nem lehetne elhinni. Persze én nem tudtam, a Panka barátnőm se tudta. Említettem, hogy hárman voltunk jóban: Borbála, Panka meg én. Nem tudtuk mi azt, hogy Borbála kommunista, talán nem is volt rögtön az.

KL: – Hány éves volt ő akkor?

NNÁ: – Hát 16-17-18. Igen, valamivel idősebb volt nálunk.

KL: – És már akkor?

NNÁ: – Én erre nem tudok így válaszolni, hogy „már akkor”. Hogy mikor volt ő, mikor nevezte ő magát kommunistának, azt nem tudom, mert előttem soha életében nem nevezte magát kommunistának. Hogy baloldali, természetesen azt tudtuk, de mi is annak számítottunk. Ezek az árnyalatok – ezt is hadd mondjam el –, az Isten áldja meg magukat, ezek összemosódtak, nem lehetett pontosan tudni, hogy ki micsoda. Egy döntő, mozzanat volt akkor: antifasizmus vagy nem antifasizmus. Hogy azon belül ki micsoda – ki a kutya tudta? Lehet, hogy politikusok tudták, tizenhét éves kislányok nem. Szóval… mi utólag jöttünk rá Pankával, hogy Borbála kommunista, akkor, amikor lefogták. Ő tudniillik…

KL: – Diák volt?

NNÁ: – Egyetemi… nem, nem volt egyetemista, mert a numerus clausus miatt, származása miatt nem vették föl az egyetemre. Egy magas nyelviskolába járt, a Sionba. Egyébként az osztály legjobb matematikusa volt, és matematikára akart volna menni. Közben részt vett a mozgalomban, mindenféle politikai tevékenységben, mint utólag kisült, röplapok terjesztéséért fogták le. Nővérével egyetemben. Ez a nővér vitte őt be tulajdonképpen a mozgalomba. Juci, Júlia. Lefogták őket, és öt évre ítélték. A mi számunkra – elég furcsán – úgy jelentkezett ez a dolog, hogy sokáig nem láttuk Borbálát. Szorgalmasan telefonálgattunk nekik. Egy darabig azt mondták a szülei, hogy nincs itthon. Majd azt mondták, hogy skarlátos. Felnőttként skarlátot kapott, emiatt nem látogatható. És így tovább és így tovább. De hát teltek-múltak a hónapok, és mi Pankával összejöttünk: hát mi a fene van a Borbálával? Már a skarlátból is ki kellett volna gyógyulnia! Lassacskán, nagy keservesen derült ki, hogy lefogták. És börtönbe került. Borbála, börtönbe. Meg is látogattuk Márianosztrán, Panka meg én. Erről írtam egy verset. Elégia egy fogolyról címmel. Nem kívánom elregélni, hogy az milyen volt. – Van egy különös emlékem Borbálával kapcsolatban, nem tudom, hogy megemlítsem-e. Életemben egyszer voltam egy kommunista sejtgyűlésen, amiről ceterum censeo nem tudtam, hogy kommunista sejtgyűlés, csak utólag derült ki.

KL: – Még a lefogása előtt?

NNÁ: – Lefogása előtt, mikor? 41. Ilyesmi körül. A Margit körúton volt a gyűlés egy lakásban, fiatal fiúk-lányok csoportja, és azért vitt oda Borbála, merthogy irodalomról lesz szó. Meg kell magának mondanom, hogy nagyon rossz benyomást tett rám ez az egész irodalmi vita. Úgy szidták Babitsot, mint a bokrot. Átkozták, szidalmazták elmondhatatlan szavakkal. Amit nem értettem, mert hiszen számomra teljesen evidens volt, hogy a látható irodalmi ellenállás feje Babits Mihály. Azonkívül fájt nekem, mert Babitsot szerettem. Azután következett egy még furcsább mozzanat. Szóba került József Attila. Mondom, akkor én már József Attilát nagyon szerettem. Az egyik része a társaságnak dicsérte, magasztalta, szembeállította Babitscsal – viszont a másik rész ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szidalmazta, mint Babitsot.

Mindennek elmondták, burzsujbérencnek, árulónak. Csak ültem, ámultam és hallgattam. Na – gondoltam magamban, és ki is pakoltam Borbálának utólag: „Ne haragudj, de hát ezeknek halványlila gőzük nincs irodalomról, csak beszélnek a levegőbe, méghozzá milyen hallatlan öntudattal és ítélkező szándékkal bíráskodnak elevenek és holtak felett. Az pedig, hogy még József Attila se kell nekik – hát ettől megáll az eszem.” Ennyi történt azon a gyűlésen.

KL: – A börtönből kijött még ez a barátnője?

NNÁ: – Nem. Nem. Őt is…

KL: – Szóval onnan vitték el?

NNÁ: – Onnan vitték el Bergen-Belsenbe, de Borbála nem ott halt meg. Ahogy Jucitól, a nővérétől tudom, még megérte az angol felszabadítást, elvitték Svédországba, és ott halt meg egy kórházban. Juci hazajött.

KL: – És a szülei mik voltak Borbálának?

NNÁ: – Építészmérnök volt az apja. Jó néhány pesti házon lehet látni az apja nevét.

KL: – Közben folytatódott a háború. A maga számára hogyan?

NNÁ: – Hogy hogyan vészeltem át a háborút, a háború utolsó éveit, és mi történt közvetlenül utána, azt már magának elmondtam – „A háborúnak vége” sorozatban –, részletesen kitérni rá nem kívánok. A 44-es esztendő volt persze a legnehezebb, a hamispapír-csinálással, az embermentéssel, a bombázásokkal, az állandóan összeomló házakkal. De ezen túl is, a különbség volt megdöbbentő, amit az jelentett, hogy az ember a védett kislányéletéből, úrilányéletéből egyszer csak átlép a történelembe. Azért ennek is voltak fokozatai: 39-ben kitört a háború, 41-ben mi beléptünk a háborúba, bejöttek a németek, közeledett a front és így tovább; mind egy-egy lépcsőfok lefelé. Nehezedő körülmények, élelmiszerjegyek, fatalpú cipő stb. És aztán a közvetlen életveszély, amely 44-ben megjelent. Az az igazság, hogy még ma is szívesen nézem az idevágó filmeket, tévéfilmeket, olvasom a dokumentumokat, valósággal habzsolom őket, sőt még az ócska kalandfilmeket is megnézem. Hogy megtudjam, voltaképpen mi történt velem, mi történt ezzel a nemzedékkel, ami ezt mind végigcsinálta. Bevallom, sok újat tudok meg. Néha szeretném ugyan fölnyújtani az ujjamat, és bosszúsan közbekiabálni, hogy: nem úgy volt az! De máskor meg tátott szájjal hallgatom, hogy ez is volt meg az is volt, amiről nekünk fogalmunk se volt. És különben is néha hajlok arra, hogy talán nem is volt más jó az életben, mint az, hogy leverték a nácikat, vagy hogy egy magyar részéről kicsit nagyralátóan fejezzem ki magam de – talán nem teljesen jog nélkül –, hogy: levertük a nácikat. És az is milyen borzasztó volt. – Szóval, elmúlt ez a 44-es esztendő, Budapest ostromában éltünk, sőt már Budapest ostroma után. Bejöttek az oroszok. A férjemet elvitték hadifogságba. Nekünk időnként ki kellett menni csákányozni meg temetni. Főleg német katonák feküdtek holtan az utcán, persze csizma nélkül, mert azt lehúzták róluk. Vörösre fagyott, meztelen lábszárú halottak a járdán.

KL: – A Múzeum körúton lakott?

NNÁ: – A Múzeum körúton laktam, és a Múzeum-kertbe temettünk, illetve a Múzeum-kert háta mögé, a Puskin utcába. Ott vannak olyan földfoltok. De még különben is annyi bombakráter volt, azokba temettünk. Lovakat is temettünk, sok lovat, amikről leszedtük a húst, szegény halott lovakról; megettük, aztán eltemettük valahogy őket. Helyes egyébként, hogy ehhez ragaszkodtak, mert így úsztuk meg, hogy Budapestre nem jött egy nagy járvány is. A millió háborús történet közül sokat földolgozott a 45-ös, 46-os magyar novellatermés. Aki ezt nem élte át, abból tudhatja meg legjobban a légkörét, a történéseit, a figuráit. Gondolok itt Ottlik-novellákra, Dérynek az Alvilági játékaira, Tersánszkynak a könyveire, novelláira, Nagy Lajos, Cs. Szabó László naplóira – sok mindenre. A dokumentumokra, a megemlékezésekre. Ezeket akkor ott, helyben vagy nagyon közelesen írtuk vagy írták, erősen kicsap belőlük az atmoszféra. Rögtönzött szavakkal körülrakni – pláne ilyen laza emlékezésekben – ezt nem lehet. De azért hadd szaporítsam meg én is a háborús anekdotákat eggyel. Elmondhatom én is a nótával, hogy „nem loptam én életembe, csak egy csikót Debrecenbe”. Hát én is csak egyszer loptam életemben, méghozzá petróleumot, szovjet utászoktól. És ez nem volt teljesen kockázatmentes dolog. Megint egyszer az utcára mentünk csákányozni, mert nagyon össze volt fagyva a…

KL: – Ez még Pesten.

NNÁ: – Pesten, még a Múzeum körúton. Már Balázst elvitték. Ott csákányoztunk, asszonyok, az utcán. Egyszer csak látom, hogy az emberek mennek befelé az egyetem kertjébe. A régi egyetemre gondoljon, a Múzeum körútira, ahol a Gólyavár is van. Nagyon futnak befelé az emberek, ilyenkor tudni lehet, hogy ott van valami; én is rögtön mentem utánuk. Hát látom, hogy föl van halmozva egy csomó hordó, és az egyik hordó lyukas. A lyukas hordóból petróleum csordogál, előtte pedig emberek állnak sorba. Ez rendkívül fontos dolog volt. Nekünk például volt egy petróleumlámpa-aljzatunk üvegből, de nem volt hozzá cilinder. Majd került cilinder, ezt a cilindert is már loptam valami elhagyott raktárból, de petróleum még mindig nem volt, még mindig nem tudtunk világítani. Na, erre gyorsan én is fölkaptam egy ott heverő német katonai rohamsisakot a hóból, és beálltam a sorba. Igen ám, de megjelent a szovjet katona. És elkezdett kiabálni velünk – persze, egy szavát se értettük. Persze, minden szavát értettük. A metakommunikatív helyzet önmagáért beszélt: menjünk a fenébe, de villámszerűen, ne lopjuk az ő petróleumjukat. Rázta a nyakában a davaj-gitárját a katona, a géppisztolyát. Senki sem mozdult. Álltunk a hóban, libasorban. Erre aztán nagyon megdühödött a fiatal katona, és fölemelte a fegyverét, ránk célzott vele. Ebben a pillanatban kerültem én a petróleumcsorgóhoz. Gyorsan alátartottam a sisakot, majd elkezdtem futni vele. Közben rájöttem, hogy nem lehet futnom vele, mert kilötyög a petróleum. Hogyan lehet lassan rohanni? Ezt megtanultam ott, és szerencsére valahogy kisuvadtam az egyetem kerítésén. Utólag hallottam, hogy nem is lőtt a katona. Viszont jöttek a társai, szétugrasztották az embereket. Így is egy csomó embernek lett petróleuma, és attól kezdve mi is világíthattunk.

Mindez után, amit elmondtam – és mindaz után, amit nem mondtam el –, kicsit furcsának hathat, ha azt mondom, hogy azután már nagyon vígan voltunk. Nagyon vígan voltunk, miután a férjem kiszabadult a hadifogságból, és megtaláltam őt Debrecenben, aztán elhelyezkedett az egyik minisztériumban, aztán hazajöttünk a kormány vonatán Debrecenből, és megkezdődött az irodalmi élet. Nagyon vígan voltunk ebben az életben. Valósággal sistergett bennünk a jókedv, nyerítettünk az örömtől. Furcsa ezt megérteni, de nagyon jellemző; minden háború után így van. A túlélőknek az öröme és reménye, eufóriás hőemelkedése ez. Elmentünk mindenüvé, ahova el lehetett menni. Elmentünk különböző irodalmi előadásokra, ahova meghívtak bennünket, a Partizán Szövetségbe, a népi kollégiumokba, egyetemi stílusgyakorlatokra, ahol mi adtunk elő, ahol mi hallgattunk előadásokat. Vonatkozik ez elsősorban a fiatal irodalomra – de nemcsak arra. Az egész irodalmi élet állandóan összejárt és mindenhová eljárt. Heves, állandó, pezsgő fizikai és szellemi mozgásból állott ez az élet. Kocsmákba jártunk, amikor már volt kocsma, például a Félgyertyába, az Irányi utcában, ott volt egy kedves, nagy fülű pincér, aki azt állította, hogy még a Bródy Sándor urat is kiszolgálta, meg a Kosztolányi urat. Szívesen vett hát bennünket. Ittunk, vígan voltunk. Mögöttünk azokkal az élményekkel, amelyeket csak szigetelni lehet, elfelejteni nem, és amelyeknek a kifejezése valami módon ránk várt. Mert nem úgy van az, hogy az ember keresztülmegy ilyen szélsőséges élményeken, megmenekül, és akkor vége. A veszélynek és túlélésnek megvan a lelki technológiája. Ha meggondolom, a világirodalmat olvasva, hogy mennyi harc, háború, vetélkedés, viszály, erőszak található benne, akkor hajlandó vagyok elcsodálkozni azon a tényen, hogy hajdani – és olykor klasszikus – írótársaimnak milyen kevés fogalmuk volt arról, hogy mi az a harc, mi az a háború. Sokan vannak köztük olyanok, akik egyáltalában nem szagoltak puskaport, viszont mégiscsak tele vannak az írásaik daliás öklelődzésekkel, hősi csatákkal. Mert hát ugye ez az irodalom egyik alaptémája. A halálról, a háborúról, az erőszakról én, nő létemre, itt a XX. században mérhetetlenül többet tudok, mint a világirodalom íróinak és költőinek jó része. – A legkülönbözőbb helyekről jöttünk össze, mi, akkori fiatalok és nem fiatalok. De minden hely rossz hely volt. A pincéből, hadifogságból, haláltáborokból, az élet veszélyeztetett pillanataiból. Azt kell mondanom, hogy hordozva magunkban ezt a súlyos anyagot, állandóan boldogság és kétségbeesés között éltünk, a kettő váltólázában vagy valószínűtlen keverékében, aminthogy az akkori irodalom erről világosan hírt is ad.

Most szeretnék visszatérni a szorosabban vett irodalomhoz, a Centrál kávéházhoz. Centrumban éltünk a Centrálban élve. Azt már említettem, hogy ott összeismerkedtünk az egész magyar irodalommal, a legidősebbektől a legfiatalabbakig. Ismeretségeink innen indultak, de nem maradtak a főváros körében. Voltak például úgynevezett vidéki kultúrnapok is. Ha jól emlékszem, a kultúrnapok eszméje Kassáktól származott. Kassák rendezte a kultúrnapokat, és Kardos László, a kultuszminisztérium részéről. Gyönyörűek voltak ezek sok okból. Mert például enni lehetett. Vidéken még volt ennivaló. Meg innivaló. Milyen finom hegyaljai borokat ittunk Sárospatakon! Egy csomó vidéket megismertünk Magyarországból, a rombolás és romlás fokozatait, illetőleg azokat a részeket, ahol már valami kezdődött, vagy szerencsésebben vészelték át a frontot. Szép Ernővel, a drága kis félvakkal, lágy tojást ettünk pohárban, Szolnokon. Csodálkozva észleltük Kassákkal Jákon, hogy a jáki templom épebb, mint az egész ország. A kultúrnapok szépek voltak, jók voltak, azonkívül, mint említettem: nagyon vidámak. Miközben, mellesleg, a halálveszélyeken túl üldözött minket egy csomó betegség, nekem, mondjuk, vesegyulladásom volt 45 nyarán, vagy egy hónapot töltöttem el felpuffadva egy ágy tetején. De hát ez mind vele jár.

Ami szorosabban a fiatal irodalmat illeti, mi voltaképpen – ezt is említettem már – akkor ismertük meg egymást. Állandóan megmutattuk egymásnak műveinket, ez magától értetődik. Soha életemben annyi őszinte és goromba kritikát nem kaptam és nem szolgáltattam, mint akkor. Tudniillik a goromba, őszinte, jóbaráti kritikának feltétele, hogy az ember becsülje a másikat, akkor ki lehet bírni. És természetesnek tartottuk ezt, részben fiatalságunknál fogva, részben valahogy az egésznek a szelleme olyan volt, hogy az ember jó alaposan megmondta a másiknak, amit gondolt. Gyors, nemcsak íráson át lezajló szellemi közlekedés volt közöttünk. Aminek a haszna felmérhetetlen. Szerintem senki nem lehet igazán író, vagy hát ne túlozzunk, nagyon ritka esetben lehet valaki író, aki ezt a közvetlen érintkezést, ezt az irodalmi életet nem kapja meg. Tudom, mert én olyan társadalmi környezetből jövök, amelyben kialakulhattak írói vagy költői indíttatásaim, de nem tudtak művé válni, érvényes medret vágni maguknak egészen addig, amíg bele nem kerültem egy elevenebb áramlatba. Egy személyes kapcsolat áramába, amely rögtönös visszacsatolást nyújt az információhoz képest. – Hamar kiderült, hogy mi, fiatalok, hasonlítunk egymáshoz. Hogy valami módon egyívásúak vagyunk, nemcsak azért, mert hasonló élmények közül jövünk, mert hasonló korúak vagyunk – általában húsztól huszonötig terjedt az életkorunk –, hanem mert a lelki hozzáállásunk, a szellemi élményeink is hasonlóak. Egy példát hozok fel erre: a József Attila-kérdést. Az ország, az élet legkülönbözőbb csücskeiből jöttünk össze, és egyszer csak kiderült, ha már csücsökről van szó, hogy mindannyiunknak a szíve csücskében ott van József Attila. Ezt mint magánemberek, mint különálló fiatal egyedek szereztük be, a József Attila-élményt, és nehogy azt higgyék, hogy ez olyan magától értetődő volt akkor. Mi privátim kerültünk közel József Attilához, és szinte felfedezés jellegű volt az, hogy jé, a másik is ugyanazt gondolja, hogy Pilinszky, hogy Vidor Miklós, hogy ez, hogy amaz mind ugyanazt gondolja, amit én gondolok. Most egy apróságra térnék ki, ami azonban jellemző. Mi nagyjából ugyanazt írtuk: a háborús élményt és a háború utáni ocsúdás, feltápászkodás lelki történetét. Ugyanakkor kiderült, hogy nagyjából hasonló módon is írunk. Ezt mi akkor nem tudtuk, csak halvány érzékelésünk volt róla. Volt néhány tulajdonságunk, például a rímelésünk – nyugodtan merem mondani, hogy volt valami hasonlóság a rímeléstechnikánkban. Csúnya rímeket kezdtünk írni. Nem volt ez újdonság, mert hiszen előttünk a csúnya rímeket már feltalálta Szabó Lőrinc és Illyés. De mi nem az ő módjukban írtuk a csúnya rímet, nem az „ami – pici”-féle Szabó Lőrinc-rímet, vagy nem azokat a megrendítő ragrímeket, az Illyés ragrímeit, amelyek még Babitsra is visszahatottak. Mi valahogy másféle ronda rímhez ragaszkodtunk. Azt merném mondani, hogy a szélsőkig eljuttatott asszonánchoz. És mindannyian azonnal ráismertünk a másik versében és a saját magunk versében is, hogy: ahá, ez olyasféle rím, amilyet mi szeretünk. Szükségünk volt ezekre a csúnya rímekre. Verstechnikai részletek ezek, amelyekből azonban összerakosgatva létrejön valami, amit úgy hívunk, hogy stílus, nemzedéki stílus vagy korstílus.

Ami viszont nem hatott ránk, az az avantgarde volt. Mi mindannyian magunkkal hoztuk a Nyugat három nemzedékét. Adytól, Babitstól kezdve egészen a közvetlenül előttünk járókig, akiktől nem a nagy korkülönbség választott el, mert mi volt köztünk? vagy tíz év; hanem az élménykülönbség meg az íróiság különbsége. Ők már írók voltak, akik megjelentek a Nyugatban vagy a Magyar Csillagban, mi pedig még szinte sehol sem jelentünk meg, vagy itt-ott, egy-egy közülünk jobb folyóiratokban. A Nyugat volt az örökségünk, amit magunkkal hoztunk, és természetesen az egész magyar irodalom. Bizonyos fokig a világirodalom is; már egyetemista koromban túlestem a nagy olvasási lázon, kiolvastam a világ nagy regénytermését, az angolokat, oroszokat, franciákat. És sok mindent lírából, itt-ott idegen nyelven is csipegetve. Ami kevéssé állt közel hozzánk akkor még, mondom, az előőrs, az avantgarde irodalom volt. Kassákot tiszteltük, szerettük, később közel is kerültünk hozzá, de az ő kezdeménye még bennünk se ért be akkor a magyar irodalomban. Ez eléggé természetes, ez nem ránk volt jellemző, hanem az egész magyar irodalomra a két háború között. Az avantgarde egy kicsit a margón volt. A magyar irodalom törzse, zöme, amit mindannyian kívülről fújtunk, az mégiscsak a három Nyugat-nemzedék volt. Aztán majd később, amiről talán majd módom lesz szólani, beérett bennem – és sokunkban – ez az avantgarde előzmény, a világirodalmi avantgarde-dal együtt.

Itt jegyzem meg, hogy a szellemi tájékozódásunk hézagos volt, rajtunk kívül álló okokból. Ha jól megszámítom, legalább tizenöt esztendő volt az életemben, amikor egyáltalában nem juthattam hozzá ahhoz a külföldi szellemi táplálékhoz, amit óhajtottam volna. Ott voltak a háborús évek, amikor már a vége felé erősen akadozott a szellemi ellátás, a külföldi könyveknek egyszerűen a technikai bejövetele. Azután ott voltak az 50-es évek, és közben, ez alatt a három év alatt pedig (Istenem, alig voltak vasutak) alig lehetett találni új könyvet, nekünk érdekes könyvet, a kortársi irodalom könyvét. Ez az aproximative tizenöt év egy kicsit sok. Egy kicsit sok ahhoz, hogy az ember állandóan nyújtózzék valami után, és ne bírja megszerezni szellemi-technikai okokból. Azért mondom én mindig a fiataloknak, hogy tanuljanak nyelvet, utazzanak, egyék meg a világot, mert nem olyan természetes, biztos juttatás ez – sajnos. És hát persze egy kis nép, egy kis irodalom életében az ilyesmi életveszélyes: ezek az elzárkózások, ezek a mindig újra megszülető provincializmusok. A magam részéről egyáltalában nem tudom megérteni ugyanis a nem olvasó írót, hadd jegyezzem meg ezt is. Képtelen vagyok fölfogni, hogy hogyan vindikálja valaki magának azt az előjogot, hogy őt olvassák, miközben ő nem olvas. Ha nem olvas, akkor mi a csodára való neki az irodalom? Képtelennek tartom ezt a magatartást, mint igazi magatartást, és helytelenítem mint divatmagatartást, mert nagyrészt divat is. Afféle ellensznobizmus, ami időnként elönti a kultúrát. A magam részéről sohase tartottam komoly ellentétnek azt, amit úgy szoktak nevezni, hogy az élet és az irodalom különbsége, és mindig egy picit mulatságosnak – hogy ne mondjam: nevetségesnek – tartottam az életes élet prófétáit. Ha annyira fölöslegesnek tartják az irodalmat, és annyira rajonganak az életért, akkor minek írdogálnak? Minek bíbelődnek ilyen piszlicsáré, mellékes dolgokkal, mint a betűvetés? Miért gondolják azt, hogy az irodalmat meg kell fejelni, alá kell rendelni valami nagyobbnak, valami igazán fontosnak, valami társadalminak vagy nemzetinek vagy bölcseletinek – hogy élesen fogalmazzak. Ha valaki nem hiszi, hogy a művészet is az emberiség szolgálata – minek űz művészetet? Tisztában vagyok vele, hogy ez sarkított megfogalmazás, és olyan nemzetek életében, ahol a nemzeti lét és tudat gyakran vált kérdésessé, ott az írónak a legkülönbözőbb társadalmi feladatokkal is foglalkoznia kell, ha tetszik, ha se. Illyés mondta azt, épp Illyés, hogy nálunk még az utcát is legszívesebben írókkal söpörtetnék. Van ebben valami jó is, és valami nagyon veszélyes, az irodalomra nézve. Magam se hiszem azt, egy percig se, istenem, hogy a művészet előbbre való, mint a kenyér vagy a szabadság. De azt hiszem, hogy az irodalomnak, a művészetnek megvan a sajátos funkciója az emberiség életében, amelyet semmi mással helyettesíteni nem lehet, bozontos ősapáinktól, az altamirai barlanglakóitól kezdve egészen bozontos napjainkig.

Ugyanakkor hadd tisztázzam, hogy az irodalmias irodalmat, a poétikus poézist valahogy nem kedvelem. Nem a szekunderség mellett teszek hitet, amikor a kultúra fontossága mellett érvelek. Én álellentétnek tartom élet és kultúra állítólagos ellentétét. Magától értetődőnek tartom, hogy a kultúrának nemcsak a másik, az előtte lévő kultúrában kell gyökereznie, hanem a személyiségben is, amelyből fakad – és az a személyiség természetesen az életben gyökerezik. A művészet, az irodalom egyfajta vetülete az életnek, amelynek a szempontjait, a térképhálózati pontjait valami módon meg kell találnia egy nemzeti irodalomnak. A magyar irodalom általában meg is találta a legfontosabb vetületi pontokat. És meg kell találnia az egyednek is ezeket a kulcspontokat, hogy az irodalom kódjában mondhassa el a magáét, hiszen itt a kódnak magának is elsőrendű jelentése van.

KL: – Említette az Újhold nemzedékét. Hogy is jött végül össze? Mi is volt ez az Újhold?

NNÁ: – Nem kívánok erre részletesen kitérni, mert egyrészt már beszéltem róla, másrészt meg alaposabban kéne. Ez külön mese. Inkább összefoglalólag mondanék valamit az Újholdról. Azt tudniillik, hogy nem annak szántuk, ami lett belőle. Nem tudtuk, hogy ilyen extra címszó lesz majd a magyar irodalomban. Hogy 10–15 évig ezen az ürügyön is golyóznak ki bennünket a magyar kultúrából, valamint azt se tudtuk, hogy majd 20–25 év múlva ki fogják ásni lassacskán, lépésről lépésre, mint egy elporladt relikviát. Mi semmi mást nem kívántunk, mint egy saját folyóiratot a fiataloknak. Már megfogalmazták többen is, elég világosan, hogy mi az élmény, ami bennünket összekötött. A háború, az életveszély, az emberi eszmények megtipratásának az az élménye, amely nagyon korán, éppen hogy csak kezdő fiatal író korunkban ért bennünket. Ez különbözik az előttünk járó, már érett írókétól és az utánunk következők élményeitől is. Valahogy ezt kívántuk kifejezni egy folyóiratban. Folyóiratban is, mert egyébként mindenütt megjelentünk, ezek nem kizárólagos dolgok voltak. Mi hozzá voltunk szokva, hogy sok folyóirat van. Még a háború alatt is nagyon sok folyóirat volt Magyarországon, sőt mondhatnám, akkor szaporodtak el. Mert a háborús infláció valahogy úgy hatott, hogy minduntalan, minden bokorban alapítottak egy folyóiratot. Tehát mi is valahogy óhajtottunk egyet. Elmondhatjuk viszont, hogy ezzel a folyóiratóhajunkkal nem vettük számításba a voltaképpeni helyzetet. Hát nem volt politikai gyakorlatunk, sok mindent nem ismertünk föl akkor még, ami jövő volt, jövendő volt, és nem volt különösebben vonzó. Bár akkor is voltak már rossz jelek, de valahogy úgy képzeltük, hogy ezentúl így fog menni a világ, és nekünk folyóiratunk lesz. Sok minden volt abban a folyóiratban, amit ma már nem tennék bele. Voltak benne csacsiságok, voltak benne sommás ítéletek, voltak tehetséges és kevésbé tehetséges írások, mint minden folyóiratban. Olyan gesztusokra is vetemedtünk, hogy ellenünk szóló írásokat hoztunk le az Újholdban. Fölényeskedő, gunyoros és politikailag is veszélyes, támadó írásokat egyszerűen leközöltünk a folyóiratban, mert így tartottuk elegánsnak.

KL: – Tudna példát is említeni?

NNÁ: – Hogyne. Például Grandpierre-nek egy kirohanását Balázs ellen. Meg mások is voltak. Most már úgy látom, hogy ez elég fölösleges volt. No de mi akkor valahogy másképp képzeltük a dolgokat. És a két háború közti irodalomban láttunk példát efféle szellemi eleganciára, azt óhajtottuk követni. Mindent összevéve azonban úgy gondolom, hogy az az Újholdgárda – mert valóban annak nevezhettük –, amely nem hagyta ott később sem az Újhold-ideát, és nem iktatta ki az életrajzából, az mégiscsak megtette a kötelességét, amennyiben írni, bizonyos körülmények közt pedig nem írni, egy írónak kötelessége. Sem művészileg, sem morálisan nem kell szégyenkeznünk miatta.

KL: – Kik azok, akik az Újhold-gárdának számítottak?

NNÁ: – Akkor adja ide a zacskót, mert abban van az Újhold.

KL: – Igen.

NNÁ: – Igaz, hogy itt az első szám hiányzik sajnos, de van egy teljes sorozat is. Ez is jellemző, hogy nekünk magunknak is alig van meg az Újhold. Hát nézze, az Újholdba sokan írtak olyanok, akiket ma valósággal komikus volna újholdasnak nevezni. Csak a zöm, a mag, csak a középpont az, ami vagy aki újholdas. Az első számban ugye megjelent Lengyel Balázsnak a vezetőcikke, Pilinszky, Rába György, Vidor Miklós, Major Ottó és sokan. Azt hiszem, én magam is benne voltam az első számban, igen. Mivel ez nincs a kezemben, vegyük a második számot. Ez Somlyó Györgynek egy vitacikkével kezdődik. Pilinszky János verse. A képzőművészeket kihagyom, bár közöltünk a kezdeti Újholdban rajzokat is, később ez nyomdatechnikailag lehetetlenné vált. Hernádi József, aki később debreceni egyetemi tanár lett. Nem tudja? Herman József.

KL: – Ő volt Hernádi József?

NNÁ: – Igen. Novellával szerepel. Jánosy István. Jánosy István nagyon érdekesen indult. Különös, rögös, nehézkes, erős stílusa volt, mert persze fölösleges mondanom, hasonló mondanivaló és a hasonló stílszándékok mellett és mögött élesen különböztünk is egymástól. Tehát Jánosy István; Gyárfás Miklós egy drámarészlettel. Szabó Magda, aki akkor már följött Debrecenből, illetve megismertük, mert ez fokozatosan ment. Rubin Szilárd, aki akkor költő volt. Karinthy Ferenc egy regényrészlettel. Rozgonyi Iván verse. Aczél Tamás, versek. Major Ottó: Az esztétikus problémája. Na itt van éppen Kolozsvári Grandpierre Emilnek a cikke. Lengyel Balázs válasza rá. Szabolcsi Miklós ír benne Déry Tiborról. Én írok benne Pilinszkyről. Ebből áll a szám. Ebből látszik, hogy mennyi mindenféle, mennyi fajta… Más, egy más számot nézek most. Kéry. Vajda Endre. Nem tudom, most mi van Vajda Endrével. Nagyon művelt fiú volt, többszörös Baumgarten-díjas. Örültünk érdekes, világirodalmi alapozású cikkeinek. Kéry László novellája. Fazekas László verse. Mándy Stefánia verse. Spira György novellája. Darázs Endre. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Darázs Endre, ez a korán elpusztult fiú, nagyon tehetségesen indult. A Szarvasok futása című kötete igazán figyelemre méltó volt. Mi azonnal kaptunk rajta. És nagyon sajnáltam, hogy az 50-es években annyira föladta a művészeti önállóságát. Valósággal idegbeteg lett, különböző furcsa dolgai voltak. Egy apró történet róla: úgy hallottam, hogy a saját szemüvegét is fölgyújtotta cigarettára gyújtása közben, és alig tudták letépni róla, hogy meg ne égjen az egész arca. Szerencsétlen sors, az 50-es évek súlyos veszteségeinek egyike – mert ahhoz sorolom. Azt az időt csak eléggé kemény, edzett izmokkal lehetett kibírni. Aztán itt van Vidor Miklós verse, Román Györgynek, a festőnek egy novellája. Érdekes, extrém, furcsa novellákat írt. Szauder Józsefnek egy elemzése Kosztolányiról, Örvös Lajos verse, majd hangsúlyos helyen Csorba Győző szép verse. Devecseri Gábor, Lengyel Balázs, Somlyó György, Tóth Sándor – a későbbi Somogyi-Tóth Sándor –, megint Szabolcsi Miklós, Kosztolányi Ádám. Itt van egy tehetséges ember. Bódy László, az itt is Rilkével foglalkozik, mint később, filológus. Kivándorolt Ausztráliába, németprofesszor a melbourne-i egyetemen. Rába György, Hernádi József, Pándi Pál. Benjámin László is szerepelt nálunk. Ebből a névsorból teljesen evidens annak, aki ismeri a magyar irodalmi életet, hogy a legkülönbözőbbek jelentkeztek nálunk, vagy voltak jelen nálunk, olyanok, akik világnézetileg és stílusban is aztán teljesen máshová kapcsolódtak.

KL: – Lehetne, hogy azért fussuk át rendszeresen ezeket a számokat?

NNÁ: – Hogy én mondjam el, ki kicsoda?

KL: – …tehát hogyha ismeretlen név vagy azóta megváltozott név kerül elő, akkor tisztázzuk filológiailag is, hogy ki kicsoda.

NNÁ: – Igen. Vajda Endrét azt…

KL: – Azt persze ismerem.

NNÁ: – Nemes Nagy Ágnes.

KL: – Igen.

NNÁ: – Kéry László.

KL: – Igen.

NNÁ: – Fazekas László. Ő aztán a Válaszhoz ment át, és ott közölte verseit. Hadd jegyezzem meg itt, hogy az olyan pillanat volt a magyar irodalom életében, az a háromesztendős irodalom… Csakugyan ez jó és helyes irodalomtörténeti címszó lehetne. Ezt az időszakot valóban úgy kellene elnevezni, hogy a háromesztendős irodalom kora. Nos, a háromesztendős irodalom korában nem volt éles az úgynevezett urbánus-népi szembenállás, ami a háború alatt és előtte éles volt, bár az irodalom java mindig tiltakozott ellene. Aztán később megváltozott címszavak alatt, suba alatt, csak tovább élt; nem bírtuk kiirtani. Mándy Stefánia egy darabig verseket írt, azután…

KL: – Vajdáról írt egy…

NNÁ: – Vajda Lajosról írt, tehát képzőművészettel kezdett foglalkozni. Spira György – ma történészprofesszor. Vidor Miklóst ismerjük, akkor csak verseket írt. Később is írt verset, bár áttért a prózára és ifjúsági prózára is. Gondolom, merthogy a verseinek nem volt módjuk megjelenni. Román Györgyöt mondtam, Darázs Endrét mondtam, Rába Györgyöt nem kell bemutatni, Szauder Józsefet, a filológust, Devecserit se.

KL: – Na most Devecserit és Somlyót említette. Ők hozzátartoztak az Újhold-körhöz?

NNÁ: – Somlyó igen, Devecseri nem. Furcsa, de így van. Értse meg, az volt az egyik választóvonal, hogy ki az, aki már a háború előtt is író volt és (megjelent). Devecseri az volt. Somlyó jóval kevésbé.

KL: Kötete jelent meg.

NNÁ: – Tudom, az Adonisz siratása. De az nem vált köztudottá. Somlyó kifejezetten hozzánk tartozott. Tóth Sándorról már beszéltem, akkor egészen fiatal fiú volt. Gyarmathy Erzsébet verseket írt, később kint maradt Párizsban, majd haza is látogatott. Szabolcsi Miklóst nem kell bemutatni. Egyébként hogyha valaki tiltakozni akar az ellen, hogy én az akkori Újholdhoz tartozónak nevezem, az utólag megteheti. Nem kívánom evvel kellemetlen helyzetbe hozni. Kosztolányi Ádám, szegény. Akkor még Ádám jobb állapotban volt, mi pedig már csak a nosztalgia és a tisztelet okán is – igyekeztünk rávenni őt, hogy írjon. Ádám időnként nagyon okos tudott lenni, művelt, kulturált is volt – és megvoltak a maga bolondságai. Bódy Lászlót már mondtam. Rába György, Hernádi – Herman József –, Pándi Pál. Szabó Magdát is mondtam. És itt van Karinthy Ferenc, őt se kell ismertetni.

KL: – Ő is újholdasnak számított?

NNÁ: – Igen. Csodálatosképpen igen. Sok mindenben eltért – de hát mindnyájan sok mindenben eltértünk. Azonkívül azt sem szabad elfelejteni. Somlyónál, Karinthynál, Devecserinél – most ezt a hármat összefoglalom – nagyon számított az az irodalmi környezet, amelyben felnőttek. A nagy apák árnya és fénye. Ők olyan berekben foglaltak helyet, amilyenben akartak. Bentebbi bugyorban ültek, mint mi többiek, akik kívülről jöttünk, és nem volt másunk, mint az a szándékunk, hogy majd írók leszünk. De azért húztak hozzánk. Karinthy Cini például valami csodálatos módon az ostrom alatt fölkeresett minket a Múzeum körúton, ahol mi már rég álnév alatt éltünk egy kibombázott lakás hátsó felében. Egyébként egy lakatosmester családdal együtt. Nagyon jól kijöttünk, sokat köszönhetek nekik. Tehát Karinthy Cini megjelent, érthetetlen módon. Őt már ismertük az ostrom előtt. Ettünk valami maradék bablevest, nagy örömmel, és elbeszélgettünk a magyar irodalomról még nagyobb örömmel, majd Karinthy eltávozott az aknatűzben. Ezt, hogy ő hogy került oda, mai napig se értem, de voltak ilyen csodálatos dolgok. Aztán más nevek: Mándy Iván, róla még nem beszéltem. Mándy Ivánnak is már jelent meg kötete a háború alatt – a Csőszház –, és jelentek meg novellái itt meg ott. Meg kell mondani, hogy Mándyval szemben elég nagy volt az irodalmi ellenállás. Nem mindenütt. De voltak, akik nehezen vették be ezt a fajta prózát, nagyon szimplex szóval: lírai prózát, ami ma már mindenkinek elemi anyanyelve. Nekünk rögtön kellett Mándy. Balázs már akkor írt róla egy összefoglaló tanulmányt az Újholdban, amikor még nem volt válogatott novelláskötete. Azzal várni is kellett néhány évtizedet. Tehát Iván miszerintünk kiváló író volt, és mindig megtartotta azt a szótlan hűségi fogadalmat, amit mi akkoriban tettünk a magyar kultúrának, a magyar irodalomnak. Gyárfás Miklóst már említettem. Végh György. Ő megint tehetséges induló volt, már a háború előtt voltak verskötetei. A tündérséget választotta, úgy döntött, hogy Kosztolányi, Dsida, Weöres után fog valami tündöklő és zenei lebegést megvalósítani az irodalomban. Ma is emlékszem egy-két nagyon szép versére. Nagy kár, hogy költőként később elhallgatott. Megint csak az 50-es évek. Mondom, kemény izomzat kellett hozzá akkor, hogy az ember ne mondjon le önmagáról, ha mindenki más lemondott is róla. Végh György aztán sok mindent írt, érdekes önéletrajzot, nagyon jó ifjúsági író lett. Vészi Endre.

KL: – Hát ő hogy került oda?

NNÁ: – Nem tudom.

KL: – Ő idősebb…

NNÁ: – Nálunk idősebb, de hát fiatal volt. Valahogy találkoztunk, rokonszenveztünk egymással. Igen. Verse van itt. Rákos Sándor. Hát őt tudjuk.

KL: – Igen.

NNÁ: – Őt nem kell elmondanom. Az Újholdnál indult, mindjárt feltűnően, aztán elkanyarodott, majd később bizonyos értelemben visszatért a saját kezdeteihez, egy szellemi spirálisnak a másik karján, másik fokán. Tardos Tibor. Tudja maga, ki az?

KL: – Riportokat írt.

NNÁ: – Az, az. Újságíró volt. Talán épp a Szabad Népnél. Mindenesetre kommunista volt, és Franciaországban is élt, talán onnan jött meg. Most megint kint van. Vele egy kis avantgarde fuvallat lépett be a sorok közé. Aztán keveset hallottunk róla. Rába György megint. Major Ottó, aki nemcsak verseket írt, hanem elvi, elméleti tanulmányokat, elmélkedéseket. Tudjuk, később prózára tért át. Pogány Ö. Gábor. Megint kérdezheti, hogy került ő oda, Végvári Lajossal együtt. Úgy, hogy művészettörténészek voltak. Mi pedig próbáltunk művészettörténetről is íratni, azzal is foglalkozni, mondom, az első számokban még képzőművészeti anyag is volt. Zenével is próbálkoztunk. Például Szőllősy András is megjelent nálunk egy tanulmányával. Vajda Endre. Kóczián Katalin. Most elárulok valamit…

KL: – Ő adta az alapítási összeget.

NNÁ: – Ő adta a 10 dollárt, amivel az Újholdat megalapítottuk. Nagyon jó barátságban volt mindvégig Török Sophieval, előzőleg együtt csináltak egy női antológiát…

KL: – Igen, ismerem. Költőnők antológiája Sapphótól napjainkig. 1943-ból.

NNÁ: – Na most egy újabb név, amely eddig nem szerepelt: Örkény István. Megint meg lehet kérdezni: hogy került hozzánk Örkény István? Majdhogynem esetlegesen. Például nincs itt vers Rónay Györgytől. Nincs írás Ottliktól, Weörestől, Jékelytől s a többitől. Velük régebbi, jobb viszonyban voltunk, mint Örkénnyel, akivel barátságunk ifjúi volt, tehát fontos, de átmeneti.

KL: – Megkérdezem, hogy Rónayval, Weöressel, és akiket említett, már ekkor megvolt az a baráti kapcsolat, ami a későbbi évekre olyan jellemzővé vált?

NNÁ: – Jó viszonyban voltunk. Mondjuk, olyan jó viszonyban nem, például Rónay Györggyel, mint később. De hogy épp Örkénynek van novellája itt – igen jó, háborús novellája, az Istili, hallgass –, mikor ugyanolyan erővel vagy több erővel lehetne itt Ottliknak egy novellája, az véletlenszerű. Talán abból is folyt, hogy már volt egy csomó folyóirat, el tudták helyezni az írásaikat az írók, nem volt szűkösség, ínség az elhelyezési lehetőségekben. Tehát nyugodtan itt lehetnének más nevek is.

KL: – Kálnoky is…

NNÁ: – Kálnoky is természetesen. Aztán itt van két vers Szász Imrétől és Szücs Lászlótól. Szász Imrét tudja. Szücs László – úgy tudom – a Szabad Földnél van. Szücs László népi káder volt egyébként, de megjelent az Újholdban. Mért is ne? Jött Rubin Szilárd. Jött Hubay Miklós; rá ugyancsak érvényes az, amit mondtam, hogy idősebb is volt nálunk, meg már a Nemzetiben is játszották darabját, de a „nemzedéki különbség” sem volt éles.

KL: – Itthon se volt akkor, Genfben dolgozott.

NNÁ: – Akkor? 47 decemberében? Talán akkor már megjött. Egy másik név: Kormos István. Az is természetes, hogy Kormos István versét hoztuk, közel éreztük magunkhoz. Fiatal volt, tehetséges, és hát népi, nem népi – ha ugyan helyes jelző ez –, nem tett különbséget.

KL: – Tulajdonképpen szürrealistának indult.

NNÁ: – Kormos?

KL: – Egy kicsit, nem?

NNÁ: – Nem. Nagyon friss, üde, népi hangot hozott. Egy Illyés utáni népiességet. Nem, szó sem volt róla, hogy Illyést utánozza. A szürrealista elem viszont későbbi benne. Sokáig nem írt ő sem, de hát ez sokunkkal előfordult. Tehetséges és bűbájos fiú volt, kezdettől kezdve. Pándi megint, Szabolcsi. Szabó Ede. Akkor tűnt föl Szabó Ede is, fiatalabb volt nálunk. Rögtön irodalomelmélettel, kritikával kezdett foglalkozni. Debreceni Ferenc. Erről nem tudom…

KL: – Ő ki?

NNÁ: – Nem tudom. Talán Balázs tudja. Egy kritikát írt. Továbbmegyek. Kálnoky László. Itt van Kálnoky László két nagyon szép verse: a Baka utca és az Utóhang. És itt van Szabó Magda Philippi-verse. Szép. Benjámin László, ő is megjelent nálunk, természetesen. Pártos Róbert, azt nem tudom, kicsoda. Vajda Endre megint. Rajnai László. Aki a pécsi folyóiratokban már megjelent. Aczél Tamás, Lakatos István. Lakatos is fiatalabb volt nálunk valamivel. Később ez semmi, de induláskor még valamicske különbséget tesz. Lakatos volt az, akit például nekem Schöpflin Aladár nagyon dicsért. És Baumgarten-díjat is adott neki, miután, hogy úgy mondjam, az Újholdat végigszórták Baumgarten-díjjal. Nem is tudom hirtelen, hogy Lakatos megkapta-e csakugyan, vagy pedig elvették tőle, mint Szabó Magdától. Nem. Lakatos megkapta, Szabó Magda nem. Az utolsó Baumgarten-díjak egy részét ugyanis visszavonták, elvették a kiszemelt jelöltektől, és odaadták másoknak. Aczél Tamás megint. Vas István, akit ugyancsak barátaink közé számítottunk. Látható, hogy nemzedékek éppúgy keveredtek a folyóiratban, mint sok minden egyéb.

KL: – Ők egy időben Balázzsal kollégák is voltak.

NNÁ: – Igen. De hát nem innen jött az irodalmi kapcsolat, hanem fordítva, az irodalmiból a hivatali. Bacsó Péter, a későbbi filmrendező, aki egy verssel szerepelt nálunk. Palotai Erzsi novellája. Mondom igyekeztünk arra, hogy más művészetek felé is kacsintgassunk, és mivel Palotai Erzsi szavaló volt, érdekesnek tartottuk, hogy novellát is ír. Csermakova Izabella, nem tudom ki, de az egykorú lengyel prózáról ír ismertetést. Ez jellemző. Mert erre is igyekeztünk, csak nem volt rá idő, erő, lehetőség, hogy egy kis világirodalmi kilátót vagy egy környező népekre nyíló, kis kilátót építsünk. Végvári Lajos, már szó volt róla. Vargha Kálmán. Aki megint valamicskét fiatalabb volt.

KL: – Már akkor ismerték Vargha Kálmánt?

NNÁ: – Bizony, már akkor ismertük, és sohasem is vesztettük el egymást. Mondhatnám, diák volt, amikor találkoztunk. Sz. Nagy Miklós, a filológus.

KL: – A jókais?

NNÁ: – Irodalomtörténész. Bárány Tamás. Sebestyén György, aki most Bécsben van, a Pannonia című lapot szerkeszti. És megint Vargha Kálmán. Vele zárul az utolsó szám. Ezt tudom most nyújtani. Látni való, hogy bizonyos nevek mindig ismétlődnek, az az öt-hat-hét név; és azonkívül sok más név belekerül. Más nemzedékekből, más irodalmi csoportokból, más ideológiákból, de mindez a különbség akkor nem volt olyan éles. Az nem életre-halálra ment, nem vérre ment, nem elhallgattatásra. Mindenki szerepelt vagy vendégszerepelt a legkülönbözőbb folyóiratokban.

KL: – Gyakorlatilag hogy szerkesztődött az Újhold?

NNÁ: – Az úgy volt, hogy mi ültünk a Belgrád rakparton, az anyósomék lakásának egyik szobájában. Nagyon szép szoba volt, mert a Dunára szolgált, ablakai ugyan nem voltak, be voltak ragasztva papírral. Nyáron ki lehetett nyitni. Alattunk terült el Budapest szemetje. A rakpartra hordták ki ugyanis a villamossíneken, vasúti vagonokban a szemetet.

KL: – Hol volt az a lakás a rakparton?

NNÁ: – Az Erzsébet híd és a régi Ferenc József híd, vagyis Szabadság híd között, majdnem pontosan középen. A Sörház utcához még legközelebb. A Sörház utca torkolatában nagyon sokáig hevert három ló. Behavazva, aztán később már csak úgy, holtan. Nagyon fontos momentum volt, mert amikor még lőttek Budáról, akkor az ember mindig úgy ment be a házba, hogy lebújt a Sörház utca torkolatában a három ló mögé, a lóbarikád mögé. Leste, hogy mikor van tűzszünet. És akkor, mint az őrült, rohant a rakparton. Remek célpontot nyújt egy fekete alak a fehér hóban. Odarohantunk a ház kapujához, és dörömböltünk ököllel, lábbal. Akkor várni kellett, mert csukva tartották a kapukat. Ott volt szerencsére egy kiálló, romos redőny, egy Lipóczki nevű suszternek a redőnye, az alá bújtunk be, hogy ne nyújtsunk célpontot. Szegény kicsi öregember volt Lipóczki, kétrét görbülve, meghajolva járt, nem tudom, hogy hívják azt a betegséget. De sose szólt ellene, hogy mi oda bebújtunk. Persze, ezt a redőnyt vígan átütötte a golyó, mi csak a célpont mivoltunkat akartuk megszüntetni. Ez egyébként picivel előbb volt. Majd végleg odaköltöztünk Balázzsal anyósomékhoz, lakásunk nem volt, Budapest házainak nyolcvan százaléka volt romos, és oda jártak föl hozzánk az emberek. Az írók, a fiatalok és nem fiatalok. És hozták a kéziratokat. Minden sarokban kézirat, kézirat, kézirat – olvasta Balázs, Rába György, Mándy Iván, sokan. Igyekeztünk átrágni magunkat a bámulatos gyorsan szaporodó anyagon. Mert ugye Magyarországon az irodalom úgy kölykezik, mint a mezei nyúl. Csak ki kell mondani, hogy itt van egy folyóirat, és azonnal teménytelen sok kéziratot kap. Méghozzá postán is kaptunk. Például Gaál Gábortól. Nem kéziratot, leveleket, pedig hát alig volt posta Erdélyből…

KL: – A kolozsvári Gaál Gábor?

NNÁ: – A kolozsvári. Váltottunk vele egypár levelet. Meg a Felvidékről, Délvidékről, mindenünnen, ahol magyar írástudók éltek, megjelentek a levelek, amiket isten tudja, hogyan küldtek. Tehát olvastuk a kéziratokat. Nagyon egyszerűen ment a dolog. Nem, nem egyedül Balázs döntött, és nemcsak én voltam az olvasószerkesztő, hanem szinte-szinte azt kell mondanom, hogy mindenki elolvasott minden kéziratot. Ez olyan túlzás, ami igaz; olyan hazugság, amelynek nagy a valóságtartalma. Elsőnek az olvasta el, aki éppen bebukott a szobába. Reggeltől estig, de főleg a délutáni órákban állandóan jöttek az emberek. Este már nem, mert kijárási tilalom volt.

KL: – Meg közel is volt a Centrálhoz.

NNÁ: – A Centrálhoz közel volt. A Centrál egyébként azért is fontos volt, mert ott adtak egy Centrál-kávé nevű löttyöt, ami az élelmezésünknek komoly alapja volt. Abban nem volt persze kávé, csak valamilyen malátakávé, de tej volt benne; tudja, milyen nagy dolog volt, az ember megihatott egy pohár kávés tejet. Szóval így, kézből kézbe, egymásnak adva a kéziratokat, helyben elolvastatva, nagyjából összeállt egy szám. Azt aztán Balázs elvitte a nyomdába, a nyomdai részt teljesen ő intézte. Akkor még sok kis nyomda volt Pesten. Különben a lap kiadását egy darabig Keresztes Károly „Móricz Zsigmond” könyvesboltja vállalta, aztán meg Szíj Rezső. Próbáltunk hirdetéseket szerezni, ez is olyan része a dolognak, amit Balázs jobban tud. Hát nem nagyon akadt ember, aki pontosan az Újholdban akart volna hirdetni. Isten áldja meg dr. oec. Kós Árpádot, Balázs társát a Márciusi Frontban; ő hirdetett nálunk műszaki cikkeket. Vagyis a baráti szívét hirdette. A további pénzügyeinket főleg a kultuszminisztérium irodalmi osztályával intéztük, onnan segélyt adtak nekünk. Mindenkinek adtak, akkor az volt a szokás. Még háború előtti szokás, hogy kulturális ügyeket támogattak egy bizonyos pénzösszeggel vagy juttatással.

KL: – Meg megvásároltak bizonyos…

NNÁ: – Meg megvásároltak bizonyos példányszámot. Meg más szervek is támogattak, a Főváros, Kassák, a Művészeti Tanács részéről és így tovább. Valóban a háború előttről átvett nem rossz gyakorlat volt, hogy különféle szervek egyenként és összességükben bizonyos keretet fordítottak még ismeretlen fiatalok próbálkozásainak a dotálására, Innen szereztük be aztán azokat a későbbi összegeket, amelyeket az Újhold előállítására fordítottunk.

KL: – És végig így szerkesztődött az Újhold?

NNÁ: – Végig. Soha nem volt szerkesztőségi szobánk, hova gondol? Az a mi szobánk volt, az egyetlen szobánk, anyósom lakásában. Meg minden hely, utcasarok, ahol találkoztunk. Mindenütt találkoztunk, hát zsebből zsebbe vándoroltak a kéziratok.

KL: – Maguk voltak Olaszországban.

NNÁ: – Igen, de az egy későbbi periódus.

KL: – Arra majd külön visszatérünk, itt most csak az Újholdat szeretném így, a szerkesztés ügyét…

NNÁ: – Ja, értem. Mi 47 decemberében mentünk el, és akkor a hátralévő számokat – most már megnéztük pontosabban – Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztették. Velük együtt az Újhold munkaközössége, ez gyakorlatilag mindenki volt, de különösképpen Rába György. Mért épp Örkény és Gyárfás, akik tulajdonképpen távolabb álltak tőlünk? Azért, mert ők vállalták, hogy pénzt szereznek. Kellett valaki, aki elvállalja, hogy ő igenis végigtarhálja a lehetséges szerveket, az ifjúságiakat, az államiakat. Ők ezt vállalták; kijelentették, hogy elő fogják állítani az Újhold anyagi alapját. Hogy aztán ideológiailag közben mindenféle változások történtek, hogy elkövetkezett 48, a fordulat éve, annak nem fogtuk fel a jelentőségét külföldön. Időnként olvastunk magyar újságokat, de…

KL: – Mikor jöttek haza?

NNÁ: – 48 augusztusában.

KL: – Akkor még volt Újhold?

NNÁ: – Igen, az utolsó.

KL: – Azt megint maguk csinálták?

NNÁ: – Nem. 48. február–május: ez volt az utolsó szám. De mikor mi augusztusban hazajöttünk, eszünk ágában sem volt azt képzelni, hogy az Újhold megszűnik. Hiszen úgyis időről időre jelent meg, nem voltunk képesek nemhogy havonként kihozni, de kéthavonként se, anyagi és egyéb okoknál fogva. Például borzasztó papírhiány volt, nagyon nehéz volt papírt szerezni. Mi azt gondoltuk, hogy folytatjuk az Újholdat. És akkor sült ki, hogy: hohó! nem lesz abból semmi.

KL: – Hivatalos betiltás vagy ilyesmi következett?

NNÁ: – Nem. Effektív hivatalos betiltás nem volt, csak visszavonták a lapengedélyt. Minket pedig annyira elkezdtek átkozni, hogy mivel mi magunk nem jelenhettünk meg, természetes, hogy a folyóiratunk se jelenhetett meg. Nem adtak rá egy grandot se, soha többé. A fordulat éve után mindenüvé mások kerültek, nem a mi régi barátaink, nem a régi, ellenállásban megismert, szellemi Magyarország, hanem teljesen új emberek, akiket egyáltalán nem ismertünk. Ha már itt tartunk, most elmondom, mert eléggé fontosnak tartom: a betiltás és elnémíttatás kérdése nem volt egyszerű. Itt is kettőn állt a vásár. Minket nem azért némítottak el, mert fasiszták voltunk. És nem azért, mert nem akartak tőlünk semmit. Ellenkezőleg. Az utóbbi időben, már 47-ben, mielőtt kimentünk volna, és utána is még, 48 végén, 49-ben állandóan folyt a mi megnyerésünknek a folyamata. Lukács György hívott meg bennünket; más oldalról és másképpen, Keszi Imre gyűjtötte össze a fiatal írókat, kommunistákat és nem kommunistákat. Erősen be akartak minket vonni mint fiatalokat az átrendezendő magyar irodalomba. Itt pusztán arról volt szó, hogy ki állt kötélnek és ki nem. Mi kezdetben természetesen arra gondoltunk, hogy beletartozunk ebbe az irodalomba. Ahogy azonban a követelmények a mi szemünkben egyre inkább abszurddá váltak, annál inkább visszahúzódtunk. Tehát minket nem nem akartak, hanem mi sem akartunk, ilyen körülmények között. Nem kívántuk azokat a szerintünk nagyon helytelen kulturális és irodalmi követelményeket betölteni, amelyeket tőlünk elvártak. Kiiktattak tehát minket, leírtak. Hiszen mindig akadtak, nagy tömegben jelentkeztek ifjak, akik nagyon szívesen elfoglalták a mi helyünket, mint a fiatal magyar költészet reprezentánsai az 50-es években. Nem az volt a nehéz: karriert csinálni, a főírók sorába kerülni egy pillanat alatt, ez igazán nem volt probléma. Az volt a nehéz: nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat.

KL: – Beszéltünk a folyóiratról, beszéltünk versekről is már, és említette, hogy 45 előtt nagy, rangos folyóiratban még nem szerepelt. Most hadd kérdezzem meg, hogy a költő hogyan jelentkezett, hogyan készült el és hogyan jelent meg első kötete?

NNÁ: – Sorra-rendre jelentek meg a verseim. Először 45-ben, azt hiszem, a Magyarokban. Igen, a Magyarokban. Említettem már magának, hogy akkoriban még én is elég bőségesen írtam, létrehoztam a verseimet, már 44-ből is volt egypár versem, amelyet a magaménak tekintettem. Lassacskán kezdett bennem kialakulni, úgy belülről, hogy mit is akarok csinálni. Mi mindannyian, és így én is, tulajdonképpen a 30-as évek magyar versstílusából indultunk, meg a háború alatti évek versstílusából, tehát a Nyugat első-második-harmadik nemzedékének örökségéből. Most ezen kellett valamit lazítani, ezen kellett valami módon túllépni. Mindannyiunk számára eleven valóság volt, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni. Ez, megfogalmazatlanul, állandóan jelen volt bennünk; élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Ezért is volt nekünk – hogy visszaüssek egy előbbi témára – olyan fontos József Attila. Mert mit tanultunk mi tőle? Főleg szélsőséges élmények versbe vételét. A lét megtámadottságát a szó fizikai, egyszersmind lelki értelmében. A testi nyomort és az őrület beesőzését a versek közé. Ennek a kettőnek, a kétfajta riadalomnak a jelenléte és ugyanakkor egy bizonyos fajta és fokú úgynevezett – idézőjelben mondom a szót –: „intellektualitással” való megfékezése jó lecke volt nekünk. Azért használok idézőjelet ilyenkor, ha az „intellektualitás” vagy a „filozófia” szót használom, mert nem hiszem, hogy a versben valóban filozófiát vagy intellektust kell közölni, ezeknek csak az atmoszféráját lehet közölni, és az tökéletesen elegendő. S ezt a szavak, szókötések, mozdulatok, az arc, a vers arcának a mimikája közli. Azt nevezzük filozófiai versnek, amelyben ez a mimika, ez az atmoszféra jelen van. Szóval ezeket tanultuk mi József Attilától, de hát ez se volt elég, megvolt a magunk mondókája.

Magamról azt mondhatnám, hogy első kötetemben és még utána is, többé-kevésbé két szálon próbáltam meg eljutni a saját élményemig. Az egyik szál egy közvetlenebb – ha tetszik: realistább –, és az előzményekhez, tehát a Nyugat harmadik nemzedékéhez szorosabban kapcsolódó versstílus volt. Az élményeknek impresszionistább, tényszerűbb feldolgozása. Ide tartozik például az a Mihályfalvi kaland, amiről már szó volt „A háborúnak vége” sorozatban, ide tartozik az Elégia egy fogolyról, amit a szegény Borbála barátnőmről írtam, amely tele van eseményekkel, epikával, határozottan realistának nevezhető – nem minthogyha a szót nem kellene megint csak valami módon idézőjelbe tennem. De sok minden mást is említhetnék. Tipikusan ilyen például az a kis impresszionista versikém, a Reggeli egy dán kocsmában című. Azon ritka termékeim közé tartozik, amelyeknek semmiféle életrajzi hitelük nincs. Soha életemben nem voltam Dániában, még kevésbé egy dán kocsmában. Ez a vers kifejezetten az éhezésből íródott. Mert ha megfigyelte, állandóan ételekről van benne szó. Az ételek gyakori jelenléte az akkori lírában titkos vágyainkról regél. Szóval egy impresszionistább, közvetlenebb, realistább feldolgozása az élménynek, ahol pontosan, konkrétan, néven neveztetnek a dolgok – ez volt az egyik szála, egyik verstípusa első kötetemnek, a hagyományosabb szála. A másik szál elvontabb, filozófiaibb, intellektuálisabb, amelyet ilyen verseimmel tudnék jellemezni, mint: Kettős világban, Hadijelvény, A halottak, Az ismeret. Itt megpróbáltam az élményt összefoglalólag, egy markolással megragadni vagy nagyobb ívbe fogni. Ahogy, mondjuk, egy regényben jelen vannak a részletek, a kárpitnak a színe, a cipő, a reggel, a fejfájás. És azonkívül van benne egy nagy ív, amely az emberi sorsokat vagy jelenségeket összefoglalja. Hát ezt a második számú nagy ívet próbáltam én egy ilyen filozófiaibb vagy intellektuálisabb feldolgozással megcélozni. Jellemzőnek tartom akkori visszatérő szavaimat. A magam hasznára fölfedeztem néhány szót, és derűre-borúra használtam, mert szerintem elkerülhetetlenek voltak. Ilyen volt a „tudat”, a „koponya”, az „ismeret”, a „fogalom”. Nem volt ez szokás azelőtt, illetőleg nem volt szokás ilyen sűrűségben. Itt is hivatkozom arra, amit az előbb mondtam: az atmoszférára. A filozófiának vagy a tudatnak vagy a tudatosulásnak az atmoszféráját akartam ezekkel a szavakkal jelezni. – Fiatalkori verseimben ezt a két ágat, két verstípust tudom utólag megpillantani; ezekből állt össze az első kötetem, amelynek a címe: Kettős világban. Nagyon jellemző módon politikai helyzetre, a magam többféle, leginkább kettősnek nevezhető költői irányulására, sok mindenre. Főleg arra a váltásra, ahogy az egyik világból a másik világba a háború után átléptünk. Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam, én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.

KL: – Nem rossz iskola.

NNÁ: – Iskolának nem rossz, de – iskola. Azután már nem volt módom regénynek nekigyürkőzni, még verseknek se nagyon. Nyilván nem is az volt az eredendő hajlamom. Talán-talán, hogyha a körülmények nagyon kedvezőek, talán szépprózát is írtam volna, ezt most már utólag világosan látom. De hát ez elsüllyedt, mint annyi más. Térjünk csak vissza a vágyaktól a tényekig. Összejött az első verskötetem anyaga, azt ki is adtuk, és kaptam is rá Baumgarten-díjat. Ez életem büszkesége. Bár sajnos, nem személyesen vettem föl Schöpflin kezéből, mert akkor éppen külföldön voltam.

KL: – Ekkor voltak Olaszországban.

NNÁ: – Úgy van. Mielőtt bezárultak volna a kapuk és a határok, nekünk Lengyel Balázzsal olyan szerencsénk volt, hogy még gyorsan, utoljára kinyíltak előttünk. Ösztöndíjjal elmehettünk 8 hónapra Olaszországba és Franciaországba. 47 végétől 48 augusztusáig.

KL: – Milyen ösztöndíj volt ez?

NNÁ: – Az egyik része az volt, hogy Kardos Tibor, a római Magyar Akadémia igazgatója meghívott minket, az ő meghívására volt az ösztöndíj, a másik pedig egy állami ösztöndíj volt Franciaországba. Tulajdonképpen ketten mentünk egy ösztöndíjjal. De hát boldogok voltunk. Az én számomra ez a hároméves irodalom azzal zárult, hogy 47 végén kiléptem belőle egy kanyargós, nyolc hónapos külföldi útra. A múlt századi arisztokraták szoktak volt tenni egy grand tourt a Föld körül, hát nekünk ez volt a nagy túra. És merem mondani, hogy valóban világ körüli út volt. Végtelen sokat jelentett az nekem, hatalmas ugrást, belelátást a világba. Panaszkodtam az előbb, hogy milyen keserves az, ha az ember nem juthat hozzá a szellemi eszközökhöz, a szellemi táplálékhoz, amire áhítozik. És akkor egyszerre csak belecsöppen a világ közepébe. Tudja, mi volt az, utunk kezdetén, az az 1947-es karácsony? Épp karácsonykor kezdődött az egész. Fölmentünk az Aventinusra, éjféli misére. Hogy miért az Aventinusra? Azért, mert ott nagyon szép gregorián énekeket lehetett hallani az egyik templomban. Mikor pedig jöttünk lefelé a sötétben az Aventinus dombjáról, körös-körül a ciprusok, az örökzöldek, és az a langyos levegő, mintha lépésről lépésre merültünk volna bele egy óriás, meleg tóba. És mindenütt puffogtattak, kis rakétákat eregettek a városban, mert a római karácsony más, mint a mienk, az népünnepély. Egyáltalán, Olaszországban minden népünnepély. És mi volt a karácsonyfa? Hát nem volt karácsonyfa. Volt egy piros bakelittányérom, arra raktam narancsokat, és alá tűzködtem babérleveleket. Még ma is emlékszem erre a furcsa karácsonyi tányérra, mert hiszen csak ezt tudtuk produkálni. Egyébként rengeteget fáztunk és kicsit éheztünk is; jó volt, hogy az akadémián adtak valami ételt. Mi a padlásszobában laktunk, a felső traktusban, ösztöndíjasok, ahol kőpadló volt, de mivel az olaszok úgy döntöttek, hogy náluk nincs tél, ezt a Magyar Intézet is követte. Nem volt fűtés. Majd megvett minket az isten hidege. Farkasordító hidegben éltünk, ez nem volt már népünnepély, a lehelet látszott a padlásszobánkban. De mit számított? Fiatalok voltunk, és többé-kevésbé egészségesek is. Mindennap Róma, és minden Rómából – ez volt a jelszavunk.

KL: – Csak Róma?

NNÁ: – Nem, nem. Velence, Firenze, Nápoly, Pompei, Capri. És volt egy óriási szerencsénk: Szicíliába is levittek. Ahhoz nem lett volna elég akármennyi koplalásunk; az icipici pénzből, amit kaptunk, nem bírtunk volna Szicíliába eljutni. De a Magyar Intézet ott olasz szervekkel együtt rendezett egy magyar előadás-sorozatot, és minket is levitt, az ösztöndíjasokat.

Már említettem az én nagy, alapvető görög élményemet, az nem elvont élmény, az a kövekhez kapcsolódik, a templomokhoz, a Dionüszosz füléhez, amibe belekiabálhattam Szirakuzában, az Arethuza-forráshoz, egy kis ócska vitorlás bárkához a tengeren, Taorminában a görög színházhoz és a többihez. Az élmények olyan zuhatagát kaptam, amelyek közül kiemelkedő a képzőművészeti élmény. Mint elárultam már magának, műtörténet szakos voltam, ha csak úgy félárbocosan is. Mindenesetre megvolt az alapvázlatom az európai képzőművészethez, amibe aztán a roppant sűrű élménycsomókat valahogy bele tudtam bogozni. Az épület, a szobor, a festmény! Összerogyásig jártunk, nemcsak múzeumba, hanem szabadtérre is, mindenüvé. Olyan helyekre elmentünk Rómában, ahova szerintem a kutya se megy. A Testacciót, az antik amforacserepekből összeállt nagy szemétdombot kár is említeni, vagy pláne a protestáns temetőt. Keats sírjával meg Keats barátjának sírjával, a közismert titkok levegőjével. De olyan helyeken is voltunk, mint az Abazzia delle Tre Fontane. Egy trappista apátság. Mellette eukaliptuszliget található, ezt az eukaliptuszt főzik meg likőrnek a trappista barátok, és árulják a kolostor kapujában egy barna faburkolatú kicsi szobában, a trappista csokoládéjukkal együtt. Sokáig őrizgettem a trappista csokoládénak a borítóját, mert csodálatosnak találtam. Trappista sajt van. De trappista csokoládé…? A trappisták egyébként némasági fogadalomban élnek. Nem olyan szigorúan, mint a karthauziak, de azért alapjában véve… Istenem, mit tudtam meg én, protestáns, ott a szerzetesrendekről! Amikor már felismertem a fekete ferencest, és megkülönböztettem a többi ferencestől! Micsoda izgalmaim voltak Velencében, amikor egy fekete ferences, aranyos öreg barát, a Mária-oltárról megajándékozott egy szál fehér szegfűvel! és a többi és a többi.

Beláthatatlan tapasztalat volt ez az utazás, két bezártság között egy fényes panorámafolyosó. Nem utolsósorban azért, mert különben is érdekes szellemi közegben éltünk. A római akadémián lévő embereknek a névsora sem érdektelen. Ott voltak Ferenczy Béniék, ott volt Fülep Lajos, Lukács György, Kerényi Károly. Megjelent Balázs Béla. Ezek rövidebb-hosszabb időre. Az ösztöndíjasok közt ott voltak Weöresék – Weöres Sándor, Károlyi Amy –, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Takáts Gyula, Csorba Győző. Ott volt Meller Péter műtörténész Botticelli-szép feleségével. Ott volt Szervánszky Péter hegedűművész, Solymos Péter zongoraművész. Egy csomó festő, még nálunk is fiatalabb ösztöndíjasok. Meg sokan mások. Egy nagy Szigligeten éltünk ott Rómában, a római akadémián. Mindig tudott valaki valami újat mesélni, főleg Rómáról, anekdoták tömegei keringtek köztünk az etruszkoktól máig; olevano nevű sötétvörös bort ittunk és polipot ettünk a Campo dei Fiorin. És már februárban virágoztak a mimózafák a kínai követség előtt, az ott volt nem messze, a Tevereparton, mert hiszen a Tevere partján van a Palazzo Falconieri, az akadémia is. És így tovább. Megszakítom. Megszakítom. Néhány megjegyzésem van csak Párizsról, azért, mert Párizs aztán tényleg elmondhatatlan, ott aztán elég sokszor voltam életemben. De olyan sokáig, mint először, soha többé.

KL: – És akkor csak Párizsban vagy vidéken is?

NNÁ: – Ott is. Elmentünk Chartres-ba, bejártuk Párizs környékét, Saint-Germain-en-Laye, hogy szerettük, Fontainebleau, Versailles. Lementünk a Riviérára is. Ezek voltak a főbb utazásaink. Az Atlanti-óceánhoz akkor nem jutottunk el. Itt két dolgot említenék meg. Az egyik a szellemi tájékozódás. Meghívtak minket többször is a magyar követségre. Ismerkedési estet is tartottak az ott lévő magyar ösztöndíjasok számára. Ki volt a követ? Károlyi Mihály. Mindannyiunktól megkérdezte, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mit akarunk, mit csinálunk. És mi szamarak, mi ezt milyen természetesnek tartottuk! Hogy meghívnak minket, hogy egy Károlyi Mihály sorra elbeszélget velünk. Tiszteltük őt már akkor is, becsültük az alkalmat, hogy láthatjuk Károlyit, Károlyinét. Később is meghívtak, például egy irodalmi estre, amelyen egy angol költő szerepelt, bizonyos Louis Macneice. Macneice verseit olvasta fel – egy-két versét már ismertem –, a vele lévő, gyönyörű, fiatal énekesnő pedig angol népdalokat adott elő. Érdekes volt ez a Macneice-est; az első angol költő volt, akit személyesen láttam. Nagydarab, jóképű, úgynevezett angolos megjelenésű férfi volt, semmi az ég egy világon el nem árulta rajta költő voltát. Már ahogy mi, ezzel a kicsit provinciális magyar felfogással a költőt elképzeljük. Úgyhogy furcsán hatott rám és rosszulesett, amikor később hallottam, hogy Macneice meghalt, váratlanul és elég fiatalon. Mintha az angol költészet halt volna meg a számomra, aminthogy úgy is volt egy darabig. De persze elsősorban a francia szellemi életet igyekeztünk megtapasztalni, igyekeztünk mindenkit és mindent megnézni, behabzsolni. És éltünk ott, mert ez a fontos, hogy éltünk Párizsban, ahogy Rómában is. Négy hónapra úgy kell fölkészülni, hogy az ember ott él. A mindennapjainkon át érzékeltük a város Párizs mivoltát.

Párizs egészén túl a másik nagy élményünk volt a modern képzőművészet. A Musée de l’Art Moderne-be úgy jártunk, mint a jó kútra. Meg kell mondanom, hogy itt Balázsnak nagy érdemei vannak. Mondom, én voltam az, aki művészettörténetet tanult, de ő meg bámulatosan föl tudta szippantani a legújabb, nekünk akkor nagyon vad dolgokat. Mert hiszen, mint maga is jól tudja, a két háború közötti Magyarországon az avantgarde igen kevéssé szerepelt. És mi ott együtt láttunk Delaunay-től kezdve Chagallig, Picassótól, Matisse-tól Braqueig mindent, ami történt. Nem az impresszionistákat, Istenem, azok klasszikusok. Persze, imádtuk őket, nem erről van szó. Hanem az élőket vagy élőknek számítókat kellett felfedeznünk. Hát végigjártuk nemegyszer azt a múzeumot. Volt ott „mobil szobrok osztálya” is, kocsányon lógott a szemünk tőlük, de inkább iparművészetnek éreztük. Istenkém, annyi mindent kellett pótolnunk! És pótoltuk is. Kiválasztottuk lassacskán a kedvenceinket. Nagyon szerettem Rouault-t, szerettem Chagallt. Braque is közel állt hozzám, főleg az a hűvös, zöldbarna korszaka. Olyan közel éreztem magamhoz, mint a hűvös, zöld-barna fasorokat a parkokban, amelyek olyan hívogatóak voltak és olyan elzárkózók. De elég ebből. Részben megközelíthetetlen szavakkal, részben pedig végeláthatatlan.

Tehát „így éltünk egykor Odesszában”, majd visszatértünk 48 vége felé Budapestre. Ez megdöbbentő volt. Tökéletesen más világba érkeztünk, mint amit valamikor elhagytunk. Mi természetesen tudtunk a magyar hírekről, tudtuk, mi az, hogy fordulat éve. Dehogy tudtuk. A szót ismertük, de a jelentéséről fogalmunk sem volt. Nem értettük, mi történt, el voltunk foglalva Picassóval, az antikvitással, egyáltalán a világgal. És visszatértünk ide, ahol az Újhold hamarosan megszűnt, ahol minket megszüntettek mint irodalmi személyeket, ahol egy olyan világ várt ránk, amelyet később úgy neveztek, hogy az 50-es évek.

Hazajöttünk tehát 1948 augusztusában az első nagy utazásunkból. Nagy szerencse volt ez az utazás, mert utána bezárult a világ. Megtörtént közben a fordulat éve; barátainkat egyáltalában nem találtuk ott, azokon a jogosult helyeken, ahová 1945-ben kerültek, nem voltak ott a barátaink, vagy ha ott voltak, akkor nem voltak többé a barátaink. A légkör is tökéletesen megváltozott, nemcsak a politikai helyzet. Férjemet, Lengyel Balázst minden állásából kitették, mintegy 14 évig volt állás nélkül. Én magam meg tudtam kapaszkodni a Köznevelés című pedagógiai lap szerkesztőségében, azután tanár lettem, mint erről már több ízben volt szó, a Petőfi Gimnáziumban. Elég fontos dolog volt ez az eljövendő évek szempontjából anyagilag is, mert hiszen egy darabig négyen éltünk abból az egy szál biztos fizetésből; anyámmal és húgommal laktunk még akkor együtt. A légkörre vonatkozólag: ez volt a koncipiált pereknek, a kitelepítéseknek, az úgynevezett törvénytelenségeknek a korszaka. Ilyesféle dolgok történtek velünk: éjszaka ½2-kor szól a csengő. Rémülten megyünk az ajtóhoz, ki az, mi az? A postás. Az hozott egy táviratot, amelynek szövege: „Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk. Írószövetség.”

KL: – Maguk az Írószövetség tagjai maradtak ezek szerint?

NNÁ: – Igen. Sokunkat kitették, Jékelyt, Vidort, de valahogy én tagja maradtam mint műfordító. Tagja maradtam, ami nem volt közömbös, mert hiszen az egyfajta kenyérjegy volt. Most: az 50-es évek. Erről sok mindent mondtunk már, de persze nem eleget. Olyasféle szempontból közelíteném meg most a dolgot, hogy milyenné váltak az emberi kapcsolatok. Mindenki veszít életében egy csomó ismerőst, barátot, egy csomó kört, közösséget. Minálunk ezek az emberi kapcsolatmeglazulások súlyosabbak voltak, mert hiszen a környezet, a körülmények is súlyosabbak voltak. Ha jól megszámítom, három embergarnitúrát veszítettem el életemben. Az első a természetes környezetem volt: családom, rokonaim köre. Az a társadalmi kör, amelyből származtam. Nem különlegesség ez, mert minden ember annyira, amennyire vagy átmenetileg eltávolodik a családjától, a felnőttség fokozatain át. De az író minden körülmények között erősebben eltávolodik, mert hiszen egy másfajta életrendbe vagy értékrendbe költözik. Ahogy Babits mondja: Tolsztoj abbahagyja a grófságot, Gorkij a proletárságot akkor, amikor író lesz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok nem befolyásolják mondanivalóját vagy magatartását. Dehogyisnem. De hát a kifejezési távolságra szüksége van. – Az első embergarnitúra tehát, amelyet elvesztettem, a természetes környezetem volt. Talán egy kicsit nagyobb mértékben vesztettem el, mint ahogy szükséges lett volna; ez egyszerűen a magyar középosztály milyenségéből következett. Nem lehet azt mondani, hogy ez a mi volt magyar középosztályunk boldog izgalommal kapcsolódott volna a kultúrához. Illetőleg disztingváljunk: kapcsolódott az úgynevezett klasszikus kultúrához, én is könyvtár mellett nőttem fel, hangszerek voltak otthon, természetesnek vették, hogy tanulni kell stb., tehát egy bizonyos kultúrát, civilizációt nyújtott a család. De ez a klasszikus magyar kultúra volt, és hogy mikor válik egy kultúra klasszikussá, azt nehéz meghatározni. Tény viszont, hogy az egyidejű kultúra, a művészetek létrehozásának a folyamata, az korántsem keltett ájult tiszteletet, heves érdeklődést ebben a rétegben vagy osztályban; az bizony csak csepűrágásnak meg bohémkodásnak számított. Az a gondolat, hogy egy fiatal lány költő lesz – hajmeresztő volt ebben a társadalmi környezetben. Közismert, agyonírt szituáció ez; mindenkinek megvan a maga párbaja a körülményekkel. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak és nincsenek ma is a családomban olyanok, akikhez mindig is szorosan kapcsolódtam. A második emberi garnitúrát 1948-ban veszítettem el, a fordulat évében. Mert amikor 45-ben belecsöppentem a magyar irodalomba, egyszerre rengeteg barátom, ismerősöm, bajtársam támadt. Egy nagy, szenvedélyes emberi nyüzsgésbe léptem bele akkor, és ez szűnt meg, ez változott meg lényegesen 48-cal. Ezzel a mi volt barátaink kimutatkoztak nekünk. Sokáig tartottuk számon úgy az embereket, hogy ki az, aki még köszön és aki már nem köszön. Hogy Mándyt idézzem: inkább bementek egy kirakatba a Nagykörúton, csak hogy ne vegyék észre az embert. Aztán később a dolgok, a história változásával ők is változni kezdtek, ami jó volt, de talán már nem volt egészen ugyanaz. Bár itt is kitennék bizonyos zárójeleket, vagy kivételeket említenék meg. Nem mondom azt, hogy egy ember nem változhat. Nem mondom azt, hogy akár nekem is nem sikerült olyan emberekkel újra jó kapcsolatba kerülnöm, akiknél tapasztaltam ezt a szakadásszerű eltávolodást az 50-es években. Van egy bizonyosfajta regeneráció, megbocsátás, újra egymásra találás. Ha tetszik: kétoldalú rehabilitáció. Ezen én magam is csodálkozom, de tapasztaltam, ténynek tekintem. Ez volt a második nagy embergarnitúra, közösség, íróbarátaim széles köre, amit vesztettem.

A harmadik pedig a természetes eltávolodás. Gondoljon vissza arra, hogy a Nyugat, ami igazán szorosan egy zászló köré csoportosulva indult, az is mennyire szétszakadozott, mennyi feszültség szabdalta. Ott is összeveszett mindenki mindenkivel. Ezeknek az összeveszéseknek, ezeknek az eltávolodásoknak akcidenciális oka van, személyes oka. De egy élet folyamán felgyűlnek, felgyűlhetnek. Nálunk ez is súlyosabb volt, mivel a külső körülmények voltak nehezek. Ráült az idegeinkre mindaz, amin keresztülmentünk. Mondhatni, mindannyiunknál bekövetkeztek bizonyos személyes torzulások, amelyek nemegyszer idegeskedésekben, emberi torzsalkodásokban fejeződtek ki. Nem szabad elfelejteniök maguknak, irodalomtörténészeknek és egyáltalán az embereknek, hogy nekünk körülbelül 20 évig tartott a háború. Ténylegesen hat év háborút éltünk meg, 10 év személyi kultuszt – ezek mind körülbelüli évszámok és évmennyiségek –, köztük a háromesztendős irodalommal, amely viszont anyagilag meg egyéb nyomorúságban is eléggé nehéz volt. Ennek a korszaknak a végén pedig ott volt 56 és az 56 utáni néhány esztendő. A 60-as évek kezdetén jutottunk el odáig, lassú-lassú enyhülés folyamatának részeseiként, hogy kezdtük úgy érezni: már békében élünk. Nem volt egészen egyszerű ez az átmenet a húszesztendős háborúból a békébe. Alapérzésünk, amit a háborúban szereztünk, és amely később se szűnt (csak arra a bizonyos három évre valamennyire), a veszélyeztetettség volt. Ha pedig valaki egy életen át veszélyeztetett és másodrendű állampolgár, akkor ennek megvannak a pszichés következményei.

KL: – Aztán jött a változás. Az emberi változás is.

NNÁ: – Igen. Való igaz, hogy voltak 57 után, akik félrevontak bennünket, és nem röstelltek bocsánatot kérni azért, mert írótársaikat üldözték. Sőt olyanok is voltak, akik ennél is maradtak, tettekkel, írásban bizonyítva jóvátevő szándékukat. Ezt én bizony megbecsülöm. Messze túl a dolog gyakorlati jelentőségén, kölcsönös lelki görcsoldásnak tekintem, az úgynevezett lelkiismeret jelének, amelyből mindig nehezebb a személyes konzekvenciákat levonni, mint az általánosokat. Jó volt az oldódás. Annál is inkább, mert mondom, lehetségesnek tartom a félrevezetettséget is meg a jellembeli változásokat is. Túlságosan nagyok voltak a kísértések, és túlságosan nagyok a veszélyek. Ezt tudni kell.

Azt hiszem, most igazán szükséges bizonyos ellenpontot alkalmaznom. Az 50-es évek sötét periódus volt, alagútkorszak. Nem volt semmi reményünk. Mégis igyekeztünk valahogy életben tartani magunkat, és ebben segített a játék. Mennyit játszottunk és mennyit nevettünk! Különféle játékaink voltak. Például a verses szekreter. Biztosan ismeri, régi játék. Az ember fog egy hosszúra vágott lapot, az aljára fölírja a létrehozandó vers címét, költőjét és a versformát, a lap felső részére fölírja az ihletetten komponált első sort, majd behajtva továbbadja a szomszédjának. Így folytatjuk ezt, amíg be nem telik a lap. Önérzetesen állíthatom, hogy a műfajt magas tökélyre fejlesztettük, Jékely, Kálnoky, Pilinszky, később Lator László, Balázs meg én. Balázs a sok költő között egész jól megtanult verselni. Kínjában, mert muszáj volt neki. Nagyon szép költeményeket termeltünk.

KL: – Nem maradt meg ezek közül semmi?

NNÁ: – Hogy maradt volna meg, amikor a házkutatáskor elvitték? Tudniillik az 56-tal záruló periódus nekünk azzal végződött, hogy Balázst becsukták. Nagy házkutatás volt, mindent fölhánytak, többek között elvitték az el nem dobott, csinosabban sikerült verses szekretereket is. Ami egyébként külön aggályomra szolgált, mert voltak ott kényesebb dolgok is, és attól tartottam, hogy a kihallgatás körülményei kevéssé reagálnak a humorra. Szerencsére ebből nem lett külön baj, csak eltűntek a verses szekreterek. Milyenek is voltak? Például megírtuk a Nyugat-nemzedék nagyjainak első vonalas verseit. Volt egy szép ciklusunk Kosztolányi Dezsőtől: „A boldog kisgyermek örömei”. Csupa optimizmus. Aztán Babits. Mezőgazdasági verseket tulajdonítottunk szegénynek, isten tudja, miért. „Ó, mely hellén öröm! a téesz akla márvány” kezdetűre például emlékszem. De írtunk persze Füst Milánt, Kassákot, Tóth Árpádot, Csokonait, mindenfélét.

KL: – Hol tudtak összejárni?

NNÁ: – Főleg nálunk. Mindig rengeteg ember volt itt.

KL: – És nem vált feltűnővé?

NNÁ: – Nem is tudom. Lehet, hogy feltűnővé vált. Valahogy ezt nem tagadtuk meg magunktól. Játszottunk, játszanunk kellett.

KL: – Kik jártak így össze?

NNÁ: – Már mondtam egy csomó nevet. Jött Mándy, jöttek később és gyakran Mészöly Miklósék, akkor Lakatos Pistáék, Kormos Pista, Jánosyék, Szabó Magda, Szobotka Tibor – ők közel laktak, a Vérmező túlsó felén. Ottlikék, akik kint laktak Gödöllőn, de be-bejártak Budapestre. Szerencsétlen névsorolvasás, amit most művelek, égtájak maradnak ki belőle. Hajnal Anna, akivel másképp, más módon, mindig szerettük egymást. A Vas Istvánnal való viszonyunk. És így tovább.

KL: – Rónay?

NNÁ: – Rónay, az külön fejezet. (Tulajdonképpen mindenki külön fejezet.) A Rónay-asztalról már írtam. Vagy 25 éven át, de lehet, hogy tovább is, mert nehéz volna a kezdetét meghatározni, jártunk össze Rónayval egypáran. Kérdezte, hogy hol. Hát erre most tudok válaszolni: eszpresszókban, kocsmákban, éttermekben. Például a volt Bella Itáliában. Ez egyik neve annak a kávéházszerűségnek, ami ott van a Duna-parton a Vigadó mellett, és ami az idők folyamán különböző jellegeket öltött. A Bella Italia pillanatában éppen olasz konyha volt, de volt előzőleg közétkeztető étterem is, amelyben délután rengeteg zsugás ült, a kibicek tömegeivel együtt. – Rónay volt ennek az asztaltársaságnak az összetartója, hogy úgy mondjam, összekötő eleme, róla neveztük el magunkat magunkban. Ott volt Ottlik Géza, Mándy Iván, Vargha Kálmán, Balázs meg én; mi voltunk az állandó tagok. Voltak aztán átmeneti jelenlévők, például Pilinszky Jancsi, egy darabig szorgalmas látogatónk, akkor Nemeskürty, sőt egy időben Kellér Andor is odajárt hozzánk. Hogy mit csináltunk egy fél életidő alatt? Főleg irodalomról beszéltünk. Irodalomról, irodalomról. Hogy nekem Rónay milyen fontos volt, azt már több ízben megírtam. Talán elsősorban azért, mert volt olyan érdeklődési köre, ami nem minden költőben van meg okvetlenül. Az irodalomtörténeti, mesterségbeli érdeklődésre gondolok. Vele meg lehetett beszélni, hogy hogyan viszonylik az ionicus a minore a magyaros hangsúlyhoz, meg hogy Arany Jánosnak mi a véleménye erről vagy arról, meg hogy mi a francia romantikás verselméletek újdonsága a klasszicistákkal szemben, és hogy Tibullus hogyan aránylik Catullushoz. Mindent tudott. Nem kívánom a magam műveltségét és értesültségét az övéhez hasonlítani. Rendkívül fontos és jótékony hatású volt hát az az élénk, heves szellemű eszmecsere, amiben éltünk. Azonkívül pedig Rónay maga. Vigasztaló személyiség volt. Ő volt az, aki soha nem panaszkodott. Mi állandóan tele voltunk különféle nyavalyákkal, panaszokkal, ami természetes is. Ő soha nem ejtett szót a saját problémáiról, de mindig ő volt az, aki azt mondta, hogy: nem számít, nem fontos, ne törődj vele. Nem koránál, hanem jelleménél fogva fenn tudott tartani valamely „atyai ház”-légkört, amire számkivetettségünkben nagyon is rászorultunk. Ha már kapcsolatoknál és atyáknál tartunk, elég váratlanul alakult a Kassákkal való viszonyunk. Mondom, mi kezdettől fogva tiszteltük Kassákot, de hogy tulajdonképpen kicsoda ő és egyáltalán mit számít a magyar irodalomban a magyar avantgarde, arra csak lassanként jöttünk rá. Az 50-es években kerültünk közelebb Kassákhoz. Sokat voltunk nála a Bécsi úton, Békásmegyeren, ők is el-eljöttek hozzánk Klárival. Granasztói Pálék, Bálint Endréék, festők, zenészek tisztelői közé tartoztak. Nem mondok most többet róla, mert hiszen ezt is megírtam. Érdekes viszonylat volt különben… Minden viszonylat érdekes. Áprily. Az én gyerekkori rajongásom tárgya. Vele mindvégig össze-összejártunk, kijártunk Orosziba, télen pedig Pesten vagy Visegrádon az íróházban, mindig meglátogatott bennünket. A kisoroszi, illetőleg a szentgyörgypusztai part-puszta: az itt erdőt jelent, egy erdős völgyet, ahol a háza áll – állandó kirándulásaink talppontja volt. Ebből is látszik, hogy némileg helyesbítenem kell, amit az előbb a baráti körök és közösségek megszűnéséről, a barátok elvesztéséről mondtam. Elvesztettem sok barátot, sok embert. De itt-ott nyertem is. Például ezekben a sötét 50-es években, ezekben a „bizonyos 50-es években” közel kerültem sok olyan emberhez, akik voltaképpen elég távol álltak tőlem, ami az irodalmi gondolkodást vagy stílust vagy követendő irodalmi szándékokat illeti. A legkülönbözőbb korosztályokból támadtak barátaim vagy jó ismerőseim. Jóval idősebbek közül, mint Kassák, Áprily, Füst Milán és a többiek; Rónay és nemzedéke amúgy se volt távol tőlünk, erről is már szót ejtettem. Hogy ott nem az évek száma, hanem az irodalmi beérkezettség foka tette a különbséget. A korszak vége felé pedig jóba lettem sokkal fiatalabbakkal is. Fiatal barátaim támadtak. Részben tanítványaim közül, de meg egyáltalán a fiatalok közül. Nemzedékeken átnyúló kapcsolatok voltak ezek megint. Megemlítek két ilyen fiatal költőt. Székely Magdát és Tóth Juditot. Székely Magda mind a mai napig kedves barátnőim közé tartozik. Tóth Judit csak olykor-olykor van Budapesten, Párizsban él. Voltaképpen ők fedeztek föl engem, nem én őket. Merész, mondhatnám aszketikus választás volt ez a részükről, tekintve a körülményeket. Mindenesetre a kezdetektől nyomon követhettem költői lépéseiket, és alig van izgalmasabb az ilyen irodalmi detektívesdinél. Ahogyan kialakul a nemzedékek közt egy önző-önzetlen kölcsönösség, a kölcsönös figyelem légköre, ami nélkül nincs irodalmi élet. Azt kell tehát elmondanom, hogy az 50-es évek, miközben sötét alapú életérzésünket tovább sötétítették, ugyanakkor olyan szorosabb bajtársiasságot is létrehoztak, amit ezekkel a szellemi találkozásokkal akartam körülírni. És rengetegre nőtt bennünk a fekete humor. Mert a röhögés, a vigyor jelentőségét nehéz túlbecsülni az ember életében. Finomabban úgy mondhatnám, hogy humor nélkül nem lehet élni, pláne, ha nincs rá semmi okunk. No most áttérnék egy másik témára. Arra tudniillik, hogy mit írtam akkoriban. Jó?

KL: – Igen-igen. Alighogy rendeződtek a körülmények, már egy egész kötettel jelentkezett, ami a maga termékenységét számítva, jelentős mennyiségnek számít.

NNÁ: – Igen. Annak ellenére, hogy 48 után vagy két évig egyáltalán semmit se tudtam írni. Nem jött ki hang a torkomon. De aztán megkezdődött egy, egy… azt kell mondanom, új korszakom.

KL: – Tehát volt cezúra.

NNÁ: – Nagyon erős cezúra volt, pszichológiailag is, természetesen. És vetületként jelentkezett a versekben is. Ekkor kezdődött meg valami, aminek az eredményei sokkal később váltak láthatóvá. Nagyon szimplán, nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy akkor indult valamiféle váltás bennem, amit rokonnak nevezhetek az avantgarde-dal. Soha életemben nem voltam avantgarde költő – félreértés ne essék. De akkor, ott, az 50-es évek alján, egyszerre csak rájöttem, hogy nem írhatok többé úgy, ahogy eddig. Valamiféle más formulázást, más főneveket és igéket, más kötőszavakat és mondatokat kell találnom, mert ez így nem megy tovább. És magamban, titokban – hiszen ez volt az asztalfiók-irodalomnak a kora –, lassacskán kezdtem keresztülmenni egy olyan változáson, amin már a XX. század végigment, áthaladva a formabontáson, az avantgarde különféle fokozatain. Mit jelentett ez nekem? Elsősorban annyit jelentett, hogy kezdtem tördösni a formát. Én, aki a 30-as, 40-es évek konzervatív ízléséből indultam, és ez jegyezte meg korai verseimet. Konzervatívnak nevezem azt az ízlést a világirodalomhoz képest. És meg kell állapítanom, hogy mindannyian többé-kevésbé így voltunk vele, azok is, akik 45-ben indultak, meg azok is, akik nem akkor indultak: kezdtük szorítónak, elszáradtnak, konzervatívnak érezni eddigi kifejezésmódunkat: az asztalfiókokban egy új formabontás készülődött. Miközben körülöttünk a „Lobogónk, Petőfi” korszaka menetelt. Tudjuk jól, hogy az avantgarde a magyar irodalomba kevéssé szívódott fel, ez már irodalomtörténeti kérdés, ez a maguk dolga, nem kívánok beleszólni. De azért engem is érint. Rendkívül érdekes ugyanis, hogy miért, hogyan, mi okból volt annyira más a magyar költészet útja a XX. században, mint a világköltészeté? Ennek nagyon sok oka-foka van. Nem érdemes itt kitérni rá. Tény azonban, hogy én lassacskán, az 50-es években kezdtem rájönni, hogy az avantgarde nincs jelen, hogy a formabontás, a másfajta beszéd nincs jelen, legföljebb egy kiterjesztett értelmű szimbolizmus van jelen a magyar irodalomban, az újnépiességgel együtt, amit Illyésék – bizonyos értelemben, formailag Szabó Lőrinc – képviseltek a 30-as években. És hogy ez más, mint a világirodalom képlete.

Nem ilyen tudatosan fogalmaztam, nehogy azt képzelje. Egyszerűen csak elkezdtem tapogatózni valami más felé. És az első mozdulatom, mondom, az volt, hogy a formát kezdtem tördösgetni, nem tetszett már nekem annyira a sima jambus meg a szép anapesztus meg a versszakolás. Összetörtem a sorokat. Összetörtem a mondatokat. És: a mondanivalót valahogy másképp helyeztem el ezek között a formák között. Persze rosszul mondom, mert éppen fordítva történt, mondanivaló volt az, amely szétfeszítette, széttörte a formát. Csak nekem formai oldalról mutatkozott meg. Egyszerűen muszáj volt sarokkal rálépnem néhány jambusra, hogy széttörjem, mint a diót. Pontosan emlékszem rá, hogy melyik volt az első versem, amelyet – idézőjelben – „ilyennek” titulálok. Ez a Balaton. Ezt körülbelül 53-ban írtam, nem tudom pontosan megmondani, sajnos, mert szamár fejjel nem dátumoztam a verseimet. Miben különbözött ez a vers mindattól, amit előzőleg írtam? Legfőképpen abban, hogy nem volt fogalmilag körülkeríthető tartalma. Volt természetesen tartalma, amely tartalomelmondásra buzdíthatott volna egy iskolában, de ez sokkal kevésbé merítette ki a verset, mint a régebbi típusú verseim esetében. És ezt magam is éreztem. Valami olyasfélét kottáztam le benne, és a továbbiakban is ezt tettem, amit magam sem értettem teljesen, csak sejtettem. A vers kilógott a tartalmi megfogalmazás kereteiből. Nem teljesen lógott ki, mert ez a folyamat lassú volt, lépésről lépésre ment, ahogy a belső szükségszerűség létrehozta. Nem úgy játszódott az le, hogy hohó! én rájöttem egy másfajta írásmódra és arra, hogy volt avantgarde a világon. Szó sincs róla. Ilyen szempontból például a Kassákkal való barátságom széljegyzet volt. Tiszteltem Kassákot, és lassacskán, a magam belső átváltozásainál fogva kezdtem rájönni, hogy mi a magyar avantgarde, és mi az, amit ő csinált. De eszem ágában se volt, hogy azt csináljam, amit ő, az egy teljesen más ízlésnek a terméke volt. Az, hogy úgy mondjam, az avantgarde első hulláma volt a tízes, húszas évek, a kezdeti avantgarde, és közben már sok minden történt. A magyar irodalomban is nagyon sok minden történt.

Ezek a többé-kevésbé szétbontott verseim, amelyek nekem új periódust jelentenek, az 57-ben megjelent Szárazvillám című kötetemben találhatók. Annak is abban a második felében, amely az újabbakat tartalmazza. Mert hiszen egy csomó verset írtam még az 50-es években, amik a régi stílusomnak feleltek meg. Ilyen új féle, szétbontott, ugyanakkor többszálú versemnek tartom a Balatont, a Paradicsomkertet, a Villamost, a Trisztán és Izoldát és másokat is. Akkoriban úgy fogalmaztam meg a változást, hogy ha eddig bigát hajtottam, ezentúl kvadrigát kell hajtanom a versben – nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot. Valahogy sokkal többfélét kell összefognom, mint eddig. Ennek a személyes avantgarde-nak egyáltalában nem az volt a jegye, hogy összezagyválni a dolgokat vagy megbotránkoztatót mondani, az nem az én ízlésem. Inkább azt kell mondanom, hogy ez a fajta újdonság a versben a kihagyások következménye. Itt ne gondoljon politikai kihagyásra, már több ízben mondtam, hogy én alapjában véve nem vagyok politikai költő, ami bejött politikum az írásaimba – és sok minden bejött –, az az idők szükségszerűsége volt, de nem eredendő szándékom. A kihagyás, a tömörítés, egy bizonyos elliptikus írásmód teszi azt a jelleget, ami ezt a nem avantgarde avantgarde-ot karakterizálja. És azért merek ilyen szélesen fogalmazni, mert ezen a változáson nemcsak én mentem át. Úgy látom, hogy egyrészt az Újhold költői, másrészt bizonyos értelemben majdnem az egész irodalom, amelyik ezekben az ötvenes években nem jelenhetett meg, átment ilyesfajta változáson. Amelyik megjelenhetett, az természetesen szocreált csinált.

Sokkal később tudtam csak megfogalmazni, hogy mindez voltaképpen mit jelent. Rátaláltam egy szakkifejezésre: az objektív lírára. Amely van, létezik, egzisztál a világirodalomban. Én azonban bevallom magának, hogy ezt a saját szám íze szerint magyaráztam. Szájam íze szerint magyaráztam más költők esetében is. Hogy mit is értek igazából objektív lírán, azt egy sokkal későbbi Rilke-tanulmányomban próbáltam leszögezni, mert Rilkére vonatkoztatva vált előttem világossá. Ugyanakkor persze önmagam számára is, önmagamra vonatkoztatva is világossá vált. Jellegzetessége bizonyos ellipszistömeg, mondom, a kihagyások tömege. Még ennél is sokkal fontosabb: az első személynek a kiemelése a vers középpontjából. Az a lírai „én” ezentúl másutt van. Sőt esetleg nincs is jelen. Mellesleg jegyzem meg, hogy korántsem csak az úgynevezett objektív lírában áll így a dolog. Nézze meg, kérem, hol van az „én” a szürrealizmusban? vagy a futurizmusban? Vagy az expresszionizmusban, ahol többnyire a „mi” helyettesíti. Másutt van a költői „én”, mint ahogy azt a romantika óta megszoktuk. Azután: lényeges itt a tárgyaknak – ez már sajátosan az objektív lírára jellemző –, a fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben, amelyek tartalomhordozóvá válnak, továbbá áttételes személyeknek, bizonyos personáknak a jelenléte. Dramatis personae. Ezek is egyre-másra és régóta megjelennek a verseimben, például a Trisztán és Izoldában már, amely kis drámaként van komponálva, de később is csináltam efféléket mindig. Hogy aztán ez igazából objektív líra-e, és kimeríti-e ez a szakkifejezés azt, amit csináltam – azt nem tudom. Hogy azonos-e a világirodalmi fogalom azzal, amit objektív lírának neveztem – megint csak nem tudom. De tőlem még ez is szép. Elvégre én költő vagyok, nem lehet tőlem elvárni, hogy magam jellemezzem magamat. De hát kínomban mégiscsak azt cselekedtem, mert arra ugyan hiába vártam, hogy engem jellemezzenek. (Tisztelet a kivételnek.) Szóval ezt az objektív lírát mint skatulyát szeretettel és gyöngéden átnyújtom a kritikusoknak, használják egészséggel. Jó az a háznál.

KL: – És a műfordító Nemes Nagy Ágnes mikor született meg?

NNÁ: – Nagyon jó, hogy szóba hozta, éppen erre akartam rátérni. A személyi kultusz a műfordítás korszaka volt. Megint nemcsak az én életemben, hanem az egész magyar irodalom életében, mármint abban a szektorában, amely nem jelenhetett meg. Ennek köszönhetjük – már bocsásson meg, hogy ezt megjegyzem – a magyar műfordítás komoly föllendülését. Rengeteget fordítottam. Nálam ez kettős jellegű, mert hiszen már kezdettől fogva rájöttem: a magyar irodalomban a műfordításnak kivételes szerepe van. Nekem a műfordítás nemcsak kényszer volt, hanem ambíció is. Gyönyörű, nemes mesterségnek tartottam a műfordítást, és legalább 400 év óta a magyar irodalom kiiktathatatlan részének. Amikor az 50-es években ránk zuhant a műfordítói kényszer, még akkor is aránylag szívesen csináltam. Szívesen csináltam a műfordítást meg az iskolai munkát, tanítást is; örültem, hogy egyáltalán lehetőségem van fordítani vagy tanítani. Zárójelben jegyzem meg, nehogy azt higgye, hogy mindaz a műfordítás, ami az én nevem alatt jelent meg, az az én munkám. Az 50-es években sokan voltak, akik műfordítást sem kaphattak, így néha „négerekkel” dolgoztunk, illetőleg átengedtünk fordításokat másoknak. Csak akkor téptem a hajam, hogyha derék bajtársam pocsékul fordított az én nevemben – akkor dühös voltam.

KL: – Tudna említeni azért…

NNÁ: – Majd bolond leszek. Először is nem emlékszem, másodszor szántszándékkal se említenék.

KL: – Tudniillik itt van, csak mintegy zárójelben, egy irodalomtörténeti probléma, a Babits-Szabó Lőrinc Eratója. Most már se Babits nem él, se Szabó Lőrinc, és vitatkozunk rajta, és nem tudjuk, hogy melyik fordítás Babitsé, melyik Szabó Lőrincé. Egyikük se jelölte meg.

NNÁ: – Hát dolgozzanak. Lóránt, ez a maguk dolga. Próbálják kideríteni.

KL: – Én próbáltam egy javaslatot, amit Rába is elfogadott.

NNÁ: – Ez jó, ez mulatságos. Ne haragudjék, hogy nevetek. Hát náluk, Babitséknál, nem kényszerből alakult így a dolog. Gondolom, csak összezagyválták a fordításaikat. Nálunk viszont kényszer volt, de nyugodjék meg, semmi jelentékeny, semmi olyasmi nincs az álfordítások közt, ami bárkinek az életművét vagy az életművéről alkotott képet befolyásolná. No most: mi mindent fordítottam? Kár fölsorolni; túl sok. Néhány korszakot említenék inkább, ami hozzám közel áll. A francia klasszicizmust például. Ezt Magyarországon nem szeretik.

KL: – Corneille-t maga hozta közel.

NNÁ: – Corneille, Racine, igen. La Fontaine-t nem említeném, az bizony inkább homokrágcsálás volt a francia klasszicizmus végeláthatatlan vidékein, de hát…

KL: – Azt maga se szerette?

NNÁ: – Nemhogy nem szerettem, de egy lírikusnak…

KL: – Szabó Lőrinc is olyan kínnal fordította.

NNÁ: – De drágám, az nem líra. Hajlandó vagyok én nem lírát is fordítani, de ezeknek a bölcs gnómáknak a szűnni nem akaró versbe foglalása, valahogy… Az ember szívesen lefordít ilyet egyet, kettőt, de ezek a tanulságos kis dolgok, ilyen véghetetlen tömegben, az kivesézi az embert. A munka öröme ugyan itt is megvan, mert nem is olyan könnyű ebben a váltogatott, nem tisztán alexandrinikus formában fordítani. De Racine-t nagyon szerettem, még a párizsi utam alatt is, emlékszem, a bukinistáknál, a Szajna-parton mindig vettem ócska, másodkézből való kis iskolai kiadásokat. És a hotelszobánkban, a Rue Royer-Collard-on (azóta már meg is szűnt a hotel) ott ültem, vagy inkább kucorogtam azon a nagy, kényelmetlen, kigödrösödött franciaágyon, és Racine-t olvastam. Egyáltalán a francia XVII. századnak bőven vannak részei, amelyeket szeretek, Racine-on kívül Pascalt említeném, bizonyos értelemben Corneille-t, Corneille-t, aki képtelen, de mégis nagyszerű. Ha eltekintünk a kiindulásai abszurditásától, a megépítettsége sugallatos. Mert mit szeretek a francia klasszicizmusban? az építettségét, a szerkezetét. Egyáltalán, ami a költészetben architektonikus, az közel áll hozzám. A szót egyébként Goethétől veszem. Jobban hat rám ez a néma eszköz, ez a szó nélküli eszköz, ami a szerkezet és az építettség, mint a verbumok, a szavak, az állítások. Ez a boltozás, ez a fülkézés, ez az egymás után következés, ez az időben való folyosózás, ez az arányelhelyezés – ez nekem végtelenül sokat mond, és sokat mondott mindig.

KL: – Racine-t, azt még a fordulat előtt kezdte fordítani.

NNÁ: – Igen, stimmt. Racine-t talán még 46-ban vagy 47-ben.

KL: – Szóval ez abban a nagy…

NNÁ: – Abban a nagy…

KL: – Csatlós-féle Racine-ban jelent meg.

NNÁ: – Igen. Lila, arany csillagokkal, pocsék.

KL: – A külleme.

NNÁ: – A külleme, igen. De az a fordítás nem volt visszataszító számomra, sőt. Bár akkor eléggé gyakorlatlan fordító voltam, ott tanultam a francia alexandrint magyarul megcsinálni. – A másik nagy kor, amelyik közel állt hozzám, és amit tulajdonképpen az 50-es évek alatt kezdtem beszerezni: a modern világirodalom. Apollinaire, Éluard, Aragon, St. John Perse, Eliot, García Lorca. Igaz, mondhatja, hogy ezekből tulajdonképpen keveset fordítottam, de olvastam őket, Claudelt, Supervielle-t, Audent. Megpróbálkoztam kortárs angolokkal egy-egy vers erejéig, hiszen angolul sose tudtam jól. De nagyon érdekelt például (beszéltünk már róla a rádióban is) Sidney Keyes, Macneice, egy-egy darab Philip Larkin. Aki viszont a kötelező anyaghoz, a musz-anyaghoz számított, az Victor Hugo volt. Beláthatatlan, hogy mit fordítottam én Hugóból, mert aztán kínomban az egész verses oeuvre-jét végigolvastam egy időben. Tudja, hogy mi az? Ha egy talicskára fölrakja az ember, akkor is csak púpozva fér föl. Tűrhetően el tudtam tájékozódni akkoriban például a Contemplations bonyolult datálási kérdéseiben, de szerencsére már elfelejtettem. Mindent összevéve, Hugo mégis nagy költő. Nagy költő, minden pátoszával, hamisságával együtt. Általa azért sok mindent megtanultam. Műfordításból, a XIX. századból, a francia irodalomból. Mert állandó kérdések és izgalmak nyúltak át Hugóból régebbi korokba és újabb korokba is. Annyira betölti azt a századot kezdetétől végéig, hogy sok minden van benne, ami átlóg más századokba.

Itt jegyzem meg, ami bizonyos fokig párhuzamos avval, amit az avantgarde-ról mondtam, hogy a műfordítói ízlésem is erősen megváltozott. Ahogy a költői ízlésem is megváltozott ezekben az években. Az én origóm a századvég volt. Ami legközelebb állt hozzám diákkoromban, az a Nyugat-nemzedék volt, a nagy, magyar Nyugat-nemzedék. És lassan, észrevétlenül, egyre jobban eltávolodott tőlem. A magyar és a világirodalmi fin de siècle, a szecesszió finoman elúszott a szemem elől. És visszanyúltam sokkal régebbiekig. Nem, nemcsak a divatos ősköltészetig. Például a francia irodalomban vonzóbbá vált számomra egy csomó olyan salabakter, akit a kutya se olvas. Elfelejtett, beporosodott, iskolás költők sora. Ezek egyszerre érdekesebbé váltak számomra, mint a cifra, édes, dekorációs századvég. És fontossá vált számomra a legmodernebb, a kortársi líra. Tehát az origótól előrefelé és visszafelé távolodtam az ízlésemben. Érdekes módon ezt másokról is elmondhatom. Akár hiszi, akár se, ezt néhányszor egyeztettük például Rónayval, hogy milyen különös módon változott az ízlésünk életünk folyamán. Méghozzá életünknek a második felében. A régiek és a legmodernebbek felé eltávolodva a mi kezdeti középpontunktól, a századvégtől.

KL: – És a drámafordítások?

NNÁ: – Megemlítem a Brecht-fordításaimat. Mai napig se tudom pontosan, hogy hogyan került hozzám Brecht, mindenesetre 57-ben, még Balázs ült, akkor hozták hozzám az első Brecht-fordítást a Nemzeti Színházból. Aminek egyébként nagyon örültem. Ez volt futó bepillantásom a színházi világba. Műfordítás szempontjából azért volt érdekes, mert megtanultam – vagy igyekeztem megtanulni – az élőbeszédet fordítani. Közismert a színházi világnak az az előítélete, hogy jó műfordítóval nem szívesen fordíttat. Merthogy azok sok mindent tudnak, de élőbeszédet, színpadi dialógust nem tudnak csinálni. „Nem mondható” a szövegük. Hát ez tiszta szín prekoncepció. Nyugodtan beszélhetek erről, mert azon kevesek közé tartozom, akik fordítottak színháznak. Hány, de hány remek műfordítónk viszont nem fordított. Elhiszem, könnyebb összebarkácsoltatni helyben egy szöveget, mint hogyha a műfordítás valódi berkeiből húznak át valakit, és engedik megtanulni mondható szöveget írni. A mondhatóságot is persze meg kell tanulni, nem vitás. De hogyha egy műfordító meg tudja tanulni a legújabb amerikai szlenget visszaadni magyarul, meg tudja tanulni a XVI. századi Ronsard-szonettek hangját – ugyan, miért ne tudná megtanulni a mondható színpadi szöveg létrehozását? – Érdekes volt Brecht. Kezdetben nem különösebben vonzódtam hozzá. Az esetlegessége zavart. Ennek a német formabontásnak az odavetettsége, vázlatszerűsége, amit ő erősen alátámaszt ideológiailag is. De nem biztos, hogy ezek az ideológiák, amiket egy költő ars poeticaként mellékel, azok csakugyan azt jelentik-e, amit jelentenek. Aztán később megtanultam becsülni. Úgyhogy már a későbbi Brechteket – négyet fordítottam összesen – örömmel formáltam át magyarrá. Brechtet mint költőt nem szerettem különösen, de a színpadi songjai azért nagyon érdekesek. A kezdeti Brecht-előadások iszonyatos bukások voltak, ha nem tudná. 57-ben, 58-ban a kutyának se kellett Brecht Magyarországon. Az, hogy Brechtet becsüljük, és mint a Times Literary Supplement, nagy cikkeket közlünk róla, az későbbi fejlemény, a 60-as évek neoavantgarde-jával következett be.

KL: – Akkor hadd mondjam meg, hogy én akkor szerettem, írtam is róla. És most nem szeretem, amióta divatos.

NNÁ: – Igen?

KL: – 59-ben már írtam egy tanulmányt Brechtről, Vele vagy ellene? címmel, rajongva mellette, ma már csodálkozom akkori rajongásomon.

NNÁ: – Én, én nem csodálkozom. Van benne ma is vonzóerő; elvégre a mai színpad moccanni se tudna nélküle.

KL: – A Jó embert keresünket…

NNÁ: – Azt fordítottam először.

KL: – Maga fordította, és Gellért Endre rendezte.

NNÁ: – Igen, Gellért Endre rendezte. Nagyon rokonszenves, kulturált ember volt.

KL: – Nekem tetszett az a rendezés.

NNÁ: – Ezt én igazán megértem. Szóval a műfordításnak sok mindent köszönhetek; nem tartozom ahhoz a nemzedékhez, amely kizárólag kényszerből fordít, inkább két nemzedék között vagyok. Rónayék még, azt kell mondanom, többnyire örömből fordítottak, ambícióval, gyönyörűséggel és hatalmas irodalomtörténeti apparátussal, mert az is számít. Kálnoky, Vas István hasonlóképpen. Még valamit a fordításról. Azt tudniillik, hogy a fordításban kiéltem egy bizonyos fajta költői hajlamomat. Azt, amit úgy neveznek, hogy formai játékosság. Gyönyörűségemre szolgált kezdetben leoninusokat fordítani, pláne olyan szövegeket, ahol ezek a rímes hexameterek hangsúlyos verssel rímelnek és fonódnak össze. Fantasztikus formai játékokba bonyolódtam, és élveztem a nehézségeket. A legpuritánabb nehézségeket, amiket például a francia alexandrin támaszt a francia drámában, és a cifra, bohócos, sokszínű, tarka nehézséget, amit mondjuk egy középlatin szöveg jelent. Szerettem szép anapesztusokat, vaskos, vad népdalokat, egyetlen rímmel végigfont spanyol románcot. Kiéltem itt azt a játékosságot, ami nélkül alig akad költő a világirodalomban; kiéltem ezt továbbá a gyerekirodalomban és a gyerekversben, Weöres Sándorral együtt…

KL: – Épp akartam kérdezni, hogy mikor lépett be a gyerekvers? Az is kényszer volt?

NNÁ: – Nem akarok hazudni: egyszerűen anyagi okokból kezdtem gyerekverseket írni.

KL: – Azt is az 50-es években?

NNÁ: – Az 50-es években, mert megengedték. Írhattam leporellót: Mossatok fogat, gyerekek. Aztán, ahogy lépésről lépésre előrehaladtam benne, rájöttem, hogy a gyerekvers: műfaj. Itt lehet valamit csinálni. Híve vagyok annak, miszerint a jó gyerekvers is ugyanolyan verscsírából indul, mint a valódi vers. Csak a feldolgozási módja, az előadási módja más. És hát ott is el tudtam játszadozni millióféle formával, rímmel, a magyaros ritmus meg a mértékes ritmus összecsengetésével, ahogy Weöres Sándortól tanultuk mindnyájan. De éppen azért, mert ennyi mindent belerakhattam a fordításba, a gyerekversbe, ebből a formai játékosságból a verseimre szinte semmi se maradt. Innen nézve a verseim, mondhatnám, puritánok. A szó szoros értelmében vett versforma már régóta nem érdekel a versben. A formabontás, amelyről említést tettem, az idézőjeles avantgarde törekvés, ami aztán később fölerősödött bennem, az sem a forma felől érkezett hozzám, hanem a belső szükségszerűség felől, és az is inkább a puritanizmus felé hatott. Eszem ágában sem volt érdekes, újmódi trükkökkel kísérletezni. Nem mintha az ilyesmit elítélném, és nem mintha a játékosság idegen volna tőlem; tudja jól, hogy nem az, a verstan is mélyen érdekel, a verselés elmélete. De amim ebből volt, kiélhettem a műfordításaimban; a verseimben másról van szó.

KL: – Most beszéljünk talán a legújabb korszak verseiről.

NNÁ: – Igen… az 56 utáni korszakról. Balázst szerencsére hamar kiengedték a börtönből. Ennek volt egy darabig még bizonyos utóhatása, de ma már nincsenek következményei. Lassacskán megindult az olvadás. Kezdtünk újra megjelenni. Voltak, akik segítettek ebben, voltak, akik gátoltak. Az olvadás egy késői következménye, hogy itt ülök magával, és az olvadásról beszélgetünk. A versek. Hadd folytassam ott, ahol abbahagytam, hogy tudniillik miféleképpen érett be az a változás a verseimben, ami az 50-es években elkezdődött. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy másféle verseket írok, mint azelőtt. Persze aki kívülről nézi, annak ez természetes. Nekem nem volt az. Nekem azért meg kellett küzdenem, és magam se tudtam, hogy mi felé haladok. Próbálkoztam bizonyos énekhangra írott versekkel is. Nem ez volt az igazi út, bár nem bánom ezt sem. Inkább az volt, ami főleg a Napforduló című kötetemben található (1967). Idevágó verseim például a Vihar, a Szobrok, a Között – természetesen mások is. A Között különben kulcsvers, ezt tudja. Az egyik bemérési pont, ahol a legmesszebbre futottam ezen az úton.

KL: – Azóta esztétikai fogalom is lett a „között”.

NNÁ: – Igen, gondolja?

KL: – Használjuk vershelyzetekre, életérzésre.

NNÁ: – Ennek az új fogalmazási módnak az egyik jellegzetes megjelenése az Ekhnaton-ciklus. Nem beszélek róla, mert már beszéltem; Latorral is volt egy beszélgetésem a rádióban éppen az egyik Ekhnaton-versről. Tulajdonképpen ezt a periódusomat tartom legfontosabbnak, ezzel azonosulok leginkább még ma is. Megemlítem, hogy amióta az 50-es években elhallgattattak minket, állandóan föl-fölröppent az a vád ellenem és társaim ellen, hogy érthetetlenek vagyunk. Ezt, bevallom magának, unom. Még cáfolni is unom. Megpróbáltam már cáfolni egypárszor, de minek? Szíveskedjenek megnézni a világirodalmat, aztán megnézni a mi verseinket, és azután azt állítani, hogy érthetetlenek vagyunk.

KL: – Már az újholdas versekre is mondták?

NNÁ: – Nem, ott még nem. De ott is történtek már célzások a „homályosság”-ra. Soha életemben nem voltam az érthetetlen költészet híve, amivel nem azt akarom mondani, hogy nem lehet a költészetnek egy bizonyos célkitűzése túllépni a nyelvi formulákon, és másképp, mondjuk, csak hangzással kifejezni valamit, mint például a lettrizmus teszi. De hát én nem ezt csináltam, egész egyszerűen nem ezt csináltam. Mindig mindent elkövettem, hogy a vers a maga rendkívül bonyolult, homályos tárgyához képest a lehető legvilágosabb, legérthetőbb legyen. Ez afféle rosszindulatú szamárság, ez az érthetetlenségvád velünk szemben, vagy inkább megbélyegző inszinuáció. Egyébként ezen is túl vagyunk, mert mióta ugyebár a magyar irodalom a 60-as években megkapta a neoavantgarde-ot, azóta a mi verseink mint a klasszikus világosság példái szerepelhetnek. A neoavantgarde-nak különben én örültem. Örültem, mert híve vagyok annak, hogy minél többféle hang szóljon egy költészetben, és szerencsének tartottam, hogy végre a XX. század irányzatai beáramlanak a mi líránkba is. A fejlemények nem egészen úgy folytatódtak, ahogy én reméltem.

Valahogy többet vártam, mint amennyi bekövetkezett. De ez a várakozás már a jelen, sőt a jövő kategóriájába tartozik, és bármikor – reméljük – kellemes meglepetésbe csaphat át. Valamint beletartozik az is, amit mostanában csinálok, bár nagyon kevés verset írok. Közeledem a prózavershez. Ebben próbálom feloldani azt a túlságosan elliptikussá vált versbeszédet, amelyhez egy bizonyos ponton eljutottam. Ha ugyan ezt próbálom. Mivel jelen időről van szó, melyhez nincs történelmi távlatom, sőt: semmiféle távlatom sincs, itt elveszítem ennek a pályaképnek a relatív-remélt, óhajtott-objektivitását. Mi értelme volna olyasmiről beszélni, amiről még magam sem tudom, hogy micsoda?

KL: – De talán beszélhetünk a tanulmányairól. A tanulmány – már műfajánál fogva is – sokkal inkább racionalizálható. Az utóbbi időben – úgy az 50-es évek végétől kezdve – esszéket, tanulmányokat is írt. Kritikákat (néhányat) publikált már az Újhold idején is. Hogy épülnek bele ezek a tanulmányok az életébe?

NNÁ: – Először arra felelnék, hogy mikortól fogva írok tanulmányokat. Nem az 50-es évek végétől kezdve. Hanem sokkal-sokkal újabb időben, 10 éve, 12 éve. És bevallom magának, hogy ezt nagy szerencsének tartom, hogy valaki ötven éves kora körül át tud térni egy másik műfajra, méghozzá olyan műfajra, ami valahogy mindig is jelen volt az életében, legalábbis imagináriusan. Mindig vonzottak a vers elméleti kérdései. Azok az elméleti kérdések, amelyek tapasztalatokon alapulnak. Mert azt remélem, hogy valóban esszét írok, és nem tudományos jellegű művet, nem is kívánom azt a benyomást kelteni, mintha tudományt művelnék. Nem vagyok én más, csak egy edzett költő, aki sok mindent látott, sok mindent kipróbált életében, és a tapasztalataiból dolgozik. Tehát nem bibliográfiából, nem tudományos apparátusból, kutatásból veszi az állításait, hanem abból, amit megélt és meggondolt. Ennek megvan – mint mindennek – az előnye, hátránya. Előnye, hogy magamhoz képest igyekszem hitelesnek lenni; hátránya, hogy talán a konklúziók általánosítása nem olyan széles körű, mint amilyen lehetne.

KL: – Ne haragudjon, hogy vitatkozom. Egyrészt néhány ilyen verselméleti és verstani tanulmányát alapvető jelentőségűnek éreztem már korábban is. De ugyanakkor úgy érzem, mintha ezek mögött nemcsak a maga versismerete és versgyakorlata lenne, hanem a verselméletet és verstant is áttanulmányozta volna.

NNÁ: – Hát persze, Lóránt, igyekeztem. Csak eltitkolom.

KL: – Tudniillik a szakszerűségén, a kifejezésein látszik a szakirodalom alapos ismerete.

NNÁ: – Természetes, hogy érezhető. Anélkül nem kezdenék el provedálni ezekről a dolgokról, hogy ne nézzem meg, ami számomra megközelíthető, és az érdeklődési körömbe vág. Csak azt akarom jelezni, hogy nem a tudomány itt a lényeg; nem ismertetni kívánom mások elméleti munkásságát, nem azokat kívánom továbbgondolni, nem a tudomány bizonyítottságára törekszem. Amennyire tudom, persze, ellenőrzöm a saját elgondolásaimat, mások eredményeivel összevetem, de a lényeg, amire igazán támaszkodom, az az én költői és olvasói tapasztalatom.

KL: – Azt hiszem, itt is a műfaj szempontjából Arany példája jelenik meg.

NNÁ: – Igaz, ami igaz, megjelenik Arany példája. Az övé is.

KL: – Mert ő is mindent tudott, ismert.

NNÁ: – Hát persze, mindig Arany. Ezért még külön szeretem. Az alkata is valahogy… mert nem minden költőben szükségszerű az elmélet vonzása, ezt fölösleges mondanom. De nálunk talán még kevesebb az olyan költő, aki evvel foglalkozik, mint aki foglalkozhatnék vele. Nagyon egészséges dolog lenne pedig egy irodalomban, ha az írók maguk is beleszólnának az elméleti kérdésekbe vagy irodalomtörténetbe vagy kritikába. Mint Vas István teszi, vagy – másképp – Somlyó György. A francia irodalomban ez az elméleti, tudatosítási szándék rendkívül erős, nézze csak meg. De az angoloknál is, bár kevésbé föltűnően. Az angolok vannak azon az állásponton, mint én, hogy nem tesznek úgy, mintha tudósok volnának, vagy irodalmi megváltók, bár ez nem zárja ki, hogy tudjanak egyet-mást. És igyekeznek minél kevesebb nagyképűséget és minél több olvasmányosságot belevinni abba a szövegbe.

A szöveg. A prózára való áttérés. Mondom: Isten áldásának tartom, hogy ötvenéves korom körül sikerült egy másik műfajba is átmennem, ami addig csak nagyon ritkásan volt jelen az életemben. Gondolom, ha mások a társadalmi körülmények, akkor sokkal gyakrabban és sokkal hamarább megjelent volna. Így is hálás vágyok a sorsnak, hogy megjelenhetett. De nem volt könnyű az előhívogatása. Ne felejtse el, én mégiscsak lírikus vagyok. Amíg én rájöttem, hogy hogyan kell egy prózai mondatot megcsinálni – mert, mint talán már említettem, én nem lírai prózára vágytam. Nem lírai prózát akarok írni, nem lelkes körülömledezését a lírai teljesítménynek, hanem attól élesen elváló prózai prózával, esszéprózával kívánom közölni elsősorban a gondolataimat, és nem az emócióimat. Borzasztó, mi mindent kellett itt megtanulnom. Teljesen más nem is csak a lírai attitűd, a lírai magatartás, hanem a lírai mondat, mint a prózai. Át kellett hangszerelnem a beszédmódomat, illetőleg a természetes, mindennapi beszédmódomhoz közelíteni, ugyanakkor levenni belőle a fecsegést, ami az ilyen irodalmi csevelyben mindig jelen van. Szerettem volna eleven, természetes hangot találni arra, amit mondani akarok, bizonyos humortól, öniróniától sem kímélve meg magam és az olvasót. De ugyanakkor meg kellett tanulnom, hogy ez a természetes csevegőmód a megcsináláson alapszik. Álcsevegés, áltermészetesség, mint mindenütt az irodalomban. Azonkívül rájöttem arra, hogy a prózának a legkisebb egysége mégis a bekezdés, és nem a mondat. Ámde a bekezdéshez a mondatokat is meg kell fabrikálni. Nehéz elevenen tartani egy olyan magyar mondatot, amely elvont, elméleti kérdésekről szól. Mert ahogy az irodalomtudomány beszél, az nem az én utam. Már céloztam rá, hogy Mikszáth áll mögöttem képzeletbeli atyamesterként, meg Kosztolányi, meg Ottlik, meg Illés Endre, sőt – erősen – Illyés. Valamilyen mozgékony magyar prózára vágytam, amely ugyanakkor babitsi irodalmi szenvedélyt rejthet magában. Nagyon erősen átéltem, hogy a próza sokkal jobban különbözik a verstől, mint amennyire a verstől különböznek más művészetek. Úgy érzem, egy szobor, egy festmény vagy egy zenemű közelebb van a vershez, mint a próza. A vers az valahogy folyékony szobor vagy szilárd szökőkút. Ebből az abszurd anyagból prózát csinálni nem lehet. Talán nem is szabad. Örkény mondta egyszer, hogy: „A nyelvhelyesség a prózaírók ügye, a költők »glóriával általlépik azt«” Hát nagyon igaza van. Nem ismertem a „nyelvhelyesség” nevű állatot, míg verset írtam. Prózát írván viszont megtanultam, hogy hol lakik az úristen.

És mindez miért? Mert égetővé vált számomra a vers rejtélyes jelenléte az emberi pszichében és az emberi történelemben. Különösen, ha a XX. század felől nézem a dolgot. Egyszerre izgatni kezdtek a vers alapkérdései, a versjelenség maga, elsősorban századunk új költői tapasztalatai alapján. Megpróbáltam egyes részletekhez közel kerülni, mint például a költői kép vagy a verstan változásai, illetve általában hozzáférkőzni – a versen át, a vers segítségével – a művészet alapjaihoz, jellemző „rendezettségi” faktorához. Úgy éreztem, mintha a bennem felgyülemlett, higgadt verstapasztalat, egy élet tapasztalata, váratlanul felforrt volna, és új halmazállapotban új edényeket követelne magának. Kénytelen voltam valamilyen befogadó eszközt, üstöt, lábast fabrikálni magamnak. Ez a tanulmány.

KL: – Talán mondana valamit az utóbbi évek élményanyagáról.

NNÁ: – Az adódók közül kiválasztok egy élménykört. Egy nagyot, általánosat, tudniillik az utazásét. Ebben egy vagyok népemmel. A magyar nép utazik. Rendkívül szerencsésnek tartom én is, a mostani, legújabb kor egyik jó vonásának, hogy végre kirohanhatunk külföldre, végre láthatjuk, érzékelhetjük azt, ami kint van, és érzékelhetjük magunkat a kintivel való viszonylatunkban. Enélkül ép önérzékelés sem személy, sem nemzet, sem irodalom számára nincs. Nagy utazási élményeim voltak; Párizsban, mondtam már, sokszor jártam; ott megismerkedtem francia és más nemzetiségű költőkkel. De Párizs túl nagy téma. Vegyük inkább Belgiumot. Érdekes módon az nagyon hatott rám, különösen Brügge, írtam is róla. Találkoztam ott néhány hattyúval – az első esszékötetemnek az volt a címe, hogy Hatvannégy hattyú, egy bruges-i hattyúval kapcsolatban. Ronda állat a hattyú különben; természettől utálatos.

KL: – És veszélyes.

NNÁ: – És veszélyes. Ilyen szép és ilyen disznó. Nagy példázat ez, uram, az irodalomra nézve. Láttam angliai hattyúkat is, különösen egyet, zöld kis folyón, lehajló fák ágai között, ahol csak úgy ült, borús, szürke ég alatt. Berzsenyit motyogtam róla: „A szent poézis néma hattyú, hallgat örökre hideg vizekben”. Anglia. Közel áll hozzám. Szeretem az angol teát, az angol házat, az angol esszét, furcsa módon az angol tanulmányt közelebbinek érzem, mint az általam mindig is imádott és sokszor áttanult franciákat. Szeretem a Hyde Parkot, szerettem azt a rhododendronburjánzást, amit Angliában májusban vagy júniusban látni lehet. Voltam még egyszer Olaszországban is, bár Rómába már nem jutottam el újra. Láttam Assisit, láttam Peruggiát. Peruggiában egy toronyban laktunk, szerintem ez a torony lakótorony lehetett talán a IX. században. Vad hőség volt, a torony hűvös és nyirkos, padlója vörös tégla, üvegtelen lőrésablakán esténként bejöttek a denevérek. Úgyhogy mikor benyitottunk és fölgyújtottuk a villanyt, abban a pillanatban a denevérek elkezdtek körözni a szobában. Erre gyorsan leoltottunk, kiugrottunk, és rábíztuk az állatokra, hogy most már menjenek ki; időnként a villanyfénnyel meg-megzavarva őket. Ez volt a minden esti denevérszínjáték. Nem szívesen aludtunk volna denevérekkel együtt, bár, őszintén szólva, én rokonszenvezem a denevérekkel. Nem ismeri azt az aranyos viccet, amit én szegény Szerb Antaltól hallottam először, a mezei egérről? A kis mezei egér játszik a réten; már alkonyodik. Egyszer csak elcsap fölötte egy denevér. Erre a kis mezei egér lihegve hazavágtat, és azt mondja az anyjának: mama, láttam egy angyalt! – Nekem mindig ez a denevér. A relatív angyal, az angyalnak egy bizonyos lehetősége.

Ott volt aztán az eddigi legnagyobb utazásom, kirohanásom egy másik földrészre: Amerikába. Nagyon gazdag út volt, és nagyon megerőltető. A vitalitásomat, egészségemet nagyon igénybe vette, ami amúgy is túlterhelt már, de azért kibírtam. Kibírtam. Átúsztam az Atlanti-óceánt, és vissza is jutottam rajta, fölötte. Azért is volt olyan nehéz ez az Amerika, mert hiszen mi főleg angol nyelvű környezetben éltünk, amerikai magyarokkal kevésbé jöttünk össze. Ami nagy különbség. Mi Iowa Cityben laktunk, az iowai egyetem íróprogramjának a meghívására, rendkívül szívélyes környezetben, ahol viszont amerikaiul kellett élni. Ott volt azonkívül negyven író a világ minden részéből, kínaiak, philippinók, spanyolok, bolgárok, argentinok, lengyelek, libériaiak, amit akar; rajtuk át is nagyon nagy falatot nyelhettünk a világból. Legfőképpen egy dolgot tanultam meg Amerikában, azt tudniillik, hogy európai vagyok. Amikor kiléptem Magyarországból, megtanultam, hogy magyar vagyok; amikor kiléptem Európából, megtanultam, hogy európai vagyok. Tudja maga, hogy milyen messziről meglátszik az emberen, hogy európai? Belép egy étterembe Amerikában, csak körülnéz a fejek fölött, és rögtön meglátja, hogy melyik az európai. Mert az európai késsel és villával eszik, míg az amerikai előre fölvágja és villával eszi meg. Az európai vatelines télikabátban jár. Az európai képes rá, hogy mosolytalanul köszönjön. Mindössze ötórás séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Az európai nagyképű. Hiányzik belőle a természetesség, a magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Ha valahol szirénáznak – mentő, rendőrség, füst-szintmérő –, az európai összerezzen. Az európai ideges. Az európai fél.

Szóval európaiak vagyunk, és erre van egy másik bizonyítékom is: amikor Los Angelesben fölmehettem a Queen Mary-re, ami ott van kikötve és szórakozókombinátnak átképezve, akkor furcsa élményben volt részem. Élményem volt maga a Queen Mary is, mert hiszen ez volt ifjúságom hajója, az akkori legszebb, legnagyobb hajó az óceánon, és csodálatosan nosztalgikus volt rákönyökölni a Queen Mary mellvédjére, úgy nézni ki az óceánra. Azonkívül a Queen Mary előtt fölépítettek a parton egy angol kisvárost, egy kis, Tudor házkomplexust. Favázas, régi házacskákat, amikben mesteremberek régi mesterségeket űznek. Ott látható egy nagy piros londoni autóbusz is, előtte magas sisakos bobby, angol rendőr. Amikor aztán lefelé mentünk a Queen Maryről, beleütköztünk az őrségváltásba. Jöttek angol díszlépéssel a medvebőrkucsmás katonák, hogy leváltsák a hajó körüli őrséget, és szólt a Rule Britannia meg a God save the King. Nyugodtan nevethettem volna ezen az amerikai operetten, de nem nevettem. Döbbenten éreztem, hogy meg vagyok hatva. De miért? Hát mi vagyok én? egy hanyatló Nagy-Britannia? És akkor megértettem, hogy miről van szó. Hogy Európát jelentette a Queen Mary, hogy a hajó hazai üzenetet hozott. Hogy onnan tekintve csodálatosan egységes, egybelátható ez a rettenetesen tarka Európa, Angliától Bulgáriáig, Stockholmtól Szicíliáig. Akár kezembe is foghattam volna ott, a Csendes-óceán partján ezt az Európát, amelyet először életemben éreztem kicsinek.

Azt viszont, hogy a szülőföldem kicsi – és persze elképesztően súlyos földdarab, mint bizonyos, különleges csillaganyagok – már ismerős érzés volt. Talán a Föld is kicsi, érzékeltem hirtelen, és elnéztem a Húsvét-szigetek felé (balra lefelé kell nézni, egy műanyag szemétgyűjtő és a Baktérítő irányába). Európa-érzékelésemből egyszerre ugrottam hátra, a hazámig, és előre, a földgolyó felé. Földgolyóélményem volt, mint valamikor gyerekkoromban, Verne Gyulát olvasva, csakhogy most foghatóan, láthatóan, óceánba belepancsolhatóan. A roppant útirányok – hallottam magamban St. John Perse-t – fel-feltündökölnek, mint a körömnyomok ezüsttányérlapon. Mondanom sem kell: magyarul hallottam. Mert mondom, hazaélményem is volt ott, az óceánum mellett, majdnem szégyenletes kuckóvágyam. Legfőképpen az anyanyelvemre vágytam, vagyis a magyar költészetre, meg talán arra a gesztenyefára a Krisztinavárosban. Bár sem hazám, közép-európai helyem, sem időhazám, a XX. század nem kényeztetett el túlságosan, mégis hajlottam arra a feltevésre a Csendes-óceán partján, hogy a mi életünk odaát (ideát) nagy játék kis színpadon. Olyan létfolyamat – mint voltaképpen minden emberé –, amelynek dimenzióit elsősorban nem vízszintesen, hanem függőleges skálán, a minőség-milyenség skáláján lehet lemérni.