Kisfiú halon lovagol

A szigligeti Ófalu felső csücskében nevezetes kert látható. A kert szobra által nevezetes: egy kis medencében cserépből vagy gipszből készült halforma, leginkább delfinalak nyugszik, rajta sipkás kisfiú lovagol. De még ezzel sem merül ki a kerti kompozíció különlegessége, mert fölébe nemzetiszínre festett pléh félkör hajlik, arra vas félkör, arra odaszoktatott bokor, hármas diadalívként. A diadalíven tábla hirdeti: Kovács a vasat pengeti. A felirat olvasata nem bizonyos, a bokor zöldje el-eltakarja itt-ott, mégis valószínűvé teszi, hogy a híres szigligeti kovács immár nem gyakorolt mesterségének emlékműve előtt állunk. Kovácscégér, szobordelfinnel.

Delfinnel? Miért ragaszkodom én hozzá, hogy ez a kövér halforma éppen delfin, nem sokkal természetesebb-e, hogy itt, a Balaton mellett harcsa terpeszkedjen az olykor víztelen medencében, vagy bármely más, termetes helyi hal, egyszerre hirdetve a szárazföldi és a vízi mesterségek, kovácsok és halászok összefonódó, évezredes örökségét? Delfin – motyogom. Évezredek – motyogom. Már-már illetlen módon szegeződőm oda a kerítés mellé, bámulom a nagyszabású szobrot, ne adj’ isten, nem akarok továbbmenni. Láttam én már ilyet. De hol, de hol? Hát persze, Visegrádon, a Mátyás király vörösmárvány szökőkútján, annak a hegyében is kisfiú lovagol valamely víziállaton, talán a gyermek Héraklész a hidrán. Aztán Firenzében, a Signoria udvarán ugyancsak efféle szökőkutat lehet megszemlélni, delfinnel, fiúval, akinek az arca gyerekarc, de a homloka, koponyája aggastyáni, talán Szókratészé. És még egyet láttam, és még egyet, vízmedencét, víziállatot, lovagló gyereket. Világos, ezek azok a reneszánsz szökőkutak, amelyekből a többi hasonló kút származott, s amelyek nemcsak egyszerűen szökőkutak. Beléjük építették, beléjük titkolták a neoplatonizmus egész filozófiáját, minden porcikájuknak jelentése van; csupa utalás, csupa rejtett közlés az, hogy milyen széles a medence, hány tála van, hány oldala, oldalain miféle jelvények, ábrázolatok, hogy ott van a tetejükön a delfin meg a fiú, aki a gyermeki elfogulatlanság képe, s ugyanakkor öreg bölcselő, talán a bölcselet maga. És persze a víznek is jelentése van, az ősanyagnak avagy az ősléleknek, amint fent kiárad, aztán szétárad, meghatározott fokozatokban száll lejjebb és lejjebb, hogy titkos föld alatti utakon át újra felszökjön.

Nem, nemcsak puszta jelkép ez a szökőkút, annál sokkal részletesebb, punktumosabb, egy egész könyvtár van beleépítve, egy hosszú, ősi gondolatsor, előzményeivel és változataival együtt, hiszen talán Arion is bele van építve, amint éppen tengerbe fulladástól menti meg a jóságos delfin; ámde az állat lehet ellenséges szörny is, a kisfiú meg győztes félisten – és így tovább. Ami viszont mindig és bizonyosan bele van építve a csupa rejtvény kutakba, az nem más, mint emberi természetünk kettőssége, a végletes elvontság és a hézagtalan érzékletesség égető vágya. Mert ha egy mukkot sem hallottunk soha a neoplatonizmus bölcseleti izgalmairól, szökőkutas titkairól, a kutak sora akkor is itt áll előttünk; szépek, magasak, stabilak és folyékonyak, a madarakat itatják, tapickolni hívják a gyerekeket, nem kell ahhoz a legkisebb bölcseleti búvárlat sem, hogy boldogan belepancsoljunk a szökőkutakba. Minek magyarázat az érzékletes evidenciához? És mégis, és lám, mindig megszületik az embercsoport, amelyik nem bírja ki, hogy testbe ne öltöztesse az eszméit, például kúttestbe, vagy fordítva: nem bírja ki, hogy elvontságot ne pillantson meg az érzékletesség mögött.

Hogy aztán részleteiben miből áll az a bölcselet, amit a kút ábrázol, azt sajnos nem tudom. Nem vagyok elég erős újplatonizmusban. Bocsánatot kérek Mátyás királytól, Janus Pannoniustól vagy akár Kosztolányi Györgytől, Janus diáktársától, nem kevésbé a tan nagy, itáliai művelőitől, akik bezzeg pontosan meg tudták fejteni a szökőkút mondandóját. Nem is lehetett senki up to date akkortájt újplatonizmus nélkül, mint a mai ember ...... nélkül. (A kipontozott helyet ki-ki töltse ki ízlése szerint.) Szívből remélem, hogy a kútépítők megbocsátják tudatlanságomat, mert ha nem is bölcseletüket, valamit azért megértek kinyilvánított és ugyanakkor elrejtett eszméikből. A szándékot értem, a megtestesítés, illetve átszellemítés óhaját, az utat a kettő között, elménk mindenkori mozgását, ahogyan kútjaikban ábrázoltatik; azt a szüntelen cikázást, látható és láthatatlan, vaskos és áttetsző, fogható és elvont között. Tudták ám a kútépítők, hogy mit csinálnak. Elvégre ennek a velük született dupla óhajnak a kifejezésére éppen a szökőkút, a víz és a kő együttese, bámulatosan jól választott jelcsoport.

Nézem, nézem a harcsán lovagló szigligeti szoborfiú gipszarcocskáját. Hát te volnál a balatoni Szókratész? Te, átmenet a kerti törpe és az antik bölcselet között, ilyen végeláthatatlan hagyományok örököse vagy? Mert az vagy, ne tagadd, lovagolj csak vidáman továbbra is szép, kövér víziállatodon, turisták és helybeliek ámulatára.