Némely esztétikák

Az esztétikák – közkeletű feltételezés szerint – a szép mibenlétével, főképp a művészi szép mibenlétével foglalkoznak. Kerülik is őket a művészek, írók, mint ördög a tömjénfüstöt. Nem csodálom. Az esztétika tárgyához ugyanis gyarló, ám folytonos és nagyon gyakorlati tapasztalatok fűzik őket, s éppen ez a tapasztalat az, ami az esztétikák némelyikéből olyan szembetűnően hiányzik. Van abban valami döbbenetes, hogy ötezer oldalas, hallatlan tudományú munkákból hogyan süt nemegyszer a művészi hozzá nem értés. Bele van azokba hordva az alexandriai könyvtár meg az egész Encyclopaedia Britannica, szerzőjük mindent tud, csak a művészetre süket, mint az ágyú. Arról a mérhetetlenül nagy alapkérdésről, hogy mi a jó, mi a minőség az esztétikum tartományában, a művészet aprószentjei közül akár a legkisebb is jóval többet tud, mint ő.

Ami még csodálatosabb: nemcsak azt nem tudja a nagy tudományú szerző, hogy mi a jó vagy a rossz mű, azt sem tudja, mire való maga a művészet. Mivel – úgy tetszik – sosem volt, talán még kamaszkorában sem akadt egy szál művészi élménye sem, ismeretlen előtte a művészet használati módja. Nem tudja, mi a csodára használják embertársai ezt a furcsa tüneményt, ami a művészet, az irodalom-zene-festmény. Ahogyan egyes őstörzsek nem tudják, mire való a kerék vagy a villa. A kerékről például megállapítják, hogy az a Nagyszellem szeme, a villa pedig arra való, hogy minden ágára pántlikát kössünk. Jobbról az első ágára kenderpántlikát, a másodikra háncspántlikát, a harmadikra hajcsomóbögöt, a negyedikre bélhúrt. A sorrend nem mindegy, dehogyis mindegy, végtelenül fontos distinkciók ezek; ha összezavarjuk, semmivé válik a villa ideológiája.

Bőséges, rendkívüli alapossággal okadatolt véleménye van hát a szerzőnek arról, amiről sejtelme sincs, sőt nemcsak véleménye van róla, minduntalan elő is írja, megparancsolja, hogy milyen legyen az, amiről sejtelme sincs. Esztétikája normatív. Van ebben valami szép; ahogy soktonnányi műve ott lebeg a föld fölött, tárgyától (a művészettől) tökéletesen elszakadva, egy szabad, légi sziget laputai szárnyalásával. Ez az igazi l’art pour l’art tudomány. De hát mi, írók ritkán bírunk fölemelkedni ennek a logikai szépségnek a magasára. Mi, a magunk földhözragadt módján, ragaszkodunk ahhoz az előítéletünkhöz, hogy az esztétikák tárgya az esztétikum, közelebbről a művészet. S mivel e tárgy az ilyen magasságos esztétikákban nincs jelen, valahogy nem akaródzik okulnunk belőlük. Valahogy nem bírjuk elnyomni magunkban a kérdést, hogy ugyan miért vegyünk kopasz embertől hajnövesztőt.