Vérmérséklet és erkölcs

Vigyázzunk a nonkonformizmus divatszavával. A nonkonformizmus, a környezetünkkel való szembeszegülés nem az, ha valaki szeret ordítozni, fő szórakozása a botránkoztatás, és a lábát felteszi az asztalra. Ez csak született agresszivitás, az önérvényesítés egy fajtája, temperamentum. Fogalma sincs az ilyen vérmérsékletnek arról, hogy a nonkonformizmus bizonyos belső függetlenséget jelent, a judicium és az ebből következő magatartás viszonylagos önállóságát; nem tudja, hogy a nonkonformistának nem a modora „szembeszegülő”, hanem a jelleme.

Ne tévesszük össze a temperamentumot az erkölccsel. Kevés visszataszítóbb látvány van, mint a dacos megalkuvók hada, a mindenkivel – no persze, akivel lehet és tanácsos – arcátlanok fajtája, akik tiszta tekintettel, gyémántgerinccel vágják a hatalom szemébe, hogy egyetértenek vele.

A szervilizmus legjobb maszkja az álbátorság. Másképp: a feltűnési viszketeg nem étosz.

 

*

 

Bámulatos, hogy egy bizonyos síkon mennyire hasonlít egymáshoz X. és Y. Röviden: mindketten szeretnek botrányt csinálni. Más szinten, más modorban, más ügyekben, de szeretnek. X., a tündöklő becsületű, vad kverulanciáját szüntelenül erkölcsi okokkal magyarázza; mindig meg tudja mondani, hogy milyen nemes, morális indokokból vész össze, kellemetlenkedik, csap jeleneteket. Meg is lehet ezt érteni. Ami vele történt, sok mindent megmagyaráz. De nem mindent. – Y. viszont az öntudatlan, sőt jóindulatú megalkuvó, akinek fogalma sincs róla, hogy mi mindenben alkuszik meg, hiszen ő minden rosszal szembeszáll. Agresszív tudniillik; ezért összetéveszti lángoló kirohanásait a belsőleg megalapozott különvéleménnyel. Egyébként nem hasonlítható a törtetőkhöz sem; nagy a jószándéktartaléka.

Mulatságos, hogy ezek ketten – két ilyen képtelenül eltérő ember – mennyire rokonszenveznek egymással. Mert nem az erkölcsük, hanem a temperamentumuk hasonló. És mindketten, titokban, minden becsülésük mellett, kevéssé rajonganak például Z.-ért. Mert az folttalan morálú bár, de más az agresszivitási foka.