A „tiszta erkölcs”

„…A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed.” A tiszta erkölccsel többek közt azért is van nagy baj, mert korunk legsúlyosabb zsarnokságai nem korrupt, hanem többnyire aszketikus rémuralmak voltak. Ami a hatalmaknak szabad vagy szabad volt, az a korlátlan ölés, kínzás, tömeggyilkosság, banditizmus, de nem volt szabad vagy titkoltan volt szabad az üzletelés, tolvajlás, korrupció, szex. A népnek pláne nem volt szabad semmi vidámkodás, lazítás, pénz, nemiség, magánöröm. A gyilkoló „eszmeiség”-nek itt kiegészítője volt a „tiszta” családi élet, minél több gyerekszülés, munka látástól vakulásig, a lelkes rabszolgaság. Mindez voltaképpen Robespierre receptje, a Megvesztegethetetlené.

Ebből súlyos bajok következtek. A korrupció, a vacak munka, a szexforradalom, a családfelbomlás nemesen morális arcot öltött, hiszen „őszinte” volt, emberi, a szervezett gyilkosságokhoz képest idilli. Végül is mégiscsak jobb a mindenirányú üzletelés, mint az öldöklés. Ezért lehetnek például az irodalomban nemcsak népszerűvé, de glóriás szabadságharcosokká az „édes élet” profitos prófétálói. Az aszkéta, „eszmei” gyilkolásnak boldog ellenpontjává válik a nem eszmei, nem gyilkos züllöttség.

És rendkívül nehéz a kigázolás belőle, mert nincs elfogadott, általános étosz, amire a lezülléssel szemben hivatkozni lehetne. A „tiszta erkölcs” – munkaerkölcs, pénzerkölcs, szexerkölcs – gúny tárgyává vált, mert gyilkosok száján lehetetlenült, továbbá, nem utolsósorban, egyéb anyagi és morális válságtünetek is súlyosbítják a helyzetét.

Hiszen – minden valószínűség szerint – csakugyan a közszokás, közmorál átalakulásának korában élünk, amely oly bőven ad alkalmat a legolcsóbb, újnak címkézett regressziókra. És nem könnyű pontosan elválasztani a megnyúzott, megalázott kisember picinyke (és oly jogosult!) megkönnyebbülését a morális regresszió lukratív trombitálásától.

Mi lesz veled, szegény tiszta erkölcs? Amely támasza, talpköve…?