Írásjelek

Az írásjelek birodalma szegényes. Rendkívül keveset fejeznek ki és azt is megcsontosodottan. Micsoda gyötrelem mondatformálás közben minduntalan belebotlani a pont, pont, vesszőcske kötelező, szükséges, ámde kínosan szűkös választékába! Elvégre a vessző és a pont között egy nagy tartomány terül el, amelyet csak lazán, felületesen tölt ki a kettőspont, a pontosvessző, a három pont, a gondolatjel. Mindnyájan tudjuk: vannak nagyobb hiátust, szünetet jelző vesszők és vannak egészen kicsi, leheletnyi megtorpanást érzékeltetők. A kettőspont, a pontosvessző még hangulatában is kötött; főleg az értekező, gondolati szövegnek a tagolói. A három pont pedig… szegény három pont. Az meg főleg a történelmi szentimentalizmus kifejezőjévé csontosodott. Bár olykor kihagyást is jelölhetünk vele, megszakítást, sőt ironikus elhallgatást, de ehhez már némi bűvészgyakorlat vagy szerencse kell. A két gondolatjel, a közbevetést jelölő, ugyancsak az értekező szövegé; az egy gondolatjel, mint elválasztója egy-egy mondatzáró szövegrésznek, meg túlhangsúlyozza az elválasztást, túl nagy értelmi nyomatékot ad neki.

Felkiáltójel, kérdőjel, zárójel, mi is van még? Kevés, kevés, siralmasan egyhangú, nevetségesen vázlatos. Hol van mindez az élőbeszéd, a hangsúly, a hanglejtés, a mimika, a kézmozdulat végtelen széles skálájától? Szemantika és szemiotika viszonyában-harcában az emberi test, az emberi hang jeltana csöppet sem elhanyagolható. Nagyon is megértem a század eleji költészet dacos mozdulatát, amint sutba vágja az egészet: ha ennyire jelentéstelen az interpunkció, inkább ne legyen. Ki vele a versből! De hát ez sem megoldás, a csökkentett, az olvasáshoz mellékelt nulla információ, legfeljebb esetenkénti megoldás. Vagy az ellenkezője volna jó? Találjunk ki új írásjeleket, illetve a tipográfia ilyen-olyan változatait, rajzolt betűt, szabad szó- és betűelhelyezéseket? De hiszen mindez ki van találva régen; a századelő óta kísért minket a képvers, új meg új hullámokban és neveken a fono-topo-vizuális, a gesztusos, a konkrét költészet, hogy legalább a verscsinálás terében szaporítsák a leírási módozatok lehetőségeit. Mindezek azonban elsősorban a költészet nyújtózásai más művészetek felé.

Amire én gondolok, sokkal egyszerűbb, sokkal általánosabb. A nem művészi szándékú, a mindennapi, a bármifajta írásbeliség vizuális közlőértékének némi növelése: ez kellene nekem. Nem a lánglelkű, egyéni találmányok, a villámgyorsan modorossá fajuló ötletek sora kellene, pusztán annak tudomásulvétele, hogy írásjeleink elszáradtak. Hogy összeszikkadt kötelékeikben nemegyszer kínosan, sőt félrebicsaklóan mozog a mondat.

A „melodáj” fontosságát méltatja a régi anekdota: Kohn becsületsértésért perli Grünt. A bíró bocsánatkérésre ítéli az alperest, ki kell jelentenie: Kohn becsületes ember. Bocsánatot kérek. – Grün ki is jelenti: Kohn becsületes ember? Bocsánatot kérek! – Lám, lám: ha nem ismernénk mindnyájan, így, írásban nemhogy nem csattanna az élcecske, még az érthetősége is kétessé válnék. Legalábbis tűnődni kellene rajta, állunkat az öklünkre támasztva tépelődni, hogy mit is mond Grün? Hogyan is mondja?

Nem mintha fenyegetni akarnám a kisded adomával az írásbeli kultúrát, fenyegetik azt, szegényt, úgyis az új közlési rendszerek, film, rádió, televízió. Ha az írásbeliség kezdettől fogva kibírta a színjáték, a rítus, a megjelenítés konkurenciáját, sőt bizonyos értelemben ősét tiszteli benne, kibírja majd az újakat is, gondolom. Okulni azonban nem árt belőlük. Mi mások az írásjelek, mint színi utasítások, filmmozdulatok? Annyit jelentenek: „hevesen”, „gúnyosan”; egy új bekezdés annyit jelent: „balról be”; másik bekezdés: „jobbra ki”. Az írásbeliség kiiktathatatlan része az olvasói képzelet, a képzelet „színpada”. Talán nem ártana képzeletünk egyre szélesebb léptei alá újabb, kevésbé korhadt színpadi deszkákat ácsolni.