„Kegyetlenség”

Van egy kitűnő, kevéssé méltatott írónőnek, Kádár Erzsébetnek, egy novellája, „Herta” a címe. Egy nevelhetetlen nagybirtokos kisasszony tevés-vevéséről szól, akinek egyik kedves szórakozása, hogy vezényszóra, egyszerre pisilteti a kis parasztlányokat. Kádár (Csernovics) Erzsébet témaköre ez, a két háború közti nagydzsentri élesen rajzolt világa, amelyben az írónő többnyire egyfajta lelki kegyetlenséget próbál körülkerekíteni, kivésni. (Egy másik novellájának már a címe is „Kegyetlenség”.)

Nekem erről a Herta című novelláról legalább három véleményem van. Az első: jó írás, pontos, tisztarajzú, fegyelmezett. Második véleményem a háború után öntötte el zsigereimből indulva az agyamat, amikor újraolvastam a novellát. Ez a vélemény egy bágyadt mosollyal jelezhető: hát már ez is kegyetlenség? Bánja a kutya, hogy mit ugrál ez a kellemetlen főhősnő, pisiltet vagy nem pisiltet, űzi-e anális-erotikoszadista játékocskáit vagy sem. Világháborús tapasztalatunk a „kegyetlenség” szót teljesen másra használja.

Harmadik véleményem jóval későbbi: mégiscsak jó novella ez. Az írónő nagyítón át látja ezt a kastélyos környezetet, ítélete belülről jövő; nem a történelem, a szociográfia, a népítélet mázsái húzzák le a mérlegét, csak néhány deka személyes moralitás. Kis mérlegsúlyai házilagosak, de hitelesek. És különben is: kis esemény, kis súlyt jelent-e? Csehov ugyan miért pazarolja erejét görbe kishivatalnokaira, szomorú, vidéki szűzeinek homályos kis vágyaira?

Szóval: Kádár Erzsébet kegyetlensége minduntalan odaállít az irodalom némely alapkérdése elé. Világossá teszi, hogy mindnyájan (én is, én is bizony) milyen mélyen befolyásoltak vagyunk a szociográfia, a társadalmi szemlélet által, hogy állandóan összetévesztjük a társadalmilag jelentőset az irodalmilag jelentőssel. Ha kimondjuk azt a szót: „dzsentri”, nem is következhet-(-hetett) más nyelvtani birtokviszony utána, mint az: „leleplezése”. A „birtokviszonyok” befolyásolnak azonnal, abban a pillanatban, mihelyt a volt felsőbb társadalmi osztályok kereteit idéző írásművet olvasunk. Hátha nem a társadalmi ítélkezés a lényege ennek a novellának? Hátha nem több benne a dzsentri környezet, mint egy mintául vett embercsoport, és éppúgy lehetne ez egy maláj halászfalu emberi közege is? Kádár Erzsébetnek a születés véletlenéből ez a környezet jutott, hát ebben nézett körül. Nem mintha nem volna jelen a társadalmi ítélet is az írás összetevői közt; hogyne, jelen van, ez már a dolgok állásából következik. De ha valaki azt képzeli – mint oly sokáig képzelték –, hogy erőszak és kiszolgáltatottság viszonya csakis társadalmilag elnyomó és társadalmilag elnyomott között jöhet létre, az optimistán egyoldalú.

(És miért kell mindig-újra előrángatnom ezeket az elemi vagy elemista felismeréseket? Mert mióta élek, minduntalan rákésztetnek minket valamely véleményre; hol a társadalmi tényezőt kell egyedül üdvözítőnek tekintenünk az irodalomban, hol – régebben – a lázas mélytudat ősösztönösségét, hol az osztályt, hol a fajt, hol a nemzetit, hol a nemzetközit stb. stb.-t – nemegyszer karhatalmi segédlettel nyomósítva a késztetést. Ettől pedig az ember gyomoridegei meg az a szimplex józan esze előbb-utóbb nyugtalankodni kezdenek. És mert a koreszmékben van valami, hol több, hol kevesebb részigazság, az ember önmagával is csatázva próbálja el nem veszíteni, keserves erőfeszítéssel megőrizni magában azt, ami a lét hasonlíthatatlanul nagyobb szélessége, ágbogas igazsága.)

Minek tekintsem hát Kádár Erzsébet novelláját? A harmincas évek novellatermése egyik nem túl jelentős darabjának, az Ottlik, Illés Endre, Örley, atyaként Kosztolányi nevével jelezhető irodalmi vonulat középmagas részének, amely vonulat – mint oly sokáig mondogatták – irodalmilag jelentős ugyan, de társadalmilag, ugyebár…

Hja, hogy a társadalmi jelentőségen kívül a műnek még jónak is kell lennie. No persze. De vajon nem téveszti-e össze ez az ítélet az indokot az eredménnyel? Nem, nem oda akarok konkludálni, hogy holtmindegy: miről szól az az írásmű. Ez volna a könnyebb megoldás. A mű tárgyát fontosnak, égetőnek tartom – csak éppen fontossága a mű minőségében rejlik. A tárgy azért válik fontossá, mert jó művet írtak belőle. A tárgy általános fontossága, sajna és ugyebár, semmit, de semmit nem jelent a művészetben. A jó mű viszont, vad villanófényével, egyszerre csak szemünkbe égeti diffúz, szétfolyó létünk egy-egy háttérfoltjának döntő jelentőségét. Annál is inkább, mert a megvilágítás módja, a mű formáltságának kódrendszere is jelentés – ha nem maga a jelentés. A többi publicisztika. Amivel – jaj istenem – nem a publicisztikát kívánom fúrni-faragni. A magam részéről én szeretem, sőt igénylem a jó és igaz publicisztikát, inkább a publicisztika nem igényli az irodalmat.

Jó-e tehát Kádár Erzsébet novellája, illetve mennyire jó? Véleményeim változandóságai közt bolyongva nem merek én erre felelni. Pusztán annyit posztulálhatok: lehet, hogy jó. Bizony, könnyen lehet, hogy príma.