Félreértések

De sokat fújtam gyerekkoromban a hozsánnaéneket:

 

Fel, barátim, drága Jézus Zászlaja alatt! Bátran, bátran! segedelme Diadalmat ad!

 

Persze hogy a hozsánnaénekeket szerettük a legjobban a református iskolákban, frissek voltak, indulószerűek, és köztük is kedvencünk volt ez a „Fel, barátim”, ez a csupa ritmus, csupa szívdobogás. Csak úgy tágult a tüdőnk tőle. A zsoltárok is gyönyörűek voltak, hogyne, csak olyan nyújtott üteműek, sötétek, titokzatosak. A zsoltárok sokkal később értek be tudatunkban, súlyos, lassan növő, téli gyümölcsök. Ámbár, ami a titokzatosságot illeti, az akadt a hozsannákban is. Például a „Fel, barátim” második versszaka így kezdődött:

 

Lám, a Sátán serge talpon, Szembe törni kész; A legbátrabb harcosoknak Bátorsága vész.

 

Elérve azt az életrajzi pillanatot, amikor az ember egyszerre értelmet kezd keresni, bogarászni a könyv nélkül tudott-zengett szövegekben, ezekben a mintegy biológiailag leülepedett evidenciákban, valahogy megakadtam ennél az éneksornál: „Lám, a Sátán serge talpon.” Vajon milyen lehet a sátán serge talpa? Serge. Ezt nem hallottam másutt. De azért kétségkívül volt valami értelme, meg lehetett azt fejteni. Abban állapodtam meg magamban, hogy a sátán biztosan sokat sürög-forog, fondorkodik, ügyeskedik, a sátán fürge. Serge-fürge. Lám, a sátán fürge talpon szembe törni kész. Világos. Annyira világos, hogy azt a későbbi magyarázatot, miszerint a sátán „seregéről” van szó, bizonyos belső ellenállással fogadtam. Hiszen addigra már a serge-fürge meggyökeresedett bennem, természetesnek találtam, sőt szépnek. Miért is ne? Talán nem lehetne olyan magyar szó, hogy „serge”? De bizony lehetne. A magyarázat nem tetszett nekem, morogtam, lázadoztam. Úgy éreztem magam, mintha megfosztottak volna magyar szókincsem egy darabjától, amelyhez – úgy titokban, talán-talán – még ma is ragaszkodom. Van valahol, él valahol az a „serge”, ott messze, fent, a meg nem valósult lehetőségek kategóriájában, a hol volt, hol nem volt gyerekkori mezején.

De mit számít a serge-fürge vesztett illúziója – pláne, ha titkos utóéletét is hozzáképzelem – a korán megtanult idegen szavak riadalmas dzsungeléhez képest? Sokáig, bámulatosan sokáig, meg voltam róla győződve például, hogy a magyar nyelvhasználatban két argentum van. Az egyik argentum „ezüst”-öt jelent. Ezt megkérdeztem. De volt egy másik argentum is, vitákban, szóváltásokban, ügyvédi disputákban esett róla szó, ezzel az argentummal meg lehetett győzni vitatársunkat, le lehetett söpörni az asztalról, lemosni a pályáról. Nem tévesztettem össze a két argentumot, dehogyis tévesztettem, a szövegkörnyezet félreérthetetlenül eligazított. Szégyenpírral az arcomon kell bevallanom, hogy majdnem felnőtt voltam, amikor ráébredtem ennek az érdekes homonimának egyéni eredetére. Valamikor gyermekkorom mélyén, úgy látszik, elfelejtettem kiolvasni az „argumentum” szót, valószínűleg Jókaiban, és kis híján mellette ragadtam. Nem is csodálom, nehéz is az: „ar-gu-men-tum”. Ó, ezek a gyerekkori csacskaságok, milyen meleg mosollyal néz utánuk az ember. Csak ne zavarna meg mélázásomban a bolhacsípésszerű gondolat: mi minden lehet még elrejtve tudatom szélén, hány félreértés, aprócska szózavar, fogalomzavar, hány argentumot hordozhatok még lelkem gyermeki bugyraiban?

Csak a gyermekiekben? Ne szépítsünk, ne édelegjünk, felebarátom; nézzünk szembe bátran, férfiasan a tényekkel. Hiszen csak most történt, egy perccel előbb esett meg ez a bizonyos Aku-Aku-história. Azt olvastam Thor Heyerdahl híres könyve vége felé, hogy befejezve régészmunkájukat a Húsvét-szigeteken, elhatározták: áthajóznak Tahitiba. Majd hozzáfűzi a szerző: „…és ez ellen senkinek sem volt semmi kifogása.” Először átfutottam ezen a kis bekezdés-záró mondatocskán. Mentem tovább az események fonalán. Aztán mégiscsak visszaugrott rá a szemem. Hogy is mondja Heyerdahl? Senkinek nem volt kifogása az áthajózás ellen. Furcsa kiegészítés. Mit akar vele közölni, vagy inkább mit akar vele elrejteni a szerző? Valami célzás van itt, valami bújtatott értelem; talán vita vagy viszály tört ki az expedíció tagjai között, családias perpatvar netán, ámde sokkal valószínűbb, hogy tudományos civakodás, kölcsönös kifogásolások, vélemények csatája, amely… Vagy mégsem? Persze hogy nem. „…Ez ellen senkinek sem volt kifogása.” Hm. Sokat sejtető megjegyzés. Politika. Mi más lehetne? Elvégre a Húsvét-szigetek chilei, Tahiti viszont francia befolyásoltságú terület. Talán nem fogadják kellő örömmel itt vagy ott a tudóscsoport működését. Holmi packázás, holmi huzavona a háttérben, amely végül is, ugyebár, „kifogás nélkül” ér véget. Bizony, bizony. Ejnye-ejnye. Ebben maradtam.

Ebben maradtam egészen addig, amíg néhány hét múlva hirtelen fel nem villant előttem a kis mondat, most már nyilvánvaló megfejtésével együtt. Hogy hogyan jöttem rá? Csak úgy, magamtól. Végre-végre teljes mélységében felfogtam a tudós-író üzenetét. A megjegyzés annyit jelent: „…és ennek mindenki nagyon örült”. Örültek az emberek, hogy kirándulnak Tahitiba, a levegőbe dobálták sapkájukat, és ujjongtak, hujjahó, megyünk a gyönyörű Tahitiba, Tahitiba. Ennyi. Csak. Heyerdahl egy bizonyos módon fogalmazott, lefelé kerekítve, kis mosollyal a szája sarkában – „és ez ellen senkinek sem volt kifogása” –, olyan hangsúllyal, amelyet mi itt, a világnak e táján angolosnak nevezünk.

Heyerdahl európai. Kortársam. Azonkívül nem szürrealista költő, hanem tudós; stílszándékai nem mutatnak a nagy távlatú, lélekrázó ezoterizmus felé. Ott álltam, kezemben az elmélyülten megfejtett mellékmondattal, és káprázó szemmel bámultam korántsem csak személyes, közép-európai determinációimat.