Irodalmi szénaboglya

Vár, esküvő, fekete bársony

Megtanultam gyerekkoromban báró Jósika Miklós Összes Műveiből, hogy a tájleírások unalmasak. Volt ugyanis valahol egy padlás. A padláson por, meleg, összegyűjtött vacakok labirintusa, továbbá Jósika Miklós művei, sötétzöld (vagy sötétbarna?) keménykötésben, szép magas toronyban felpolcolva. Innen emeltem le elsőnek a Sziklarózsa című regényt. Olvasták a Sziklarózsát? Nem? Kár. Mert azért a rettenetesen hosszú, kimondhatatlan unalmas tájleírások – egyáltalán: leírások – mellett volt abban minden. Volt lovag, hölgy, csata, életveszély, rablóvár – milyen szomorú, hogy egyetlen szóra sem emlékszem a történetből. Viszont… viszont, ha jobban meggondolom, elég világosan emlékszem egy-egy aranyozott kantárra, egy-egy villogó, kismirglizett sisakra, a sínylődő hölgyre, amint az ablakban mereng, és a sziklákra, főképp a sziklákra, mert rengeteg szikla, hegy, szirt, rémületes görgeteg volt abban a könyvben. Vagyis mégis a leírásokra emlékszem. Ezért merem megkockáztatni, hogy Erdődre invitáljam az olvasót. Méghozzá egy erdődi esküvőre, ahová engem is elvittek gyerekkoromban, ahol nem történt semmi különös, esküvő volt, annak rendje és módja szerint. De azért mégis sok minden történt, kár, hogy nem emlékszem rá, csak úgy, csak annyira, mint a Jósika-regényre (hiszen az én gyerekkori időszámításom szerint nagyjából egybeestek), és ha össze akarnám foglalni az izgalmas eseményeket, akkor ugyanúgy címszavakat kellene egymás mellé sorakoztatnom, mint a lovagi regény esetében. Milyen címszavakat válasszak? Talán ezeket: vár, esküvő, fekete bársony. Geológus, hó. Cipőkanál, petróleum.

És most induljunk el Erdődre.

Félreértések

De sokat fújtam gyerekkoromban a hozsánnaéneket:

Persze hogy a hozsánnaénekeket szerettük a legjobban a református iskolákban, frissek voltak, indulószerűek, és köztük is kedvencünk volt ez a „Fel, barátim”, ez a csupa ritmus, csupa szívdobogás. Csak úgy tágult a tüdőnk tőle. A zsoltárok is gyönyörűek voltak, hogyne, csak olyan nyújtott üteműek, sötétek, titokzatosak. A zsoltárok sokkal később értek be tudatunkban, súlyos, lassan növő, téli gyümölcsök. Ámbár, ami a titokzatosságot illeti, az akadt a hozsannákban is. Például a „Fel, barátim” második versszaka így kezdődött:

Elérve azt az életrajzi pillanatot, amikor az ember egyszerre értelmet kezd keresni, bogarászni a könyv nélkül tudott-zengett szövegekben, ezekben a mintegy biológiailag leülepedett evidenciákban, valahogy megakadtam ennél az éneksornál: „Lám, a Sátán serge talpon.” Vajon milyen lehet a sátán serge talpa? Serge. Ezt nem hallottam másutt. De azért kétségkívül volt valami értelme, meg lehetett azt fejteni. Abban állapodtam meg magamban, hogy a sátán biztosan sokat sürög-forog, fondorkodik, ügyeskedik, a sátán fürge. Serge-fürge. Lám, a sátán fürge talpon szembe törni kész. Világos. Annyira világos, hogy azt a későbbi magyarázatot, miszerint a sátán „seregéről” van szó, bizonyos belső ellenállással fogadtam. Hiszen addigra már a serge-fürge meggyökeresedett bennem, természetesnek találtam, sőt szépnek. Miért is ne? Talán nem lehetne olyan magyar szó, hogy „serge”? De bizony lehetne. A magyarázat nem tetszett nekem, morogtam, lázadoztam. Úgy éreztem magam, mintha megfosztottak volna magyar szókincsem egy darabjától, amelyhez – úgy titokban, talán-talán – még ma is ragaszkodom. Van valahol, él valahol az a „serge”, ott messze, fent, a meg nem valósult lehetőségek kategóriájában, a hol volt, hol nem volt gyerekkori mezején.

De mit számít a serge-fürge vesztett illúziója – pláne, ha titkos utóéletét is hozzáképzelem – a korán megtanult idegen szavak riadalmas dzsungeléhez képest? Sokáig, bámulatosan sokáig, meg voltam róla győződve például, hogy a magyar nyelvhasználatban két argentum van. Az egyik argentum „ezüst”-öt jelent. Ezt megkérdeztem. De volt egy másik argentum is, vitákban, szóváltásokban, ügyvédi disputákban esett róla szó, ezzel az argentummal meg lehetett győzni vitatársunkat, le lehetett söpörni az asztalról, lemosni a pályáról. Nem tévesztettem össze a két argentumot, dehogyis tévesztettem, a szövegkörnyezet félreérthetetlenül eligazított. Szégyenpírral az arcomon kell bevallanom, hogy majdnem felnőtt voltam, amikor ráébredtem ennek az érdekes homonimának egyéni eredetére. Valamikor gyermekkorom mélyén, úgy látszik, elfelejtettem kiolvasni az „argumentum” szót, valószínűleg Jókaiban, és kis híján mellette ragadtam. Nem is csodálom, nehéz is az: „ar-gu-men-tum”. Ó, ezek a gyerekkori csacskaságok, milyen meleg mosollyal néz utánuk az ember. Csak ne zavarna meg mélázásomban a bolhacsípésszerű gondolat: mi minden lehet még elrejtve tudatom szélén, hány félreértés, aprócska szózavar, fogalomzavar, hány argentumot hordozhatok még lelkem gyermeki bugyraiban?

Csak a gyermekiekben? Ne szépítsünk, ne édelegjünk, felebarátom; nézzünk szembe bátran, férfiasan a tényekkel. Hiszen csak most történt, egy perccel előbb esett meg ez a bizonyos Aku-Aku-história. Azt olvastam Thor Heyerdahl híres könyve vége felé, hogy befejezve régészmunkájukat a Húsvét-szigeteken, elhatározták: áthajóznak Tahitiba. Majd hozzáfűzi a szerző: „…és ez ellen senkinek sem volt semmi kifogása.” Először átfutottam ezen a kis bekezdés-záró mondatocskán. Mentem tovább az események fonalán. Aztán mégiscsak visszaugrott rá a szemem. Hogy is mondja Heyerdahl? Senkinek nem volt kifogása az áthajózás ellen. Furcsa kiegészítés. Mit akar vele közölni, vagy inkább mit akar vele elrejteni a szerző? Valami célzás van itt, valami bújtatott értelem; talán vita vagy viszály tört ki az expedíció tagjai között, családias perpatvar netán, ámde sokkal valószínűbb, hogy tudományos civakodás, kölcsönös kifogásolások, vélemények csatája, amely… Vagy mégsem? Persze hogy nem. „…Ez ellen senkinek sem volt kifogása.” Hm. Sokat sejtető megjegyzés. Politika. Mi más lehetne? Elvégre a Húsvét-szigetek chilei, Tahiti viszont francia befolyásoltságú terület. Talán nem fogadják kellő örömmel itt vagy ott a tudóscsoport működését. Holmi packázás, holmi huzavona a háttérben, amely végül is, ugyebár, „kifogás nélkül” ér véget. Bizony, bizony. Ejnye-ejnye. Ebben maradtam.

Ebben maradtam egészen addig, amíg néhány hét múlva hirtelen fel nem villant előttem a kis mondat, most már nyilvánvaló megfejtésével együtt. Hogy hogyan jöttem rá? Csak úgy, magamtól. Végre-végre teljes mélységében felfogtam a tudós-író üzenetét. A megjegyzés annyit jelent: „…és ennek mindenki nagyon örült”. Örültek az emberek, hogy kirándulnak Tahitiba, a levegőbe dobálták sapkájukat, és ujjongtak, hujjahó, megyünk a gyönyörű Tahitiba, Tahitiba. Ennyi. Csak. Heyerdahl egy bizonyos módon fogalmazott, lefelé kerekítve, kis mosollyal a szája sarkában – „és ez ellen senkinek sem volt kifogása” –, olyan hangsúllyal, amelyet mi itt, a világnak e táján angolosnak nevezünk.

Heyerdahl európai. Kortársam. Azonkívül nem szürrealista költő, hanem tudós; stílszándékai nem mutatnak a nagy távlatú, lélekrázó ezoterizmus felé. Ott álltam, kezemben az elmélyülten megfejtett mellékmondattal, és káprázó szemmel bámultam korántsem csak személyes, közép-európai determinációimat.

Tanuljunk nyelveket

Tisztában voltam vele úgy tízéves korom táján, hogy van egy amerikai város, Nevjork, amelynek a nevét New Yorknak írják. Ismertem ezt az eléggé jelentős helységet kalandregényekből, főleg az indiánosokból. Tudtam azt is, hogy van egy másik város, bizonyos Nyújork, amely ugyancsak Amerikában terül el, róla azonban csak szóbeszédből, hallomásból értesültem. Amikor egy családi beszélgetés során véletlenül tudomásomra jutott, hogy a két város állítólag azonos, nem hittem el. Hogyan is volna az lehetséges, hogy a „new” szócsoportot „nyú”-nak kell ejteni?

Családomban nem beszéltek angolul. Azt, hogy „nyú”, azt persze tudták, de lám, tízéves koromig nem került sor a New York-ügy tisztázására. Beszéltek németül, franciául, olaszul, már úgy-ahogy; illő volt ez az első világháború előtt felnőtt magyar középosztályban, amolyan k. und k. módra – de az angol az messzebb esett, annak később jött meg a divatja. Nem így állt azonban a dolog N.-nel, agglegény rokonommal, aki nyelvi zseni volt, szórakozásból, úgy mellesleg, fölszedett vagy hat-nyolc nyelvet. Ő bezzeg tudott angolul, méghozzá – zenész füle által – bámulatosan jó kiejtéssel, spanyolul is tudott, néhány szláv nyelven, még jiddisül is megtanult a Máramarosból Ugocsába leszekerező borkereskedőktől. Később Pesten, a két háború között angol nyelvgyakorló klubnak volt oszlopos tagja, nem vetvén meg a társasági táncokat sem. Mikor divatba jött a lambeth-walk nevű táncköltemény, ő faragta rá azt a csinos rímet: „Mond neki egy slampett bókot – s eljárják a lambet-vókot.”

Német nyelvtudásának köszönhette, hogy az első világháborúban, nagyon fiatal fiúként, mindjárt és egyenesen a tiroli hegyivadászokhoz osztották be. Mikor megjött a frontról, rövid, de velős mondatokat ejtett a hegyi szolgálat különösen visszatetsző voltáról. Szláv nyelvtudásának köszönhette, hogy a második világháborúban a mozgósítható legidősebb korosztály tagjaként is behívták katonának. Nyelvtudását ugyan nem használták semmire, de módja volt részt venni a voronyezsi áttörésben. Mikor megjött a frontról, rövid, de velős mondatokat ejtett a doni halálkanyar tapasztalatairól. Angol nyelvtudásának köszönhette, hogy a háború után nem szerelték le, tolmácsként használták egy darabig – de azután már nem jött haza. Kiment Amerikába. Elhatározását szűkszavúan azzal indokolta, hogy elege van az általa látogatott világháborúkból. Ott halt meg, talán nem is messze Nevjorktól, amelyről ő jól tudta, hogy Nyújork.

Eötvös és olvasója

Elég nagy olvasói teljesítményekre voltam képes fiatalon – mondom dicsekedve. Később csökkent az étvágyam – mondom szomorúan. De egy időben még meglepően sok unalmat voltam képes elviselni némi olvasói örömért. Ama kevesek közé tartozom, akik például elejétől végéig elolvasták A karthausit (igaz, hogy már azóta elfelejtettem). Gondolom, nem vagyunk sokan ilyenek a mai Magyarországon. Bár nem szívesen tódítom A karthausi bámulatos unalmáról szóló történeteket. Hogy is tódítanám szívesen, amikor Eötvöst szeretem, sőt tisztelem, a Magyarország 1514-ben-t kiváló regénynek tartom. És nemcsak a regényeiről van szó, hanem Eötvösről magáról, arról a merészen nyugodt értelmességéről, tengereket is átlépő horizontjáról, az 1868. XXXVIII. tc., a népiskolai törvény csodálatos bevezetőjéről. Legfőképpen pedig feddhetetlenségéről van szó, tizenkilencedik századi jelleméről, amilyenekből a huszadikra oly nagymértékben kikoptunk. De szívesen vállalnánk Eötvöst apánknak! Még ha nem vagyunk is Lorándok.

Mindezért én még A karthausiban is reménykedem. Kíváncsi vagyok, lesz-e egy-egy zseniális olvasó az eljövendő időkben, aki félrevetve ezt a rosszértelmű suttogó propagandát A karthausi körül, olyat tud benne látni, amit mi nem látunk. Komoly remény ez, mert igenis vannak lángelméjű olvasók. Bízom tehát az olvasói tehetségben, amely nélkül nem volna irodalom, s amelyet én szorosan az írói mellé helyezek. Jövel, megváltó olvasó!

*

Megérkezett. Elért hozzám Eötvös-ügyben – és milyen hamar – a cáfolat és az igazolás. Megjött az igazi Olvasó. Azt mondja nekem valamely író-olvasó találkozón egy tanár-fiú: Biztos tetszik szeretni A karthausit. Jaj. én nagyon szeretem. Nem győzöm mindig újraolvasni. – És néz rám azzal a boldog, fiatal szemével. Olyan mély zavarba estem, mint kevésszer életemben. Most valljam be neki, ahogy illik, Karthausi-süketségemet? Ennek az ifjú táltos-olvasónak? Hiszen megbotránkoztatom, megbántom vele. Vagy hazudjam, vén fejemmel? Nem is tudom, mit válaszoltam, valószínűleg csak motyorékoltam valamit, rajtakapottan.

Szóval: Eötvös tanított meg arra a ritka érzésre, hogy milyen a megdicsőült szégyen.

„Kegyetlenség”

Van egy kitűnő, kevéssé méltatott írónőnek, Kádár Erzsébetnek, egy novellája, „Herta” a címe. Egy nevelhetetlen nagybirtokos kisasszony tevés-vevéséről szól, akinek egyik kedves szórakozása, hogy vezényszóra, egyszerre pisilteti a kis parasztlányokat. Kádár (Csernovics) Erzsébet témaköre ez, a két háború közti nagydzsentri élesen rajzolt világa, amelyben az írónő többnyire egyfajta lelki kegyetlenséget próbál körülkerekíteni, kivésni. (Egy másik novellájának már a címe is „Kegyetlenség”.)

Nekem erről a Herta című novelláról legalább három véleményem van. Az első: jó írás, pontos, tisztarajzú, fegyelmezett. Második véleményem a háború után öntötte el zsigereimből indulva az agyamat, amikor újraolvastam a novellát. Ez a vélemény egy bágyadt mosollyal jelezhető: hát már ez is kegyetlenség? Bánja a kutya, hogy mit ugrál ez a kellemetlen főhősnő, pisiltet vagy nem pisiltet, űzi-e anális-erotikoszadista játékocskáit vagy sem. Világháborús tapasztalatunk a „kegyetlenség” szót teljesen másra használja.

Harmadik véleményem jóval későbbi: mégiscsak jó novella ez. Az írónő nagyítón át látja ezt a kastélyos környezetet, ítélete belülről jövő; nem a történelem, a szociográfia, a népítélet mázsái húzzák le a mérlegét, csak néhány deka személyes moralitás. Kis mérlegsúlyai házilagosak, de hitelesek. És különben is: kis esemény, kis súlyt jelent-e? Csehov ugyan miért pazarolja erejét görbe kishivatalnokaira, szomorú, vidéki szűzeinek homályos kis vágyaira?

Szóval: Kádár Erzsébet kegyetlensége minduntalan odaállít az irodalom némely alapkérdése elé. Világossá teszi, hogy mindnyájan (én is, én is bizony) milyen mélyen befolyásoltak vagyunk a szociográfia, a társadalmi szemlélet által, hogy állandóan összetévesztjük a társadalmilag jelentőset az irodalmilag jelentőssel. Ha kimondjuk azt a szót: „dzsentri”, nem is következhet-(-hetett) más nyelvtani birtokviszony utána, mint az: „leleplezése”. A „birtokviszonyok” befolyásolnak azonnal, abban a pillanatban, mihelyt a volt felsőbb társadalmi osztályok kereteit idéző írásművet olvasunk. Hátha nem a társadalmi ítélkezés a lényege ennek a novellának? Hátha nem több benne a dzsentri környezet, mint egy mintául vett embercsoport, és éppúgy lehetne ez egy maláj halászfalu emberi közege is? Kádár Erzsébetnek a születés véletlenéből ez a környezet jutott, hát ebben nézett körül. Nem mintha nem volna jelen a társadalmi ítélet is az írás összetevői közt; hogyne, jelen van, ez már a dolgok állásából következik. De ha valaki azt képzeli – mint oly sokáig képzelték –, hogy erőszak és kiszolgáltatottság viszonya csakis társadalmilag elnyomó és társadalmilag elnyomott között jöhet létre, az optimistán egyoldalú.

(És miért kell mindig-újra előrángatnom ezeket az elemi vagy elemista felismeréseket? Mert mióta élek, minduntalan rákésztetnek minket valamely véleményre; hol a társadalmi tényezőt kell egyedül üdvözítőnek tekintenünk az irodalomban, hol – régebben – a lázas mélytudat ősösztönösségét, hol az osztályt, hol a fajt, hol a nemzetit, hol a nemzetközit stb. stb.-t – nemegyszer karhatalmi segédlettel nyomósítva a késztetést. Ettől pedig az ember gyomoridegei meg az a szimplex józan esze előbb-utóbb nyugtalankodni kezdenek. És mert a koreszmékben van valami, hol több, hol kevesebb részigazság, az ember önmagával is csatázva próbálja el nem veszíteni, keserves erőfeszítéssel megőrizni magában azt, ami a lét hasonlíthatatlanul nagyobb szélessége, ágbogas igazsága.)

Minek tekintsem hát Kádár Erzsébet novelláját? A harmincas évek novellatermése egyik nem túl jelentős darabjának, az Ottlik, Illés Endre, Örley, atyaként Kosztolányi nevével jelezhető irodalmi vonulat középmagas részének, amely vonulat – mint oly sokáig mondogatták – irodalmilag jelentős ugyan, de társadalmilag, ugyebár…

Hja, hogy a társadalmi jelentőségen kívül a műnek még jónak is kell lennie. No persze. De vajon nem téveszti-e össze ez az ítélet az indokot az eredménnyel? Nem, nem oda akarok konkludálni, hogy holtmindegy: miről szól az az írásmű. Ez volna a könnyebb megoldás. A mű tárgyát fontosnak, égetőnek tartom – csak éppen fontossága a mű minőségében rejlik. A tárgy azért válik fontossá, mert jó művet írtak belőle. A tárgy általános fontossága, sajna és ugyebár, semmit, de semmit nem jelent a művészetben. A jó mű viszont, vad villanófényével, egyszerre csak szemünkbe égeti diffúz, szétfolyó létünk egy-egy háttérfoltjának döntő jelentőségét. Annál is inkább, mert a megvilágítás módja, a mű formáltságának kódrendszere is jelentés – ha nem maga a jelentés. A többi publicisztika. Amivel – jaj istenem – nem a publicisztikát kívánom fúrni-faragni. A magam részéről én szeretem, sőt igénylem a jó és igaz publicisztikát, inkább a publicisztika nem igényli az irodalmat.

Jó-e tehát Kádár Erzsébet novellája, illetve mennyire jó? Véleményeim változandóságai közt bolyongva nem merek én erre felelni. Pusztán annyit posztulálhatok: lehet, hogy jó. Bizony, könnyen lehet, hogy príma.

Írásjelek

Az írásjelek birodalma szegényes. Rendkívül keveset fejeznek ki és azt is megcsontosodottan. Micsoda gyötrelem mondatformálás közben minduntalan belebotlani a pont, pont, vesszőcske kötelező, szükséges, ámde kínosan szűkös választékába! Elvégre a vessző és a pont között egy nagy tartomány terül el, amelyet csak lazán, felületesen tölt ki a kettőspont, a pontosvessző, a három pont, a gondolatjel. Mindnyájan tudjuk: vannak nagyobb hiátust, szünetet jelző vesszők és vannak egészen kicsi, leheletnyi megtorpanást érzékeltetők. A kettőspont, a pontosvessző még hangulatában is kötött; főleg az értekező, gondolati szövegnek a tagolói. A három pont pedig… szegény három pont. Az meg főleg a történelmi szentimentalizmus kifejezőjévé csontosodott. Bár olykor kihagyást is jelölhetünk vele, megszakítást, sőt ironikus elhallgatást, de ehhez már némi bűvészgyakorlat vagy szerencse kell. A két gondolatjel, a közbevetést jelölő, ugyancsak az értekező szövegé; az egy gondolatjel, mint elválasztója egy-egy mondatzáró szövegrésznek, meg túlhangsúlyozza az elválasztást, túl nagy értelmi nyomatékot ad neki.

Felkiáltójel, kérdőjel, zárójel, mi is van még? Kevés, kevés, siralmasan egyhangú, nevetségesen vázlatos. Hol van mindez az élőbeszéd, a hangsúly, a hanglejtés, a mimika, a kézmozdulat végtelen széles skálájától? Szemantika és szemiotika viszonyában-harcában az emberi test, az emberi hang jeltana csöppet sem elhanyagolható. Nagyon is megértem a század eleji költészet dacos mozdulatát, amint sutba vágja az egészet: ha ennyire jelentéstelen az interpunkció, inkább ne legyen. Ki vele a versből! De hát ez sem megoldás, a csökkentett, az olvasáshoz mellékelt nulla információ, legfeljebb esetenkénti megoldás. Vagy az ellenkezője volna jó? Találjunk ki új írásjeleket, illetve a tipográfia ilyen-olyan változatait, rajzolt betűt, szabad szó- és betűelhelyezéseket? De hiszen mindez ki van találva régen; a századelő óta kísért minket a képvers, új meg új hullámokban és neveken a fono-topo-vizuális, a gesztusos, a konkrét költészet, hogy legalább a verscsinálás terében szaporítsák a leírási módozatok lehetőségeit. Mindezek azonban elsősorban a költészet nyújtózásai más művészetek felé.

Amire én gondolok, sokkal egyszerűbb, sokkal általánosabb. A nem művészi szándékú, a mindennapi, a bármifajta írásbeliség vizuális közlőértékének némi növelése: ez kellene nekem. Nem a lánglelkű, egyéni találmányok, a villámgyorsan modorossá fajuló ötletek sora kellene, pusztán annak tudomásulvétele, hogy írásjeleink elszáradtak. Hogy összeszikkadt kötelékeikben nemegyszer kínosan, sőt félrebicsaklóan mozog a mondat.

A „melodáj” fontosságát méltatja a régi anekdota: Kohn becsületsértésért perli Grünt. A bíró bocsánatkérésre ítéli az alperest, ki kell jelentenie: Kohn becsületes ember. Bocsánatot kérek. – Grün ki is jelenti: Kohn becsületes ember? Bocsánatot kérek! – Lám, lám: ha nem ismernénk mindnyájan, így, írásban nemhogy nem csattanna az élcecske, még az érthetősége is kétessé válnék. Legalábbis tűnődni kellene rajta, állunkat az öklünkre támasztva tépelődni, hogy mit is mond Grün? Hogyan is mondja?

Nem mintha fenyegetni akarnám a kisded adomával az írásbeli kultúrát, fenyegetik azt, szegényt, úgyis az új közlési rendszerek, film, rádió, televízió. Ha az írásbeliség kezdettől fogva kibírta a színjáték, a rítus, a megjelenítés konkurenciáját, sőt bizonyos értelemben ősét tiszteli benne, kibírja majd az újakat is, gondolom. Okulni azonban nem árt belőlük. Mi mások az írásjelek, mint színi utasítások, filmmozdulatok? Annyit jelentenek: „hevesen”, „gúnyosan”; egy új bekezdés annyit jelent: „balról be”; másik bekezdés: „jobbra ki”. Az írásbeliség kiiktathatatlan része az olvasói képzelet, a képzelet „színpada”. Talán nem ártana képzeletünk egyre szélesebb léptei alá újabb, kevésbé korhadt színpadi deszkákat ácsolni.

Hála

Dühösen meséled, kedves fiatal barátom, hogy egyik közép-fiatal ismerősöd milyen bámulatosan hálátlan. Nehéz helyzetből mentetted meg, és ő, a legközelebbi alkalommal, úgy hagyott vízben, hogy alig bírtál levegőt kapni. Engedd meg, hogy egy parabolát nyújtsak át neked viszonzásul.

Valamikor régen, fiatalkoromban, egy fiúval mentem az utcán. Mindketten egyetemisták voltunk; a fiú végeláthatatlan fecsegő. Kicsit unottan hallgattam. Egy utcakereszteződéshez érve a fiatalember, locsogása lendületében, úgy lépett le a járdáról, hogy nyílegyenesen tartott egy közlekedő autó elé. Megfogtam a karját, visszarántottam, és a fülébe sziszegtem: Vigyázzon. Nem, nem volt ott komoly veszély, de hát a helyzet mégis ezt kívánta. Bár ne tettem volna, amit a helyzet kívánt. Ettől a perctől fogva a fiú meg volt győződve róla, hogy titkon, de forrón szerelmes vagyok bele, hogy csupán a női szemérem kényszeríti arcomra a közöny álarcát. De egy pillanatban – az életveszély vad másodpercében! – a lány arcáról, ugyebár, lehullott a fátyol, és remegő kézzel ragadta meg a szeretett férfi karját, hogy visszarántsa a haláltól. Ő valahogy így olvasta el, kékbe-aranyba kötve, két tanépület közti gyaloglásunknak azt a kis jelenetét. Hosszas erőfeszítésembe került, míg erről az olvasatról lebeszéltem. Pillantása sokáig táviratozta nekem huncut mosollyal, dévaj önelégültséggel: tudom, amit tudok.

Mindebből és életem még jó néhány, teljesen más területre eső tapasztalatából azt a tanulságot vontam le, hogy megmenteni valakit rendkívüli tapintatot igénylő feladat. Nem lehet senkit csak úgy ukmukfukk, kirántani a veszedelemből. Mérlegelni kell a dolgot, megfontolás tárgyává tenni, mert ellenkező esetben cselekedetünk minden következménye a mi fejünkre száll vissza. S e következmények közt nem is olyan bizarr az előbbi eset, az autó elöl elrántott diáké, a megmentettség tényéből fölsarjadzó, megdicsőült önbizalomé. Óvatosan kell tehát eljárnunk, mert különben nyelhetjük a kellemetlenséget. Ha valakinek például nehéz politikai helyzetben csak úgy hirtelenében segítünk, később hosszan hallgathatjuk prédikációit, amelyekben politikai álláspontunkat kifogásolja – azt, amelynek megmentését köszönheti. Ha háborúban üldözöttet rejtegetünk, rövidesen volt üldözőivel karonfogva megy át előlünk a túlsó oldalra. Ha elnyomott tehetségért tusázunk, jól nézzük meg elnyomottsága utolsó percében, mert többé nem látjuk. Ha valakit kihúzunk a jég alól, kimutatkozik. Ha valakinek elolvassuk 5 versét, másnap, éjfélkor, a telefonba fog felolvasni 35-öt. Ha valakinek csokoládémikulást adunk, elkéri még az ébresztőórát is. És eladja. Némi haszonnal.

De azért nem mondom én, hogy tégy le a szolidaritásról. Hogy kisujjadat se nyújtsd a soron következő segítségre szorulónak, ha módod van rá. Még csak azt sem mondom, hogy ne várj hálát. Ez a sztoicizmus olyan ormaira vezetne, amelyek látókörömön túlmagasodnak. Igenis, várj hálát, mi a csodát adhat neked az a személy, ha még hálát sem? Elvégre, ha hálát vársz tőle, más szóval érzelmi sportszerűséget, úgynevezett kölcsönös szolidaritást, embernek nézed és nem kabócának. De tudnod kell: a hála rendkívül ritka, fényűző portéka. Nem kapható sem vegyeskereskedésben, sem ábécé-áruházban. Még az érzelmi szakboltokban sem árulják; mert nem rendelkeznek vele, szeretik úgy föltüntetni, mint divatjamúltat. És mert – állítólag – haszon nélküli – könnyen lehet, hogy egyáltalán nem kerül kereskedelmi forgalomba.

Kegyelet

Azt mondod, kedves fiatal barátom, hogy nincs utálatosabb a hamis kegyeletnél. Ha ilyet látsz, nemcsak a Karinthy-féle Stanci néni-történet röheje csiklandozza a torkodat, de valami nehezen körülírható felháborodást is érzel. Ez utóbbit szégyelled. Mert az már a kegyelet titkos, negatív jele. És van-e kegyelet egyáltalán? Persze, se te, se én, nem csupán az emlékápolást nevezzük kegyeletnek, vonatkozzék bár személyre, ügyre, helyre, ennél egy kicsikét többet értünk rajta, valamely értékrend észben tartását, valamely civilizációs minimumot. Elvégre az előember akkor kezdett ember lenni, amikor temetni kezdett. Vagyis emlékezni kezdett, hozzácsatolva így a múlt (és persze a jövő) idő-terét boldog, állati jelenidejéhez. Gondolom, megviselhette azokat az ősi, nyolcszáz grammos agyvelőket ez az óriási dimenziónövekedés. Nyöszöröghettek azok a szegény, zseniális félállatok a hihetetlen eszmétől, ami a saját agyukban támadt. Annál inkább, mert hiszen késő utódaik is nyöszörögnek tőle, és jó sokan közülük éppen ezt a hatalmas ideát, a mulandó, de mégsem mulandó értéknek kultúraalapító paradoxonát választották hamis értékeik petézőhelyéül.

A hamis kegyelet oly széles gyakorlatában tehát okvetlenül hamis értékekről van szó? Nono. Van annak jó sok faja és alfaja, akár egy vázlatos táblázatot is rajzolhatunk róla.

A hamis kegyelet

és így tovább, az alfajok felé, például, amikor a „hamis” csak objektívan hamis, de szubjektívan önmeggyőző, amikor az „igaz” féligaz, amikor a „tisztelet” érdek, önigazolás, fáradt rítus, amikor a motívumok elválhatatlanul keverednek.

De te azért ne nyugtalankodj, ne dühöngj, legalábbis ne dühöngj annyira. Tudom én azt, hogy az ilyen szavak, mint kegyelet, hála, hűség, tűrhetetlenné váltak sokszoros devalvációjuk során, ám a jelölő miatt ne süketülj meg a jelentésre, ön-Vazul. Vagy csinálj a fogalmakra új szavakat, hozzád illőket, neked tetsző atonális hangszereléssel; boldogan átveszem őket mint a fiatal argó némely remekét. Avagy tisztítsd meg a régi szókat, önts rájuk forrásvizet, olajat, mint Antigoné a bátyja holttestére (neked is van már halottad) – elvégre ő is egy világ ellen küzdötte ki az igazi kegyelet világformáló jogát, az emlék, a múlt idő óriás dimenzióját. Ne sajnáld immár 1400 grammos agyvelődet megnyitni hatalma előtt. A kegyelet győzelem, fájdalom; nem is tudom, melyik inkább.

A „tiszta erkölcs”

„…A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed.” A tiszta erkölccsel többek közt azért is van nagy baj, mert korunk legsúlyosabb zsarnokságai nem korrupt, hanem többnyire aszketikus rémuralmak voltak. Ami a hatalmaknak szabad vagy szabad volt, az a korlátlan ölés, kínzás, tömeggyilkosság, banditizmus, de nem volt szabad vagy titkoltan volt szabad az üzletelés, tolvajlás, korrupció, szex. A népnek pláne nem volt szabad semmi vidámkodás, lazítás, pénz, nemiség, magánöröm. A gyilkoló „eszmeiség”-nek itt kiegészítője volt a „tiszta” családi élet, minél több gyerekszülés, munka látástól vakulásig, a lelkes rabszolgaság. Mindez voltaképpen Robespierre receptje, a Megvesztegethetetlené.

Ebből súlyos bajok következtek. A korrupció, a vacak munka, a szexforradalom, a családfelbomlás nemesen morális arcot öltött, hiszen „őszinte” volt, emberi, a szervezett gyilkosságokhoz képest idilli. Végül is mégiscsak jobb a mindenirányú üzletelés, mint az öldöklés. Ezért lehetnek például az irodalomban nemcsak népszerűvé, de glóriás szabadságharcosokká az „édes élet” profitos prófétálói. Az aszkéta, „eszmei” gyilkolásnak boldog ellenpontjává válik a nem eszmei, nem gyilkos züllöttség.

És rendkívül nehéz a kigázolás belőle, mert nincs elfogadott, általános étosz, amire a lezülléssel szemben hivatkozni lehetne. A „tiszta erkölcs” – munkaerkölcs, pénzerkölcs, szexerkölcs – gúny tárgyává vált, mert gyilkosok száján lehetetlenült, továbbá, nem utolsósorban, egyéb anyagi és morális válságtünetek is súlyosbítják a helyzetét.

Hiszen – minden valószínűség szerint – csakugyan a közszokás, közmorál átalakulásának korában élünk, amely oly bőven ad alkalmat a legolcsóbb, újnak címkézett regressziókra. És nem könnyű pontosan elválasztani a megnyúzott, megalázott kisember picinyke (és oly jogosult!) megkönnyebbülését a morális regresszió lukratív trombitálásától.

Mi lesz veled, szegény tiszta erkölcs? Amely támasza, talpköve…?

Vérmérséklet és erkölcs

Vigyázzunk a nonkonformizmus divatszavával. A nonkonformizmus, a környezetünkkel való szembeszegülés nem az, ha valaki szeret ordítozni, fő szórakozása a botránkoztatás, és a lábát felteszi az asztalra. Ez csak született agresszivitás, az önérvényesítés egy fajtája, temperamentum. Fogalma sincs az ilyen vérmérsékletnek arról, hogy a nonkonformizmus bizonyos belső függetlenséget jelent, a judicium és az ebből következő magatartás viszonylagos önállóságát; nem tudja, hogy a nonkonformistának nem a modora „szembeszegülő”, hanem a jelleme.

Ne tévesszük össze a temperamentumot az erkölccsel. Kevés visszataszítóbb látvány van, mint a dacos megalkuvók hada, a mindenkivel – no persze, akivel lehet és tanácsos – arcátlanok fajtája, akik tiszta tekintettel, gyémántgerinccel vágják a hatalom szemébe, hogy egyetértenek vele.

A szervilizmus legjobb maszkja az álbátorság. Másképp: a feltűnési viszketeg nem étosz.

*

Bámulatos, hogy egy bizonyos síkon mennyire hasonlít egymáshoz X. és Y. Röviden: mindketten szeretnek botrányt csinálni. Más szinten, más modorban, más ügyekben, de szeretnek. X., a tündöklő becsületű, vad kverulanciáját szüntelenül erkölcsi okokkal magyarázza; mindig meg tudja mondani, hogy milyen nemes, morális indokokból vész össze, kellemetlenkedik, csap jeleneteket. Meg is lehet ezt érteni. Ami vele történt, sok mindent megmagyaráz. De nem mindent. – Y. viszont az öntudatlan, sőt jóindulatú megalkuvó, akinek fogalma sincs róla, hogy mi mindenben alkuszik meg, hiszen ő minden rosszal szembeszáll. Agresszív tudniillik; ezért összetéveszti lángoló kirohanásait a belsőleg megalapozott különvéleménnyel. Egyébként nem hasonlítható a törtetőkhöz sem; nagy a jószándéktartaléka.

Mulatságos, hogy ezek ketten – két ilyen képtelenül eltérő ember – mennyire rokonszenveznek egymással. Mert nem az erkölcsük, hanem a temperamentumuk hasonló. És mindketten, titokban, minden becsülésük mellett, kevéssé rajonganak például Z.-ért. Mert az folttalan morálú bár, de más az agresszivitási foka.

Némely esztétikák

Az esztétikák – közkeletű feltételezés szerint – a szép mibenlétével, főképp a művészi szép mibenlétével foglalkoznak. Kerülik is őket a művészek, írók, mint ördög a tömjénfüstöt. Nem csodálom. Az esztétika tárgyához ugyanis gyarló, ám folytonos és nagyon gyakorlati tapasztalatok fűzik őket, s éppen ez a tapasztalat az, ami az esztétikák némelyikéből olyan szembetűnően hiányzik. Van abban valami döbbenetes, hogy ötezer oldalas, hallatlan tudományú munkákból hogyan süt nemegyszer a művészi hozzá nem értés. Bele van azokba hordva az alexandriai könyvtár meg az egész Encyclopaedia Britannica, szerzőjük mindent tud, csak a művészetre süket, mint az ágyú. Arról a mérhetetlenül nagy alapkérdésről, hogy mi a jó, mi a minőség az esztétikum tartományában, a művészet aprószentjei közül akár a legkisebb is jóval többet tud, mint ő.

Ami még csodálatosabb: nemcsak azt nem tudja a nagy tudományú szerző, hogy mi a jó vagy a rossz mű, azt sem tudja, mire való maga a művészet. Mivel – úgy tetszik – sosem volt, talán még kamaszkorában sem akadt egy szál művészi élménye sem, ismeretlen előtte a művészet használati módja. Nem tudja, mi a csodára használják embertársai ezt a furcsa tüneményt, ami a művészet, az irodalom-zene-festmény. Ahogyan egyes őstörzsek nem tudják, mire való a kerék vagy a villa. A kerékről például megállapítják, hogy az a Nagyszellem szeme, a villa pedig arra való, hogy minden ágára pántlikát kössünk. Jobbról az első ágára kenderpántlikát, a másodikra háncspántlikát, a harmadikra hajcsomóbögöt, a negyedikre bélhúrt. A sorrend nem mindegy, dehogyis mindegy, végtelenül fontos distinkciók ezek; ha összezavarjuk, semmivé válik a villa ideológiája.

Bőséges, rendkívüli alapossággal okadatolt véleménye van hát a szerzőnek arról, amiről sejtelme sincs, sőt nemcsak véleménye van róla, minduntalan elő is írja, megparancsolja, hogy milyen legyen az, amiről sejtelme sincs. Esztétikája normatív. Van ebben valami szép; ahogy soktonnányi műve ott lebeg a föld fölött, tárgyától (a művészettől) tökéletesen elszakadva, egy szabad, légi sziget laputai szárnyalásával. Ez az igazi l’art pour l’art tudomány. De hát mi, írók ritkán bírunk fölemelkedni ennek a logikai szépségnek a magasára. Mi, a magunk földhözragadt módján, ragaszkodunk ahhoz az előítéletünkhöz, hogy az esztétikák tárgya az esztétikum, közelebbről a művészet. S mivel e tárgy az ilyen magasságos esztétikákban nincs jelen, valahogy nem akaródzik okulnunk belőlük. Valahogy nem bírjuk elnyomni magunkban a kérdést, hogy ugyan miért vegyünk kopasz embertől hajnövesztőt.

Kisfiú halon lovagol

A szigligeti Ófalu felső csücskében nevezetes kert látható. A kert szobra által nevezetes: egy kis medencében cserépből vagy gipszből készült halforma, leginkább delfinalak nyugszik, rajta sipkás kisfiú lovagol. De még ezzel sem merül ki a kerti kompozíció különlegessége, mert fölébe nemzetiszínre festett pléh félkör hajlik, arra vas félkör, arra odaszoktatott bokor, hármas diadalívként. A diadalíven tábla hirdeti: Kovács a vasat pengeti. A felirat olvasata nem bizonyos, a bokor zöldje el-eltakarja itt-ott, mégis valószínűvé teszi, hogy a híres szigligeti kovács immár nem gyakorolt mesterségének emlékműve előtt állunk. Kovácscégér, szobordelfinnel.

Delfinnel? Miért ragaszkodom én hozzá, hogy ez a kövér halforma éppen delfin, nem sokkal természetesebb-e, hogy itt, a Balaton mellett harcsa terpeszkedjen az olykor víztelen medencében, vagy bármely más, termetes helyi hal, egyszerre hirdetve a szárazföldi és a vízi mesterségek, kovácsok és halászok összefonódó, évezredes örökségét? Delfin – motyogom. Évezredek – motyogom. Már-már illetlen módon szegeződőm oda a kerítés mellé, bámulom a nagyszabású szobrot, ne adj’ isten, nem akarok továbbmenni. Láttam én már ilyet. De hol, de hol? Hát persze, Visegrádon, a Mátyás király vörösmárvány szökőkútján, annak a hegyében is kisfiú lovagol valamely víziállaton, talán a gyermek Héraklész a hidrán. Aztán Firenzében, a Signoria udvarán ugyancsak efféle szökőkutat lehet megszemlélni, delfinnel, fiúval, akinek az arca gyerekarc, de a homloka, koponyája aggastyáni, talán Szókratészé. És még egyet láttam, és még egyet, vízmedencét, víziállatot, lovagló gyereket. Világos, ezek azok a reneszánsz szökőkutak, amelyekből a többi hasonló kút származott, s amelyek nemcsak egyszerűen szökőkutak. Beléjük építették, beléjük titkolták a neoplatonizmus egész filozófiáját, minden porcikájuknak jelentése van; csupa utalás, csupa rejtett közlés az, hogy milyen széles a medence, hány tála van, hány oldala, oldalain miféle jelvények, ábrázolatok, hogy ott van a tetejükön a delfin meg a fiú, aki a gyermeki elfogulatlanság képe, s ugyanakkor öreg bölcselő, talán a bölcselet maga. És persze a víznek is jelentése van, az ősanyagnak avagy az ősléleknek, amint fent kiárad, aztán szétárad, meghatározott fokozatokban száll lejjebb és lejjebb, hogy titkos föld alatti utakon át újra felszökjön.

Nem, nemcsak puszta jelkép ez a szökőkút, annál sokkal részletesebb, punktumosabb, egy egész könyvtár van beleépítve, egy hosszú, ősi gondolatsor, előzményeivel és változataival együtt, hiszen talán Arion is bele van építve, amint éppen tengerbe fulladástól menti meg a jóságos delfin; ámde az állat lehet ellenséges szörny is, a kisfiú meg győztes félisten – és így tovább. Ami viszont mindig és bizonyosan bele van építve a csupa rejtvény kutakba, az nem más, mint emberi természetünk kettőssége, a végletes elvontság és a hézagtalan érzékletesség égető vágya. Mert ha egy mukkot sem hallottunk soha a neoplatonizmus bölcseleti izgalmairól, szökőkutas titkairól, a kutak sora akkor is itt áll előttünk; szépek, magasak, stabilak és folyékonyak, a madarakat itatják, tapickolni hívják a gyerekeket, nem kell ahhoz a legkisebb bölcseleti búvárlat sem, hogy boldogan belepancsoljunk a szökőkutakba. Minek magyarázat az érzékletes evidenciához? És mégis, és lám, mindig megszületik az embercsoport, amelyik nem bírja ki, hogy testbe ne öltöztesse az eszméit, például kúttestbe, vagy fordítva: nem bírja ki, hogy elvontságot ne pillantson meg az érzékletesség mögött.

Hogy aztán részleteiben miből áll az a bölcselet, amit a kút ábrázol, azt sajnos nem tudom. Nem vagyok elég erős újplatonizmusban. Bocsánatot kérek Mátyás királytól, Janus Pannoniustól vagy akár Kosztolányi Györgytől, Janus diáktársától, nem kevésbé a tan nagy, itáliai művelőitől, akik bezzeg pontosan meg tudták fejteni a szökőkút mondandóját. Nem is lehetett senki up to date akkortájt újplatonizmus nélkül, mint a mai ember ...... nélkül. (A kipontozott helyet ki-ki töltse ki ízlése szerint.) Szívből remélem, hogy a kútépítők megbocsátják tudatlanságomat, mert ha nem is bölcseletüket, valamit azért megértek kinyilvánított és ugyanakkor elrejtett eszméikből. A szándékot értem, a megtestesítés, illetve átszellemítés óhaját, az utat a kettő között, elménk mindenkori mozgását, ahogyan kútjaikban ábrázoltatik; azt a szüntelen cikázást, látható és láthatatlan, vaskos és áttetsző, fogható és elvont között. Tudták ám a kútépítők, hogy mit csinálnak. Elvégre ennek a velük született dupla óhajnak a kifejezésére éppen a szökőkút, a víz és a kő együttese, bámulatosan jól választott jelcsoport.

Nézem, nézem a harcsán lovagló szigligeti szoborfiú gipszarcocskáját. Hát te volnál a balatoni Szókratész? Te, átmenet a kerti törpe és az antik bölcselet között, ilyen végeláthatatlan hagyományok örököse vagy? Mert az vagy, ne tagadd, lovagolj csak vidáman továbbra is szép, kövér víziállatodon, turisták és helybeliek ámulatára.