Rózsaszín feketével
Mikor belépünk Bergman új filmjének világába, mintha egy század eleji, nagy családregénybe
lépnénk. Önéletrajzi mű a Fanny és Alexander, mint mindenki tudja, a művész arcképe gyerekkorából, vallomás,
visszatekintés, összegezés, búcsú. Van is benne valami a jó memoárok fényes lazaságából; úgy futtatja a rendező
erre-arra a kamerát, mint az író a tollát, hol ez jut eszébe, hol az.
De azért nem jut eszébe akármi. Világa nagyon is szoros, meghatározott; a svéd nagypolgári
szecesszió díszletei veszik körül Alexandert, a művész gyerekkori mását; szobabelsők, sőt termek, omló
függönyök, szobrok, szőnyegek, az a gazdagság, amely főleg textíliagazdagság az uralkodó berendezési divat
szerint, mintha sokszorosan kibélelt madárfészekben mászkálna, bucskázna a gyerek, csakhogy ez óriás
madárfészek, új meg új öblökkel nyíló fészekpalota. Itt minden részletnek jelentése, jelentősége lehet, aszerint
hogy mire fordul a művész figyelme. Ebben a széles, puha, nagyon reális mesegazdagságban mindenekelőtt a
bábjátékra fordul. Az első jelenetben Alexander – gyertyával világított – bábszínpadot igazgat; ez az a motívum,
amely minduntalan visszatér a filmben, van itt bábjáték mindenféle, kicsi és nagy figurákkal, laterna magica
jellegű, mechanikus és kézzel mozgatott, s ez az, amit a filmsajtó a művész hivatástudatának ébredéseként, annak
jelképeként értékel. Hát… nem is tudom. Ebben a szép, helyenként elragadó filmben a bábjáték motívum nem
ragadott el különösképpen. Hogy éppen ezzel szimbolizáljuk a „művészet” felderengését egy gyerek életében,
túlságosan is adottnak tetszett előttem; látszatpoénesnek, tárgyával kényelmetlenül egyneműnek. Szívesebben
vettem volna, s Bergmantól el is várhattam volna, hogy valamely kevésbé belterjes, kevésbé „művészies”
motívum hordozza a leendő művész leendő irányulását, mondjuk, egy függönyrojt, egy macska, egy régimódi
flaszterezőgép.
No de ez csak kötözködés. A bábjátékjelenetek mégis szépek, remekül előadottak, egyáltalán – hogy
megismételjem semmitmondó, bár itt talán helyénvaló jelzőmet-, a film szép. Joggal fog tetszeni mindazoknak,
akik Bergmant szeretik és mindazoknak, akik nem szeretik. Itt ugyanis nem a kétségbeesés, a szomorú északi
extremitás megvilágítója szól hozzánk, a világítás itt megváltozott; a film – már csak színszimbolikájánál fogva is
– rózsaszínű. Persze, feketével cirmos rózsaszín ez, mint némely kitenyésztett virágfajtáé. Hogy is lehetne
másképp? Mindenesetre a filmköltő olyasmit nyújt itt, amivel máskor nemigen látja el kedvelőit, itt sztori van,
cselekmény, erős külső-belső mozgás, remény, néhol humor, itt a gonosz elnyeri büntetését, a kegyetlenség sebző
tapasztalatait végül is így-úgy felitatja a nagy, családi nyüzsgés vattamelege. Az alapgondolat, hogy tudniillik a
gyerekkor mesevilág, amelyben igaz és nem igaz egybefolyik, az sem fogja – gondolom – túlzott intellektuális
súlyokkal megterhelni a nézőt. Minek is terhelné meg? Mint mindig a nagy, emberi tapasztalatok esetében, itt is
minden az ábrázolás mikéntjén múlik, a konkrétumok művészi igazságán, márpedig azok Bergman filmjében
fényesek. Nem is kell mást tennem, mint dicsérnem – itt-ott némi további kötözködéssel tarkítva
megjegyzéseimet.
Különösen tetszett a produkció első részébe merülve, hogy lehunyt szemű filmet látok. Talán furcsa
jelző ez egy látványművészet minősítésére, pláne, hogy nem is az úgynevezett „látomások” effektusára gondolok.
Nem, nem, egyáltalán nem arra akarok célozni, hogy a szobrok, a tárgyak minduntalan meg-megmozdulnak a
gyerek tekintete előtt, hogy megelevenednek a bábuk, a halottak, a régiségbolt labirintusai, még a második rész
tűzvészlátomására (realitására) sem gondolok, amely – a titokzatos Izmail közbejöttével – ugyanúgy a gyermeki
omnipotencia világvarázslata részeként jelenik meg a vásznon, mint a kisebb rendű, apróbb csodák. Ha lehunyt
szeműnek nevezem a filmet, mindenekelőtt arra az atmoszférára gondolok, amely rögtön magához rántja a nézőt,
és rögtön be is burkolja, mintha egy másik emberi lény legsajátabb búvárharangjába jutottunk volna, ahol csak az
ő levegőjét szívhatjuk, ahol csak az ő lehunyt szeme mögötti képeket láthatjuk. Egy-egy jó vers, egy-egy zenemű
légköre ilyen.
George Meredithnek van egy régebben nagy hírű regénye, címe: Az önző, egy fejezetcíme: Az önző
szívében. Üssük ki az „önző” szót az írásból, maradjon csak annyi: egy ember szívében. Úgy tetszik, ezzel a
filmrésszel egy ember szívében kaptunk helyet, ahol nem várnak ránk különös szenzációk, világrengető
események, csak éppen minden apróság, egy-egy szín, az ajtókeret aránya, a kisfiú tekintete, nyakának profilba
hajlása közli velünk: ott vagyunk abban az idegenül közeli bensőségben, amelyet saját, bőrünkkel határolt
világunkból olyan jól ismerünk. De ha nem tetszik a „szív” szó romantikája, üssük ki azt is, mondjunk csak annyit,
hogy rendezőnek sikerült minket, nézőket egy olyan belső térbe vonnia, amelynek sugallatát eddig inkább más
művészetekből ismertük. Ennek a belső, intim idő-térnek a nagyon határozottan felrajzolt és ugyanakkor –
természetesen – rezgő-remegő, táguló és szűkülő körvonalait nem töri meg a nagy karácsonyi ünnep sem, ez a
skandináv hajcihő a skandináv polgárpalotában, okos dáma nagymamával, szobalányokat hajkurászó, élveteg
nagybácsival; nem töri meg még az apa halála sem. Ami megtöri – eseménnyel jelölve egy stílusváltást –, az az
anya második házassága.
Az anya ugyanis férjhez megy a szép, szőke püspökhöz, és ezzel megkezdődik a gyerekek kínzatása.
Fanny is előkerül – eddig azt se tudtuk, melyik az a nyüzsgő gyerekhadból –, előkerül tehát a szőke kislány a
sötét kisfiú mellé, nem mintha sok vizet zavarna jelenlétével. Az ember nem érti és nem is fogja megérteni, hogy
miért van jelen Fanny a filmben; ez Alexander története. És itt, a második részben lépnek be a történetbe a fekete
események, megint csak erős színszimbolikával is aláhúzva, itt ütközik meg a fiú a komisz valóság élményével, itt
rémlik fel a nézőben az Ödipusz- meg a Hamlet-komplexus (szerencsére a rendezőben nem rémlik fel, vagy ha
igen, eltitkolja, óvatosan háttérbe vonva a lehetséges képzettársításokat).
Nagyon utálhatja Bergman ezt az északi, szadista pietizmust, ami filmje második részét uralja, s amit
a magyar néző némi csodálkozással figyel, nem mintha kétkednék tényében, hanem mert a mi glóbuszunkon a
szadista álkonstruktivizmus inkább más keretek között szokott megnyilatkozni. Az is tudatosul a nézőben, amit
eddig is hallott ugyan, de eleresztette a füle mellett, hogy ez az egész Ekdahl család színészekből áll, színész az
apa, az anya, a nagymama, mindenkinek köze van a színházhoz. Színészek? Ezek a személyek? – csodálkozik a
magyar néző. A mi szemünkben bizony jellegzetes stílusú nagypolgárok, palotájuk, hintóik, viselkedésük,
viaszgyertyák százától ragyogó ünnepeik, behavazott, gyönyörű, középkori utcáik ellenállhatatlanul
emlékeztetnek bizonyos, jól ismert nagyregények díszleteire, Lübeckre, Londonra, sőt talán a majnai Frankfurtra
is. Talán ezért olyan magától értetődő itt, hogy egy protestáns püspök egy megözvegyült színésznőt vegyen
feleségül, ami a korszakban nem is volt olyan magától értetődő, s ami külön regény lehetne.
Szóval sok minden eszébe jut a nézőnek a második részt szemlélve (miközben izgatottan figyeli a
gyerekek drámáját), társadalmi, történelmi motívumok sora; sok minden, ami a filmben nem fontos, s ami az első
részben nem jutott volna eszébe. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a második rész művészi kvalitásában
alatta marad az elsőnek, csak azt mondom, hogy az első rész lelki mélyszinten játszódó Entwicklungsromanja itt,
ezen a ponton akár dickensinek is nevezhető gyermekdrámába fordul, a belső térből átkerül egy külső térbe.
Minden művészetnek, de különösen a regénynek fogas kérdése a belső és a külső szint váltogatása, a belső és
külső „események” mássága, a dolgoknak, a lét részleteinek teljesen eltérő mérlegeken mért súlya. Rendkívül
nehéz feladat egy gyerek délutáni, magányos játszadozását, matatását (ami világbefogadásának esetleg egész
életére döntő részlete) valamely egységbe gyúrni azzal az ugyancsak fontos ténnyel, hogy a színházi menedzser
jól vagy rosszul intézi-e a pénzügyeket. Egy átlagfilmnél vagy bármely átlagos művészi produkciónál efféle
kérdések fel sem merülnek, mert ezek egyszerűen nem jutnak el addig a belső szintig, ahonnan a külső, szilárd
világ eseménysorait, tényeit más szemszögből láthatnák; világuk az, amit a konvencionális ábrázolás világnak
nevez. Az újmódi, neoavantgarde filmek (regények, művek) pedig nemegyszer úgy kerülik meg a problémát, hogy
teljes egészükben áthelyezkednek az abszurd vagy másképpen szubjektumcentrális álláspontra, mintha a világ
konvencionális képe teljességgel alaptalan volna. Pedig nem alaptalan; milyen
könnyű dolgunk volna, ha alaptalan volna!
A film színvonalát jelzi, hogy e kérdések kérdésessé válnak benne, bár – gondolom – nem ez volt a
célja. A téma – gyerektéma, lelkifejlődés-téma – hozta magával, tette elkerülhetetlenül jelenlévővé ezen a művészi
fokon a mindenkori, de különösen a mai művészet (filmen oly ritkán mutatkozó) egyik alapproblémáját, a belső és
a külső szint kényes összeforrasztásának gondjait.
Közben megy tovább a cselekmény, az öreg zsidó régiségkereskedő, Jacobi (remek
figura, a nagymama régi szerelme) csodálatos úton-módon megszökteti a gyerekeket a
tizenötödik századi püspöki házból; következik az antikváriusbolt ezeregyéjszakája, a látomásos
tűzvész, majd a plafontól földig rózsával díszített és természetesen rózsaszínben tobzódó kettős
keresztelő, a záróünnep, a feloldás. Rózsa a vázákban, a damasztterítőn szétszórva, rózsa a
gomblyukakban, a frizurán, a tortán, rózsa, rózsa – van ebben valami megható és valami rejtetten
gunyoros vagy inkább melankolikus. Alexander történetének sebei beforradnak, mondjuk, rózsa
formájúvá forradnak be, hogy magával vigye őket az életszínházba, gyermekkorának
örökségeként.
Van tehát mit nézni a filmben – rózsát és sebet –, van minek szurkolni. Hozzásegít ehhez a kiváló
színészgárda, a hihetetlenül jó gyerekszereplők teljesítménye is. Amit azonban legszívesebben néztem, azok a
részletképek voltak, részecskék, apróságok, amelyeknek funkciójuk van a műben és amelyeknek nincs, csak úgy
vannak, árasztva magukból a légkört, a megfejthető és meg nem fejthető asszociációk raját. Fellini is ontotta-döntötte hasonló alaprajzú önéletrajzi filmjében, az Amarcordban a remek részképeket, s egyáltalán, minden
valamirevaló rendező felfedezte már a képeknek ezt a hasonlíthatatlan beszédét, ami a filmművészet egyik
legnagyobb lehetősége és ajándéka. Nem mondom, danaoszi ajándék, könnyen veszélyessé válhat, zsákkal
ömlesztheti és gyakran ömleszti is bármely filmes a képeket, mondja, mondja, ragozza a képek beszédét, mint a
beszélni tanuló gyerek a szavakat, nem tud betelni velük. Veszély ez, kétségkívül – de az ajándék fontosabb. Van-e szebb, mint az a lófej Jacobi stráfkocsija előtt? Nem arab mén ez, nem angol versenyparipa, hanem afféle
nagydarab sörösló, hóka sörényű, talán viking pej (ha van olyan); s amikor egy ilyen nagydög-szép állat
nekibodorodik, vágtába ugrik, mint itt, amikor átizzik a futástól az a remek pofája, az olyan… de nem tudok
hasonlatot rá. Vagy ott van az a tökéletesen jelentéktelen jelenetecske, amikor egy cilinderes úr megy a járdán, a
járda emelkedni kezd, felfut egy dombocskára. Csak azért fut fel a dombocskára s jelennek meg a szélén az óvó
vaskorlátok, hogy újra lelapuljon, és a cilinderes úr sík járdán masírozzék tovább. Csak egy kis talajhullám a
városban, semmi más, köcsögkalapos úrral. Szóval dombocska van a század eleji aszfalt alatt, az aszfalt alatt
kavicszúzalék, a zúzalék alatt kőtámasz, a kőtámasz alatt skandináv szikla le a pokolig, Európa geológiai
talapzata van az aszfalt alatt, azon járunk mi cilinderben vagy cilindertelenül, vaskorlátokkal védett, gőgös
törékenységünkben. Geológia és cilinder – ezt meséli el nekünk ez a csöpp látvány egyetlen másodperc alatt, kissé
alulról fényképezve. Nekem viszont hány szót kellett használnom és elhasználnom, míg keservesen körülírtam,
dadogva elregéltem a kép – föltételesen megfejtett – futó félmondatát?
Bizony irigyelni valók a filmesek a nekik adatott képnyelvért és különösen irigyelni való Ingmar
Bergman, aki olyan magas szinten, olyan gáncstalan technikával beszéli. Hogy aztán a részek hogyan illeszkednek
az egészhez? Az más kérdés. Van ebben a hosszú filmben valami aránytalan, úgy indul, mint egy jó növésű fa,
amelyen aztán váratlan dudorok keletkeznek. Háromórás időtartama sem éppen szerencsés (eredetileg még
hosszabb volt); nem tudom, más hogy van vele, szerintem ez kemény tapasztalat. Nem merném ilyen
világnagysággal szemben, mint Bergman, megpendíteni azt a szánnivalóan lapos goethei bölcsességet, hogy: In
der Beschränkung zeigt sich erst der Meister, ami magyarul annyit tesz: jóból is megárt a sok – annál kevésbé
merném megpendíteni, mert ebből a filmből nem árt meg a sok. Meg kellene ártania, ez világos, háromórányi
bármily remek, de lazán, aránytalanul összerakott filmmemoár ellen fel kellene szólalnunk. Nem szólalunk fel. Jó
ez valahogy így is.
|