Lovagábránd

Nem csekély dologra vállalkozik ez a film: az emberiség második számú nagylegendájának bemutatására. Az első természetesen a görög mítosz, a déli, a napsütéses; európai kultúránk alapja, drámák, tudományok, repülőgép-anyahajók, biztosítóintézetek névadója és asszociációs bázisa. Alapvető mivoltát mindig is ismertük és felhasználtuk – szinte kihagyás nélkül – egész európai történelmünk során. Istenem, micsoda meglepetés lehetett, amikor kiderült, amikor lépésről lépésre felderengett, hogy van egy másik nagylegenda is európaiságunk alapjaiba beépítve, egy mondavilág, amelynek földrajzi tájolása ellentétes: észak-északnyugati, tengere hideg, hajszíne szőke, égboltja borús. Mivel a legendakör ősszüleit, a keltákat sikerült hamarább kiirtani, mintsem beléptek volna a szorosabban vett történelembe, a regék eleve adott titokzatosságához hozzájárult egy (majdnem) kihalt nép titokzatossága.

De ne felejtsük: a görögöket is sikerült legalább kétezer évre kiiktatni a történelmi folyamatból, rabszolgaságba, majd a kipusztulás szélére sodorni. Két legnagyobb legendakörünk létrehozója, őstörténelmi tudatunk, gondolkodásmódunk, szimbolikus vonatkozási rendszereink fő kialakítója tehát két majdnem megszűnt kis nép, a történelmi lét peremvidékén. Talán jobban szeretjük így, mi, akik még élünk, odakuporodni az ősök – vagyis halottak – lábához, merengő és ravasz tanulékonysággal hallgatni ősi tudásuk szavait, költészetüket, régvolt dicsőségüket – amelyet gondosan elpusztítottunk. Nem is tudom, mit kell hangsúlyozni inkább ebben a jellegzetes viszonylatban, farizeusan őszinte könnyeinket a múlt fölött, saját, örökös agresszióink részleges bűnbánatát, a „gyászkönnyet” a sírra, hol nemzet süllyed el – vagy ellenkezőleg, a múlt bámulatos vitalitását. Azt, hogy csakugyan él, hat ránk, betölt és meghatároz minket a múltunk, továbbá állandóan nógat, tippeket ad, alakít. A futurológusok mondják: minél jobban ismerjük a minél távolabbi múltat, annál valószínűbbek a jövőről rajzolt körvonalaink, illetve átrendezési esélyeink. A jövő kanalát csak a múlt nyelével tudjuk megemelni.

Nem kételkedem benne: az ír rendező (John Brooman) szándékai közt ott volt a „régi dicsőség” nemzeti sugallata is, amikor saját népének ír–kelta őseposzát filmre vitte. De szükségszerűen ott kellett lennie egy még nagyobb szándéknak, az emberiség-eposz ábrázolásának is. Hiszen az északi legendakör annyira kiterjedt, elemei annyira összekeveredtek, elő- és utóélete olyan bonyolult, hogy filológusok ezrei foglalkoznak viking, angolszász, germán, francia (sőt a Nibelung-éneken át hun) és egyéb ágazataival. Valósággal szívdobogást kaptam a filmtéma hallatára; micsoda lehetőségek! Amivel tele van az egész világ, amiből művek és remekművek zuhataga született a lovagi epikától Wagnerig, a menhirek kőoszlopaitól a romantikáig, Tennysonig, Yeatsig, Arany János Ossziáni borongásától a megelőző filmekig, az mind a rendező rendelkezésére áll. Ott élnek benne a mesefigurák, gyerekkora és gyerekkorunk hősei, motívumai, Lancelot, Ginevra királyné, Merlin, kerekasztal, Grál-kehely; azt emel ki belőlük, amit akar, onnan közelíti meg őket, ahonnan neki tetszik. Egy ír film Artus királyról!

No persze, ez a gazdagság nyomasztó is. Égetően szükségeltetik hozzá a kiválasztás képessége. Úgy látszik, van a filmművészetben egy bizonyos tendencia, amely szereti a minél monumentálisabb tárgyat, Pompeji pusztulásától a Csillagok háborújáig, ebben – a téma nagyságában – vélve fölfedezni a nagyság egyik kritériumát. Veszélyes eszme. Nemcsak a dilettantizmus szele fúj belőle, hanem jól tudjuk, nemegyszer a milliós költségvetések áhítatos tiszteletéé is. A grandiózus vacak – úgy látszik, különösen kísérti ez a lehetőség a század ifjú művészetét, a filmtörténet kezdetétől kezdve. Nem mintha nem tűnne fel ez a mennyiségi csáberő időről időre a régi művészi ágazatokban is, de ritkábban és még efemerebb sikerrel. Tiltsuk be tehát a nagy világtémákat? Nevetséges. Talán csak azt a falánk infantilizmust kellene mérsékelni, amely úgy szeret sürgölődni körülöttük. Hiszen ezer és ezer módja van bármely őstárgy megközelítésének, ha nem így volna, nem született volna belőlük annyi remekmű (is). Vajon milyen megközelítési módot választ az ír rendező?

Mivel „rendező”, bizonyára rendezni kívánja óriási anyagát, van valamely eszméje, szándéka, célja, amelynek fonalára fel kívánja fűzni az elemek sorát, s amely bizonyára több az „isten veled, szép, sötét lovagkor” emóciójánál. Annál is inkább, mert az a meseközépkor, ahová bele szoktuk képzelni az északi legendát, már a feljegyzések, feldolgozások ideje; hogy voltaképpen meddig nyúlik vissza a regekör, teljesen bizonytalan. Az is lehet, hogy a rendező alapeszméje fogalmi nyelven nem közölhető, nem lehet egy vagy akár több kerek mondatba foglalni és letenni a kerekasztalra. Közölhető viszont a képeken át, azokba van belegyökerezve, azokon át nyilvánul meg. Az emberi beszéd közegét megkerülve, lehet, hogy a film eszméje (rendezőelve, látomása stb.) a vásznon futó képektől egyenesen a néző retinájáig ér, alakok, mozgások, sztorik, zászlók és ködös hajnalok jeleivel közölve mondanivalóját.

De könnyen lehet az is, hogy a filmalkotó előtt egy stilizációs mód jelenik meg, amellyel, amelynek fokán ezt a lovagábrándot el lehet mesélni. Hogy valami nagyon magától értetődőt mondjak: bele lehetne képzelni a regét vagy regeelemeket a középkori kódexillusztrációkba, megnyitva előttünk az iniciálék piros-arany, piciny-óriás világát. Ez a lehetséges képzőművészeti ihletés szolgálhatná a kívülállás, a „távolság” vonzerejét és a még vonzóbb esztétikai azonosulást, a legteljesebb illúziót. Nem is beszélve az állókép megelevenedésének ősi szenzációjáról, amely olyannyira rokon egy mesebeli feltámadás élményével.

A film azonban egyik lehetőséget sem választja. Sem az elsőt, sem a harmadikat, sem a századikat. Hanem?

Ki kell végre mondanom – bármennyire vonakodva teszem is –, hogy az Excalibur mindenekelőtt a kosztümös kalandfilm lehetőségét választotta a kimeríthetetlen témakörből. Vonakodva mondom, mintegy leplezve csalódásomat, elvégre a jó kalandfilmnek híve vagyok, közszükségleti cikknek tartom. Sőt akár azt is mondhatom, hogy szép ez a film a maga módján. Hatáselemei gazdagok, áradók, színesek, beváltak. Fáklyák az éjszakában, villogó páncélok, sziklavárak, bajvívások szabadban és teremben, szárazon és folyóvízben, csótárok, pompás ruhák (elhiszem: korhűek), s ami fontosabb: napfoltos erdei tisztások, nagy, hideg tavak, menhirek és dolmenek, ködök, lovak, vidékek (ezekből több is lehetne). Hajlandó vagyok belátni, hogy az sem könnyű: összefüggő, többé-kevésbé logikus történetet kerekíteni a legendakör beláthatatlan szövevényéből, ellentmondó kanyaraiból, felsorakoztatni a motívumokat: csodakard, varázsló, félistenkirály, házasságtörés, hűség, Grál, hit, halotti bárka. Már puszta jelenlétűk maga a költészet. Hajlandó vagyok belátni: akár azt sem bánnám, ha a mi Árpád-házunk legendáriumából csinálnánk ilyen motívumsűrítő daliafilmet für die reifere Jugend – nem ártana az nekünk.

Csak… csak csodálkozom egy kicsit. Hiányérzeteimet takargatva. Ezt és ennyit sikerült kiszedni, összegereblyézni a világlegendából? A produkció egyébként küzd az ifjúsági jelleg ellen, szexszel és vérrel küzd természetesen. Nem biztos, hogy meggyőződéssel és sikeresen küzd, inkább csak ezt sem akarja kihagyni az eladhatóság feltételei közül. Szép, meztelen hölgy és páncélos lovag duettjét látva a közönség finoman feszeng; senki sem bírja elhárítani a gondolatot, hogy istenkém; milyen kényelmetlen lehet egy ilyen vaskollekcióval (-ban) szerelmeskedni. A rengeteg piros festék nemcsak a lovagokból folyik, hanem – belátom – a téma természetéből. De hát ezek csak részletek, jobbak-rosszabbak. Az alapprobléma – mint minden mese-, legenda-, romantikafilmnél – a kétdimenziós történet és háromdimenziós megjelenítése között feszül. Félreértés ne essék, a két dimenzió ebben az esetben több, mint a három. A két dimenzió egyike ugyanis a legenda, a másika az örök emberi képzelet. Vegyük például a zárójelenetet. Megy a bárka a tengeren, viszi a halott Artus királyt. Évezred óta megy, megy az a bárka nyugat felé, bele a bukó napba az emberiség fantáziájában. Jaj! De más ám az, ami a mi fejünkben megy, megy, vitorlázik a bukó napba, mint ami a filmvásznon megy és vitorlázik. Ez itt a vásznon valódi vitorla, valódi tengeri naplemente, garantáltan háromdimenziós hatású. Bármely utazási, tengeri filmnek becsületére válna. Csak hát amit odabent hordunk, az a naplemente – ugyebár – kép is meg nem is, van is, meg nincs is, a maga kényesen áttetsző halálszimbólumi síkján. Nem mondom: nehéz lefotózni, de volt már példa ilyesmire a filmművészetben.

Ez az Artus király-film, így, ahogy van, lehetne egy Walter Scott-regény feldolgozása is, vagy Dumas-é vagy akár báró Jósika Miklósé. Az emberiségeposzból, a nagylegendából kis legendát csinál, a maradandóból esetlegeset. Ami a túlságosan nagy vállalkozásból létrejön, az jól megcsinált kalandmese, az európai keltaszerelemnek pedig várakozást keltő részanyaga. Keltsünk több keltát! És talán másféle keltát is.