A folyt. köv. varázsa

Hogy aztán ez a hódító sorozatélmény, közelebbről a tévéregény, művészet-e, mű-e? Könnyű volna erre odavetni, hogy dehogy mű, sőt nem is lehet az, hiszen éppen az időből kiemeltség hiányzik belőle, a mű egyik sarkalatos jegye, hiányzik a befejezettség, az önmagában teljesség hatása, ami a leglazábban kezelt, egyenesen befejezetlenséget megcélzó művészi objektumnak is sajátja. A sorozat szerkezete eleve szalagos, hozzá lehet csapni, le lehet szabni belőle, határa az unalom. A befogadó vagy a sorozatkészítő unalomfoka. Ennek nem mond ellent az sem, hogy néha remekművekből, kitűnő regényekből is lehet tévésorozatot csinálni, ha anyaguk megengedi az aránylag kerek részekre szabdalást. Ilyenkor azonban a regénymegfilmesítés amúgy is nagy gondjához hozzájárul a sorozatosítás külön gondja. És mégis: talán új műfaj ez, vagy ősműfaj feltámadása, fonóban, kukoricafosztáskor elduruzsolt halommesék gépesített változata, amely lehet művészetté (istenem, a huszadik század végén hogyan is lehetnének műfaji előítéleteink?), alapfunkciója mégis más. És itt egy pillanatra meg kell állnunk, disztingválnunk kell sorozat és sorozat között.

A fikcióra alapított sorozatok közül – hiszen azokról beszélünk – a krimi célja világos: a kaland, az ősi, emberi izgalomszomj kielégítése, a sorozat adta előnyökkel, visszatérő figurákkal, kerettel megfejelve. Az ilyen „családi” sorozatok célja viszont – amilyen a Kórház a város szélén is – nem ilyen egyértelmű. Tudomásul véve a folyamat, a szakaszos várakozás élményét, amely olyan közel esik természetünk élettani meghatározottságához, azt is észlelnünk kell: nem mindegy, hogy mire várakozunk. Mint bátorkodtam említeni, szerintem nem művészetre várakozunk. Olyasmire talán, ami leginkább a társas összejövetelekhez hasonlít, a heti kártyapartihoz, a visszatérő eszpresszóbeli csevegéshez. Ott sem, a társas asztal mellett sem kívánunk drámákat, szívbe markoló jeleneteket, szimfóniákat vagy átvitt értelmű gótikus székesegyházakat, ott is mindenki mérsékli magát, mindenki jól fésült, kellemesre hangolt. Ha nem így volna, ugyan miért jönnénk össze egymással? Nem az az értelme a társas érintkezésnek, hogy nagy dolgok történjenek velünk, hogy lángoló találkozások, hatalmas szellemi élmények részesei legyünk. Az a kivétel, az a plusz, mindennapjaink átlaglocsogásában a ritka vízi csoda. A legszokottabb szócseréknek, a banális, ismétlődő helyzeteknek, a köszönésnek akár, a lakók liftbeli társalgásának, a „ma hideg van”-nak – amin úgy szeretünk (művészetben is) csúfolódni – értelme más, nem a szavakban található. Olyan érintkezés ez, mint a hangyáké, amelyek, az ökológusok szerint, egy-egy ösvényen találkozva csápjaikat egy pillanatra összeérintik, így jelezve, hogy „nem vagyunk ellenségek”. A társas etikett formái, a mosoly, a kéznyújtás, a jelentéktelen hogy vagy-ok fontos lelki-biológiai értesüléseket hordoznak, azt, hogy helyünk van a világban, hogy nem vagyunk idegenek. Ha ezenfelül még szórakozunk is, az olyannyira elfelejtett „beszélgetés” által vagy játék, zene, miegyéb által – akkor a társasélet teljesítette döntő feladatát. Érzékelhetővé tette, hogy tartozunk valahová, hogy társadalmi közegünk, ez a savas vagy lúgos, de velünk egy közeg úgy vesz körül minket, mint a földi bioszféra: közömbös, ám nélkülözhetetlen létfeltételként.

A „családi” sorozat műfaja, úgy gondolom, a társas élet bizonyos fajta pótléka. Nem, nem az „élet” pótléka, az élet… nos, hagyjuk, mi is az az élet. Egyébként nem lebecsülő értelemben használom a pótlék szót, akár kiegészítést is mondhatnék helyette. Pótlék mivoltát inkább passzivitása jelzi, beleszólásunk lehetőségének hiánya. Hogy miért nevezem családi sorozatnak a Kórházat, amikor nem Szabó családról vagy Onedin családról van szó? Azért, mert az. Tágabb értelmű, de család a sorozat tárgya, a szoros kapcsolat felburjánzó rokonszenveivel és utálataival, amelyek az időben is ide-oda hullámzanak; egy világosan körülhatárolt közösség ügyeit figyeljük, egy társaságét, amely persze minduntalan kinyílik a tágabb közeg felé. Nem is lehet másként egy sorozatban. A műfaj csoportkontúrt kíván, különben nincs is, teljesen szétesik. Más típusú sorozatokban a körvonal persze nem okvetlen családias, lehet bármiféle; történelmi, tudományos, életrajzi stb. stb. – mindenesetre meghatározott halmazt körülzáró. A Kórház embercsoportja viszont „valóságos nagy család”-ként él együtt, amelynek összetartó kontúrja ez esetben a közös munka, munkahely, hivatás. Hogy ez a családiasság nem válik édeskéssé, az a film egyik érdeme.

Van azonban a sorozatnak más érdeme is, bőven. Úgy gondolom, a Kórház a város szélén saját műfajának egyik legjobbja. Nem fűzöm hozzá: mint azt nagy, nemzetközi sikere is mutatja. Láttunk mi már karón varjút, láttuk és látjuk folyamatosan a selejt lázas világhódítását. A siker sok mindent bizonyíthat, a mű minőségét ritkán. E filmsorozat sikere majdhogynem az ellenkezőjét bizonyítja, azt tudniillik, hogy a közönség hajlandó a maga nemében színvonalas művet is szívesen fogadni, ha az más irányú várakozásait betölti.

Miféle várakozást tölt be a Kórház a város szélén? Ó, sokfélét, talán túlságosan is nagyszámút. Például a mindenkit érdeklő problémák „életből ellesett” bemutatásának igényét. Van itt minden: nemzedéki ellentét, munkahelyi ellentét, főnők-beosztott viszony, férfi-nő viszony, házasság-szerelem-válás, magányos anya, karrier és alkoholizmus. Na de hát van időnk (bőséges, szakaszokra bontott időélményünk), nem kell mindent összezsúfolni; a film szépen, nyugodtan elosztja mondókáját két részen át. Beszélget velünk erről-arról, alakjain, helyzetein keresztül mindnyájunk ügyeiről, pontosan olyan hangsúllyal, ahogyan az ilyesmit társaságban szokás barátian megtárgyalni (társasági élmény). Ítéletei, véleményei józanok, konfliktusai fenntartják az állandó érdeklődést anélkül, hogy emberi természetünk úgynevezett mélységeit felkavarnák. A film abban a jól eltalált lelki középrétegben mozog, abban a finoman kivasalt „ilyen az élet”-ben, amely műfajának ambíciója lehet. Kiváló a temperáltsága. Hangneme higgadt és meghitt, meleg és tartózkodó, egyáltalán van hangneme. Minden kockája átitatódik a cseh intimitás jellemző légkörével.

Ez bizony nem kevés. Ez a társas otthonosság. Hát még ha hozzávesszük a figurák, jellemek változatos galériáját. Nem mondom én, hogy a jellemek körvonalában, problémahordó mivoltában nem kísért a klisé. Csak hát szükségszerűen kísért; ezen a társasélet-szinten, ami a családias tévésorozatok fő vonzereje, okvetlenül szükségeltetik némi kellemesítés, ritualizálás, cukrosítás a történetben és a jellemekben, mert különben nem ennénk meg őket minden héten. Ha pedig a jellemkörvonalak kitöltését olyan színészekre bízzuk, mint a Kórház a város szélén szereplőgárdája, akkor még a szükséges klisékísértetek is elhalványodnak. Röviden és egyszerűen: muszáj megszeretni a figurákat. Tudom, tudom, a kicsi-csúnya-szellemes doktor Aranyszív alakjával találkoztunk már egypárszor a világművészetben, de azért Štrosmajer főorvost nem lehet elfelejteni. Nem felejtjük el az idős Sovát sem, pedig az ő jellemét némileg meg is változtatta a sorozat második része; nem volt ő mindig ilyen jóságos. Eredeti körvonala a hűvös, tökéletes nagy professzoré volt, ámde nem lehet finomabban, elegánsabban eljátszani az öreg szerelmest sem, mint ahogy ő csinálja, azzal a szenvtelen arcával. És így tovább; ámul-bámul a néző, honnan tudtak összeszedni ennyi remekül összehangolt színészt, akikből olyannyira hiányzik a ripacsi ambíció, az agyonjátszás hadonászása. Itt még a kifejezetten harsányra írt jellemek, jelenetek is tompítottak, természetesek. Vagyis televíziószerűek. És mindezt nem világsztárok írták, rendezték, játszották, csak hozzáértők, ideát a szomszédban.

Ha valaki nem vette volna észre, annak számára szépen, kereken kimondom most a sorozat eszmei mondanivalóját: a film a munkaerkölcsről szól. A mun-ka-er-kölcs-ről. Arról, amit vezércikkben szokás prédikálni. Dolgozni kell, feleim, mondja a film; méghozzá jól kell dolgozni, orvosnak pláne szentül kell dolgozni. Az orvos szentember, bár gyarló ember – ámde a szentemberség megy elöl – mondja a film. Nem állítom, hogy nincs ebben valamely életességgel lefedett idillizmus – mint a családisorozat-műfaj bármi porcikájában, a felnőttek esti meséjében –, hogy nincs benne valamely rítusszerű, elvégre az orvostéma már a két háború között is a humanitás prototípusaként volt világdivat. De a film mindezt halkan mondja. Tompított, társasági hangon mondja, ügyes mellékességgel. És ha följebb emeli a hangját, ha – egyetlenegyszer – élesebb fintort vág, azt is jól csinálja. Elmeséli nekünk, hogy a hasznavehetetlen, inkorrekt orvos, akit végre sikerül kiszorítani a kórházból – mivé lesz. Volt kollégái bírájává odafönt, a tudományos minősítő bizottságban.

Ami pedig a legjobb a filmben, az az apróságok sora. Egy-egy kitűnő mellékfigura, a sakkozó kislány-zseni például, vagy a csöndes humor egy-egy villanása, vagy egy arc, amint elfordul tőlünk, egy tekintet, egy félénk nevetés. Hiszen már mondtam is: a tartózkodó intimitás, a kisemberi elegancia. Nos, jól éreztük magunkat ebben a légkörben, keddi klubtársaságunkban. Bár ne kerülnénk soha rosszabba.