Sándor Mátyás kapitány

Sokat vártam a Sándor Mátyástól. Sokat vártunk a Sándor Mátyástól. Mindig sokat várunk boldog, gyermeki, képzelt kalandjaink megtestesítésétől a televízióban. Az új, a meglepő kalandfilmeknél csak a meg nem lepő, könyv nélkül ismert kalandok kedvesebbek. Most majd látni fogjuk francia-magyar együttműködésben a trieszti postagalambokat, a titkos üzenet elrablását, a várbörtönt, a bátor hazafiakat, a gyönyörű hajókat és szigeteket, jaj, istenem, még a villámhárítót is, amin a mi Sándor Mátyásunk a szédítő mélybe lekúszik, le, le, a viharos éjszakába, az örvénylő, vad hegyi folyóba.

Láttuk is. Nem egészen olyannak, mint gyermekkorunkban képzeltük, és korántsem olyannak, mint felnőttként igényeltük volna. Verne-filmet vártunk ugyanis. Ebből a sorozatból viszont nagyrészt kimaradt, ami Vernében valamilyen. Pedig hogy némi joggal óhajtottuk érezni írónk sajátosságát, ízét a képernyőn, arra alapot adott más Verne-film, amely valóban Verne-film volt (például a 80 nap alatt a Föld körül). Amely nem röstellte a korai kiadások metszeteit, illusztrációit szilárd stílusfundamentumának tekinteni, amelynek képbe áttett verneségében csak úgy villogtak a tündéri léghajócsavarok, cilinderek és pofaszakállak. Hiszen ilyen metszeten láttam én Sándor Mátyást is, amint jól vasalt, XIX. századi zakóban, keménygallérban kúszik alá azon a bizonyos villámhárítón, csak éppen cvikker nincs rajta. Ma úgy gondolom, azért nem volt rajta cvikker, mert bár orvos és delejező lángelme, mégiscsak egy vad, magyar gróf ő, valahonnét a Magura, az Ararát, a Himalája tájáról, és ilyeneknél a cvikkerhiány ajánlatos. De azért a metszet elragadó volt, de azért Verne felfedezett minket, magyarokat is, de azért elsodorta a Föld minden gyerekét az ismerőssé tett ismeretlenbe, rejtelmes szigetekre, a Holdba és a föld alá, valamint a tengerre és megint a tengerre, a tengertelen népeket óceánokkal ajándékozva meg. A mi tengerünk Verne volt gyermekkorunkban, a tenger izgalom, a tengernyi technika, csillagászat, állattan, földrajz és a tenger tenger, csodálatos vitorlásokkal, 17 csomós óriási hajósebességgel, búvárnaszádokkal, tündöklő flották ezüstbarázdáival a Dél Keresztje alatt. Egy életre beoltott minket Verne kapitány azzal, ami a tudomány romantikája.

Mindebből bizony keveset láttatott ez a legújabb tévésorozat. Pedig hát a magyar szabadságharcon kívül a tenger a főhőse a Sándor Mátyásnak is, a XIX. századi Földközi-tenger, amely legalább háromszor akkora volt, mint a mai; azt járjuk be a könyv lapjait forgatva Máltától Gibraltárig, Raguzától az afrikai öblökig. Stílusában, távolságnosztalgiájában és részben tárgyában megcsökkenve, maradt Vernéből a kalandsor. Ezt bizony Kovács János vagy André Dubois is írhatta volna.

Úgy gondolom különben, a Sándor Mátyás szintje, képsorainak tágassága növekedett a sugárzások során. A magyar művésztársak részvétele láthatóan sok mindent kiigazított az eredeti szöveg tárgyi tévedéseiből, a történelmi szituációt valószínűbbé tette, tapintatosan törölt, másított, toldott. Így is csodálkozom egy kicsit néhány apróságon, például, hogy miért hagyták meg az „Artenac” nevet Sándor gróf erdélyi birtokának neveként. Bárhol a világon – sajna – vetíteni lehet a filmet „Artenac” ősi magyar, hamisítatlan erdélyi névvel, kivéve Magyarországot és közvetlen környékét. De nekünk bizony nem ártott volna helyette valami nem abszurd, valami elfogadható, kitalált vagy valódi név, Ádámos, Alkenyér, Árpási, Asszonyrét, vagy egy halom a szebbnél szebbekből – akármi, ami a szinkronnak is megfelel. Így a magyar néző egy darabig zavartan találgatta, hogy mi a kutyafüle az az Artenac. Ha Sandorfból már régen és természetesen Sándort csináltunk, ha a daliás, ősmagyar Brusch Iliából (A dunai hajósban) Borús Demetert, ezt az Artenacot is kiigazíthattuk volna. De hát ez potomság.

Kevésbé potomság a dialógusok ügye. Ha az egész filmet – a jelmezeken túl – nem ültetjük bele eléggé a XIX. század vagy pláne Verne stílusába, miért ragaszkodunk hozzá éppen a párbeszédekben? Ezek a politikai, hazafias, jellemzésbeli szólamok, ezek a fellengzések fölöslegesek még egy ilyen „ifjúsági” filmben is; megoldhatók sokkal egyszerűbben, tűrhetőbben. Nekünk, magyaroknak különösen kényelmetlen a szabadságharc efféle elszavalása, hiszen ami Verne magyarbarát könyvében megható volt, szívünket dobogtató, az filmen elzengve olykor fülkarcolóvá válik. S ezen a színészek szövegjavító, becsületes pátosztalansága sem segít. A kalandfilmek nagyrészt és szükségszerűen műanyagból készült hazafisága, eszmeisége annál jobban hat, mennél kevésbé mutogatják.

Eszem ágában sincs számon kérni a filmen az eredetitől való meseszövési vagy bármifajta eltéréseket. A kiigazításokat pedig, mondom, helyeslem. Bánom is én, hogy megváltoztatták itt-ott a históriát, beletoldtak, kihagytak belőle. Sokkal-sokkal magasabb, szent szövegeket is összeszabdalnak a filmkészítők, és kár is volna abba beleszólni. Ugyan miért morgolódnánk éppen Verne miatt? Régóta tudjuk: filmekből semmiféle következtetést az eredetire, a feldolgozás alapjára levonni nem lehet. Csináltak elképesztő fércműveket remekművekből és jót vacak művekből. Bár furcsának tetszhet, én ezért az utóbbiért sem rajongok. Olyasféle viszolygó érzést kelt ez bennem, mint amikor jó színész rossz darabban alakít mesterit, sőt jobban szereti a rossz darabot, mert abban nem kell alkalmazkodnia a szöveghez. Ha a filmrendezőt rossz szöveg ihleti ügyes vagy jó filmre, az sem okvetlen azt jelenti, hogy szemétből aranyat csinál, esetleg csak azt, hogy jobban szereti a librettót az irodalomnál. Az nem feszélyezi. Ami egyébként szíve joga. Egyáltalán nem muszáj irodalmi szöveghez nyúlnia. De ha hozzányúl, két dolgot bizonyosan kívánhatunk tőle: az eredetit megközelítő színvonalat és az eredetit idéző milyenséget. Hogy mely eszközökkel éri ezt el, a szöveg teljes átszabásával-e, ilyen-olyan megközelítéssel, az az ő dolga. Eszünkbe ne jusson kukacoskodni a részlethűség ügyében. De az egész… az egésznek mégiscsak hajaznia kell az eredetihez, még akkor is, ha a filmalkotó saját látomását közli a már egyszer megalkotott műről. És igenis elvárhatjuk ezt, gyerekizgalommal és felnőtt nosztalgiával, egy Verne-filmtől is. Zavarba jönnék, ha voksolnom kellene ifjúi bálványom (bálványunk), Verne kapitány irodalmi minősége mellett. Hogy „irodalom”-e Verne? Ki tudja? De az biztos, hogy Verne. Mint már bátorkodtam említeni: valamilyen. Láthatóan az, ami. Minden mondatából valósággal kicsurog XIX. századi, elbűvölő, tipikus egyedisége. És ez az, amit nem sikkaszthat ki, spórolhat el a film önmagából.

De mit tagadjam: nekem még így, kalandürügynek is kedves a Sándor Mátyás. A szabadságharc francia tükre mögött ott a magyar történelem; a költött nevek mögött visszhangzanak a valódiak. Ezt a forradalomba oltott Monte Christo-történetet lángoló Verne-lázam amúgy is a Jókai-lázhoz keverte annak idején, s a Dumas-alkotórész csak fokozta a keverék csalékonyságát. Hiszen Jókai és Dumas hasonló italt szüretel, ha más magaslati szinten is. Igen, igen. Még leginkább Dumas ez a Sándor Mátyás-film, ha nem is a legjobb Dumas-megzenésítések közül való; nem Verne és nem Jókai. Minek is kérnénk számon rajta, ami még a legklasszikusabb műfajokban is probléma? Nincs kényesebb dolog, mint kész művészi anyagot más műfajban újrateremteni vagy akár csak széljegyzetelni, nincs veszélyesebb költői vállalkozás, mint szonettben tudósítani arról, hogy egy világhírű oratórium vagy freskó remekmű. Vagyis (olyan sokszor) ökörszemként a sas szárnya alól törni a művészet egébe. A filmtörténet tele van ilyen ökörszemekkel, a kölcsönzött hírnév anyagilag is fontos biztosítékaival. És talán nem is csak pénzügyi vagy sikercélzó okokból. Hanem mert – jól tudjuk – a film még ma sem tudja igazán eldönteni, hogy micsoda és mire való, pláne, hogy milyen művészi micsoda. Végtelen lehetőségei zavarba ejtik, összekeveri legkülönbözőbb területeit, feladatait. Hogy mitől művészet a film, ez a lehetőségeiben és előállítási módjában is Gesammstkunstwerk, ezt csak mostanában kezdjük kapiskálni. (Előzsenik, mint mindenütt, itt is találhatók.) És hogy alfajaként a tévéfilm mitől, mikor művészet, ki merné azt ma kanonizálni?

Egyáltalán: ki merné állítani, hogy egy Verne-filmtől elsősorban művészetet várunk? Fönntartva annak a kívánalomnak a jogosságát, hogy jellemző szövegből jellemző filmet kell csinálni, különösen, ha már ilyen filmek voltak, éltek, hatottak és étvágyunkat felkeltették, mégis be kell látnunk, hogy a Verne-könyv és -film elsősorban kalandvágyunk, az ősi romantika szolgálója. Nem, nem egyszerű szolgálója; inkább azon a kényes, és fontos határon mozog, ahol a kaland és az ismeret szomjúsága, a gyermeki és az örök kíváncsiság összeér, eszközeiben pedig kultúra és szubkultúra elmosódó választóvonalán egyensúlyoz.

Márpedig a krimi, a sci-fi, a kaland burjánzó szubkultúráját semmibe venni nem lehet. Aki efféle könyvet olvas, nem könyvet olvas, a szó eredeti értelmében, hanem könyv formájában megjelenő kalandtáplálékot vesz magához. Annyi minden jelenik meg könyvformában: szakácskönyv, közlekedésrendészeti útmutató, rejtvényantológia, sportorvosi tanácsadás, a relativitáselmélet ismertetése. Nem is téveszti össze őket senki az irodalommal, viszont vígan összetévesztjük, összezagyváljuk vele a ponyvát. Pedig hát világokkal eltérő kalandregény és művészet hatása, teljesen más lelki területre eső. Egy szép kirándulás a szonetthez, a szerelem vagy a gyász a nagyregényhez sokkal közelebb van, mint a ponyva az irodalomhoz. A ponyva, a kaland bizonyos lelki igényeinknek felel meg, a művészettől többnyire nagyon távoliaknak, ami nem jelenti azt, hogy ezek az igények eleve kiiktatandók. Nem az a baj, hogy a nagyközönség kalandot olvas (néz, hall, hallgat), az a baj, ha csak kalandot olvas, ha a kalandművet nem különbözteti meg elég élesen a művészettől. Önmagában a kalandszomjat elítélni komikus volna, éppúgy, mint a mozgásszükségletet; a kalandvágy tőszomszédja égetően fontos lelki mozgatóerőinknek, a kíváncsiságnak, a bátorságnak, az örök kamasz nosztalgiájának. Milyen volna az az emberiség, amelyből kihalna az ismeretlen vágya? Hogy a ponyvafalás mégis ilyen problematikussá vált, annak sok oka van. Egyrészt oka, hogy lelki mozgatóerőink ambivalensek, a bátorság mellett ott az agresszió, a messzevágy és ambíció mellett a hamis illúzió vagy a masszív önzés, az erő mellett az erőszak és így tovább. Korunk egyik fő kérdése kétségtelenül erő és erőszak megkülönböztetése. Nehéz, keserves lecke. Melyiket táplálja a kalandponyva? Mindkettőt?

A magam részéről azt hiszem, igenis lehet különbséget tenni ponyva és ponyva között. Csak nehéz. Éppolyan nehéz, mint művészet és ponyva közt. Ez az a másik pont, ami miatt a kalandábrázolás problémává lett. A kalandregény és a regény (film, tévéfilm, bármi) már irodalomtörténeti okoknál fogva is átjátszik egymásba, itt-ott átfedi egymást; kultúra és szubkultúra határvonala itt bizonytalan. Nagy mennyiségeket tekintve, statisztikailag mérlegelve a dolgot, a ponyva területe szubkultúraként áll szemben a kultúrával, de a kivétel számos. És ha több kivételt tartunk óhajtandónak, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ami kriminek rossz, az rossz pedagógiának is. Nem mindegy, hogy milyen a Sándor Mátyás-film. (Jobbnak kellene lennie.) Nem mindegy, hogy milyen a Jókai-film vagy a krimimegjelentetés kiadói ízlése. Bármiféle kriminek, kalandsornak először saját törvényeit kell betöltenie, hogy jónak nevezhessük. Ha jó a krimi, a kaland bármely ábrázolata, akkor komoly esélye van arra, hogy lelki ambivalenciáink szebbik felét táplálja. Tehát nem elsősorban témában, bölcs szándékban keresném én a jó, a fontos, a szükséges kalandmű kritériumát, hanem saját műfaji színvonalában. Akárcsak a művészetben: mit ér a nemes tartalom tehetség nélkül? Jól megcsinált kaland kell tehát nekünk, gyermeki felünknek vagy nemcsak annak, amit elnyomni, kiiktatni nem lehet – és nem is volna ajánlatos.

Ami pedig Vernét és néhány – kevés – társát illeti, a kalandműfajok lélektanilag hallatlanul jelentős, vadul örvénylő szubkultúrájára minél jobb Verne-filmeket, afféle kétéltű hajókat, járműveket ráengedni: a kultúra egy határsávnyi, kicsinyke területnyeresége ez. Verne kapitány vagy Sándor Mátyás kapitány egy tengeri mérföldnyi hódítása hatalmas, de alig feltérképezett vizeken.