Gyönyörű, keserű

Hahotázni lehetne rajta, ha nem volna olyan rémületes, ahogyan mi, emberek, azzal az óriási okosságunkkal, azzal a remekül felfogott „érdek”-ünkkel magunk alatt vágjuk a fát, a szónak korántsem csak átvitt, hanem tényleges értelmében is. Egyetlen autóút az erdőn át – amit bemutatnak nekünk – harmincezer fa kivágásába kerül. És hány növény, hány állat pusztulásába? Ne építsünk tehát autóutat? Dehogy. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy megértsük végre: a helyzet kritikussá vált, mint az anyagok forráspontja vagy fagypontja körül, természet és technikai civilizáció viszonyában. Valami másba léptünk át, mint ami eddig volt, az arányok tolódtak el fenyegetően, saját áldásos működésünk által. És mert ez az egész gondolatmenet kezd elkopni, sokszoros használatban közömbössé válni, szükségünk van új meg új érvekre, tettekig nyúló figyelmeztetésekre, veszélyhelyzetünk állandó tudatosítására. Ilyen érvsorozat ez a film is.

Érvsorozat vagy kiáltvány, ahogy vesszük. Kollányi Ágoston filmje felbolydít, dühít, lázít, ez is a célja. Legalábbis fő célja, miközben elbűvöl, felvilágosít, meghat, végigjátszva a tudatunkon azt a zeneművet, amelyet csak jó természetfilm tud előhívni belőlünk, eszközeiből. A Noé bárkái cím a fel-felbukkanó alapmotívumot emeli ki, a természetmentést, rezervátumokat és más lehetőségeket, amelyek ma már alig-alig menedékek a minduntalan támadásba lendülő rombolás ellen. De tudnék én adni a filmnek egész sor más címet is, nagykanállal merítve az anyagból, annyira színültig, csordulásig vannak a képsorok lényeges motívumokkal, részletekkel, amelyek mindegyike jelképként hordozhatná az egészet. Adhatnám címnek azt: „A néma tavasz”. Ilyen poétikus címszavakat, szintagmákat ma már költők nem, csakis szakemberek, tudósok mernek használni. Az ökológusok egyik szakkifejezése ez, a madártalan, állattalan tavaszt jelenti, a természet kihalásának egy stádiumát. Ami felé közelítünk. Bár helyesen jegyzi meg a kísérőszöveg: a néma tavasz némaságát emberi fül már nem fogja hallani, lévén az ökológiai lánc megszakítása hamarabb pusztító az emberre nézve. Adhatnám címnek azt: „Tarvágás”. Ahogy menekülnek az állatok a fejsze alá fogott erdőrészből, ahogy nyivákolnak, sikoltoznak a kismacskák a dőlő fa odvában, ahogy tántorogva futnak az aljnövényzetben, ahogy pánikban körmölik föl magukat egy másik fa kérgére. Adhatnám címnek azt: „A tiszavirág élt százmillió évet”. Mert sikerült kiölnünk ezt a csodálatos kérészfajtát is, amelynek szállongó felhőiben annyit csónakáztam még gyerekkoromban ama három nap során, míg „virágzott a Tisza”, undorodva egy kicsit a csónakot, vizet belepő, levetett álcabőrüktől és tátott szájjal bámulva villogó násztáncukat, mintha orchideafürtök csapongtak volna a fejünk körül, mintha zizegő szivárványban hajókáztunk volna. És adhatnék még annyi más címet: az égő nádas, vipera születik, gólya és traktor, a preparátor bűnjelekből él, gyere, robbantsunk madarat, a kiszolgáltatottak, szabadságot a darvaknak, cui prodest?, szolid negyvenes vadászteríték, hullacsempészet autóban – és így tovább. Mindegyik jó cím volna. Mert jók, élesek, súlyosak a motívumok.

„A macska nem kutya” állapítja meg Eliot oly helyesen A macskák könyvében. Ennek példájára állapíthatnánk meg, hogy a természetfilm nem művészfilm, célja más, sokkal egyszerűbb, lenézettebb, nem a filmrendező halhatatlan lelkét, mélyenszántó világnézetét akarja velünk közölni, megrendítően új, magasrendű eszközökkel, csak bemutatni akar, csak ismertetni, esetleg – horribile dictu – pedagógiai példákkal befolyásolni. Annál erősebben hat e szerény (szerény?) célok mellett, ha fel kell figyelnünk az amúgy is sodró mondanivaló előadási módjára. És most nem is csak a képek úgynevezett szépségére gondolok, nem is csak különlegességükre, arra a hatalmas, megszállottan végzett munkára, amit a természetfotózás igényel. Hanem néhány, mintegy mellékesen használt „fogás”-ra, amelyek maguktól értetődően következnek az anyag adottságából, amelyek – távol minden művészkedéstől – a képiség néhány alaplehetőségét hasznosítják.

Az egyik ilyen lehetőség, amellyel a film él, a hasonlat. Közfelfogás, és sokáig jogosult közfelfogás szerint a hasonlat, a metafora vagy akár távoli rokonuk, az asszociáció, jellegzetesen az irodalom eszközei. A klasszikus képzőművészetekben, festményben, szoborban vagy a másik nagy művészi ágazatban, a zene közegében a hasonlat elképzelhetetlen. Nincs is. Az „olyan, mint” jellemzően verbális (bár képet tartalmazó) formulájának nincs képzőművészeti vagy zenei megfelelője, legfeljebb korcs rokonai akadnak, allegóriákban, rituális ábrázolásokban, programzenében netán. Nincs megfelelője? Vajon? Úgy látszik, változtatni kell eddigi véleményünkön. A film ugyanis… a film titokban megszerezte magának, bekebelezte ezt a tipikus irodalmi eszközt, egyszerűen azért, mert a látványt és a mozgást, a teret és az időt egyszerre birtokolja. Méghozzá kinagyítottan birtokolja mindkettőt, olyan részletekre is felhíva a figyelmet, amelyeket a színpad nem vagy alig tud bemutatni. Milyen szépen használja Kollányi Ágoston műve a filmhasonlatot! Hogy csak egyre emlékeztessek: amikor a kamera egy gyümölcsfavirág kinyílt pártájáról egy gótikus ablakrózsára siklik át. Nem mondhatnám, hogy új, sose látott hasonlat ez, csak éppen helyénvaló, a dolog lényegét érintő. A természetpusztításról szóló képsor egyszerre ablakot (ablakrózsát) nyit a kipusztított magyar gótikára, a biológiai veszély felmutatása a helyrehozhatatlan, történelmi rombolásra utal, írmagja is alig maradt, gyönyörü középkorunkra. Egyetlen, vékony filmhasonlat szálán egybecsomósodik a néző fejében biologikum és történelem kísértő, szótlanul sugallt párhuzama.

Vagy itt van a hasonlat, a párhuzam mellett egy másik, ősi művészi eszköz, az ellentéttechnika. Aki látta a Noé bárkáiban a szürkemarha-csorda és a gulipán harcát, az nem fogja elfelejteni. Őszintén szólva, először azt hittem, hogy ezt kitalálták, megrendezték. Majdnem hihetetlen, hogy önként adódjon egy ilyen felbolydító ellentétdráma, tényében, tartalmában, képiségében. Ott az a pálcikalábú, felkunkorodó csőrű kis semmi madár, a gulipán – és vele szemben az óriástömegek, a hortobágyi szürkemarha-csorda, abból is az elöljáró bikák, ezek az igazi „komorbikák”, ezek az állatmozdonyok. Ahogy izgatottan röpdös-verdes, szaladgál a szerencsétlen gulipánanya, mintha meg akarná támadni a csordaállatokat, pedig – persze – csak a fészkétől akarja eltávolítani őket. Kiket-miket? A bölény-nagy szürke bikákat. Ki? Az az elfújnivaló, vékony tollcsomó. A történet – madáranya védi a fészkét – régi. Képi megjelenítése – az óriás állattömbök és az átlátszó „légi semmi” ellentétével, megezüstösítve a benyúló mocsári erek nyugodt vízszinteseivel – kivételes és maradandó.

Azzal kezdtem ezt a beszámolót, hogy a filmbe két tragédia van belerejtve; az egyik a természetpusztításé. A másik pedig az örök tragédia, például a gulipáné, az úgynevezett természetes pusztulás fogyhatatlan drámája. Csak tudnám, miért tartjuk mi, emberek a természetet olyan vigasztalónak? Miért érezzük úgy, hogy a természet puszta látványa (vagy a természetfilm látványa) valósággal kivasalja azt a meggyűrődött, XX. századi, nagyvárosi lelkünket? Van ebben valami abszurd. Elvégre mit mutat a természet? Zsákmányoló és zsákmány, küzdelem, harc, csontropogtatás, esztelen életpazarlás folytonos forgatagát – mindazt, ami ellen erkölcsös tudatunk oly szívesen tiltakozik. Nem is próbálkozhatunk mással, mint a túlságos, az egyoldalú pusztítás fékezésével, ahogyan azt a Noé bárkája is teszi. És mégis és mégis, gyönyörű ez a keserű természeti világ, elemien jó, mint egy pohár víz hőségben, egyszerűen nem lehet vitatni gyógyhatását. Még akkor sem, ha emberi fajtánk egyedei avagy csoportjai oly végtelen ügyességgel vonják le a „struggle for life”-ból a maguk kis öldökléskódexét, ellen-tízparancsolatát, az emberi társadalom ugyancsak elemi józan eszének, önfenntartási törvényeinek gondos kikerülésével. Szóval: miért olyan „fölemelő”, miért olyan gyógyhatású a természet? Mindenestül és mindennek ellenére?

Nyilvánvaló: nem lehet erre válaszolni. Túl mélyen fekvők, túl átláthatatlanok az okok, amelyek ilyen alapviszonyainkat meghatározzák. Pusztán csak azt ajánlanám figyelmébe nézőtársamnak, aki ugyancsak szereti a természetfilmeket, és ugyancsak fennakad néha a „természeti szép” kegyetlen-komisz részletein, hogy gondolja meg: tragédiákat sem azért szoktunk nézni a színházban, mert szadisták vagyunk. Nem örülünk mi cseppet sem a hős bukásának, a Labdakida-ház kiirtásának, Hamlet holttestének, sőt inkább el vagyunk szontyolodva, hogy ne mondjam: keseredve. És ugyanakkor! Ugyanakkor el vagyunk ragadtatva. Elragadtatva az oly régóta, oly nagy filozófusok által nyomon követett és mindmáig oly igen magyarázhatatlan katarzis által. A magam részéről azt hiszem: van valami rokonság, valami titkos összeköttetés a természetnek akár legkisebb semmiségei és a legmagasabb művészet legmélyebb hatásai közt. És talán ez a rejtett, közös elem, ez a vitálisig nyúló esztétikum, ez a sötéten fénylő megragadottság az, ami az igazi természetfilmet – jól használt eszközeire támaszkodva – többé teszi önmagánál.