Pilinszky János két verse

Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét, Magad vagy a kataton alkonyatban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. És szomjuság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Alvó szegek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

 

Senkinek sincs kétsége afelől, hogy a magyar irodalomban Pilinszky János mindenekelőtt a második világháború költője, abban is a legsötétebb pokolbugyroké, a haláltáboré, a század botrányáé. A magyar antifasizmusnak és – amennyire át tudom tekinteni a terepet – az e nemű világirodalomnak is legmagasabb, legmélyebb dokumentumai közé tartoznak nagy versei: a Harbach 1944, a Francia fogoly és a többiek; nem térhetünk ki újra meg újra kiélesedő hatásuk alól. Mindez igaz. De Pilinszkyről szólva egy kicsit kevés, egy kicsit vázlatos, egyszerűsített. Felmerül itt ugyanis egy nagyon érdekes (és alapjában véve megválaszolhatatlan) kérdés: miért éppen Pilinszky tudta így, ilyen érvényességgel kifejezni a lágerélményt, századunk szélső szörnytapasztalatát, miért ő, aki nem vett részt benne? Pilinszky nem volt haláltáborlakó, nem tartozott sem a faji, sem a világnézeti üldözöttek közé. Antifasiszta volt természetesen, már csak mély katolicizmusánál fogva is, mint akkoriban minden fiatal költő, de kezdetben úgy tetszett: sikerül kimaradnia a háborúból. Gyönge testalkata, meg-megújuló tüdőirritációi, no meg egyetemista mivolta miatt fölmentették a katonai szolgálat alól, fölmentették 1944-ig. Akkor, a háború végső stádiumában mégis behívták, és légoltalmi tüzérnek osztották be. Elképzelni őt aszketikus vékonyságával, amint ölében viszi a súlyos légelhárító lövedéket az ágyúhoz, éjszakai légitámadáskor – már önmagában is meghökkentő kép; volt is jó néhány hátborzongató anekdotája tüzéri működéséről. De ami következett, rosszabb volt; őt is, mint a magyar hadsereg egy jó részét, alakulatával együtt kivitték Németországba. Ott, a német összeomlás lázálom-díszletei közt, ott találkozott a költő a haláltáborokkal, s ez a találkozás fundamentumként épült bele költészetébe.

Ha tehát életrajzi okot keresünk lágerélményére, találunk; tanúként, tanúságtevőként kötelezte el, kötötte magához a háborúnál is súlyosabb tapasztalat. Ha azonban a még mélyebb, még inkább fundamentális okokat óhajtjuk kitapintani, akkor – úgy érzem – kerülőt kell tennünk. Ezért, a kerülő megtétele céljából választottam Pilinszky versei közül egy nem háborús, nem lágeres verset, A szerelem sivatagát, s kiegészítésképpen az ugyancsak nem idevágó Négysorost.

Tudnunk kell azt is, hogy a költő életében nem egy, hanem két külső-belső mélypont található; az egyik a háború, a második az ötvenes évek ideje. A háború utáni három év a felpezsdülés, a keserű tapasztalatokkal tarkázott nagy remények ideje volt a magyar irodalomban, s ezt vágta el 1948, a „fordulat éve”, erre következett az elnémulás-elnémíttatás az irodalom egy része, így Pilinszky számára is. Az a fiatal költőnemzedék, amely a háború alaptapasztalatával a háta mögött indult az irodalomba, rövid nekifutás után elgáncsolódott, az elnyomatás évei fölerősítették bennük, Pilinszkyben is, mintegy örök tartamként rögzítették a veszélyt, a kiszolgáltatosságot. A két választott vers dátuma (1952 és 1955) ebbe a periódusba tartozik.

A szerelem sivataga már címe szerint is szerelmes vers, ha komor szerelemé is. A cím Mauriactól való, az ő regényét idézi, a nagy neokatolikus regényíróét, akit Pilinszky annyira szeretett, s akinek vallásos élménye hasonló az övéhez. Bűn, szenvedés, kegyelem: ez Mauriac tragikus ízű katolicizmusának hármas főtémája; Pilinszky tragikus ízű katolicizmusáé legfőként a középső. A szenvedés tudniillik. A katolikum hatalmas földrész, helye van benne a Szent Ferenc-i zöld mezőnek éppúgy, mint a Szent Tamás-i magas katedrának, és helye van annak a szenvedélyes, komor mennyországnak is, ami a Pilinszky-versek égboltja. Az Apokrif írójának metafizikus élménye eléggé sajátos, hát még mennyire sajátos a magyar irodalomban! A mi magyar kultúránkban, gondolkodásunkban, még kivételesen gazdag líránkban is szembetűnően kevés a metafizikus árnyalat, nemcsak a gondolati, filozófiai tartalmakból, hanem a kedély, az emóció vibrálásából is hiányzik az a transzparencia, áttetszőség, amit egyszerűség okából vallásos hangoltságnak szoktunk nevezni, s ami a világ nagy irodalmaiban bizony mindenütt, különféle módosulatokkal megtalálható. Nálunk még a hitújítás korában, a 16., 17. század szellemiségében is nagyobb helye volt a nemzeti élethalálharc eszméjének, mint a dogmatikának vagy pláne a metafizikának. S talán ezzel meg is neveztük egyik okát a transzcendencia csökkent jelenlétének, a történelmi helyzetet tudnillik. És ez a történelmi helyzet éppenséggel ma sem hiányzik; néhány évvel ezelőtt teljesen lehetetlen lett volna arra a gazdagodásra, arra a megnyíló lelki tájra rámutatni, amelyet Pilinszky sajátos meta-érzékenysége jelent a magyar lírában.

Hogy aztán milyen módon, mennyiben, mely pontossággal bemérhetően katolikus Pilinszky, annak megítélésére nem érzem magam hivatottnak. Nem is annyira a vallást kívánom hangsúlyozni költői milyenségében, hanem a hitet, a bármifajta, bármilyen értelmű „magasabb”-nak a szüntelen jelenlétét, azt a messziről fújó szelet, amely versei atmoszférájától elválaszthatatlan. Mindenesetre a költő egyik alapvonása, hitre irányultsága ennek a szerelmes versnek már a címében megjelenik, a mauriaci utalás által.

De vajon szerelmes vers-e A szerelem sivataga? Ha nem ez volna a címe, ugyan ki gondolna rá, hogy szerelmes verset olvas? Egyetlen mondatforma, egyetlen megszólítás idézi itt a második személyt – az is milyen általánosan! –, a szerelmi kapcsolat szükségszerű kettes számát, az a bizonyos „Emlékszel még?”, a negyedik versszak elején. A megadott cím itt a költő udvariassága: tájékoztatja olvasóját, hogy ezt a komor lelkiállapotrajzot valahol a kétségbeesett szerelem érzelmi szekciójában lehet elhelyeznie. Ebben a tájékoztatásban én nem is kételkedem. A vers bizonyára szerelmes vers is, létrehozó indokai közt bizonyára szerepel a sebesült szenvedély, abban azonban kételkedem, hogy csakis és kizárólag szerelmes vers volna. Egy vers fogantatása a legritkább esetben egyetlen okú, még a legrögtönösebb, legspontánabb költői reagálásokban is többféle indok fonódik össze, még azokban is, amelyeket egy ültő helyében firkant le a szerző gyors válaszként valamely benyomásra, még azokban is van valami több vagy többféle (ha más nem, maga a szerző). Hát még az olyan költői alkatnál, mint Pilinszky, a lassú érlelés, a tömörítés, az ezerszeres mérlegelés megszállottjánál! A 20. századi költészetre amúgy is jellemző, hogy nem direkten, egyetlen szálon futtatja a szöveget, hogy élményrétegek hosszú sorát csúsztatja egymásra, mutatkozzék bár összetettsége például a szabad asszociáció laza képzetfelhői által, vagy ellenkezőleg: az ilyen összesűrített, a lehető legszűkebb kiterjedésre szorított s éppen ezért felfokozott intenzitásban, amilyen a Pilinszkyé. A Pilinszky-vers úgy hat, olyan égetően, mint egy grammnyi rádium.

Ez is, A szerelem sivataga is színültig van a költő léttapasztalatának sűrű rétegeivel, már volt és majd visszatérendő képeivel, soraival, mozdulataival; itt van a gödör, a gyűrött, a kerub, a káprázat, itt van a dermesztő ragyogás, a tehetetlen, a kő. Még az is jellemző. hogy nyár van a versben, pedig a költő évszaka igazából a tél, napszaka az éjjel. Igen ám, de ez a tél minduntalan kiegészül a vad nyári képekkel is; Pilinszkynek két érzetsávja van, tél és nyár, éj és dél, egymásba játszóan a „dermesztő ragyogás”-ban, és mintegy fölcserélhetően, ahogyan életérzése minduntalan fölcseréli az ősi emberi képzeteket is égről és alvilágról: mennyországa „komor, sötét mennyország”, pokla nemegyszer kivilágított pokol.

Egyszerűen indul a vers, rövid helyszínvázlattal: Egy híd, egy forró betonút… – ebből a kezdetből még akármi lehet, tájleírás, impresszionista rajz, kibomló jelkép. De hát Pilinszky-versről van szó, tudjuk, hogy nem akármi lesz belőle. El is jutunk rendkívül hamar, az első versszak zárósorában az eltéveszthetetlen Pilinszky-mondatig: Magad vagy a kataton alkonyatban. Kataton alkonyat. Ezek, az ilyen szókapcsolatok azok, amelyekkel a költő önmagává válik, amelyekkel elmoshatatlanul bevésődik az irodalom emlékezetébe. Naivabb, felületesebb olvasó azt hihetné, hogy szabad képzettársításról van szó a jelző és a jelzett szó ekkora távolsága esetén. Dehogyis. Itt minden szó, hang, írásjel mérlegre tétetik, százszor, ezerszer meglatoltatik, s csak akkor kerülhet be a versbe, ha a költői kontempláció minden próbáját kiállta. Ez az alkonyat valóban kataton, nem más, éppen az; a skizofrénia mozgásképtelen, világtól elszakadt, tehetetlen állapota a katatónia, az eszelősség nyugalmával statikus – akárcsak ez a dermedt tájkép. Az Apokrifban például a nap: …mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt. Egyáltalán sokat és sokszor kellene idéznünk az Apokrifból, Pilinszky nagy, kötetekkel felérő poémájából, elvégre szorosan az Apokrif környékén járunk a művek keletkezési sorrendjében. De a „kataton” jelző nemcsak hitelességével hat, a költő legigazibb eszközével, hanem nyelvi rétegével is, idegenségével, orvosi szakszó mivoltával. Ha sejtelmünk sincs róla, mit jelent a kataton, akkor is valamely nyugtalan távlatot nyit meg az „alkonyat” köznapisága előtt, a betonút mellől átránt minket egy tökéletesen más életrétegbe, egy kórházi szakzsargon mindig szorongást keltő, leplezett veszélyei közé. A kataton úgy hangzik, mint egy ítélet.

Kataton alkonyat, dermesztő ragyogás, a Négysorosban a plakátmagány, az alvó szegek, vagy más versekben a hamunéma fal, a világárva papundekli – Pilinszky jelzőiben, szóösszetételeiben nem az az érdekes, hogy szokatlanok, váratlanok, újak. Összehordhat akárhány költő akárhány különc, képtelen jelzős szerkezetet (meg is teszik sokan), újdonságuk rendkívül hamar szétporlik, sőt halmozott állapotban villámgyorsan unalmassá válik belső fedezet, mély költői indokoltság nélkül. Mint máskor is mondtam már: nincs unalmasabb az állandó szenzációnál. Pilinszky a szokatlan jelzővel is – mint mindennel – rendkívül szűkmarkúan bánik. Tudja jól, milyen gyorsan inflálódnak a pusztán meglepetésnek szánt újdonságok; az igazi jelzőt, az igazi szót csak megszenvedett hitelességgel lehet megteremteni. Pilinszky jelzői, egyáltalán: szavai, legyenek bár szokatlanok vagy egyszerűek, mindig heurisztikusak, felfedezéserejűek. Továbbá, nem utolsósorban, jól vannak elhelyezve. Kevés van belőlük, végtelenül meglatoltan, megszitáltan kevés, versbeli helyük pedig pompásan megépített. S ez már a szerkezetet, szerkesztést érintő tulajdonság. A szó helye a versben szinte-szinte ugyanolyan fontos, mint a szó maga. A megtalált, remek költői szót tönkre lehet tenni, szét lehet pacsmagolni egy rossz mondatszerkezettel. Az igazán jól, az elsőrendűen megépített versmondat vagy vers hegyébe pedig akár egy vekkerórát is oda lehet tenni (hogy éppen Pilinszky egy megjegyzését idézzem). Hogyan is hangzik A szerelem sivatagának második versszaka? Nagyszerű képpel kezdődik:

 

Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

 

A nagyszerű kép, a gyűrött gödör, az izzó hegek után következik az egész életműre jellemző dermesztő ragyogás, majd az utolsó sor, amelynek csattanója: nyár van. Mi is lehetne ennél egyszerűbb? Százezerszer leírták és le fogják írni a lírában: nyár van. No de így, ilyen sorok után, ilyen dermesztően-félelmesen még sosem volt nyár a magyar költészetben. A „nyár van” végtelenül egyszerű kijelentésének a versbeli helye az, ami kivételes, nemcsak sorvégi, versszak végi, rímhelyzetben álló mivolta – ez is fontos persze –, hanem az előtte elterülő látomás, az a fájdalmas, elgyötört tájék, lelki tájék, amiből aztán az egyszavas, illetve erősen tagolt, nagyon rövid mondatok (alkonyodik – dermeszt a ragyogás – vakít a nap – sosem felejtem) úgy emelkednek egyre följebb, mint egy piramis lépcsői, hogy tetejükön ott állhasson a zárókő: nyár van. Éppen ilyen nyár van; ne feledjük, a versszak megelőző lépcsőfokai minősítik, jellemzik, teszik lehetővé ezt a nyarat, hogy úgy hasson, ahogy hat, hideg-forró evidenciájával.

A harmadik versszakban azután újabb látomás jelenik meg, amelynek még kevesebb köze van az induláskor felvázolt környezethez, annál inkább kevés, mert hiszen ez a betonutas környezet sem igazi táj, látvány már, de nem is szimbólum, jelképszerű átfordítása valaminek valamibe: még leginkább tárgyi megfelelőnek nevezhetjük ezt a versbeli látványt, az objektív költészet műszavával. Az objektív korrelatívba tehát belép az új látomás; megjelennek a madarak:

 

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

 

A ketrecképzet folytatódik a következő versszakban is: pár szárnycsapás, pár üres reflex, sőt a zárósorok is valamely ólképet idéznek: Esztendők múlnak, évek, s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Ketrec. Fogoly. Fegyenc. A szálkás ketrecekbe zárt madarak nyilvánvalóan utalnak az ötvenes évek közvetlen tapasztalatára, a költő, költők helyzetére, de utalnak ugyanakkor az előbbi, régebbi lágerélményekre is, a bezártság, kiszolgáltatottság poklaira. A vers tengelyében Pilinszky alapérzése áll: fogolynak lenni. S hogy a rabság mely fokáról, a kitaszítottság milyen borzongásáról van szó, arról a Négysoros című vers világosíthat fel, amelyet én a hosszabb vers axiomatikus párjának tekintek, ellentétének és párhuzamosának. A Négysorost is elfogadom szerelmes versnek – bizonyítékom erre kevés, de nem elvetendő –, már persze úgy és annyira szerelmes versnek, amennyire A szerelem sivataga az.

A Négysorosban nincs nyár, itt a Pilinszky-féle tél, a tagolatlan éjszaka uralkodik. A környezet, vagyis az emóció tárgyi megfelelője is erősen eltér a másik vers homályosan elénk kápráztatott plein airjétől, ez városi díszlet, plakátmagánnyal, folyosón égve hagyott villannyal. Megvan benne azonban ugyanúgy a metafizikus utalás; a nehezen értelmezhető, ám annál sugallatosabb első sor: Alvó szegek a jéghideg homokban – a költő személyes magyarázata szerint egyértelmű: azok a szegek alusznak a jéghideg, éji homokban, amelyekkel majd Krisztust fölfeszítik. Megvan benne ugyanúgy, mint A szerelem sivatagában a második személyhez fordulás: Égve hagytad a folyosón a villanyt – ez a pillanatnyi, váratlan intimitás, a „társ” megjelenése. Pilinszkynél ez ritka; legfőként ezért tartom a Négysorost szerelmi indíttatásúnak, meg néhány életrajzi adat ismeretében. És megvan a versben a fenyegetettség, a teljes kiszolgáltatottság: Ma ontják véremet.

Ha A szerelem sivatagában a ketrecmotívum rendkívüli erővel idézi a költő alapemócióját, a börtönt, ahonnan kitörni lehetetlen, akkor a Négysoros zárókijelentése tudomásunkra hozza: olyan börtön ez, ahonnan csak a vesztőhelyre van kiút. Pilinszky világának sötétje nemcsak egyszerűen éjszaka, ez kivégzés előtti éjszaka. Hosszan vonszolódó, évekre, évtizedekre nyúló életéjszaka, s ugyanakkor pontszerűen sűrített, minden pillanatban az egészet hordozó, minden percében utolsó percet élő. Mint vesztőhelyen, olyan vakító / és olyan édes. Úgy igaz minden. Ezek az Aranykori töredék zárószavai.

Most pedig, ha újra föltesszük a kérdést, amit kezdetben föltettünk: miért volt képes éppen Pilinszky megírni a voltaképpen megírhatatlan haláltáborélményt, pedig nem is vett részt benne – akkor azt válaszolnánk rá: azért, mert eleve elkészített volt rá. Két, úgynevezett szerelmes versét szemügyre véve ugyanazt találjuk bennük, mint a lágerversekben, és ugyanazt, szinte monolitikusan, amit bármely versében. Méghozzá – és ez fontos – a kezdet kezdetétől ugyanazt: már legelső verseiben ott van a komor, sötét mennyország, ott vannak az ég korlátain ülő fegyencek, az éhezők-fázók lázadása, a földalatti harc, a heges magány, a stigma. A költő kiválasztott volt, mintegy stigmatizált az eljövendő tapasztalattól, amelyre úgy ismert rá, mint a sajátjára. A bármiféle kitaszítottakkal való kapcsolatában nem is a részvét az igazi kulcsszó, hanem az azonosság. A mindennapi világtól teljesen idegen, az ember teljes kifosztottságát, a kreatúra vesztőhelyre ítélt mivoltát szüntelenül, szinte kihagyás nélkül átélő alkat talált rá a haláltáborélményben egy pokolian reális metaforára. Ugyanakkor – erről nem szabad megfeledkezni – rátalált a szenvedés szakralitására. Világának sötétségét minduntalan villámló fények szabdalják, talán a kegyelem fényei, talán a pszichológiai határhelyzetekben váratlanul felcsapó, ellenkező előjelű eksztázis villanásai. Hány ilyen eksztatikus pillanatot emelhetünk ki sorai közül! Zavartalan heverhetünk a puszta elragadtatásban – Öröm előzi, hirtelen öröm – Kimondhatatlan jól van, ami van – és így tovább. Pilinszky költészete olyan módon fekete-fehér, mint egy eksztatikus passió.

Megtanított hát minket Pilinszky a hiány gazdagságára, kifosztottságainkra ráborítva a szakralitás égboltját. Ha „csak” ennyit tett volna, az is éppen elég volna. De ez a világidegen személyiség, ez a szélső magányra ítélt, extrém alkat, a közölhetetlenség szélén lakozó érzelmeivel egyszer csak – csodálatosképpen – százmilliók közérzetének kimondója lett. A háború, a láger, az önkény, a vesztőhely, a katasztrófaérzés – korunk tapasztalatai által – olyan általánossá vált, olyan elkerülhetetlenné, hogy a költő összecsatolódott százada legközepével, és a kor szájaként mondhatta el azt, ami csakis az övének látszott. Pilinszky, a létszenvedés költője, mindenki költője lett, a legaktuálisabban és mindenkori módon egyaránt: örökös emberi veszélyeztetettségünk felmutatója.