Arany János: V. László
Az V. László Arany János balladái közt az úgynevezett Hunyadi-balladakör tagja, amely sajnos sosem készült el teljesen. A vers 1853-ban íródott, s bár nem ezt tartják a költő „balladaévének”, az V. László környezetében jó néhány nagy hírű, hasonló műfajú költemény található: Török Bálint, Sir Patrick Spens (ami fordítás volna ugyan, de annyira szól belőle Arany jellegzetes hangja, hogy mindnyájan magyar versnek érezzük); ez évben keletkezett a Szent László, amit „legendá”-nak nevez a szerző, az Ágnes asszony és a többi. Az V. László tehát mind témájánál, mind időbeli helyzeténél fogva egy erős balladás szándék, indíttatás megnyilvánulása. A ballada. Arany csodálatos, nagy művéből végül is azért választottam balladát elemzésre, mert a műfaj, amit éppen Arany tett nálunk ilyen jelentőssé, mondhatni, teljesen kikopott a magyar és a világirodalomból. A 20. században nincs többé ballada, nincs verses epika, s egyáltalán a lírai műfajok is megszűntek; az óda, az elégia, a dal stb. stb. közti különbségtételek iskolássá fakultak, egybefonódván mindezek a vers fogalmával. Legfeljebb idézőjelek közt használják a költők olykor az óda vagy az elégia megjelöléseket, lazán visszautalva az ókor óta érvényes, kodifikált hangnemkülönbségekre. Persze ne higgyük, hogy a verset műfaja minősíti; a verset színvonala minősíti; egy kihalt vagy kihaltnak látszó műfaj remekműve mindenkoron remekmű. Éppen az érdekel engem ma, hogy mi az, ami hat ránk Arany balladáiból, mert elemien hat ránk valami, ne tagadjuk, éppúgy hat a diák olvasóra, mint a 20. századdal telített fejű verscsinálóra. Nyilván nem az a romantikus vagy történelmi novella hat, ami ezeknek a balladáknak epikai része, hanem a vers szavai hatnak, mondatfűzése, képei, hangzása, hangulata, mindaz, amiben éppen a mi Arany Jánosunk olyan hatalmas mester. Ahhoz azonban, hogy a vers mai hatóanyagához eljussunk, mégsem árt kifejteni a szövegből az epikai vázat, ez esetben a történelmi helyzetet felgöngyölíteni. A vers történelmi háttere bonyolult, sőt nagyon bonyolult, még szerencse, hogy mi, magyarok többé-kevésbé tisztában vagyunk vele, nem is csak a történelemoktatásból, hanem más, közismert művek alapján; zenemű (a Hunyadi László), kép, novella, regény tartja ébren tudatunkban ezt az izgalmas korszakot, a Mátyás előttit, amelyhez művészeink, íróink minduntalan visszanyúlnak. Tehát: „megesküdt a király”, a kamaszkorú V. László, Hunyadi Lászlónak, hogy nem fogja számon kérni rajta Cillei Ulrik megölését. Mihelyt azonban a Hunyadi-párt – az ígéretben bízva – megjelent Budán, elfogatta őket, Hunyadi Lászlót, Mátyást, Vitéz Jánost, a nagy humanista papot, Szilágyi Mihályt, a Hunyadi fiúk nagybátyját, s többek között Kanizsai Lászlót és Rozgonyi Sebestyént. Azonnal vésztörvényszéket állítottak fel, mindnyájukat halálra ítélték, az ítéletet azonban csak Hunyadi Lászlón hajtották végre. Ebben a percben kezdődik a ballada. Hunyadi Lászlót kivégezték, a többiek rabok. Úgy látszik, a feudális főúri ligák súlyos vetélkedésében végképp a Cillei–Újlaki–Gara-párt kerekedett felül. A mai olvasó nehezen érti meg, hogy abban a korban, amikor minduntalan alakultak és bomlottak a különféle főúri szövetségek, amikor a ligák harcában évente akár többször is váltak semmivé esküvel erősített fogadkozások, hogyan lehettek a Hunyadiak olyan naivak, hogy kiszolgáltatták magukat s nem utolsósorban égetően fontos, nemzeti céljaikat egy eléggé kényszeredett eskünek? Egy olyan kamasz király esküjének, aki közismerten a másik nagy liga befolyása alatt állott? Nos, ha a mai ember beletekint valamennyire a korba, az a benyomása támad, hogy bár eskü és esküszegés mintegy állandó jellemzője a hatalmi harcnak, mégis volt különbség az eskük között. Voltak kis eskük és nagy eskük; a kisebbek megszegését nem számították morális hibának – mint ma például valamely közlekedési szabálysértést – a nagyok azonban jelentősnek tekinthetők. A király esküjének, pláne ha életvédelemre vonatkozott, nem is csak erkölcsi, hanem mintegy közjogi súlya volt; más korlátozás híján a királyi hatalom bizonyos fajta korlátozásának módját látták benne. Ezért ment fel aránylag nyugodtan a Hunyadi-párt Budára, és ezért keltett országos felháborodást a velük való bánásmód. S ezért vált kétessé a Cillei–Gara-párt átmeneti győzelme. V. Lászlónak nemcsak az esküszegés lelkifurdalásától lehetett nyugtalan álma, hanem hatalmi helyzetének megingása miatt is. Lelkifurdalás. Az Arany-balladák hibázó vagy vétkező hőseinek közismert, költői büntetése. Arany, mint a morálisan érzékeny emberek általában, hitt benne, hogy a gonoszoknak is van lelkifurdalásuk. Ma már nem vagyunk olyan biztosak abban, hogy egy Edward király típusú diktátor beleőrül az ötszáz walesi bárd likvidálásába, de az igaz, hogy a lelkifurdalás, illetve a pszichikus bomlás néha váratlanul, meglepő erővel jelentkezik, akár az erkölcsileg gátlástalan tudatokban is. Az V. László ballada egyik kiemelkedő hatástényezője ennek a lelki bomlásnak a lépésről lépésre való ábrázolása. Egyáltalán: teljesen szokatlan a ballada szemszöge, az a vetület, ahonnan az eseményeket látja. Még leginkább Aiszkhülosz Perzsák-jának szemszögéhez hasonlíthatnám. Aiszkhülosz, tudjuk, rendkívül aktuális darabjában, közvetlen a görög–perzsa háború lezajlása után (melyben személyesen részt vett), a perzsa király udvarába helyezi darabjának színterét, a legyőzött ellenfél szemén át láttatva a görögök győzelmét. Arany János és a nemzeti köztudat, valamint a mérlegelő történetírás rokonszenve egyértelműen a Hunyadiak mellett áll, mint a fő nemzeti érdek, a törökellenes harc képviselői mellett – és ez az egyértelmű rokonszenv, pártállás, az ellenfél vagy ellenség tudatába helyezkedik bele, a király tudatába, hogy onnan láttassa a Hunyadiak igazát. Merész, lélektanilag izgalmas szemszög – és íróilag kutya nehéz. Annál is inkább, mert itt a lelkifurdalás nem az események után, a ballada végén következik be; itt egyenesen belelépünk a már bomló tudatba, s onnan látjuk, visszafelé forgatva; az eseményeket. Az olvasónak egyébként sejtelme sincs a ballada olvasásakor az írói, ábrázolásbeli nehézségekről – legfeljebb később tudatosítja őket –, hiszen a vers olyan halálos biztonsággal építi ki a saját lélektani terét, hogy az olvasó azonnal elfogadja, magától értetődőnek tekinti ezt a ravasz, bonyolultan áttételes perspektívát. S ha eddig a történelmi hátteret próbáltuk jelezni, próbáljuk jelezni a ballada politikai vonatkozásait is. Annál inkább csak „jelezni”, mert az V. László nyilvánvalóan nem tartozik költője aktuálpolitikai művei közé, amilyen a balladák közül A walesi bárdok vagy – mutatis mutandis – a Szondi két apródja, melyekben a történelmi esemény csak keret, közeg, fedőszövege a politikai mondanivalónak. Azokban a költő világosan szembeszáll az adott körülményekkel, és éppen a költő száll szembe velük: a bárd, a dalnok figuráján át tiltakozva a nemzetvesztő és művészetnyomorító zsarnokság ellen. Az V. László Bach-korszakbeli aktualitása nem ilyen egyértelmű. De azért nehéz volna nem észrevenni a politikai áthallásokat; a motívumok sorából nem egy nagyon is elevenbe vágó. Az „esküszegő király” alakja például; elvégre a szabadságharc egyik legsúlyosabb sérelme volt a megígért, sőt kodifikált alkotmányjogi reformok villámgyors visszavonása Ferenc József és kormánya által. Aztán itt van az ártatlanul kivégzettek motívuma, a rabságra vetetteké, a bujdosóké. Az 1850-es évek rejtett panorámája sejlik fel a sorok között, majdhogynem a napihírek izgalmával, hiszen minden kapualjban, minden sövény mögött azt suttogták akkor az emberek, hogy aznap éppen kit végeztek ki, kit vittek el Kufsteinbe, kinek sikerült megszöknie, átlépve a külső vagy belső emigrációba. Nem is beszélve a zárósor – „De visszajő a rab…!” – összeszorított fogú reménykedéséről. Lehetetlennek tartom, hogy Arany részéről ez a motívumsor szándéktalan, a kortársak részéről megértetlen lett volna. Értette azt mindenki, nem kellett ahhoz egyetemi diploma. Most tegyünk egy kísérletet. Kérdezzük meg: ha akadna olyan magyar olvasó, aki előtt a ballada kettős történelmisége, a 15. századi és 19. századi, szabadságharcos, elnyomásellenes – teljességgel ismeretlen volna, az vajon mit fogna fel a versből? Ez a – csöppet sem óhajtandó – feltételezett tájékozatlanság talán egy verébugrással közelebb visz a vers mindenkori és mai esztétikumához. Mert a ballada mégsem csak történelmi dráma, sőt nem is csak a rejtett, aktuálpolitikai keserűség edénye. Több annál: alapvető emberi szenvedélyek, konfliktusok sötéten villogó szövevénye, amelynek magunkba fogadásához a történelmi váz csak fogódzó, lehetőség. Ahogyan Arany a tőle megszokott tudatossággal fogalmazza: „Természete a balladának, hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelemvilágra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragicumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaiból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, amennyi múlhatatlanul szükséges, csupán annyit a testből, mennyi a lélek feltüntetésére okvetlen megkívántatik.” Meghosszabítva, magunk felé hajlítva Arany gondolatmenetét: ha tehát teljességgel elpárologna balladájából a történelmi, politikai tartalom, ha nem vagy alig értenénk a sztorit és időszerű politikai áthallásait, akkor is ott maradna a versben a mindenkori áthallásoknak hatalmas tartománya, az emberi psziché alapérzelmeinek, tapasztalatainak birodalma: félelem, önkény, szabadságvágy, üldözés és üldöztetés, menekülés és téboly. Mindez – a sztori fonala híján – szürreális kavargásban, csikorgó érckakassal, éjszakai viharral, várfalon leereszkedő, szökő rabokkal, méregpohárral, lidércnyomással. Mintha egy merészen vágott, modern film képi örvénylésébe keveredtünk volna. Azt hiszem, nem puszta önkényeskedés fosztatja meg általam a remekművet logikus, bár balladásan homályos cselekményétől. Elvégre az, hogy a cselekményből, a „tényekből” mennyi szükséges „múlhatatlanul” a tragikai hatáshoz, korszakonként változó követelmény. Ott van például a 20. század költői módszerei közül az objektív líra esztétikája, amely a költői ént háttérbe tolva, tárgyakkal, tájjal, cselekménytöredékekkel, fiktív figurákkal próbálja meg sugallani a költő másképp ki nem fejezhető közérzetét, számos olyan eszközzel tehát, amely a régibb verses epikának, a balladának is eszköze volt. Sok mindent megtett a kritika, az irodalomtörténet, hogy világosan elhatárolja az objektív lírát a régi verses epikától, és nem is eredménytelenül tette. De azért ha megfordítjuk a dolgot, és nem az elválasztó vonalat keressük a kettő között, bizony az objektív költészet nem egy kiemelkedő műve nagyon is emlékeztet engem a kihaltnak tekintett balladaműfajra. Vegyük például Eliotnak, az objektív líra feltalálójának és kodifikátorának egyik versét, a Rapszódia egy szeles éjszakán-t. Ez az éjszaka, amit a költő leír, nem viharos, hanem holdvilágos, de azért épp eléggé félelmetes.
Következnek az éjszaka képei, kapualjak figurái, macskák, sötétség és világosság sávjai és velük párhuzamosan az emlékezet gyötrelmes-homályos képsora: …Mintha elárulná a világ / Merev és fehér / Csontváza titkát. Még beszélgetőtársa is van az éjszakai sétálónak (mint a balladák oly gyakori párbeszédeiben): egy utcai lámpa. Félkettő, / Az utcai lámpa szortyogott, / Az utcai lámpa mormogott, / Az utcai lámpa szólt… És ahogy az utcai lámpa meg-megszólal, úgy halad előre az éjszaka: fél három, fél négy – és halad előre az egyre gyötrelmesebb emlékáradat. A végső versszak pedig a sétáló hazatérésével így zárul: „Tedd a cipődet az ajtó elé, / Aludj, légy az életre kész.” / Végsőt csavarodik a kés. Azt mondhatnánk, ebben az elioti, szeles éjszakában egy modern nagyváros színfalai közt jelen van egy ballada teljes motívumkészlete: éji titokzatosság, fel-felbukkanó figurák, megszólaló tárgyak, egy homályos-borzongató emléksor, amely mintha már lejátszódott vagy jövendő tragédiákról beszélne, még az erőszakos halál képzete is jelen van; a zárósor egy romantikus dráma zárósora is lehetne: Végsőt csavarodik a kés. Semmi más nem hiányzik belőle, csak a balladai történet. Eliot verse olyan, mintha egy ballada történne benne, de csak a költő közérzete történik. Úgy gondolom – visszafordítva a dolgot –, ez a közérzetlíra igenis benne van a balladaműfaj legjavában. Arany balladáiban például, ott mintegy a történet alatt-mögött, annak ürügyén szólalva meg. És viszont, a balladás borzongás, a verses epika eszköztára – akarva, vagy akaratlan – igenis jelen van 20. századi világirodalmunk nem egy művében. Hogy meghalt-e a balladaműfaj? Talán csak megváltozott. Természetesen a közérzetlíra akkor szólalhat meg a műfajban, ha úgy van megcsinálva a ballada, ahogy Arany szokta felépíteni. Hihetetlenül magasfokú az V. László poétikai virtuozitása. Hármas jambusi sorokból, ötsoros versszakokból épül a vers; a három jambusból álló verssor rendkívül rövid, verstani buktatóiról köteteket lehetne beszélni. Igen nehéz ilyen rövid sorokban annyi mindent elhelyezni, amennyit a költő elhelyez. Csakis a végsőkig fokozott tömörség képes megbirkózni a kurta sorok dalszerűségével. Még szerencse, hogy a versszakok utolsó, ötödik sora rímtelen; ez a rímtelen sor lélegzethez juttatja a mondanivalót, és valamely – nagyon is szükséges – érdességet, szakadozottságot ad hozzá a rohanó dallamhoz. De ez csak a legkülső héj, a verselés mesteri volta; ami még Aranynál is kivételes, az az V. László szerkezetének virtuóz megoldása. A versszakok párosával vannak itt összefűzve: az első versszak mindig leírás, illetve a költő közlése, a második versszak mindig párbeszéd, a király és udvaronca között, a két szálon futtatott cselekménynek megfelelőleg. A párbeszéd – mondom – a balladák kedvelt stíluseszköze, a népballadáktól a német klasszika híres balladatermésééig; itt mintegy fokozhatatlan ábrázolóerővel szólal meg. Aminthogy fokozhatatlan a kétféle fő stíluseszköz: szerzői közlés és párbeszéd egymást váltó szimmetriája is. Talán túlságosan is szimmetrikus volna ez a mikroszerkezet 15 versszakon át, ha nem ezt a szaggatott, drámai, homályosan villódzó történetet pántolná körül; így a történet lidérces sötétsége és a végsőkig csiszolt kristályszerkezet-fénye valami hasonlíthatatlan, izgatott egyensúlyt sugall. (Mellesleg jegyzem meg: valószínűleg a párbeszédek sokasága tette egy időben az V. Lászlót kedvelt szavalási darabbá, sőt szavalmánnyá; hiszen a kevésbé edzett szavaló könnyen összetéveszti a vers drámaiságát a dráma drámaiságával. Pedig a különbség nagy; a vers drámaisága, párbeszédes ábrázolásmódja sohasem azonos a színdarab megjátszhatóságával.) Az V. Lászlóban aránylag kevés az Arany János-i csodálatos szenzualitás, de annál több az Arany János-i csodálatos szerkesztő érzék. Ahogy a hihetetlen ritmus-, rím-, alliteráció-bravúrok alárendelődnek a dúlt, fájdalmas, sötét atmoszférának, ahogy a dúlt, sötét atmoszféra belepántolódik a mértani szerkezetbe, az a vers poétikai szintjeinek együtthatását kivételesen felfokozza. Hiába, egy igazi Arany János-i szerkezet a magyar irodalom (egyik) teteje. Búcsúzóul néhány szót a vers alliterációiról. Hiszen azokkal indul a mű, feledhetetlenül: „Sűrű setét az éj, / Dühöng a déli szél…” Azok közül is főleg egyről szólnék, arról a bizonyosról, amit a magyar alliterációk rendjéből talán legtöbbet idéznek.
Az alliterációt a rímhez hasonló funkciójú verseszközként tartják számon, olyanként, mely – mint a rím is – rögtön észrevevődik, beleragad a fülünkbe, mintegy azonnal megjutalmazva az olvasót a vers örömével. Hangfestő szerepét szokták leginkább méltatni; ennek azonban, a hűs cseppet, hű csehem ismétlődő hangcsoportjának semmi köze a tartalomhoz, hangfestéshez, hangutánzáshoz. Hogy úgy mondjam, l’art pour l’art alliteráció ez, egy véletlen, lángelméjű költői ötlet az adott helyen. És mégis, mégis, van valami – áttételes – köze a tartalomhoz; ott szólal meg, ahol a szüzsé, a történet döntő fordulatához érkezik, a félőrült király halálakor. Azt, a halál pillanatát – amely a történelmi remény pillanata is –, azt és éppen azt vési feledhetetlenül a fejünkbe. Magyarul többé le nem írható hangcsoportja csakis versbeli helyéhez kötött. S még valamit érzek én ebben az alliterációban. A túl tökéletes rímet, tudjuk, kínrímnek hívják, és komikus vagy ironikus hatáskeltésre használják. Ebben a szinte-szinte túl tökéletes alliterációban mintha valami iróniát is éreznék, ugyanazt a tragikus iróniát, amit a szöveg is hordoz; elvégre a király attól kapja a mérget, akiben leginkább bízik. Erre a sötét, fonák, drámai helyzetre villan rá az utánozhatatlan alliteráció végletesen kicsiszolt világossága. Vagyis ugyanazt tapinthatjuk ki e kicsiny rész, egy remek alliteráció hatóanyagaként, ami a versnek is legfőbb hatóanyaga: a sodró, a téboly szélén táncoló tartalom és a gyémántosan fényes megformálás összeszikráztatását. |