József Attila: „Költőnk és Kora”
Ami e vers keletkezését illeti: elég pontosan meg tudjuk határozni idejét, körülményeit. 1937. augusztus legvégén vagy szeptember elején írta a költő, súlyos betegségének egy világos pillanatában. Barátai, környezete – gyógymódként – írásra biztatták. A „Költőnk és Kora” tehát a késői, legkésőbbi versek közül való. Ha viszont ezt nem tudjuk, nem nézzük a dátumot, nem ismerjük a baráti biztatások, versre sürgetések légkörét, játékosnak vélhetjük a verskezdetet. Bizony én sokáig hittem: csak úgy elkezdi jártatni a ceruzáját a költő, s verset ír a versírásról, afféle lírai játékként. S részben igaz is ez, a verskezdet véletlenszerűsége tudniillik, csak nem a felhőtlen játékosság, hanem a tragikus helyzet a szülője. S ez a tragikus áljátékosság – ami egyébként sosem volt idegen a költőtől – itt-ott meg is marad a versben. Nézzük azonban a vers menetét. Hová jut az esetlegesnek tetsző indítás után? Már a harmadik sorban a „Költőnk és Kora” megállapításig. Ironikus is ez meg komoly: az ő témája. Az első versszak zárásában pedig eljut a Semmi, a semmi és a valami viszonyának nála oly gyakori képzetéig. Egyáltalán: kimondhatjuk, hogy a „véletlenszerűleg” kezdett vers felsorakoztatja József Attila legfontosabb költői motívumait. Társadalom, részvét, a semmi, az űr, a csillagok, gondolat, ösztön, börtön, halál. Csak érett költő írhat ilyen verset, amelyben az esetleges és a szükségszerű elválhatatlanul együtt jár. Mindez eléggé lazán papírra téve, ahogy jár a ceruza, illetve ugrik a képzettársítás; inkább csak az egyes részeknek van erős kohéziójuk. De ez sem igaz egészen. Az első versszak megtalált záróképe voltaképpen meghatározza a verset, legalábbis a rákövetkező három versszakot. Úgy szállong a semmi benne, / mintha, valaminek lenne / a pora… A további nagy képek, gondolatkörök ennek a kifejlesztései, variációi, világnagyságúvá tágításai. A világ, amint száll az űrben, a Föld a Nap alatt, a lélek kiürülése, az Űr mint nagy anya: mind-mind ugyanannak az alapképnek, a semmi és a valami korrelációjának a változatai. És ugyanannak a szorongó, tragikus életérzésnek a kifejezői: űr, félelem, halálfélelem. A negyedik versszak kezdete viszont változást jelent: Jöjj barátom, jöjj, és nézz szét… – e sorral újra megjelenik a versben az, amit a cím, a kezdet is jelzett: a társadalom, az emberi kapcsolatok témája, a József Attila-i ideológia. Hogy aztán az utolsó versszak tájképe mintegy visszatérjen, nem, nem az alapképhez, de a tragikus alapérzéshez. A vers menete tehát laza is meg szoros is, összetapadó képzetek és ugrások valahogy úgy váltakoznak benne, mint az Eszméletben. De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága. A „börtön” szó itt egyébként jelző: börtön csillagzatok, erről van szó, jelző és jelzett főnév, politika és létélmény nyelvtanilag is elválaszthatatlan kapcsáról. A költőben amúgy is eleve meglévő, gyors űrugrásokra hajló képzeletet nyilvánvalóan befolyásolta itt az akkor újdonságnak számító „táguló világegyetem” elmélete. A „táguló űr” e versben határozottan erre utal. A természettudomány mint ihlető tény nem számít ritkaságnak nála, ahogy – olyan sokszor és köztudottan – megjelennek a társadalomtudományok, a szocializmus elmélete, a freudizmus eszméikkel és műszavaikkal. Hiszen itt is megszólal a tudatalattira való utalás, explicite: úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm. A kozmoszig nyíló, mintegy gömbsugárban táguló, fénysebességű képzelet: milyen jellemző ez a költőre. Igen ám, de jellemző a visszaút is, egyfajta visszahajlása az érzelmi, a képi ívnek a kozmikustól a földiig. Ott van például a második versszak: a világ a táguló űrben jövőjének nekivág – majd a nagy kép után váratlanul szűkülő képek következnek: ahogy zúg a lomb, a tenger, / ahogy vonítanak éjjel / a kutyák… A táguló világegyetemtől – visszafelé haladva – eljutunk a vonító kutyáig, a magányos emberi, sőt állati éjszakáig. Hány sötétnél sötétebb éjszaka, mennyi állati szenvedés szólt már hozzánk eddig is a költő soraiból! Az éjben magányosan vonító kutya: alapképe ez másutt is az elhagyatottságnak, szorongásnak, mindenkihez szóló, mindenkit érintő, de éppen nála különös súlya van, annyi hasonló, halmozódó, írásban is kifejezett élménytől, városi és falusi éjszakák szűkölésétől áthatva, elnehezülve. A visszaút egyébként másutt is megjelenik e versben, méghozzá nemcsak képben, hanem fogalmilag is rögzítve. A föld, a nap, a csillagzatok sora, az egész mindenség a semmiségbe halad; és – itt a visszájára fordulás – mint fordítva, bennem épp e / gondolat… A vers itt ismét önmagára reflektál, mint kezdetekor: én írom ezt a verset, ebben a percben, most pedig – figyelj, olvasó – éppen egy gondolat, a versgondolat halad bennem a semmiből a valami felé, amint papírra rögzítem. Méghozzá az előző képpel ellentétesen, fordítva halad, nem a megsemmisülés, hanem a megvalósulás felé. Nem tartom véletlennek ezeket a lelki visszameneteket a versben. Ahogy a vers a semmi felé tágul, úgy minduntalan vissza is tér a fájdalmas, kicsiny emberi léthez vagy az alkotáshoz, a cselekedethez; ahogy ki is mondja a költő: űrhöz szálló, léggömb lelkét a testéhez óhajtja kötözni. Meg akarja kötözni magát, igenis vissza akar térni az épséghez, szegény, fenyegetett eszéhez akar térni, a lét peremére jutott ember az életbe jutni újra. A „Költőnk és Kora”, amennyire dokumentuma a tragikus halálérzésnek, annyira példája az életvágynak is, egy rejtettebb, de igenis munkáló vitális ösztönnek. Ez a kettő: halálszorongás és rejtett életvágy, ez határozza meg a vers képeit és dinamikáját: föl-le, föl-le, el és vissza cikázik ez a kettősség a vers nagy íveiben. Ha a vers fölsorakoztatja – mintegy utoljára – József Attila alapmotívumait, a szöveg hangnemében, jobban mondva hangnemváltásaiban is föllelhetjük mindazt, ami véglegesen, eltéveszthetetlenül jellemző a költőre. Már a vers címe, az idézőjelbe tett „Költőnk és Kora” is kettősen értelmezhető: fricska ez az irodalomtörténeti közhelynek, a nagyképű banalitásnak – ugyanakkor nagyon is komolyan veendő. Elvégre József Attila igenis hitt a társadalmi determinációban, világnézete sarkalatos pontjaként igenis úgy tartotta, hogy a kor, az osztály, a körülmények meghatározzák a személyt, a költőt. Nem kevésbé ironikusan hat a verskezdet, ez a véletlenszerű, ez a játékos, amiből minden lesz, csak játékos vers nem. Ámde azért az irónia, a groteszk lehelete nem egy helyen ott kísért a sorok közt: úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm… – idézem újra; ez bizony akár nyelvöltögetésnek is tekinthető a freudizmusra. Amelyben – jól tudjuk – ugyancsak bízott, hitt a költő; gyönyörű verseket, versrészleteket köszönhetünk e hitének. Ami pedig az iróniát, ezt a halálos játékosságot leginkább hordozza, az a vers dallama. Kitűnően elemzi Vas István a „Költőnk és Korá”-ról írt tanulmányában ezt a trochaikus ritmust, meggyőzően vezetve vissza egy népdalra és annak családjára. A versnek tehát nemcsak lelki útja kétirányú és szélsőséges kozmosz és Föld, halál és élet között, de hangnemében is kivételes módon vegyül a kétségbeesés, a tragikum és hátborzongató fütyörészés. A záró versszakról külön kell szólnunk. Kétségkívül a magyar irodalom egyik remeklése. Tudnunk kell róla, hogy lényeges motívumai már készen álltak a költőben, mielőtt ezt a versét írta. Az ugyancsak 1937-ben íródott, Jön a vihar című versének egyik versszaka így hangzik:
Nemcsak a motívumsor, a rímek egy része van itt készen, még a ritmus is rokon: a „Költőnk és Kora” – többnyire – négyes trocheus, ez a Jön a vihar négyes jambus. A két ritmus egészen könnyen átalakítható egymásba. József Attilának szokása, hogy nem is csak motívumait-rímeit, de teljesen elkészült versszakait, részleteit is szereti ide-oda rakosgatni a verseiben, mintegy kipróbálva, hogy hol van a legjobb helyük. A híres versszak is: Akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ… – több versben megtalálható. Azt hiszem, alig akad költő, aki ezt a rakosgatást időnként ne gyakorolná. Van Majakovszkijnak egy jó kifejezése: félkészgyártmánynak nevezi az ilyen többé-kevésbé már létrejött versrészleteket, rímeket, megfogalmazott víziókat, jelzős szókapcsolatokat, amelyekkel minden költői tudat tele van. Aztán, ha jön a versírás alkalma, ezek a már meglévő és a költőnek oly fontos szilánkok a helyükre kerülnek. Ami József Attilát illeti, nála az a meglepő, hogy félkészgyártmányai – általában – jóval készebbek az ilyen szokásos, preegzisztáló versmorzsáknál, és hogy több versben is szervesen tudja elhelyezni őket. A magam részéről azonban azt hiszem, hogy e versmolekuláknak (amelyek néha jóval többek a molekulánál) van egy bizonyos döntő helyük, legfontosabb versterük. A „halom hasított fá”-nak, a determináltság nagy megfogalmazásának igenis az Eszméletben van meg a maga legigazibb helye, ennek a rímekkel már előbb körülpántolt motívumnak pedig: „nyúl, lekonyúl, alkonyúl” igenis a „Költő és Kora” nyújtja azt a teret, síkot, magaspontot, ahol igazán önmagává bontakozik ki. Hiszen amennyire hasonló az előzményekhez, annyira el is tér tőlük a helyére került motívum, felgazdagszik, véglegessé válik. Csodálatos versszak ez. Már mondtam: a részvét, az emberi szolidaritás, a társadalom felbukkanó motívuma után visszatér a vers a belé foglalt alapérzéshez, a halálos szorongáshoz, a tragikumhoz. A vers eddigi képanyagához képest – űr, semmi, valami, léggömb – új képben tér vissza, egy természeti képben, a József Attila-i bámulatosan éles, el nem felejthető természeti képek egyikében, amelyeknek tulajdonságuk, hogy egyszerre reálisak és szürreálisak, körüljárhatóan világosak és messze-messze ható, halmozott jelentéseket hordozók. Piros vérben áll a tarló… – kezdődik a záró versszak. Ez még akár forradalmi utalás is lehetne, a költőtől csöppet sem idegenül, valahogy úgy, ahogy Petőfinél az alkonyuló napnak „leesik fejéről véres koronája”. A „tarló” szó is erősíti ezt a futó benyomást, József Attila kedves szava, amelyet paraszti életképeiből olyan jól ismerünk. De ezt az első asszociációt nagyon gyorsan megcáfolják a rákövetkező sorok, egészen másfelé kanyarítva az emóciómenetet: s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Nem, nem, itt nem egy eljövendő forradalom vérpirosáról van szó, itt a piros vér rögtön megalvad, kékké, dermedtté, halálossá válik. Piros és kék ellentétére, illetve fájdalmasan egybemosódó egységére, azonosságára van építve ez a két és fél sor, magukkal rántva egy csomó velük összefonódott lelki tartalmat; a piros a vért, a fényt, bukásában is a napot hívja elő tudatunkba, a kék az éjszakát, a halált, a hullafoltokat. Ez utóbbi érzelemcsomagot erősíti a lekonyuló, síró gyep részképe, hogy aztán a három zárósorban mintegy összefoglalódjék a vers minden rétege: Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl. – Nem felejthető alkonyat. Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a verssel először találkoztam, rögtön tudtam, hogy hatalmas verskijelentést hallok, majdnem elszédültem tőle. De azt, hogy meg is értettem volna, azt nem állíthatom. Sokkal előbb éreztem a nagy vers szelét, mintsem közlendőjét fogalmilag meg bírtam volna fejteni. Úgy érzem: ma sem tudom. Egyszerűen annyit jelentene ez a három sor, ez a versszak, ez a vers, hogy boldog, aki meghal? Hogy nem ér semmit az élet? Vagy fordítva: még a hullafoltokkal együtt is boldog az élet? Ma úgy gondolom: mindkettőt jelenti, egyiket is, másikat is, elválaszthatatlanul. Az emóció kivételes mélyrétege bukkan fel ebben a versszakban, amely nem fogalmi síkon szól hozzánk, hanem a kép által, amelyben jó és rossz, élet és halál, iszonyú és boldogító egybeesik. Ami a legfeltűnőbb ebben a zárórészben, hogy nincs tanulsága. Márpedig az a bizonyos tanulság, amitől a 20. századi vers ódzkodni szokott, igenis gyakran megjelenik József Attilánál. Az ő verseinek rendszerint van tanulságuk; milyen gyakran szólal meg versei végén például a jövő, az üdvözítő proletárforradalom vagy második számú nagy megváltásreménye, a szerelem, az ember-ember viszony. Gyönyörű, fel-felívelő verszárásokat köszönhetünk József Attila hiteinek, amelyek racionálisan is körülírhatók, foghatók, megnevezhetők. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindig ott bujkál benne a rációba vetett hit mellett-mögött a félelem is, amelynek végső neve halálfélelem, vagy még végsőbb neve: semmi-félelem. Ez az emberi alapriadalom nála még konkrétabb, mint másnál, elvégre ő az ép eszét félti, nemcsak a haláltól: az előhaláltól, az értelemvesztéstől fél; talán ezért is van szüksége – mint azt sokan feltételezték már – a ráció, az ideológia annyi meg annyi kötelére, amely az észhithez köti. A költő büszke az emberi elmére mint vívmányra, mint a legtöbbre, amit a természet, az emberrel közösen munkálkodva, létrehozott. A 18., 19. század fejlődéshite ez; ma sem cáfolhatjuk, ma sem térhetünk ki fényes tanúságtételei elől: igaz, igaz. Csak hát… ugyanakkor ezzel az ésszel és morállal együtt ott van a szemünk előtt az őrült világ, nyomor, elnyomás, erőszak elháríthatatlan tapasztalata. Ezt a kettőt egyszerre érzékeli József Attila; ha nem így volna, a haladás-hit üdvözült mosolyú sekrestyése volna, az értelem ostobája. Úgy gondolom, akkor értjük – úgy-ahogy – ezt a verset és záró versszakát, ha ismerjük az egész József Attilát, gondolatait és ellengondolatait, képeit, hiteit, félelmeit, teljes világát. Mikor szól a legédesebben ez a nagy vers, l és h hangokkal, mikor a leglágyabban? Amikor az elháríthatatlan véget énekeli. Mikor a legtisztább, mikor lidércesen éles a feledhetetlen tájkép? Amikor a leghátborzongatóbb. „Boldog” és „hullafoltok” – ez az önmagát cáfoló rím a mozdíthatatlan, lepecsételt rímek közül való, amely véglegesen saját vershelyéhez kötött, nem kopírozható, s amely voltaképpen hordozza az egész verset. Ária szól itt, a közeledő halál már-már túlvilági áriája, amely a művet, a művészet mirákuluma által, túlemeli az esendőségen valamely költői üdvösségbe. |