Guillaume Apollinaire: Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig Legelget a tehén S lassan megmérgeződik Kikericsek virítnak kékek és lilák Álmos szemed olyan mint itt ez a virág Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt S szemedtől életem lassan megmérgeződik Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal S letépik a virágot mely anya és leány is És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is Mint rebben a virág ha szélben térdepel A csordás csöndesen halk hangon énekel Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve E halni készülő nagy rétet mindörökre Radnóti Miklós fordítása

 

Azt szokták mondani: Apollinaire a legnagyobb szürrealista költő. És ez igaz, még akkor is igaz, ha a szürrealizmus csak Apollinaire halála után kezdett el külön irányzatként összeállni, szervezkedni az izmusok sorában. A nevet, a „szürrealista” szót egyébként ő használta először. S bár nagy könnyelműség volna művészi irányzatokat a nevükből megmagyarázni, hiszen azok sokszor nagyon is esetlegesek, ez egyszer nyugodtan támaszkodhatunk a névre, mert a szürrealizmus valóban valamely valóság fölöttit, illetve tudat alattit kíván becsalogatni a versbe a vízió, a szabad asszociáció, az álom kanyargós útjain át. Hogy aztán mennyire kerül fölébe vagy alája a valóságnak a szürrealista vers, az más kérdés. Ami a század elején a valóságtól, pontosabban a hagyományos verstől való elszakadásnak, csillagközi távolságnak tetszett, az mára alaposan összezsugorodott. Oly mélyen beleépült a szürrealista látásmód, verstechnika a század irodalmába, hogy nemegyszer nehezünkre esik meglátni, észrevenni a „szür”-t abban a realitásban, amit nekünk ezek a versek jelentenek. Ami más szavakkal annyit tesz, hogy a szürrealizrnus az egyik legnagyobb hatású (ha nem a legnagyobb hatású) költői irányzata lett századunknak, hogy eredményei, eszközei, fogásai mai versbeszédünkből kiiktathatatlanok.

Ugyan mi volna olyan megdöbbentően új, olyan forradalmian hagyománytipró például ebben a Kikericsek című versben, amit egyébként Annie Pleydenhez írt a költő, a németországi útján megismert angol nevelőnőhöz? Hiszen világos a szöveg, mint a nap, nyomát sem látni benne a modern költészet úgynevezett érthetetlenségének; szép, szerelmes vers, a magasrendű sanzonlíra remeke. Igen, igen, ez mind igaz, de a 20. század végének igazsága. A századelőn, a vers keletkezésekor nem volt az olyan magától értetődő. Sőt nálunk Magyarországon 1940-ben sem volt magától értetődő. Ekkor jelent meg ugyanis Radnóti Miklós és Vas István fordításában, Cs. Szabó László előszavával az az Apollinaire-kötet, amely fordulatnak számított a költő megismerésében. Jelent már meg ezelőtt is Apollinaire-vers magyarul, de ők voltak azok, Radnóti és Vas István, akik felfedezték, sőt feltalálták, hogy hogyan is kell a nagy szürrealistát magyar nyelven megszólaltatni.

Kétségtelen, ebben az édes, fülbemászó dalban, a szakító vagy inkább búcsúzó szerelem énekében sok a hagyományos, sőt ősi, népdalszerű elem. Itt van mindjárt az alapkép, amire a vers épül. Nem más az, mint a réges-régi hasonlat, amely szerint a lány szeme olyan, mint a virág, illetve a virág olyan, mint a lány szeme. Az összekötő kapocs az őshasonlat két fele között rendszerint a szín, legfőképp a kék szín. Hány, de hány nefelejcskék vagy ibolyakék szem néz ránk a világirodalomból, a népdalokból! A magyar népdalból pedig főleg a kökényszemek tekintenek elő – igaz, hogy itt a szín változhat, kékből feketébe, no meg nem is virágról, hanem gyümölcsről van szó. De hát ne legyünk olyan kicsinyesek. Az összes lehetséges kökényszemhasonlat közül, pars pro toto, emeljünk ki csak egyet, egy Petőfi-vers gyönyörű kezdősorait:

 

Éj van, csend és nyúgalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos; Szőke gyermek, kékszemű kökényfa, Drága gyöngyöm! Mit csinálsz te most?

 

A „kékszemű kökényfa” nyilvánvalóan beletartozik a kökényszemek családjába, de egy kicsit el is tér tőlük. Hogy a lány maga „kökényfa”, méghozzá kékszemű kökényfa, az egy picit megváltoztatja a család-„fát”, eltolja a metaforát eredetétől, egy picit megcsavarintja. Éppen ezek az aprócska eltávolítások, csavarintások teszik újra költészetté a banalitásba süllyedt ősképeket, amint azt az Apollinaire-vers is bizonyítja. Álmos szemed olyan mint itt ez a virág – így lép be az őshasonlat a versbe, és az álmos szem nem egészen azonos a szemmel; valahogy intimebb, bágyadtabb, ősziesebb, egyénibb. Az „álmos” szemmel Radnóti nagyon finoman adja vissza az eredeti verssornak egy különben lefordíthatatlan árnyalatát. Továbbá nem egyszerűen „kék” virágról van itt szó, hanem liláról vagy kék-liláról. Az ősi, keveretlen kékhez hozzáadódik egy másik szín, és előáll a szecesszió bonyolult színskálájának egyik kedvence, a lila. Ellentétben a népdallal, amely a lila virágot is rendszerint kéknek nevezi. De a költő nemcsak ilyen árnyalatokkal csúsztatja át az ősképet a 20. századba; nagyon határozottan, világosan hozzá is csatol egy motívumot, a mérgeződést tudniillik. A szem-virág, a virág-szem mellett és azzal együtt, ez a vers döntő eleme. A virág-szem ősi képzet, a mérgező virág és szem képzete nem születhetett volna meg a századvég előtt. A mérgezett vagy mérgeződő szerelem lírai tudomásulvétele vadonatúj elem a versben éppúgy, mint a szerelem lélektanában. S szemedtől életem lassan megmérgeződik – gyönyörű verssor! A sanzon édes melankóliája ettől a virágos mérgeződéstől kapja meg azt a fanyar, füstös ízt, amitől a vers felejthetetlenné válik.

A kikerics csakugyan mérgező. Mi, magyarok össze szoktuk téveszteni a kökörcsinnel, annál inkább, mert némely nyelvjárásunk is összezavarja. Hasonlít is a kétfajta virág egymásra: mindkettő alacsony szárú, nagy, lila fejű. A kökörcsin azonban tavasszal virágzik, a leánykökörcsin pláne hóban is nyit néha bundás-pihés, komoly-lila szirmaival, a kikerics viszont őszi virág, sima szárú, élénk világoslila. Mondom: mérgező; óvatosan gyógynövénynek is használják. A franciák azonban nemcsak a növénytanból tudhatják, hogy a kikerics mérgező, tudhatják már a virág nevéből is. Colchique-nak hívják ugyanis franciául, s ez a név a Nagy Larousse tanúsága szerint a görög Kolkhiszból származik, a méregkeverő Médeia városának nevéből. Hogy gondolt-e a költő (homályosan bár) verse írása közben Kolkhiszra, Médeiára, az aranygyapjú legendájára, görög varázslatokra, azt nem tudom. De hajlamos vagyok feltételezni. Hát kinek a feje volt tele a legkülönbözőbb, legbizarrabb művelődéstörténeti adalékokkal, ha nem az övé? Meg is pakolta velük a szövegeit alaposan, ezért nevezte Duhamel – rosszmájúan – az Apollinaire-verset zsibárusboltnak. De nem ezt a verset pakolta meg a költő, a görög vonatkozás – feltételezem – csak a tudata szélén kísérthetett. Szerencsére, fűzöm hozzá, ezért maradt a vers olyan átlátszó, mint a lila ametiszt.

Olyan átlátszó? Hát… nem egészen. Ott van a második versszakban az a megjegyzés, amely szerint a kisdiákok „letépik a virágot mely anya s leány is,” s amely az eredetiben még hangsúlyosabb. Hogy kerül ide ez az anya meg leánya képzet? Mi összefüggése van a vers oly homogén érzelmi lényegével-közepével? Szabad asszociáció, vágjuk rá gyors feleletként a kérdésre. (Hiszen éppen Apollinaire volt a legelsők egyike, aki hozzászoktatott minket a sebes gondolati ugrásokhoz, látványok és látomások, szimultanista távlatok egybeúsztatásához.) Igen. Csak hát igazi költőknél a szabad asszociáció is mélyen indokolt, a legszaggatottabb vízió is szerves. Nem mintha az olvasónak mindig, minden esetben ki kellene bogoznia az egymásra torlódó részképeket, fogalmi nyelvre lefordítania; elég, ha átengedi magát vibráló összhatásuknak, a vers mélyebb szintjének. Mégis izgatott engem ebben az olyannyira „egyszerű” versben ez a picinyke homály, az anya-leány képzetnek ez a kiszakadása a reálisnál reálisabb tájképből és lelki tájképből. Nos, a vers francia magyarázóinak véleményét is figyelembe véve, fölajánlok az olvasónak egy megfejtést arra, amit talán meg sem kell fejteni. A francia vélemények szerint ez az anya-leány képzet a virágnemzedékeknek azt a sokaságát, nyüzsgését, megkülönböztethetetlen hasonlóságát jelenti, ami egy ilyen sűrű virágos mező. Hozzáfűzöm ehhez: ne feledkezzünk meg róla, hogy a virág itt szemet jelent, a kedves virág-szemét, amely a költőre néz éppúgy, mint egy másik őshasonlatban, csillagszemben, a végtelen égbolt minden csillaga egyetlen tekintetté sűrűsödik, vagy fordítva, az egyetlen személy tekintetével telítődik az egész világ. A sokaság eggyé lesz, az egy számlálhatatlan sokasággá. Mintha azt mondaná a költő: mindenhonnan te nézel rám, ezerszeresen látlak.

De elég! Akinek nem tetszik ez az önmagát sokszorozó, kék, női tekintet az őszi réten, amit én látni vélek a versrészletben, az ne törődjön vele. Isten őrizzen egy ilyen lebegő, gyönyörű dal agyonmagyarázásától. Egyvalamit azonban még hozzá kell fűznünk az eddigiekhez: azt, hogy a vers képanyagától, a régitől és az újtól elválaszthatatlan a vers hangteste. A képeket, a leírást, a hasonlatot állandó hanghatások kísérik, a rétre futó kisdiákok kiáltozása, harmonikazenéje, tehénbőgés, a csordás halk dúdolása. Olyan ez, mint egy színesfilm hol erősebb, hol halkabb kísérőzenéje. Van azonban egy másik hanghatás is a versben, amely egyáltalán nem kísérőzene, a verszene tudniillik, a ritmus és a rím, amely ennek az édes-keserű dalnak döntő eleme. S amely ugyanúgy vibrál a hagyományos és a vadonatúj között, mint a szöveg képanyaga. Apollinaire itt nem szabadverset használ, hanem úgynevezett szabadabb vagy félig kötött verset (vers libéré); rímel, ritmizál, énekel, csak éppen az ősi hagyományú francia alexandrint minduntalan megtöri, átlépi, más formával keveri, a fülnek olyan édes rímeit pedig megdöbbentő merészségű verstani tabutiprásokkal állítja elő. A magyar olvasó ezt sokkal kevésbé érzi, mint a francia, elvégre nekünk nem házi ritmusunk a francia alexandrin, és rímben sem vagyunk olyan dogmatikusok, mint a francia verstan bullái. De azért szokatlan volt annak idején nekünk – és persze nemcsak ebben a versben – az asszonáncok sokasága, a központozás gyakori hiánya, az (e hiány által) lebegtetett ritmus és értelem s még sok más, apróbb-nagyobb verstényező, amelyeket együttvéve úgy nevezhetünk: a vers tónusa, az Apollinaire-hang – ami végre megszólalt magyarul. Bámulhatjuk a fordító hajlékony merészségét, amellyel egy csapásra befogadhatóvá tette az addig ismeretlent.

A Kikericsek korai vers, a fiatal sanzonköltő dala. És mégis mennyi vonatkozás, titkos és kevésbé titkos rokonság, hány motívum nyúlik át belőle a későbbi Apollinaire-hez, a nagy lélegzetű avantgarde poémák költőjéhez. Milyen közeli rokona a Kikericseknek például a Madár dalol:

 

Madár dalol itt valahol Én azt hiszem hogy a te lelked Virraszt közöttünk ránkhajol S tépett bakáknak énekelget – – – – – – – – – – – – – – – Ó kék madár oly kék vagy mint Égi szerelmem szíve bájos Gyöngy éneked kezdd el megint A távol kattogó halálos Gépfegyvereknek is ne félj Talán csak csillag hull sziszegve Az éjre nap jő napra éj Kék szerelem hajlik szivemre. Radnóti Miklós fordítása

 

A főmotívum itt is kék és szerelem, csak éppen összekötő kapcsuk nem virág, hanem madár. Kék virág, kék madár: szinte ki lehet cserélni egymás közt a romantikus nosztalgia szimbólumait. De milyen más szerelem ez mégis; a háborús Apollinaire verse csupa vágyódás, sóvárgás, szó sincs benne mérgeződésről vagy búcsúról, s ha van: a fenyegető halál által. Ami pedig a Kikericsek halkan éneklő pásztoralakját illeti: egy világhírű pásztorlányt tudok melléje állítani párként: Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon – hangzik az oly sokszor idézett Apollinaire-hasonlat az Égövből. Milyen hallatlanul merész kép volt ez születésekor, hogy aztán átcsússzék a szürrealizmusból született új realizmus tudatmezejére! Ugyan miért is ne lehetne pásztorlánynak látni a hórihorgas tornyot a gömbölyű hátú kis Szajna-hidak fölött a hajnali ködben? S ha ez újmódi acélcsodát, az Eiffel-tornyot idilli pásztorlánnyá lehet vizionálni, miért ne lehetne a repülőgépet a madarak pajtásának tekinteni? Ezt is megteszi Apollinaire, ugyancsak az Égövben, a híres madárvízióban, amely mintegy összefoglalója az ő vissza-visszatérő madárképeinek, s amely ott természetesen ízesül boldog technikaimádatával:

 

És akkor megtelik az ég egy fecskeraj jön milló madár Suhogva száll a sok bagoly holló és sólyom s íme ringó Csapat jön Afrikából marabu íbisz és flamingó S a költők és mesélők ünnepelte Roc-madár is erre szárnyal Leszáll karmában Ádám nagy fejével az első koponyával A láthatár szélén a sas kiáltozik rí S Amerikából jő a sok kicsiny kolibri Kínából pihik jöttek ép most karcsu mind s törékeny Egy szárnyuk van csak s párosan röpülnek fenn az égen – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – S a főnix a sasok s a kínai pihimadárraj Pajtáskodnak ott fönn mindannyian a szálló gépmadárral Radnóti Miklós fordítása

 

Madár, virág, szerelem, technikai csodák – avantgarde víziók és olvatag városi népdal: úgy forr össze Apollinaire-ben mindez (és még mennyi más), ahogy a 20. századi költészet jellegzetes ízléskánonja kívánja. Ezt, a kánont, mai ízlésünk alaptételeit sokan megfogalmazták már, idézzük csak Eliotot, aki szerint a mai vers lényege a diszparát élmények összeötvözése. Hogy Apollinaire megfelel az ízléskánonnak, az nem csoda, hiszen nagyrészt belőle vonták le, következtették ki. Amit ebből az elioti meghatározásból hangsúlyozni szeretnék, az az összeötvöződés fogalma és ténye. Hogy ezer és ezer össze nem illő, egymással ütköző, súlyos és felületes élmény szakad századunk emberére, az nem vitás. Az sem vitás, hogy ezeket az élményeket a költőnek bele kell emelnie versébe. Hogy azonban ezek az élmények csakugyan összeötvöződjenek, összenőjenek egy eleven költői organizmus egységében, az már csoda, ami a kiválók közt is kevésnek sikerül. Apollinaire-nek sikerült. A millió elem, ami „zsibárusi” bőségben kavarog benne, a szerves régi és a lázas új egyesült azzá az eltéveszthetetlen hanggá, ami az övé. Joggal mondhatta: Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját / A Kaland s a Rend pörpatvarát… El is ítélheti, mert a pörpatvar elemeit elválhatatlanul eggyé forrasztotta magában.

És hogy mi által forrasztotta eggyé? Hogy mi az a kötőanyag, ami sokféleségét összetartja? Ma már hajlandó vagyok azt hinni, hogy leginkább egy dallam, amely világa minden elemét átjárja, és az illesztések helyén mágneses biztonsággal köti össze a részegységeket. A dallam, a dal: századunk nagy költői közül ez az ő legbensőbb, elidegeníthetetlen sajátja. Nemcsak a régi és új vagabundusok, igricek utódja ő, Villoné vagy Verlaine-é, ahogy mondani szokták, hanem valahogy visszakaparintja azt, amit a költészet az énekvers megszűntével elvesztett. Apollinaire nem azért zenés költő, mert zeneiségre törekszik, hanem azért, mert élményei, életérzései végső soron zenével volnának kifejezhetők. Költő lévén mégis szavakkal, mondatokkal, képekkel mondja el őket.

A Kikericsek vizualitása például rendkívül erős, azzal a nagy, lila virágos őszi réttel, ami beleköltözik a szemünkbe. Mégis úgy érzem, ennek a vizualitásnak befogadó közege, edénye, tartója a dallam, az ősi-új dal és dalszerkezet, ami nélkül nem volna azonos önmagával. A dal adománya pedig – amely a modern költészetben olyan ritka – csak az istenek kedvencének jut osztályrészéül.