Petőfi Sándor: A Tisza
Nemcsak méltatni nehéz életünk, eszmélkedésünk olyan magától értetődő elemét, mint Petőfi – újra megszerezni, felfedezni is nehéz. Mert valamikor valamennyien birtokoltuk, birtokba vettük az iskola által, meg híre-neve, történelmi helye, legendája által, aztán elvesztettük a megszokás által. Nincs keservesebb, mint az agyondicsért csodák erdejében sétálni. Voltaképpen kár, hogy nagy költőnk utóélete annyira egységes, mármint a méltatás, magasztalás szempontjából az. Nem ártott volna, ha nem is éppen nagyságának kétségbevonása, de ha legalább némi ógás-mógás kíséri költészetét olykor; nagyon hasznos ám az ilyesmi a szobrok megelevenítése céljából. Vele inkább az történt, hogy az igaz magasztalást hamis magasztalással toldották meg nem is egyszer, hamis célok takarójául használva művét. Éppen ilyen korszak után vagyunk most; a költő hamis kultusz tárgya lett, Adyval, József Attilával együtt fedőnévként használtatott a magyar kultúra kárára. Bizony nem volt könnyű újra találkoznunk vele. Nem volt könnyű, de elemien szükséges volt; nem mondhatunk le a magyar irodalomnak egyetlen porcikájáról sem, hát még olyan hatalmas tartományáról, mint az ő műve. Petőfi a miénk. Hogy miért választottam elemzésre éppen A Tiszát? Talán azért, mert szeretem. Csodálatosnak tartom a költő tájleírásait, csodálatomat szeretném – magam előtt is – indokolni. Választhattam volna bármi mást: a keserű, a hátborzongató utolsó versek egyikét, vagy választhattam volna gáncstalanabb remekművet, bemutathattam volna a formaművészt, a nagy műveltségű, tudatos költőt, hogy oszlassam a „bozontos zseni”, „a természet vadvirága” című legendát, amely tájainkon olyan kiirthatatlanul népszerű. Választhattam volna a szerelmest, a bájost, a humorosat, a dalköltőt, az epikust, a remek önzsánerkép, az Anyám tyúkja íróját – de hát nem lehet mindent. Megálltam A Tisza mellett. Azt gondolom ugyanis, hogy A Tisza kapcsán vagy ürügyén legalábbis kettőt mondhatunk Petőfiről. Nem mondhatunk tízet vagy százhuszonötöt, amit mind mondanunk kéne vagy lehetne, de legalább két elemét, két összetevőjét megragadhatjuk ennek a Petőfi nevű, hatalmas lírai tüneménynek. A Tiszában tudniillik benne van a költészetnek két nagy lehetősége: a csend és a hangerő. Benne van az a két szélsőség, ami felé lejt vagy ami felé emelkedik minden költészet, a versminimum és a versmaximum esélye. Kettőjük jelenléte, párosítása pedig mélyen jellemző A Tisza költőjére. A versminimum és versmaximum szót persze nem terjedelmi vagy pláne nem értékjelentő értelemben használom; azt a pszichológiai hatást értem rajtuk, ami alatt vagy ami felett a vers már nem funkcionál. Vannak percepciók, amelyek olyan halkak, olyan tűnőek, illetve rendkívül erősek ugyan, de olyan homályosak, hogy a fogalmi, sőt lírai hálóba fogásnak ellenállnak. Nem érik el a szóhatárt. A költészetnek mindenkor, de különösen a romantika óta állandó törekvése volt ezeket a szóhatár alatti (pontatlanul tudat alatti) emóciókat megragadni, valami módon becsalogatni a versbe, a vers által megnevezni. A 20. század lírájának egyes irányait, de egészét is már tudatosan jegyezte ez a törekvés, a névtelen érzelem beemelése a nevezhetők közé. Van azonban a költészetnek egy másik, állandónak mondható törekvése is, egy ellenkező irányú. Annyira fokozni a hangerőt, odáig emelni az indulatmenetet, hogy mintegy versenytársává legyen a költészeten kívüli tényeknek, a tények nagyzenekarának, a viharnak, az ágyúszónak, a dob- vagy rockritmusnak, az emberi farkasüvöltésnek. Ezt a szándékot is a romantikától örököltük, bár előzményei mindenkoriak. A Tiszában, ebben az ártatlannak tűnő tájleíró versben a költészet legszélsőségesebb szándékai, mondhatnám, kísértései találhatók. A vers első része, a szorosan vett tájleírás, a természettel való azonosulás során eljut egy magaspontig:
Mily nagy vagy te! – suttogja a költő a természetnek. – Mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz. A szótlanság kísértése ez, a mondhatóság határának felismerése. Ugyanolyan felismerés, mint Alfred de Vignyé: „A hallgatás a nagy, a többi gyöngeség csak.” A romantika tudta ezt először ilyen kereken, ilyen világosan megfogalmazni. Azon a csekélységen, hogy a költők szavakkal hirdették a hallgatás nagyságát, nem érdemes fennakadni: korántsem ez a legnagyobb a költészet paradoxonjai között. Petőfi tehát eljut idáig: a biztos állítások királya, a kimondás fenoménje megtapintja a mondhatatlant. Persze nemcsak egy kijelentő mondatban tapintja meg, kijelenteni bármit lehet, a mondhatatlant is lehet inflációsan deklarálni. A vers egészével, illetve a tizenöt versszakos költemény tizenegy versszakával ábrázolja, a tájképen át sugallja a költő ezt a hallgatásig, elnémulásig futó ívet, ami a leírás legbelső tartalma. A pianók és pianissimók során át jut el addig a rezgésekkel teli csendig, amit aztán ebben a bizonyos áhítatos mondatában felmagasztal: Mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. És itt a vers akár be is fejeződhetne. De a költő mégis továbbhalad, hogy egy átvezető részen keresztül eljusson a zárószakaszig, az áradó Tiszáig, amely zúgva, bőgve töri át a gátot, illetve töri át magát a költészet hangerejének fortissimójáig. Addig a – másik – szélső pontig, ami még versben egyáltalán megszólalhat. Azt is mondhatnánk: a romantika tipikus ellentét-technikájával van itt dolgunk, halknak és hangosnak, idillinek és indulatosnak, szelídnek és félelmesnek stb.-nek és stb.-nek szembeállításával. Igaz is volna ez, csak kis igazság volna. Nagyobb igazságnak tartom, ha A Tiszát egy lelkiállapot, sőt annál is több: egy lelki alkat rajzának nevezzük. A Tiszát én valósággal Petőfi önarcképének tekintem, és mert nem annak szánt, annál jellemzőbb önarcképnek. Jelen van benne egy intenzív, boldog világbefogadás és egy extenzív, világot benyelő indulat együttese. E kettőnek a közös jelenléte az, ami, úgy érzem, a költő dupla alapvonása. Egyébként nem mond ellent ez az öntudatlan önarckép a tudatos önarcképnek, amelyeket az oeuvre elénk rajzol, csak így, egy tárgyba, egy tájba vetítve, minden magyarázat, belemagyarázás nélkül, hogy úgy mondjam, ideológiai felépítmény nélkül közli, igazolja egy költői biologikum milyenségét. Nézzük most a részleteket. Hogyan csinálja meg a költő a tájleírást? És itt mindjárt súlyos zavarba esünk. Semmilyen versről nem lehet megállapítani, hogy voltaképpen miért jó, legfeljebb körülírni, közelítgetni lehet. Ennél a versnél pedig végképp csődöt mondunk. Mitől olyan remek ez, az isten szerelmére, mikor esztétikai merítőhálónk, legalább első merítésre, semmi érdemlegeset nem tud kifogni A Tiszából?! Az eszköztelenség netovábbja ez a vers, sőt egyes eszközei egyenesen kifogásolhatók. Megállapítja Gyulai Pál éppen úgy, mint Illyés Gyula – csak a legelső, valamint a legnagyobb hatású Petőfi-könyvet említve –, hogy költőnk hanyag rímelő; A Tisza ezt bőven bizonyítja. Itt található a híresen csúnya verssor is: Mely nyelv merne versenyezni véled?, amely a magyar e betűk pirulva emlegetett piramisa. Csapnivaló rímeken, hanyag sorokon, a magyar tízes laza ritmusán át megy, megy, lépdegél a vers előre, punktumosan, ráérősen elmesélgetve a látható-hallható környezetet, a tiszai tájat. Olyan punktumosan, hogy – bevallom – a vers engem gyerekkoromban egy festmény alkotására ihletett. Szépen, sorban lerajzoltam, amit olvastam: a folyót, a parton álló költőt, akit apró bajusszal és kecskeszakállal láttam el, kezébe papírtekercset adtam, hiszen az illik egy poétához, aztán odasikerítettem a fövenyszőnyeget, a rétet, az erdőt és a többit, ahogy következnek egymás után, a felhőket gyönyörű cukor-rózsaszínre mázoltam. Az egyetlen, amiben eltértem a leírástól, az a halak ábrázolata volt. Nem és nem bírtam lemondani a halakról, amint a Tiszában fickándoznak, jókora kövér halak, inkább bálnák, mint keszegek. Gyermeki alkotásomat jellemzőnek tartom. Nincs ember, nincs gyerek, aki azonnal, kétség nélküli világossággal maga előtt ne látná a vers helyszínét, részleteit és körpanorámáját egyaránt. Hja persze, a realizmus, mondjuk erre könnyedén. Ne siessünk annyira. Jósika Miklós, vagy mondjunk nagyobbat, Kemény Zsigmond táj-, alak-, helyzetleírásai talán nem realisták? Mégis ki az a sasszemű olvasó (ki az a gyerek), aki a tetőtől talpig részletesen ecsetelt, sisakforgójától kezdve így-úgy fűzött, csatolt, ilyen-olyan színű lábbelijéig halálpontosan elénk állított alakot látni bírná? A realizmushoz ugyanannyi (Kosztolányi szavával) boszorkányos varázslat szükségeltetik, mint a legszürrealistább vízióhoz. Petőfi rajza tehát megvesztegetően, szinte félrevezetően tiszta. Csakhogy azt nem olyan könnyű előállítani. Ami viszont a vers képanyagát illeti, ott már tud valamit összegereblyézni az esztétikai kutakodás. Hadd jegyezzem meg, én költői képen nemcsak a poétika szentesített fogalmait értem, a hasonlatot, a metaforát, a metonímiát, hanem hozzájuk csapom, önkényesen, de megfontoltan, az úgynevezett leírást is. Nos, akár hasonlat, akár leírás: a vers képi anyaga bizonyíthatóan izgalmas. Annál izgalmasabb, mert – mint már mondtam – az első részben a csend, a mozdulatlanság fokozatain játszik a költemény, a pianók és még inkább pianók körében marad. Ott van mindjárt a harmadik versszakban a folyó alkonyi, halk csobogásának a megidézése: Síma tükrén a piros sugárok / (Mint megannyi tündér) táncot jártak, / Szinte hallott lépteik csengése, / Mint parányi sarkantyúk pengése. Tündérsarkantyú: olyan ez, mintha azt mondanánk: tündércsizma, tündérpatkó, tündérbajusz. Ezek azok a pillanatok, amikor az adott korszak beúszik a versbe, és beúszik persze a magyar népmese. Ez a piros, parányi pengés, ami sarkantyús napsugaraktól való, gondolom, örökre ott fog hallatszani az esteledő Tisza fölött. A 6. versszak ékessége viszont egy falucska tornya: Másfelől, a Tisza tulsó partján, / Mogyoró- s rekettyebokrok tarkán, / Köztök egy csak a nyilás, azon át / Látni távol kis falucska tornyát. Mi sem egyszerűbb ennél. Hány, de hány falucska tornyát láttuk életünkben és Petőfi verseiben. Igen ám, de ez a toronyka valahogy illegálisan keveredett bele a képbe, ennek nem volna szabad látszania a bokrok takarója mögött: ez egy másik tájrész eleme, azért és csakis azért lehet jelen, mert a bokrok egyetlen helyen kicsit félrehajlanak, és ablakukon át bepillanthatunk ama másik tájképbe, ami máshol van. A torony ablakban, keretben, kivágásban látható, azért olyan hangsúlyos, azért olyan élesen exponált; színpad a színpadon, festmény a festményben. A tiszai panoráma amúgy is nagyon széles, a közvetlen közeltől a sejthető távolig, a kis Túrtól a mármarosi bércekig, de ez a bokor-ablak a templomtoronnyal még szélesebbé teszi; ha nem volna mértani képtelenség, azt mondanám, hogy önmagát megduplázóvá teszi. Valamely csali távlatot tesz hozzá a reális távlathoz, amilyen a festmények háttérbe szaladó perspektívája, s amelybe mindig úgy hatol be a szem, mint egy igazi, nem igazi másik világba. És hogy mitől ilyen titokzatosan éles, képzeletmozdító a képecske? Igenis a kerettől, a bokrok keretétől, amelyben megpillantjuk. Elvégre a keret, a talapzat, a kiemeltség szerepét alig lehet eltúlozni a művészetben. Sorolhatnám tovább a képeket, a rózsafelhőket, amelyeket alig észrevehető, rejtett sóhajtás hajt az esti égbolton, hogy „boldog órák szép emlékeképen” tündököljenek és hervadjanak; megállhatnánk a vers leghalkabb pillanatánál, az „ünnepélyes csend”-nél, amelyet már csak egy-egy késői madárhang vagy a tudat szélén szúnyogként dongó malom rezegtet – de én a pór menyecskénél szeretnék megállni. A menyecske ugyanis éppen a leghalkabb versszak után jelenik meg a versben, amikor a csend már – látszólag – nem fokozható. De fokozható. Azzal fokozható, hogy kicsinykét megtörjük, megmozgatjuk, majd a mozgást elenyésztetjük. Megjelenik tehát a tájkép egyetlen emberalakja, a korsós asszony, megbuktatja mericskéjét a vízben, szinte hallani a telő korsó bugyborékolását, átpillant a másik emberalakra a túlsó parton. Egy percnyi szembenézés a két alak között. Egy csipetnyi kis történés, egy falatnyi feszültség, egy nincs-találkozás. Világunk, lelkivilágunk legnagyobb része ilyen jelentéktelen percepciókból áll, ilyen előzmények és következmények nélküli észrevevésekből, abból, hogy kinyitjuk az ablakot, és valaki ugyanakkor nyitja ki az ablakot a szemközti házban; hogy egy tócsát látunk az aszfalton, egy sárga felhőt, némi verébpotyadékot platánfák alatt. Ezekben a nincs-észrevételekben azonban mindig megvan a fontossá válás, az igazi észrevevés lehetősége; tőlünk függ, a mi élményképző erőnktől, hogy jelentőssé válnak-e vagy sem. Nos, ez a korsós menyecske égetően fontossá válik Petőfi élményképző energiája által, lélektani fordulóponttá, szerkezeti elemmé a versben. Jön, merít, megy: alak, mozgás, jelenet a leírásban, s az előbb már teljesnek tetsző-csend az ő kilépésével, a képről való letörlődésével, olyan néma lesz, olyan fokozhatatlan, amilyen nélküle nem lehetett volna. És akkor hangzik fel a szótlanság versszaka: Ottan némán, mozdulatlan álltam… Ekkor, így, ilyen boszorkányos előkészítés után szól igazán a némaság. Boszorkányos előkészítés? Nem tudom, Kosztolányi jelzője jól szolgál-e itt. Még azt hihetnénk, hogy a vers boszorkánya, a költő, titkos, ám pontos varázsrecept szerint készíti el (elő) irományát, amely aztán a szándékolt hatást foganatosítja. Nem, nem; sem a legspontánabb, sem a legaggályosabb, sem semmiféle költőmódszer nem biztosíthatja a költői eredményt, amely mindig az istenek térdén fekszik. Egyvalamire azonban szeretnék visszautalni, amiről már eddig is sok szó esett a sorok között és mögött, valamire, amiről nem tudom, hogy írásmódszernek nevezzem-e, vagy az istenáldotta költői eredmény egy összetevőjének a Petőfi-versben, de akár így, akár úgy, szeretném előhívni és néven szólítani. Úgy hívják: egyszerűség. Ma, ahogy mondogatni szoktuk: bonyolult korunkban, amelynek a művészete is megfelelően bonyolult, valósággal arcpirítónak tűnik az egyszerűség nevét kiejteni. De mit tegyek: tűzruhás nővére, a lángoló tehetség mellett egyre jobban tetszik nekem ez a kék kötényes kis szolgálólány, ez a szerény cseléd-angyal, akinek szolgálattevő titkait a nagyság körül olykor nehezebb megfejteni, mint a nagyságot magát. Úgy érzem, éppen ma, a bonyolultság művészeti divatja idején, a modernség egyfajta barokkjában élve, nem árt megjegyezni, hogy az úgynevezett egyszerűség mégis, mindennek ellenére az egyik legnagyobb művészi csoda. Természetesen éppúgy vissza lehet élni vele, mint a bonyolultsággal vagy bármi mással – de most nem erről van szó. Ellenkezőleg, arról van szó, ahogyan a nagy lelki közélmények, amelyeket olyan nehéz hitelesen megnevezni: alkonyat, folyó, csend, természet, csak úgy oda vannak itt lehelve a papírra, valamely folyékony légneműséggel, mintha a kanyargó Tisza az író tollából folyna tovább, hogy szinte észrevétlenül verssé legyen. Szinte észrevétlenül, szinte eszköztelenül csinálódik ez a vers; az embernek önkéntelenül egy régi sláger átképzett változata jut az eszébe róla: Költészethez nem kell semmi más, csak költészet kell, és kész. Ebből a remekül elmélyített csendből fut át aztán a vers a második részbe, az ellenkező pólusig, az őrjöngő, világot elnyelő Tisza harsogásáig. Gondolom, senki számára nem lehet kétséges a verszárás alkati indokoltsága; jelen van itt mély, ösztöni alapja mindannak, amit Petőfiről, a forradalmárról, a szabadságharcosról, a politikusról tudunk. A világot rázó szembeszegülés szólal meg itt, ahogy megszólal másutt is, a szélvész, vihar, tűz, vér minduntalan visszatérő képeiben, amelyek az idők haladtával egyre fenyegetőbbek lesznek. A Tisza 1847 februárjában íródott, de ugyanannak a hónapnak a termésében ott van egy sor közismert, nagy politikai vers is, a Magyar vagyok, A magyar ifjakhoz (Lesz-e gyümölcs a fán…), A nép nevében és a többi. Mert nem elég a szembeszegülő temperamentum, nem elég a fiatalság lángoló nyugtalansága, sőt a magyar népnyomor személyes tapasztalata, a népélmény sem ahhoz, hogy a költő Petőfivé legyen, ezek a nagy potenciális értékű indulatok akár el is sekélyesedhetnek, rombolóvá vagy önrombolóvá válhatnak, avagy egyszerűen hatalmilag kiiktatottá. Kell ide még valami, a korszak tudniillik, 1848 európai forradalomsorozata, amely irányt, medret, lehetőséget, kifutást adott mindannak, ami a költőben készen állt. Ahogy egyre inkább egyértelmű a korszak politikai útja, úgy válnak – mondom – a versek egyre fenyegetőbbé; fenyegetőbbé az akadályokkal szemben és ugyanakkor egyre ujjongóbbá az emóciók bentebbi síkján. Hogyne válnának ujjongóvá, hiszen a költő nemcsak eszméi győzedelmét reméli (azt is, természetesen), hanem ugyanakkor elemi ösztöneinek, minden íze-porcikája eksztatikus vágyainak kiteljesülését. Ha valaki netán azt várná, hogy ez a zúgva-bőgő Tisza, aki őrültként tépi le láncát (láncletépés! milyen félreérthetetlen!), majd megrovatik a sorok között a költő által, mint mondjuk a szegény tanyák, a termés rombolója, hiába várja. Vagy aki csakis a habzó elkeseredés, a vágtató düh szinonimájaként értelmezné a Tiszát, gondolom, tévesen értelmezné. Sokkal inkább a gáttörő, a boldog szabadság folyója az, a világhódító omnipotenciáé. A tomboló Tisza éppen tombolásában boldog: a düh-boldogság, a harag-ujjongás páratlan lélektani képe. Ezért tartom én A Tiszát önarckép értékű versnek. Benne van a tündöklő világszem, aki Petőfi, és benne van a világrázó indulat, aki Petőfi. |