Berzsenyi Dániel: Osztályrészem
Ami először szembetűnik a versen, az a nyelve. Jellegzetes 18. századi magyar nyelv, akkor is, ha a vers keletkezését 1799 és 1808 közé helyezi a szaktudomány. A századok azonban – legtöbbször – nem ott végződnek vagy kezdődnek, ahol a mechanikus időszámítás időhatárukat megvonja. Berzsenyit én 18. századi költőnek tartom, akkor is, ha évszámai túlesnek a századforduló mezsgyéjén. Abba a kezdődő fellendülésbe esik bele az ő pályája, amit az irodalomtörténet a felvilágosodás vagy megújulás korának nevez, amelynek iniciáléja Bessenyei daliás neve; abba a korszakba, amikor lovas postával vagy delizsánszon küldözgették egymásnak műveiket az írók, amikor Kazinczy, a mester, e nem túl gyors, delizsánszos levelezés szálain át kezdte szőni, illetve újraszőni a magyar irodalom szőttesét, mely akkorra olyan keservesen széthasadozott. Szétszórt, falun élő kúriairodalom volt ez, valami lassú, nehézkes pirkadás égboltja alatt – és mégis micsoda remekművek szülője. Ott, a 18. század végén történt a magyar szellemi élet újrateremtése, a folyamatos irodalom megindítása. Nem volt már akkoriban – történelmi okok miatt – élhető, írható, a korszerű feladatoknak megfelelő nyelvünk; „parasztnyelv” – mondogatták róla megvetőleg sokan. Az ország szinte-szinte az irodalmi, nyelvi halál szélére került. Ezt ismerték fel a korszak írói, szellemi emberei, nekiláttak, és újraélesztették azt, ami már-már elhalni látszott. A mi legközvetlenebb irodalmi ősatyáink: Bessenyei, Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey és társaik nélkül ma nem volna nemcsak magyar irodalom, de nem volna szó, nyelv, mai magyar beszéd sem. A 18. század nagyjainak köszönhetjük legszorosabban, hogy artikulált beszédű nemzet lettünk. És mennyire meg szoktunk feledkezni róluk, alakjuk mennyire elhalványul az utánuk jövő nagyok árnyékában, pedig mindennap kézcsókra kellene járulnunk eléjük, mert nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán ki tudjuk nyitni a szánkat. Ha tehát azt mondjuk, hogy Berzsenyi nyelve régies, rosszul mondjuk. A lehető legmodernebb, észveszejtően merész, új magyar nyelv az övé az adott körülmények között, még akkor is, ha egyes kortársi kritikusai némely régiességeket vetettek a szemére. Ami pedig általában a régiesség kérdését illeti, úgy gondolom, az a nemzet, amelyik nem tudja túltenni magát a nyelvi avulás jelentéktelen gátján, nem is érdemli meg, hogy nagy, régi klasszikusai legyenek. Ott van Shakespeare. Azt mondják, minden nép boldog, amelyik Shakespeare-t új meg új fordításokban játssza. Ki a boldogtalan? Az angol, akinek meg kell küzdenie a 16–17. századi eredetivel. De hát bolond volna, ha nem ragaszkodnék tíz körömmel kultúrája világcsillagához. Berzsenyi nyelve tehát merészen modern, kísérletezően újszerű. Annál inkább merész, mert a korabeli író nagy kockázatokat vállalt, amikor mondandójának nyelvi réteget választott. Két nagy szakadékba is belebukhatott: ha túlságosan ragaszkodott a szép, ízes, de éppen korszerűtlenné váló régebbi nyelvhez, akkor beleesett az egyikbe, ha pedig túlságosan is odadobta magát a neológok szócsinálmányainak, beleesett a másikba. Keskeny ösvény vezetett a két szakadék közt (a jövőbe), megtalálni szerencse kellett. No meg tehetség. Olyan hatalmas tehetség, amilyen például Berzsenyié volt. Ha innen nézzük – és innen kell néznünk – Berzsenyi szótárát, szókötéseit, játszva fogjuk túltenni magunkat a sok virányon, enyhhelyen, kebelen, Caménákon, Karübdiszeken, a számtalan Tibúron vagy Zephyren – annál inkább, mert ezek már nem is elsősorban nyelvi, hanem stíluskérdések. A bármikori klasszicizmusok stíluseszményét érintjük, ha Berzsenyi stílusát érintjük. A klasszicizmusok (és nem is csak a klasszicizmusok) világszerte tele voltak az antik kelléktárral, görög-latin sztereotípiákkal. Nálunk azonban ennek is megvolt a maga sajátos szerepe. Nemcsak stilisztikai okokból ragaszkodtak költőink, valamint tudósaink, közéleti szereplőink oly soká a latinitáshoz, hanem világos politikai okból is. Tudjuk, a latin nyelv, a latinizálás nálunk a németesítés ellenbástyája volt hosszú-hosszú ideig; a nemzeti ellenállás fegyvere. A 18. század végén, amikor a magyar nyelv létszükséglete ellenállhatatlanul utat tört magának, még mindig maradt íróink tudatában annyi gyengédség „második anyanyelvünk” iránt, hogy Horatius nemzeti költőnknek számítson. Többek között – úgy gondolom – ennek a sajátos közegű hazafiságnak is köszönhetjük azt a buzgalmat, amellyel a század költészete az antik versformákat nyelvünkben most már végképp meghonosította. Különös helyzet állt elő ezzel: a szorosan vett, metrizált antikos verselés sehol másutt Európában nincs jelen, csakis Magyarországon. Szigetszerű lett a verstani helyzetünk – én úgy mondanám: kincses sziget lettünk. A görögségnek, a latinságnak egyik kincse: a verselési módja, az ókor egyik csodája, nem található másutt, csak a mi kis országunkban, a mi költészetünkben. Vigyáznunk kell rá. Mindnyájan tudjuk: ennek az antikos magyar verselésnek a legnagyobbja Berzsenyi. És azt is tudjuk: minden antikosságával egyetemben a kezdődő romantika nagyját pillanthatjuk meg benne. Klasszikus-e inkább Berzsenyi, vagy romantikus? – kedvelt kérdése ez irodalomtörténetünknek. A válasz természetesen: is-is; éppannyira határköltő ő irodalomtörténetileg, mint – mutatis mutandis – Csokonai. De határköltő tipológiailag is, alkatában, eszményeiben, sőt tudatos irányulásaiban. Ez utóbbira nézve érdekes megjegyzéseket találhatunk Kölcsey bírálatát elutasító tanulmányában. „A lyrai főgondolatok és érzelmek nem egyebek, mint az emberiségnek legfőbb, azaz leguniverzálisabb gondolatai és érzelmei… azaz a lyrai főgondolatok és érzelmek egyenesen a közönséges emberi természetből folynak s minden közönséges emberben megvagynak… e részben még egy közönséges (mindennapi) szolgáló is oly gazdag, mint Horácz… – Hanem ezen gondolatot és érzelmet úgy kirakni, mint azt Horácz néhányszor kirakta, az már igenis poesis.” Ez tisztán klasszicista gondolat: az általános érzelmek hangsúlyozása, az „univerzalitás”, mely mindenkiben megvan, s a poétai feladat csupán „kirakni” szépen a mindennapi gondolatot. Egész mást mond viszont ez az eszmefuttatás: „Az olyan expressiók, mint dithyrambok lángköre s gőztorlatok Alpesi, nekem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem, de valjon hideg szemmel kell-é azokat nézni? s valjon nem válik-é az egész poésis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, melyben azok mondva vagynak, tehát látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon szellemnek természetes öltözetei, azaz exaltált képzelődésnek exaltált képei.” Bizony ez már jellegzetesen romantikus ars poetica, az ihlet, az elragadottság trónra ültetése a „hideg” rációval szemben. Ez a vers azonban, az Osztályrészem (vagy: Az én osztályrészem) ellentmondani látszik minden romantikának. A legszigorúbb, szapphói formában zengi az antikos, horatiusi elégedettség énekét. Csupa nyugalom, öröm, megelégedés, jámborság és középszer. Abba a verscsoportba tartozik, amely miatt egy időben Berzsenyit szinte teljesen kiiktatták a magyar irodalomból mint a maradi, falusi nemes típusát. Hiszen megmondja világosan: Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Bíztató földem… ennek következtében lakja szeretett szabadság (vagy másik szövegváltozat szerint: szeretet, szabadság) hajlékát, az a bizonyos nemesi szabadság tudniillik. E földesúri boldogság mögött azonban messze távlat nyílik, egy mindig visszatérő, örök emberi magatartás távlata, amely nem más, mint az idill lelki helyzete. A nyüzsgő világtól való nemes elvonultság, a csönd, a természet, a falu vagy kiskert vágya: olyan békéltető illúziója ez az emberiségnek, amelyről nem tud leszokni, s amelynek nagy a biológiai és lelki igazságtartalma. Bizonyos korokban különösen felerősödik ez a vágy, Horatiusban vagy éppen a francia, német preromantikában, Berzsenyi közvetlen példaképeiben. Hogy a 20. század természetvágyáról ne is szóljunk, amely annál erősebb, mert a természetrombolás fenyegetettségében születik. Nekünk, űzött városiaknak különösen szívűnkhöz szól a vegyszerezetlen arany kalász, a szőlőlugas idillje, mert nekünk aztán végképp nem osztályrészünk. Berzsenyi azonban azt állítja, hogy mindez neki osztályrésze, hogy örül neki, hogy meg van elégedve vele. Kicsit meglepőnek látszik ugyan ez az elnyugvás, ha a költő életkorára gondolunk. Amennyiben a vers születésének első datálása helyes, huszonhárom éves korában vetette papírra a költő költeményének első vázlatát. Partra szállottam. Levonom vitorlám – a megérkezésnek, a megállapodottságnak, az adott helyzet elfogadásának ezeket a nemesen zengő, bölcs szavait egy huszonhárom éves fiú közli velünk. Egy olyan fiú, akinek soproni diákévei éppen nem vallanak valamely bölcs mérsékletre. Sokszor idézett levele szerint: „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam; lovat, embert, asztalt átugrani nekem játék volt, Sopronban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam; és az én szeretőm az én karjaim között elalélt.” Ennyire lehiggadt volna huszonhárom éves korára, a házasság, a gazdálkodás kezdődő gondjai közt? Vagy tekintsük az Osztályrészemet egyszerűen szerepversnek, a preromantika divatja szerint valónak? Egyiket sem hiszem. Ellentmond nekik a költő oeuvre-jének egésze, amelyben már akkor is ott állnak az idilliumok mellett a hatalmas ódák, és ellentmond nekik ez az idilli vers önmagában is. Egyáltalán: Berzsenyi arany középszert, józan örömet zengő idilljei mindig úgy hatnak, mint amikor egy oroszláni hanganyagú baritonista pianót énekel. Az a költői szélvész, ami Berzsenyi, ilyenkor visszafogja magát, halk zefírt játszik, vagy legalábbis megpróbál játszani. Nekünk, olvasóknak, hallgatóknak azonban nem szabad becsapódnunk, nem szabad azt hinnünk, hogy egy vers okvetlenül azt jelenti, amit jelenteni látszik, amit szavai jelentenek. A vers nagyobb tartománya a szavak mögött terül el, az jelzi magát a szavakon át, illetve fojtódik el, kanyarodik el a szavak által. Az Osztályrészem abba a verstípusba tartozik, amelyben a szöveg megfogalmazott, világos szavakba öntött tartalma élesen eltér a szöveg mögöttes jelentésétől, a vers egészének sugallatától. Ez a kettősség vagy ellentmondás nyílt és rejtett tartalom között a mindenkori költészet egyik lehetséges, titkos hatóanyaga, a modern költészetben pedig egyre gyakoribbá válik. Az Osztályrészem első öt versszakában egyebet nem tesz a költő, mint dicséri-magasztalja sorsát, el van ragadtatva mindattól, ami körülveszi, és mindattól, ami benne magában van, az elégedettség himnuszát kürtöli. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet? – kiált fel, mintegy a szerénység eksztázisában. Az utolsó két versszak azonban fordulatot hoz: Camoenához, a Múzsához fohászkodik a költő: Csak te légy velem, te szelíd Camoena! / Itt is áldást hint kezed életemre… Nincs ebben semmi különös; milliószor fordultak és fordulnak a költők, míg a világ világ, a Múzsához, hogy meg ne vonja tőlük kegyeit. A 6. versszak 3. sorában mégis akad valami furcsaság: S a vadon tájék kiderült virány lesz / Gyönge dalodra – folytatja ugyanis Berzsenyi. Hogy-hogy „vadon” tájék? – csodálkozik az olvasó. Hiszen eddig egyebet nem hallott, mint a tájék szépségének dicséretét, asszociációként harmóniákat és tibúri forrást. Most egyszerre miért volna vadon ez a tájék? Úgy érzem, ez a „vadon” jelző itt, ezen a helyen olyasféle, mint egy nyelvbotlás, amely váratlanul világot vet elrejtett gondolatainkra. Talán mégsem olyan tökéletes, olyan maradéktalanul édes az a sors, amit a költő osztályrészül kapott, talán még sincs vele olyan mélységesen megelégedve? Ezt a futó gyanúnkat aztán megerősíti, mintegy bizonyossággá teszi az utolsó versszak:
A vers és az egész magyar irodalom egyik legszebb helye ez a záró versszak. Ez az, amit nem felejtünk el, ez az, ami mindig visszacseng a fülünkbe. Grönland örökös hava, forró szerecsenhomok – eltéveszthetetlenül karakteres, igazán-de-igaz Berzsenyi-szavak. Egyébként logikailag, értelme szerint ugyanazt mondja a záró versszak, mint az eddigiek: mindenütt boldog leszek, ahogy eddig is boldog voltam, ha a költészet istennője velem marad. De hát a verseknek nemcsak logikájuk, értelmük-tartalmuk van, hanem szavak mögötti terük, hangulatuk, sugallatuk, képeik. És itt ez a belsőbb értelem nagyon is szembeszegül a külső értelemmel. A szembeszegülést, az eltérést mindenekelőtt a költői kép hordozza. Idáig a Dunántúl szép lankáin jártattuk a tekintetünket, most egyszerre ugrik egyet a képzeletbeli felvevőgép, a költő szeme shakespeare-i módon földről égbe villan, a vers horizontja félelmesen kitágul. Egy másodperc alatt Grönlandra ragad minket, a másik másodperc alatt a Szaharába. Váratlan ez a váltás a hazai, földrajzilag is körülhatárolt otthoniasságból a földgolyó két, ellentétes pontjára. Természetesen az ellentétezés technikája mindig is ismert volt a költői gyakorlatban, a közelnek és a távolnak, a hidegnek és a forrónak az ellentéte mindig költői hatás forrása lehetett. De a váltás itt nagyon gyors; lelki ugrást érzékeltet az olvasóval. Nem is következik az előzményekből, annál kevésbé, mert a hirtelen bevágott két kép – Grönland, Szahara – hangulata szögesen ellenkezik az eddigiekkel: valamiféle tragikumot csúsztat bele a vers kedélyállapotába. „Essem a Grönland örökös havára…” – mintha egyszerre valami katasztrófáról volna szó, valami megjósolt repülőszerencsétlenségről, valami tragikus fentről lebukásról. Az „essem” szó kétségkívül zuhanást jelent, hasonlót az álombeli zuhanásokhoz, valamely előreérzését bekövetkezhető drámai bukásoknak vagy múltbeli, lelki tapasztalatok beszüremkedését a sorok közé. A költői kép emocionális hangulata – a tragikus zuhanás – élesen ellentmond a vers fogalmi közlésének. A két zárósor némileg oldja úgy-ahogy aztán ezt az ellentétet: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, / Itt hüves ernyőd. Oldani oldja, de fel nem oldja. A zuhanás után vonja magához az istennő az égből bukottat, vigasztalóan, mint egy anya vagy mint egy szerelmes. Különösen a zárósor lódítja meg az ember képzeletét, persze az „ernyő” szó erős konkrétuma által. A napernyő ugyan jóval ősibb találmány, mint az esernyő, már a napkeleti törzsfők fölött is bizonyára kifeszítettek holmi védő baldachint, de itt talán nem ilyen szó szerint veendő ernyőről van szó, talán csak egy lepelcsücsökről, amit a berber anya húz a gyereke feje fölé, vagy még inkább egy árnyékot tartó, nagy pálmalevélről. Úgy hagyjuk ott a záróképben Berzsenyit, ezt a sűrűvérű, zömök, bozontos titánt, amint égből zuhanás után valamely védőszellem ápolgatja. Vajon a boldog megelégedés verse ez? Nem hiszem. Inkább az elfödött, öntudatlan, arany-szavakkal eltakart elégedetlenségé, valamely rejtett tragikumé. Az ilyen rejtett tartalom aztán igen mélyen szokta érinteni az olvasót, anélkül hogy tudná: miért. A költő mögöttes tartalmai szólnak a befogadó mögöttes tartalmaihoz, a versen át. S az öntudatlan hatástényező – nagyon erős tud lenni. Amit Berzsenyi állít egy másik versében a szerelemről, elmondhatjuk a költői hatásról is: „fojtva erősödik, mint a puskapor és harag”. A kettő együtt, a vers felszíne és a vers mélye teszi ki a verset magát, a verset, amely gyakran – a költő szándékától függetlenül – többet tud, mint maga a költő. Persze csak akkor, ha nagy költő írta. |