Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
 
Álmodba most is engemet;
 
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
 
Ringasd öledbe lelkemet!
 
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
 
Hogy itt Kisasszondon reád találtam,
 
E helybe andalogni jó,
 
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
 
Megfrisselő árnyék fedez,
 
A csonka gyertyányok mohos tövében
 
A tiszta forrás csergedez.
 
Két hegy között a tónak és pataknak
 
Nimfái kákasátorokba laknak;
 
S csak akkor úsznak ők elő,
 
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
 
A szőke bikkfák oldalát,
 
Estvéli hűs álommal elborítja
 
A csendes éjnek angyalát.
 
Szelíd Magánosság! az illy helyekbe
 
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
 
Gyakran vezess be engemet,
 
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
 
Kerűlöd a kastélyokat;
 
S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd
 
Ott a fogyasztó gondokat.
 
A félelem s bú a vad únalommal
 
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
 
A nagy világ jótétedet
 
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
 
Goromba lelkét bünteted:
 
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
 
A lárma közzé kergeted.
 
Futsz a csatázó trombiták szavától,
 
Futsz a zsibongó városok falától:
 
Honnyod csupán az érező
 
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
 
Csak a te szent erdődbe van,
 
Hol bíztatásit titkos égi szónak
 
Hallhatja a boldogtalan.
 
Te azt, ki megvetette a világot,
 
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
 
Kiséred és apolgatod;
 
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
 
Naggyá az ollyan bőlcseket,
 
Kiknek határtalanra terjegetted
 
Testekbe kisded lelkeket.
 
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
 
Mint a sebes villám setétes éjjel;
 
Midőn teremt új dolgokat
 
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
 
Gyakorta mint sohajtozom,
 
Mert szívemet baráti módra érted,
 
Midőn veled gondolkozom.
 
Ártatlanúl kecsegtetet magadba,
 
Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,
 
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
 
Színes világ barátai.
Lám, melly zavart lármák között forognak
 
A büszke lelkek napjai,
 
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
 
Mint Rajna bukkanásai. –
 
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
 
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
 
Tisztán, magába, csendesen:
 
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
 
Vak kárpitot sző a halál:
 
Ott a magánosság setét világán
 
Béhullt szemem reád talál.
 
Síromba csak te fogsz alá követni,
 
A nemtudás kietlenén vezetni:
 
Te lészel, ah! a sírhalom
 
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
 
Ottan utólsó könnyemet,
 
Végetlen álmaidba elfelejtem
 
Világi szenvedésemet.
 
Áldott Magánosság! te légy barátom,
 
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
 
De ez napom mikor jön el?
 
Áldott Magánosság, jövel!

 

 

Csokonai verse, mint címe is közli, nagyon aktuális témát feszeget. Korunk, századunk visszhangzik tőle; művészetek, tudományok foglalkoznak az elmagányosodás problémájával, pszichológia, szociológia írja le tüneteit, formáit, kutatja okait. A Magánossághoz egyszerre világossá teszi, hogy egyáltalán nem modern korunk specialitásáról van szó, bár első látásra Csokonai magányképzete nagyon eltérő a mienktől. Neki jó, neki áldott, nekünk rossz a magány. És nemcsak neki áldott, dehogyis, már az ókortól kezdve tele van a művészet, a bölcselet, az elmélkedés a magány fölfedezésével, miközben ez a lelki-szociális helyzet is, mint az emberiség jó néhány alapfogalma, korszakról korszakra változtatja az arcát. Ugyanaz a név gyakran egészen más tartalmat takar. Csokonainál fölleljük az előző korszakok magányképét, ahogy már az antikvitás óta kialakult, át- meg átszőve keresztény színekkel, azt a képet, amely szerint a magány nemcsak a „világ” nyüzsgésétől való elvonulást jelent, de bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől; a „magány” fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány önmagában pozitívum.

A költő hozzáteszi ehhez az értékeléshez saját korának képzeteit is; a preromantika a magány új felfedezését, a magányvágy, magányerkölcs új hullámát hozta magával. Miután a felvilágosodás fölfedezte, hogy az emberiség megromlott, sőt hogy a társadalom megromlott, ebből két dolog következett a szellemi emberre nézve: egyrészt a társadalmi változáson való munkálkodás, másrészt az adott társadalomból való kivonulás. Azt hinné az ember, hogy eléggé eltérő magatartások. De nem. A 18. század művésze, gondolkodója minden zavar nélkül gyakorolta mindkettőt: felváltva volt aktív társadalmi harcos és büszkén elvonuló remete. Végül is ugyanannak a dolognak a két arca ez. Ezt a kettős képletet hordozzák a mi magyar preromantikusaink is, némi változtatásokkal. Hol ostorozzák a magyar elmaradottságot, kritizálják – néha igen merészen – a társadalmi helyzetet, hol a magányt dicsérik ódák, idilliumok tucatjaiban. Ezek a magánymagasztalások azonban, szóljanak bár Bessenyei, Berzsenyi, Csokonai, Kazinczy, Kölcsey szájával, mégis eltérnek a francia vagy akár a német példaképektől.

A mi költőinknek ugyanis nincs honnan kivonulniuk. Hogy is írja Rousseau egy levelében? „A magány iránt érzett természetes szeretettel születtem, s ez csak növekedett bennem, amióta jobban megismertem az embereket… Ön szerencsétlennek és a mélabú áldozatának vél engem. Ó, uram, mennyire téved! Párizsban voltam szerencsétlen; Párizsban rágta fekete epe a szívemet…” De vajon, fűzöm hozzá, járt-e, élt-e Csokonai Párizsban? Úgy értem, egy elképzelt magyar Párizsban, egy szellemi vitáktól, művektől visszhangzó kis metropolisban, ahol egyáltalán föltételezhető lett volna egy olyasféle szerep, mint Rousseau-é a világirodalomban, a világgondolkodásban? A mi költőinknek ilyen közeg nem jutott, ilyen leendő, akár csak nemzetközi szerepről akkor még nem is álmodhattak. Magányuk a vidéki kúriák, a kenyértelen vándorlások, a segédtanítóság magánya volt, nem választott, hanem kényszerű élethelyzet. Magánydicsérő versezeteik részben a koreszmék visszhangjai, modernségüknek, a világgal való együtthaladásuknak bizonyságai – részben a kényszerűség édesítői, önvigaszuk edényei. Egyébként semmi másra nem volt nagyobb szükségük, mint társakra, közös munkára, nemzetre, nemzeti kultúrára, irodalmi életre, úgy kellett nekik a magány, mint púp a hátukra. Ha innen nézzük Csokonai versét, mindjárt nem érezzük annyira eltérőnek saját magányérzéklésünktől.

Hogyan, milyen körülmények közt keletkezett Csokonai verse? Dátuma 1798, s könnyen lehet, hogy valóban Kisasszondon írta, mindenesetre Somogyban, Sárközy István főszolgabíró vendégeként. Azt mondják, nemrég még élt az a fa, amelybe a kisasszondi erdőben belevéste a nevét. Hogy került Somogyba? Állást szeretett volna kapni, Festetics György, Széchényi Ferenc grófok pártfogásával, de nem sikerült. Nem kapott professzorságot, csak ideiglenes tanári megbízatást Csurgón, és arra is majdnem egy évet kellett várnia. Pedig az állás sürgős lett volna, házasodása óhajtott alapjaként. S itt, Somogyban kapta a hírt, hogy Lilla férjhez ment; akár megkapja a megbízást, akár nem: családalapítási szándéka füstbe ment.

Ott áll tehát Csokonai Somogyban, a Lilla-szerelem végleges csődjével a háta mögött, teljes létbizonytalanságban. Ez a közvetlen háttere A Magánossághoz intézett ódának, ami világossá teszi, hogy nemcsak általában, nemzeti méretben nem volt önkéntes a magyar költő magánya, hanem ott és akkor, személyesen sem volt az. Egy tönkrement szerelem, egy bizonytalan élethelyzet árvasága az, amiről szó van; az erdő magánya csak pillanatnyi menedék a nagyobb magány elől. Ehhez képest a vers tónusa nem is olyan elkeseredett, amilyen lehetne, s a végén megszólaló halálóhajtás nem is olyan szentimentális panel, amilyen lehetne. Csokonai dicséri a magányt, – ez a paradoxia az egyik legmegrendítőbb, bár szöveg mögötti eleme a versnek. Nem volt ő máskülönben borús kedély (mint Dayka vagy Kölcsey), vidám, jó humorú, játékos fickó, a társaságok sovány, csúnya, ragyogó mulattatója. De most nagyon nehéz helyzetbe került – nem utoljára. Ez a szerencsétlen gyerek (elvégre 25 éves volt, amikor a verset írta) mindent elkövet, hogy keserű helyzetéből a legtöbb jót szüretelje. Mintegy elvarázsolja a szituációját, megmagyarázza, elmeséli magának, hogy milyen nagyszerű is az egyedüllét. Az önmeggyőzés, az öngyógyítás egyik gyönyörű esetének látom Csokonai versét, amelyben a voltaképpeni, egzisztenciális fájdalom csak a háttérből irányítja a szöveget. Ami előttünk van, az az európai magánytéma egyik jellegzetes, 18. századi feldolgozása. Haj, de milyen „feldolgozása”! Épp ebben van a vers kiemelkedő nagysága, ahogyan az örök és éppen akkor megírt nagyon divatos téma összeér vagy összeérik benne a személyes, mély, emocionális tapasztalattal.

Mi módon érik össze a kettő? Ehhez fussuk át először a vers motívumait. Jelen van itt a korabeli, preromantikus líra (vagy szentimentális líra) teljes motívumkincse. Itt van a menedékmotívum, a könny, a sír, a titkos égi szó mint biztatás, itt van a természet (a vissza a természethez jelszó magyar változata), és benne a holdvilág, a preromantika kedvenc égiteste, itt a hűség áhítása, a nyüzsgő világnak, a királyok udvarának elítélése. Egyáltalán: a magánynak két oldala mutatkozik itt, egy tagadó és egy igenlő, egy passzív és egy aktív. A költő nemlegesen is kirajzolja a magány arcát: az nem a kastélyoké, a királyoké, sem a fösvényé, a nagyravágyóé; semmi köze a harchoz, a városok zsibongásához. És kirajzolja az életérzést igenlőleg is, előszámlálva aktív adományait: a természet vigaszát, a fogalmilag is megszólaló önvigaszt: Te a szomorkodót Kiséred és apolgatod; / Magát magával bíztatod. Neki tulajdonítja a jó halált, a békés elmúlás nagy adományát és még valamit, amit eddig nem említettünk, pedig döntő. A kreáció lehetőségét pillantja meg benne tudniillik, a teremtő magányt, a bölcsesség, az étosz, a költészet bölcsőjét.

 

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
 
Naggyá az ollyan bőlcseket,
 
Kiknek határtalanra terjegetted
 
Testekbe kisded lelkeket.
 
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
 
Mint a sebes villám setétes éjjel;
 
Midőn teremt új dolgokat
 
S a semmiből világokat.

 

Ez a remek kép, ez a sebes villám setétes éjjel, ahogyan váratlanul belecsap a szövegbe, ez már a romantika villáma. A későbbi, romantikus életérzésnek korai felvillanása a 18. századi versben. A semmiből világokat teremtő poétai, egyáltalán szellemi erő: ez az, amit Csokonai legerősebben, legaktívabban állít ebben az önvigasztaló versében, és valóban, ez a legerősebb orvosság a magány ellen, a magány által. Itt derül ki, hogy a búsongó elégia önérzetvers is; a költő mélyen jogosult és állandóan megsértett, semmibe vett, megtiport önérzete itt fölemeli a fejét. Ez a gondolat: a semmiből új világot teremteni, talán itt fogalmazódik meg először magyarul. Később nagy utóélete lesz: Bolyai is így írja: a Semmiből új világot teremtettem; Babits verse Bolyait idézi: Én, boldogolván azt a madarat, / ki kalitjából legalább kilátott, / a Semmiből alkottam új világot…

S van itt a villámkép mellett, attól mintegy elhomályosítva egy másik kép is, amit érdemes megszemlélnünk. …csupán te tetted / Naggyá az ollyan bőlcseket, / Kiknek határtalanra terjegetted / Testekbe kisded lelkeket. A testben még kisded, még kicsiny lélek a szellem ereje által mintegy kitör a testből, a bőr pórusain át kicsap és szétterjed, határtalanná, kozmikussá növekszik. Az embernek ez a végtelenbe terjedése, sugárzó erőközponttá válása már nem is annyira 18. századi, mint 19. századi, sőt még későbbi, kozmikus arányú képzeteket keltő. Ez a versszak egyik magaspontja, a magány aktivitásának felsőfoka.

De vannak itt más magaspontok is. Szó volt már a világ nyüzsgésének elítéléséről mint a vers egy motívumáról. A nagyuraknak, a kastélyoknak, a gonosz tülekedésnek a kritikája ősi európai hagyomány, már az antikvitás is tele van vele. Igaz, hogy ez a 18. században nagyon is fölerősödik, új gyújtóanyaggal telik meg, elvégre 1798-ban vagyunk, a francia forradalom, és itt helyben, Magyarországon, a Martinovics-összeesküvés felszámolása után. A versnek tehát ez a hagyományos, klasszicizáló, klisészerű rétege égető, aktuális politikai kérdést érint, és biztosak lehetünk benne, hogy a kortársak úgy is olvasták, mint aktuálpolitikát. A mi számunkra ez az aktuális sáv a versből előhívandó. Rá kell függesztenünk a szemünket a dátumra – 1798 –, hogy világossá váljék előttünk is a vers sokrétűsége, politikai célzásainak kényessége és az a személyes, időszerű érdekeltség, amely a költőt ehhez a versréteghez is hozzákapcsolta. Nem kell azonban a történelmet előszólítanunk egy idevágó, híres hasonlat olvasásakor. Milyen is tehát a hatalmasok tülekedése? Lám, melly zavart lármák között forognak / A büszke lelkek napjai, / Kőről kövekre görgenek, zajognak, / Mint Rajna bukkanásai.

„Mint Rajna bukkanásai.” Aki valaha olvasta a verset, ezt nem felejtette el belőle. Nagyszerű kép, annak ellenére nagyszerű, hogy nem Csokonai tapasztalatából való; hogy is láthatta volna a Rajnát? Nyilván olvasmányélmény alapján rajzolta bele versébe ilyen élesen, feledhetetlenül a sziklás medrű folyó görgetegeit, s tette fontosabbá a hasonlatot a hasonlítottnál. Hja, akinek szeme van, az mások betűi közt is élesebben lát, mint a vaksik színről színre. És nemcsak a kép remek itt, hanem a szó is. Az a „bukkanásai”. Ne feledjük: még nincs kész az új magyar irodalmi nyelv, a nyelvújítás csak ezután kezd majd igazán forrni-pezsegni, majd ha Kazinczy kijön a börtönből. De azért addig is fel-feltűnik valamely magyar író tollán egy-egy új szó, s nem tudni róluk, megélnek-e, vagy visszaesnek a nincsbe. Ilyenkor egy-egy szótalálat új lelki földrészt jelent, frissen születve a (nyelv-) tengerből. Milyen remek lelemény a „bukkanás”: a pontossága, az érzékletessége, a hangzása, amely mintegy hordozza az értelmét. Ma is, valahányszor az autóút mellett megpillantok egy bizonyos figyelmeztető táblát, amely két összeérő dombocskát ábrázol, ma is mindig kinyitom a számat, és elmormogom: bukkanó következik. Nem tudom megállni, hogy ki ne mondjam, hiszen Csokonaira emlékezem vele.

A vers motívumkincséből még egy részt szükséges okvetlenül kiemelni mint az örök témának és a személyes, eltéveszthetetlen élménynek összeforradási sávját. A természeti képsort tudniillik. Már a „Kisasszond” helységnév szerepeltetése is – az első versszakban – megüti azt a feledhetetlen hangot, amely a versre jellemző lesz: az általános egyszerre konkréttá válik, akkor, ott, most, itt történik az, lesz élménnyé az, amit a vers hordoz. Kisasszond – ezt a földrajzi pontot nem lehet nem rögzíteni emlékezetünkben. Természetesen szerencse is kell az ilyen nosztalgikus nevek megtalálásához. Nem lehet minden helységnevet belepakolni a versbe csak azért, mert véletlenül igaz. Dukai Takáts Judit, a tehetségesen indult költőnő (Berzsenyi szerelme egyébként) így dalol: …időmet így töltöm, kies Paty, tebenned… Hát ez nem megy. Drága Judit, bármily kedves tájék lehetett, Patyot törölni kell. Kisasszond viszont, a Kisasszond név önmagában is poézis, a magyar preromantika szócsillaga. Nem csoda, ha E helybe andalogni jó, / E hely poétának való. Ez a „poéta” ott, vagyis egy pöttömnyi önarckép (és megismétlése a második versszakban) mintegy előkészíti a sokkal későbbi motívumot, a költői teremtés villámfényes éjszakáját. Itt még, induláskor az első három versszakban nincs villámlás, itt csodálatos, holdas tájkép látható. Egy bizonyos tájkép, megtapasztalt, szemmel látott, lábbal-talppal bejárt tájkép – habár a késő rokokó nimfái cicáznak benne, és a preromantika általános holdja süti. Gyönyörű az, ahogyan a 18. század kötelezően korszerű, európai kliséi áthajolnak az egyedibe, a konkrétba, az általános áthajlik a reálisba, hazaiba, a költői szerep a költői élménybe. Vagyis a preromantika áthajlik a romantikába. Vízválasztónál állunk itt, a mohos gyertyánok között, az európai líra nagy korszakhatárán, a csörgedező forrás elválasztja a romantika előtti lírát a romantikustól és az utána, belőle következőtől, hiszen ez a modern líra forrása. Itt, ebben a határsávban kezdődik az, amit a líra mai fogalmának nevezünk. A fiatal Goethe Zefirjei, Lunái jutnak eszünkbe, amelyek mégis olyan foghatóak, vagy megint Rousseau-ból a rekettyék aranya, a hangafű bíborpirosa (vagy pláne a télizöld kékvirágos mezeje, amely egy szép szerelem párnája a Vallomásokban). Csokonai nimfái kákasátorokba laknak, micsoda kép ez, és újra milyen szerencsés szótalálat! Nem is beszélve a szőke bikkfákról, illetve méltató szavakat alig találva rájuk. Ezek a szőke bikkfák a magyar lírai jelzős szerkezetek legelső sorában szőkülnek. Mert persze hogy szőke a bükkfa törzse, ehhez szó nem fér Csokonai óta (azelőtt szürke volt), csakhogy ezeket a fatörzseket még holdvilág is süti – ott, akkor, Kisasszondon –, minek következtében szőkébbek a szőkénél, legalábbis ezüstszőkék, a lenge holddal együtt lengedezésbe fogva, világosulva, homályosulva, halkal mozdulni kezdve, valamely titkos erdei koreográfia előírása szerint. Csokonai csodálatos erdőképe nemcsak festmény, hanem rejtett film is; nem állókép, hanem mozgókép; egyfajta átmenetként a természetfotó és a látomás között.

Végül: a vers zenéje. Csokonai nemcsak képei anyagával lép át egy újabb korba, hanem bámulatosan behízelgő zenéjével is. Hogy Csokonai formaművész, hogy bravúros verselő, azt mindenki tudja. De én most nem is tudatosságára emlékeztetnék, hanem arra a fölényes biztonságra, ahogy a versformákat kezeli. Akkoriban a versifikáció kötelező tantárgy volt a kollégiumokban, a debreceniben is. Adott témákat kellett megverselnie az egész classisnak – osztálynak –, latinul vagy magyarul. Meg is verselték. Voltak ügyes verselők, voltak közepesek vagy döcögősek, s csak igen kevesen akadtak, akik végleg nem tudták megoldani a feladatot. De még ezeknél is kevesebben voltak, akiknél a kötelező penzum már diákkorukban átívelt a költészetbe. Mert a verstan fontos dolog, pláne Csokonai idejében, de csak expediens, eszköz, amelyen keresztül, amelynek segítségével a költészet megnyilatkozhat. És ez, a költészet találta meg az útját, medrét az ő tündöklő biztonságú, kürt tollú versszövegeiben.

Megjegyzem: A Magánossághoz ötös és négyes jambusban íródott, kereszt-, illetve páros rímekkel. A jambus pedig… a jambus bizony még nagyon új oltás volt a magyar vers törzsökén, nem úgy, mint egyéb klasszikus mértékek versmódja. Elvégre a hexameter, a disztichon már a 16. század óta jelen volt költészetünkben; rímes-időmértékes verselésnek viszont csak éppen akkoriban kezdődött a meghonosítása. Vadonatúj, alig kipróbált formában szól tehát hozzánk a magánosság költője – de ki veszi ezt észre a csodálatosan sima verstesten? Annál inkább észrevesszük az új formával való küszködést a kortársak versein. Olyan jó költők, mint Dayka vagy Ányos Pál, vagy olyan ügyes verselő, mint Révai Miklós, bizony megkínlódnak a jambussal, szavaik egymásba botlanak, göcsörtös, döcögős a versmondatuk, olykor egyszerűen érthetetlen. Nem azért, mintha túl bonyolult tartalmakat akarnának közölni, hanem mert nem birtokolják a formát, a kifejezés rímben-ritmusban megszólaló biztonságát. Bezzeg Csokonai! Most, 200 év múlva is, olyan folyékonynak, olyan természetesnek tetszik a verse, hogy nehezen bírjuk tudatosítani: micsoda versbravúrnak vagyunk tanúi. Csak elolvassuk, csak meghallgatjuk versét, engedjük átfolyni magunkon a magánhangzók, a lágy mássalhangzók, a sok-sok likvida hullámzását, a remek, hosszú rímeket, a verszene édes tisztaságát. Mert talán mégis az a legnagyobb varázsa ennek a sokrétű remekműnek, ahogyan az elégikus fájdalom édessé, boldogítóvá válik benne, és ahogyan az édességen minduntalan átszüremlik a zenébe pólyált Melankólia.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]