Akácfák

Két bérház között egy grundon, vagy inkább bokros-füves réten, egy kis akácfaliget található az ablakom alatt. Ezt a némileg girbegurba akácligetet egy házmesternőnek köszönhetjük mi, körüllakók. Ő volt az, a névtelen házmesternő, aki észrevette, hogy a kinti, járdaszéli öreg akácfa ide be, a rétre hullatja magjait, hogy a magvak sarjadni kezdenek; ő volt az, aki nájlonkendővel a fején, vállán kiskapával le-leballagott a rétecskére – afféle nagyvárosi kapás –, körülkapálta a nődögélő töveket, derekat hajlított értük, gátolta a gazosodást, adott nekik helyet, levegőt. És tette ezt csak úgy, magától; egyáltalán nem tartozott kötelességeihez, hogy fákat neveljen. A világ akácligeteit névtelen kapásoknak köszönhetjük.

Történt aztán, hogy a legszebb akáccsemetét egy éjszaka kivágták. Az volt a legmagasabb, egyenes törzsű, kerek lombú; úgy feküdt reggel a fűben, mint egy sudár kamasz halott. Hogy mit mondott a kapás házmesternő látva a kidöntött törzset? Keserűt, cifrát, hosszút. Amikor pedig a farönk újra sarjadni kezdett, kétségbeesett ágakat dobva ki magából, hogy legalább földszintes bokorként tengődjön ott, ahol legmagasabb fa volt, akkor – és ez már szinte hihetetlen – újra kivágták. Még bokorlétét sem tűrhették ismeretlen, éjszakai kezek. Akkor már a kapás asszony sem szólt semmit, csak állt ott, ősz-szőke haján hátracsúszott nájlonkendővel, öreg, özvegyi bekecsében, szó nélkül. Mögötte azonban ott állt a többi fa, a megmaradtak, megmenekültek kis serege. Egy időben elterülő drámára látok, ha kinézek az akácligetre.

Egy időben elterülő drámára látok, ha a Vigilia ünnepén a Vigiliával való kapcsolatomra gondolok. Nem, nem magában a kapcsolatban rejlett a drámaiság, inkább a körülményekben. Kezdődött ez a kapcsolat már a háború alatt, amikor diákként, egyetemistaként olvasói ismeretségbe kerültem a folyóirattal. És nemcsak azért kezdtem ismerkedni vele, mert mindig találtam benne valamit, ami jellegzetesen irodalmi érdeklődésemet lekötötte. Volt ott valami más is, amit a Vigilia, az egész úgynevezett baloldali katolikus sajtó és íróik nyújtottak, amit akkor semmi módon nem tudtam volna megfogalmazni, és még ma sem könnyű szavakat keresnem rá. Talán értékérzés, értéktisztelet volt az, a háborús katasztrófa földcsuszamlásai között? Vagy valamely újdonságnak a vonzóereje, amely különös, aktuális hangsúlyt adott az ősi, vigasztaló igéknek? Rejtett vagy nem is annyira rejtett szembeszállás az embertelenséggel, a fel-felvillanó neokatolicizmus főleg francia eredetű sugallata? Mindez fölfedezhető volt a háborús Vigiliában, és még sok minden más is, amelyek együttesen természetessé tették, hogy egy irodalmár diák éberen füleljen a lapra, nem utolsósorban a lap körének íróira, a mögöttük kibontakozó más tájakra, új stilisztikákra, szellemi rejtjelekre. Hogy egyebet ne mondjak: milyen sokat jelentett a korán meghalt és nagyon is elfelejtett Lovass Gyula könyve, a Honfitársnőm, Micheline. Hiszen szíven ütő volt már a címe is, amely egy francia női nevet tűzött ki a könyv homlokára, összekapcsolva a „honfitárs” szóval, ilyen módon rögtön elhatárolva a „hon” nevét a kurzushazafiság szólamaitól, de rögtön meg is szólaltatva egy más hazafiság mélyebb rezgésszámait. Szinte-szinte jelszóként suttogtuk ezt a címet akkoriban egymásnak, mi, fiatalok, annyira kifejezte azt, aminek híjával voltunk: a tágasabb Európát és az igazabb hazát.

Fontos volt a Vigiliának és íróinak felvállalt szerepe a háború drámájában, fontos és jelentéssel teli. Elmondhatom: mi, olvasók meg is értettük a jelzéseket.

Amikor pedig az ötvenes években a régi diákolvasók egy részéből elnémított író lett, a folyóirat fontossága életbevágóvá lett számunkra. Röviden: jó ideig nem publikált minket semmi más fórum, csakis a Vigilia. Elvállalt bennünket, megszűnt, lombjuk vesztett írókat, pedig bizonyára nem is tartozott ez tényleges vagy átvitt értelmű kötelességei közé. Igaz, aki nekünk személy szerint helyet és levegőt adott, nem névtelen kapás volt, neve van, műve van, súlyos saját szerepe a magyar irodalomban: Rónay György volt az, mint mindnyájan tudjuk. Megtehette volna ő is, mint annyi más író, hogy a saját művét építse, hogy ne vállalja a folyóirat szerkesztésének gondjait, és főleg ne vegye a nyakába írótársai nyűgét-baját. De hát ő éppen Rónay György volt, nem tudta és nem akarta elhárítani a nyűgöket, felismerte és kötelessége-, sőt hivatásaként ismerte fel a helyzetből adódó cselekvést, ilyen módon, mind korszakot átívelő kritikai munkájával, mind az elnémítottak közlésével, irodalomtörténeti fórummá téve a Vigiliát. Azzá is téve; mert hiszen sem neki, sem a lapnak nem volt – ceterum censeo – szorosan vett feladata az irodalom gyámolítása. Csak így tették, mellékesen, maguktól. Gyámolítva, ami gyámolításra szorult.

Hogy mit jelentett nekünk az a talpalatnyi írói hely, amit a Vigiliában kaptunk? Azt talán csak az akácfák tudnák elmesélni, a csoda folytán megmaradt akácligetben, azok a bizonyos fák, amelyek közül nem egyet, s talán nem is egyszer kivágtak, s amelyeknek a drámáját mégiscsak segített elhárítani a tevékeny gondoskodás. Hadd tolmácsoljam – a Vigilia ünnepén – ezeknek a grundon nőtt, girbegurba akácoknak a köszönetét.