Arckép az időben

„Költő és kora” viszonyában sok minden megeshetik az induló, kiváló költővel. Hódíthat mindjárt, vagy ki se látszhat a fűből, tarthatják üstökösnek vagy csapnivalónak, leginkább azonban sokat ígérőnek, nagyra menendőnek. József Attilával az a különös, ritka eset történt, hogy rövid életében se nem kiválónak, se nem csapnivalónak, még nagy ígéretnek sem: leginkább közepes költőnek tartották.

Tudjuk persze, volt egy maroknyi sokra becsülője és egy maroknyi lebecsülője; mindkét ítéletben volt bőven irodalmon kívüli elem, személyes, politikai, egyéb. Ha azonban végigolvassuk az egykorú kritikák közül a mértékadó, elfogulatlan, sőt jóindulatú mérlegeléseket összegezve mégiscsak az derül ki belőlük, hogy nem rossz költő ez a fiú, hogy is volna rossz, csak hát… valahogy nem eléggé kiemelkedő. Tekintve akkori kritikai életünk sokoldalúságát, szabadságát, magas szintjét, mindig is izgatott, hogy annyi kitűnő, nagy műveltségű bíráló, annyi jó fülű író-költő, aki bírálóként is működött, s akik együttvéve annyi új tehetséget, hangot, irányzatot dajkáltak föl a két világháború között, vajon miért jutottak József Attilánál – majdnem unisono – ilyen félárbocos véleményre. Félretolva az utólagos bölcsesség olcsó kísértését, a „mi bezzeg tudjuk”-ot, hadd próbáljak most közelebb kerülni az „akkor”-hoz, így-úgy kitapogatva a korabeli bírálói húzódozás lehetséges okait.

Talán politikai volt ez az ok? Dehogy volt: akkori szellemi életünk felső szintjének határozottan ellenzéki, sőt radikális színezetét tudva, ebben a szellemi légkörben a fiatal költő világnézete, társadalmi kiállása csak növelhette presztízsét, bizonyos fokig, személyében rejlő határig, növelte is. Ahogy a népi írók presztízsét is növelte szembeszegülésük az államhatalommal, a szociális kérdések bolygatása. Ez volt a kor egyik fő újdonsága, a társadalmi helyzet tapasztalati feltárása, a lírában is. Ebben aztán nemhogy különállt volna, magányos, kiközösített harcosként az útszélre esett volna a mi költőnk, ellenkezőleg, az irodalom érdeklődésének legközepébe tartozott. – Akkor talán valamely formai-ábrázolási, verskezelési kifogásuk volt ellene a bírálóknak? Dehogy volt; mindenkinek tetszett az ő formaművészete, senki sem hagyta szó nélkül. Olykor túlságosnak is találták. Talán a kettő együtt – a közlendő és a közlésmód együttese – keltett bennük bizonyos kételyt a költő iránt? Lehet, hogy itt a göcs; próbáljunk innen továbbhaladni.

Gondolom, minden bírálat egyaránt méri egy költő újdonságát, eredetiségét lírájának jelentés- és jeltartományán – magyarán: mondandóján és költői eszközein. Sosem feledkezve meg persze a kettő egységéről, arról a közös felelősségről, amit a versért viselnek. Mit láthatott egy 1930-as évekbeli bíráló József Atilla versében? Újmódi, főleg szociális tartalmat, amivel tele van az évtized, továbbá nem utolsósorban ideológiai tantételeket, Nyugat utáni, Nyugattól örökölt, rendkívül csiszolt formában. A költő formakezelése, de főleg rímei, jellegzetesen Kosztolányira utalnak, vagy a fiatal Babitsra, versmondata, képanyagának elhelyezése – a Nem én kiáltok rövid kassáki periódusa után – tökéletesen illeszkedik a szimbolizmusból alakult lírai hagyományokhoz. A népiek például milyen egyértelműen találták meg feszítő tartalmaikhoz az érdes vershangot, a jellemzően hanyag metrumot, a közérthető, petőfies természetességet – milyen meghökkentően hatott az a Nyugat első nemzedékének nagy, suhogó választékossága után. Nem is beszélve az avantgarde-ról, amely már előbb kinyilvánította az eddig való versalakítás érvénytelenségét. Míg ezzel szemben József Attila… használja ugyan a szabad verset, használja a népdalhangot, költészetének közepe-veleje mégiscsak a legzártabb formákban szól a legnyitottabb kérdésekről. Van valamely diszkrepancia, össze nem illés a költő formagyönyöre és világfordító életérzése közt – különösen az adott líratörténeti pillanatban.

Hogy csakugyan ezt gondolták-e, effélét tapogattak-e szellemi ujjbegyükkel a régi kritikusok, azt nem tudom. Kétségkívül: feszegettek ilyesmit is. Itt csak kiélesítem, meghosszabbítom megjegyzéseikből azokat, amelyek mai gondolatmenetem irányába esnek. Mert mindebből nemcsak József Attila korabeli fogadtatása érdekel engem, hanem inkább az a fordulat, az a sebes váltás, amellyel költészetének képe bennünk, későbbiekben, megváltozott. Úgy látszik, egy új nemzedéknek kellett jönnie, hogy mást lásson benne, mint az előbbi, lássa új arcát az időben. Mi, közvetlenül a háború után indult fiatalok, gyors heurékával vagy rövid lelki átmenet után egyszerre rájöttünk, hogy elemi szükségünk van József Attilára, szerencsénkre előbb jöttünk rá, mielőtt a költő hivatalos, kényelmetlenül apodiktikus, irodalomtörténeti beiktatása megtörtént volna. Sokan, például az újholdas fiatalok legtöbbje, fiatal életünk döntő rétegéből, a háborúból hoztuk magunkkal új József Attila-élményünket. Egyszerre látni kezdtük, amit a korabeli kritika nem látott, talán nem is láthatott benne, különbözést az adott költői környezettől. Mit jelentett nekünk az ő verse? Mindenekelőtt a szélsőséges, a szavakká alig tagolható tapasztalatok artikulálását, példát a testi-lelki megtámadottság, a fizikai nyomor és a fenyegető szellemi roppanás költői satuba fogására. Egy mélyebb újdonságot kezdtünk észrevenni szövegeiben, egy nekünk aktuálisat. A sima, hagyományos versfelület alól egyszerre a fülünkig hatolt a dadogás, a fogvacogás szaggatottsága, e líra egyik fő hatóanyaga, amely éppen a fényes felület alá tuszkolva, szorítva, odapántolva teszi lehetővé versbeli önmagát. Az ő sötét gyárvidéke, amely olyan, mintha eleve romnak épült volna, valószínűtlenül meredek és valószínűtlenül töppedt falaival, ráfényképeződött a mi romvilágunkra, megelőzte és magyarázta.

Ha pedig az előbb azt mondtam, hogy képeinek elhelyezése a Nyugat iskolájára vall, most ki kell egészítenem megjegyzésemet. Való igaz, elhelyezésük arra vall, no de a képek anyaga… az éppen nekünk való volt. Ezek a zsíros papírok, a holdfényes, poros füvek, ezek a rozsdás srófok, szénkoloncok, rémületek, szembeszegülések, sortüzek, egy civilizáció roncstelepe: mintha a szánkból vette volna ki a szót. Mi, második világháborúsok, ha csak egy mukkot is ki akartunk mondani az univerzumból, ami a fejünkre esett, és nemcsak ott állni szóra tátott, de néma szájjal, szükségszerűen fedeztük fel magunknak ezt az előbbi, életveszélyes tájat, a belőle kinyúló ellenképekkel együtt. Mert a József Attila-i kép is éppolyan váratlanul csap át a cellarácsokról a Göncölökre, ahogyan a mi szemünk ugrott át a lótetemekről valamely erkölcsi imperatívuszra, az ittlétből a legszélesebb metatávlatokra. Muszáj volt átugrania, eddig szokatlan költői és lelki távolságokon keresztülhatolva (a legszűkebb realitásból tanulva a szürrealizmust), mert hiszen ez jelezte-támogatta lelki ocsúdásunkat, óhajtott panorámáinkat, a romokból való feltápászkodásunkat. Sajátos történelmi helyzetünk tette lehetővé, hogy még ideológiai tantételeiből is tanuljunk, amelyeket a korabeli kritika nemegyszer szemére vetett, mint túlságosan didaktikusakat. Azám, de mi nem azt tanultuk belőlük, nem tartalmaikat, hanem versbeli jelenlétük lehetségességét, az általános megjelenését az egyesben, az absztrakt és a konkrét sűrű átcsapását egymásba, ami háború utáni líránk egyik jellemzője lett. Valami áldidaxist tanultunk József Attilától, az égető mondanivalók valamely hűtöttségét, tudományos és egyéb, tárgyilagos műszavak vizesborogatását tűrhetetlen impulzusainkon.

Sok mindent örököltünk hát József Attilától, látható módon és láthatatlanul. De vajon azt a sajátságot, amivel a két háború közti irodalomban eléggé egyedül állott, hogy tudniillik világdacához, lelki megszaggatottságához a forma hagyományos simaságát társította – azt vajon tőle örököltük-e? Nem tudnék erre sem igennel, sem nemmel válaszolni. Elvégre örökségünk sokrétű; könnyen lehet, hogy költői indulásunk kötött formavágyának anticipálói közt ott van ő is. Az is lehet, hogy mai irodalomszemléletünk – visszatekintve – némi csodálkozással veszi tudomásul a kataklizmák után indult nemzedék nagyon is rendezett, szinte szigorú, hagyományos közlésmódját. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy egy irodalmi szövegben a jelentés és a bármiféle jel sugallata mindig párhuzamos. Lehet a kettő nagyon is széttartó, sőt egymást keresztező. Hadd idézzem Coleridge megjegyzését, amit a képzeletre tesz: a képzelet „…ellentétes vagy össze nem illő minőségek egyensúlyában vagy kibékítésében mutatkozik meg… a szokásosnál erősebb érzelmi állapotban, melyhez a szokottnál nagyobb rend társul”. Bizony, a képzelet tartományán kívül is, könnyen lehet olyan életveszélyes történelmi helyzet, olyan veszélyesen szélsőséges lelkiállapot, amelyhez – csodálatosképpen – „a szokottnál nagyobb rend” társul a költői kifejezésben. Talán a legveszélyesebbhez a legnagyobb. Hiszen ez a kimondhatóság paradox feltétele.

Nem állítom én, hogy szélsőséges lelki helyzeteknek ne lehetne száz másféle formai leképzése. Minden költőnek, sőt minden egyes versnek megvan a maga fazonja. Mi magunk is, háború után indulók, később más – és szükségszerűen más – közlésmódok felé eveztünk. Annyit mondok csak, hogy azok a régi kritikák, amelyek húzódoztak József Attila sajátos kettősségétől, égető közlendői, kerekded formái páros egységétől, nem számoltak vele, hogy bizonyos anyagok csak saválló edényben szállíthatók.