Dsida JenőHa felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat, páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:
Dsida Jenő sírfelirata ez. Sokan közülünk, akik tudják, mit jelent a házsongárdi temető, bizonyára látták is, szemükkel tapintották ezt a verses üzenetet. Más az ott, mint könyvben. Mióta az emberi nem, a civilizáció egyik első gesztusaként, nekifogott halottai eltemetésének, mióta nekropoliszokat építünk, természetesen az élők, a holtukban is élők, vagyis mindenki számára, mindig is egyfajta külön jelentősége volt az írók-költők sírfeliratának. Azokénak, akik még gyorsan, utoljára vagy évszázadok lassúságával, nemcsak jelek által, kövek, növények, atmoszférák által szólnak hozzánk, hanem tagolt szavakkal, az artikuláció hatalmas, emberi mesterségét e módon is gyakorolván. Van költő, aki nem kívánja az effajta beszédet, és van, aki ezt is gondosan megformálja. Ott van Keats világhírű sírfelirata a római Protestáns temető rejtett zugában: „Itt nyugszik, aki vízre írta a nevét” – a formáltságában is utolérhetetlenül diszkrét, a végtelenül szomorú. És ott van Rilkéé, egy egyszerűen metszett, rózsaszín, dél-svájci kövön: „Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, / annyi temérdek pilla alatt / senkisem alszik” – önjellemzés és világfilozófia. Dsida síriratában együtt van rezignáció és remény: csak arca romló, földi mását kell elfelejtenünk, őt nem. Nem mondhatnám, hogy eleget tettünk volna a költő óhajának. Bizony, bűnösök vagyunk műve feledésében, bizony, mi nem fizettünk meg, vagy csak részlegesen fizettük meg tartozásunkat a költőnek, s ezt ő sem engedheti el nekünk. Dsida utóélete szakadékos. Ha valaki netán azt hinné, hogy a költő sírfeliratát idézve, a végén kezdtem ezt az emlékezést, az téved. A közepén kezdtem. A közepén, Dsida központi témájánál. A halálérzés állandó jelenléte Dsida művének közismert jegye. Nem elsőrenden atmoszferikus okokból idéztem hát a házsongárdi temetőt, hanem mint tárgyunk lényegébe vágót, és az utókorhoz intézett verssorokat sem általánosságban idéztem, hanem mert legfőként Dsida utókoráról szeretnék beszélni, arcmásának változásairól az időben. Vegyük először az első tárgykört: Dsida és a haláltudat. Blaszfémikusan hangzik, de nincs nagyobb szerencse költőre nézve, mint ha rákényszerülve ki tud alakítani a fenyegetettség, a bármifajta gyötrelmes tapasztalat ellen – amely végső soron halálos, illetve maga a halál – egy stilizációs rendszert. Ahogy a nagy csillagászati tömegek körül meggörbül a tér, úgy görbülhet, gömbölyödhet stílussá a halál az ember óriás tömegvonzása által. Hiszen a művészetek egyik alapgesztusa ez: megstilizálni, ami szörnyű. A formálás-stilizálás módja, módjának alapja sokféle lehet, mindenekelőtt és legősibben vallásos; lehet filozófiai, Senecától Miltonig, lehet menekülő, az éljünk és szeressünk, Lesbiám jelszavával, lehet szembenéző, odaszegeződő, Agrippa d’Aubignétől Camus-ig, aki szerint az egyetlen filozófiai probléma az öngyilkosság kérdése, lehet erkölcsi, szembeszegülő, kimondva az „itt állok, másként nem tehetek” mondatát, amellyel saját halála fölé valami fontosabbat emel, és lehet még annyi más, hit, elv, ösztön, vitalitás. Dsida halált stilizáló mozdulata a szépség felmutatása. E mozdulat művelődéstörténete hosszú, a görögöktől Keatsig, és mindenekfölött a századvégig, a Dsidához legközelebb állóig, amely annyi változatban tárja elénk szépség és múlás sajátosan fin de siècle hangsúlyú kapcsolatát. Tudjuk jól, a fin de siècle szépség-halál érzése befutotta az egész világot, divatját – főleg fiatal költők esetében – nemegyszer kacérsággá fokozva, mutatósan redőzött köpennyé rendezve az életérzésen. Csakhogy – azt is tudjuk – Dsidában mindez szorosan vett, életrajzi valóság. Talán azért olyan édes. Hogy fő mesterével, Kosztolányival szóljunk: a jajra csap a legszebb rímmel. Úgy látszik, az élet korai elgáncsolása gyakran váltja ki költőkből – bizonyos költőtípusokból – a gáncstalanság igényét. Dsida is hamar eljutott idáig, haláltudatát és szépségeszményét összefonva, megfogalmazva, ábrázolva. A súlyos szívbeteg költőfiú 21 évesen adja ki első kötetét, a Leselkedő magány-t, 1928-ban. Ezt előhangnak tekinthetjük az elkövetkezőkhöz. Az első kötet saját témák felé tapogatózó, többé-kevésbé szabadvers-füzér, a kor modorában, hogy a második kötetben, az 1933-ban ugyancsak Kolozsvárt megjelent Nagycsütörtök-ben megszólaljon az igazi Dsida. Ebben és az Angyalok citeráján című kötetében, amely már sajnos csak halála után jelent meg, 1938-ban, világossá válik pályájának módosulása, íve, amely oly sok akkori költőnkkel párhuzamosan a szabad verstől a kötött vers felé, az avantgarde-tól a formaművészet felé és – rá külön jellemzően – a disszonanciától a halál és szépség, szépség és halál keretében felfogott harmónia felé haladt. Írtak már néhányan erről a fordulatról, amely akkoriban, a 20-as évek végén, a 30-asok elején a magyar lírában bekövetkezett, többek közt például Vas István, aki „hátraarc”-nak nevezte, és bizonyos politikai hátteret is tulajdonított neki. Mindenesetre tény, hogy a magyar avantgarde, rövid ideig tartó szétsugárzása után – mely szinte minden akkori költőnkön kimutatható, Babitstól, Kosztolányitól Illyésig, József Attilától Szabó Lőrincig, Zelk Zoltánig, Vas Istvánig – mintegy visszahúzódott önmagába, és szöges ellentétben a világlíra folyamatával, igen sokáig a margón maradt. Dsidában ez a kötöttség felé tartó folyamat egyértelmű, világos. Hangját a bonyolult formákban találja meg, a nehéz görög mértékekben, a tündöklő rímekben, olvatag zenékben. És nem utolsósorban a képben, a Dsida módjára áttetsző, üvegfestményszerű és mégis éles aprórealizmusban. Ha azt állítanánk, hogy a magára talált Dsida egyetlen nagy életérzés – halálérzés – költője, nem mondanánk igazat. Jelen van benne a kisebbségi, erdélyi sorstudat, magyarságának kisebesedett átélése a Csokonai-versben, a rekedt, nagy kiáltásban, a Psalmus Hungaricus-ban és sok helyen másutt. Jelen van benne élénk részvéttel átjárt szociális érzése, társadalmi érzékenysége, például a Bútorok-ban, az Utcaseprő-ben, az Amundsen kortársá-ban. Jelen van a szerelem, ez a sajátos dsidai szerelem, amely legtöbbször halállal jegyzett és eljegyezett, de olyan üde, pezsgő élethimnuszokra is képes, mint a Violával töltött, bűbájos, legendás kirándulás. És fel-feltűnik soraiban a kereszt jele, az a szép Krisztus-arc, amely hol parabolaként, hol közvetlenül át-átvilágítja a költő egyre súlyosabb égboltját. Költészetének közepe, lényege-veleje mégis – mint azt mindenki kezdettől fogva tudta – a korai halál, a fiatal halál tudata volt, egy emberi alapérzésnek sajátos-félelmes átélése Erdély fenyőillatában, patakjai partján, Kolozsvár gótikus utcáin. Egy fényesen drapériázott szenvedés, egy végigénekelt Kálvária. És ez – hosszú időre – megpecsételte művének sorsát az időben. Pedig utóélete nem az elfelejtéssel kezdődött. Dsida népszerű költő volt, rajongói voltak (tudom, mert közéjük tartoztam), művészeten kívüli okokból is, a fiatal halottnak kijáró természetes megrendülés miatt, erdélyisége miatt, az olyan magas szintű, izgalmas erdélyi irodalom jogosult hatása miatt – de önmagáért is. Dsida vonzotta az olvasókat, behízelgő szép hangja elbűvölte őket. Rónay György 1944-ben válogatást állított össze verseiből, amely 45 után is élt és hatott; a kritika behatóan foglalkozott vele. De aztán… aztán következett a cezúra és a cenzúra. Egy ilyen „privatizáló líra”, egy ilyen halállíra halálra ítéltetett az 50-es években. Dsidát – más élő és holt költőkkel együtt – kiiktatták a magyar irodalomból. Áprily Lajos csak 1958-ban válogathatott belőle egy kötetre valót, Szemlér Ferenc 1966-ban, majd 1980-ban Jékely Zoltán és Lengyel Balázs. Most már – mondhatnánk optimistán – nincs gátja újrafelfedezésének. De a dolog nem ilyen egyszerű. Dsidával még rosszabb történt az adminisztratív elhallgattatásnál. Képe még azokban is megváltozott, akik szerették, mindig is értéknek tartották. Dsida Jenő eltolódott régi helyéről. És ez messze ható kérdés. Ez már az egész magyar irodalom ízlésváltozásának folyamatát érinti, sőt a világirodalomét. Gondoljunk Kosztolányi esetére. Ne, ne arra, hogy egy ideig átok alatt állt ő is mint a l’art pour l’art, a homo aesteticus képviselője. Arra az útra gondolok, amit például én Kosztolányi körül megtettem. Első rajongásom, inkább alapvető felismerésem után, hogy tudniillik Kosztolányi a magyar irodalom egyik királya – az irodalom olyan köztársaság, amely csupa királyokból áll –, hosszú periódusomra emlékezhetem, amikor eltávolodtam tőle. S nemcsak bennem játszódott le ez a folyamat, hanem sokakban, akik továbbra is együtt éltek a magyar irodalommal, miközben odakint tovább folyt a nyomtatott betű látszatélete. E látszatélet a realitás, a valóság címszava alatt szakadt el éppen a valóságtól, tudjuk, az irodalom valóságától is. Az irodalom e mélyebb valóságának, szerves alakulásának egy folyamatáról beszélek most. Arról, ahogyan saját életünk során éltük meg ifjúságunk újdonságának, a nagy Nyugat-nemzedéknek félmúlttá válását, majd iskolai klasszikussá szilárdulását. A félmúlt kényes időszak minden író utóéletében, még ha nagysága kétségbe nem vonatik, akkor is. Egészséges irodalmakban számíthatunk a biztos viszonyítási pontok szilárdságára. Ámde ez nem változtat azon, hogy kicsit későbbi pályatársai vad pályamódosításokkal fognak távolodni az írótól, temperamentumukhoz képest széles gesztusokkal, avagy csöndesen, picinyke csúsztatásokkal, önmaguk előtt is szinte észrevétlenül. Így távolodtam én is Kosztolányitól és nemcsak tőle, Adytól, Tóth Árpádtól, még így-úgy Babitstól is. Ady és Babits persze külön kérdés, jóval bonyolultabb, nem kívánom idekeverni. Külön kérdés Illyés, Szabó Lőrinc, a magyar újnépiesség is – akik már maguk is távolodtak az előzőktől, mi meg őtőlük. Maradjunk csak Kosztolányinál mint tárgyunkhoz, Dsidához legközelebb eső példánál. Mondom, volt egy jó hosszú időszak, amikor egyáltalán nem tudtam kézbe venni. Egyre idegesebb lettem hosszú rímeitől, tökéletes anapesztusaitól, attól a monumentális, lángelméjű könnyelműségétől. Képtelen voltam felfogni szűnhetetlen verstani-verselési ambícióját. Mert természetes, hogy az embernek vannak verstani ambíciói, már 16 éves korában rengeteg boldog erőfeszítést dob bele abba, hogy kifogástalan szonettet írjon, bíborosra gyullad szégyenkező arca, ha rábizonyítanak jambusban egy hosszú paenultimát, és még később is hányszor, de hányszor kívánja megszerezni az aszklépiadészi versszak, a középkori leoninus vagy bármely extra műforma megoldásának szívdobogtató babérkoszorúját. Ma is, a világköltészet szabadversi állapotában is fenntartom meggyőződésemet, hogy ritkán, igen ritkán lesz költő abból a kezdő poétából, akit nem érdekel a saját mestersége. Akit nem érint a „hogyan csinálják” kérdése. Ha valaki pedig azt hinné, hogy a megcsinálás kérdése a szabad versre, vagy – ne fogalmazzunk olyan szűkösen – a modern versre nem érvényes, az eléggé közkeletű tévedésben szenved. Hiszen éppen a XX. századi vers története van tele a legkülönfélébb verstechnikai ajánlatokkal, avagy babonákkal netán, amelyeket hol tanácsként, hol ukázként hoznak tudomásunkra például az avantgarde kiáltványokban meg sokkal később is, ma is, rögzítve a verscsinálás lehetséges vagy követendő módszereit, a szabad asszociációtól a számtani variációig, a képverstől a hangcsoportok lettrista használatáig. Ezek más módszerek, mint a hagyományosak, éppen azokat tiprók, de módszerek. A poézis szó a poieó-ból származik, a készítésből, és ezt más művészetekben sem lehet megkerülni. Miközben mindezt tudtam, és világosan megértettem Kosztolányi kihívóan elegáns harcát, amelyet a csakis forró szívével író vagy az emberiség nagy-nagy kérdéseivel foglalkozó, mélyenszántó dilettantizmus ellen folytatott, mégis egyre jobban irritált a hagyományos verstani tökélynek a fogyhatatlan megcélzása (és eltalálása), a kiszámítható bravúr, a verstechnikai gyönyör, ami Kosztolányiban található. Jó-jó – morgolódtam magamban –, mindezt tudni kell, Kosztolányi után még jobban kell tudni, de hát ennyiben maradjunk? Ha igazán, de igazándiból komolyan veszem, amit hirdet, előbb-utóbb a legjobb magyar rímnek azt kell tekintenem: Tudós hord oly paraplikat, / Melyen zord moly harap likat. Lassacskán egy Kosztolányi-karikatúrát kezdtem látni Kosztolányi helyén. Mindez együtt annyit jelentett, hogy megváltozott az ízlésem. Megváltozott a magyar költészet, a világköltészet ízlése. Ennek egyik etapjaként kell tekintenünk a „csúnya verset” is, amelyet Illyés, Szabó Lőrinc találtak fel a magyar irodalomban, s oly kiválóan teljesítettek ki a maguk költői hasznára. A magyar költészet szépség-elvonókúrán esett át immár fél évszázad óta, amint hogy ez történt a világköltészettel is – teljesen más módon, az avantgarde irányában. Ennek a szépségelvonókúrának egy felfüggesztett szakasza Dsida Jenő költészete. Dsida szépségeit a szónak század eleji, nyugatos árnyalatával, egy az egyben habzsoltam fiatal olvasói lázam idején. Természetes is ez, hiszen a Nyugat újdonságán nőttem fel; Dsida áttetszőbben, az angyaliság lebegésével folytatta azt, amit amúgy is szerettem. Egy asztráltestű Nyugat-eszmény, amely kibújik a Nyugatból, fölötte vibrálva és mintegy búcsút intve egy nagy korszaknak – ez volt nekem az ő verse. Ebből következik, hogy ugyanolyan vagy hasonló eltávolodáson estem át később Dsida költészetétől, amilyen Kosztolányitól való elevezésem volt. A keserű, a zord, a felháborodott, a tépett, a dadogó, az értelmetlen, az érdes elemi erővel vonult be a korízlésbe – mit keresett volna itt a harmónia, amelyet a századvég jegyzett utoljára a saját árfolyamán, a maga szépségeszményével? Nem, nem a tartalmak harmóniájára, szépségére gondolok, elvégre a szimbolizmusnak is, sőt a romantikának is jegye volt már a rút bizonyosfajta beemelése az irodalomba, a „dög” jelenléte a versben, a téglaemelő gépé vagy akár a szexusé (azt mondhatnánk, hogy „megint”, de ez irodalomtörténeti kérdés, ebbe ne menjünk bele) – én most a megcsinálás harmóniájára gondolok. Ahogy nő a dezillúzió és az átok a századvég költészetében, úgy nő a megcsinálás harmóniafoka, szépségfoka, mint némely keserű orvosságokban a cukor. Pazar és pazarlóan szép rím, szép ritmus, szép kép, szép rút, szép szép, amely szinte észrevétlenül tolódik a dekoráció, az azsúrozás felé: ettől távolodott el szélsebesen századunk. Mellesleg jegyzem meg: én a mai vers némely szektorában is érzem a dekorációt, csak a másfajta dekorációt. Az ötlet, a trükk, a technikák inflációjára gondolok. De hát most éppen ez kell nekünk, kapunk rajta, mint csóka a fényesen; nem gondolva meg, hogy mindjárt dekoráció az, ami szervetlen. Dsida egy időre túl széppé, túl dekoratívvá vált előttem. Ami azelőtt édes volt, azt cukrosnak éreztem, ami zenei volt, lejátszottnak, ami könnyed, könnyűnek. Mennyire szerettem ezt a vers-zárást (az Esti teázásét):
Jó ez a vers-zárás? Jó bizony. Váratlan szívdobbanás a vers végén, Dsida alaptémájának egy változataként. De azok a rímek előtte… Kedvesem, kedvesen, csendesen: ettől egy kicsit elvásik az ember foga. Ha Heltai csinálja, jó; megvan ennek is a maga szintje, sanzonszexepilje. De ha egy Dsida csinálja… És így értékeltem le sorra a szívem közepében hordott versrészleteket, amikor vagy két évtized múlva megint elővettem köteteit, és megint, nyomtatásban kerültem szembe ifjúkori boldogságaimmal. A megrázkódtatás nagy volt. Túlságosan széles volt az árok régi és új tapasztalatom, régi és új ízlésem között. És éppen Dsidánál éreztem ezt a megrázkódtatást. Elvégre Kosztolányival és annyi mással folyamatosan együtt éltem, akkor is, amikor éppen összevesztem velük; nem felejtettem el az arcvonásaikat. De Dsidával más volt a helyzet: vele valahogy egy réges-régi réten sétáltam, mint egy gyerekkori szerelemmel – amilyeneket ő tud olyan gyönyörűen föllebegtetni –, árnyékszerűen, mégis kézen fogva sétáltam vele, és meghökkentő volt ráébrednem, hogy régóta nem látom az arcát. Aztán eltelt újra jó néhány év. És ma – úgy érzem – megint látom Dsidát. Mást látok, mint eddig. Nem ejt rabul mézédessége, és nem oktatom ki a világirodalmi ízlésváltozás tantárgyából. Úgy látom, mint nagyon is sajátos színfoltot, elütőt a nagy folyamatoktól, mint olyat, aki szembeszegül azzal a bizonyos szépség-elvonókúrával, vagy inkább ellenállhatatlanul, saját természetét követve, elkanyarodik tőle. És ezt ma már teljes értékén tudom méltatni. Mert őrült minden költő, aki lemond legfőbb javáról, önmagáról, aki egyetlenségét – legyen az bármilyen egyetlenség – divatnak, vonzásnak vagy kényszernek odadobja. A költőnek önmaga a földje-telke, termése és sarlója – vagy John Deere aratógépe. Aki ezen a földön ezt a termést ezzel a sarlóval le nem aratja, az ne számítson költői búzakenyérre. Nem azt mondom én, hogy a költő nem befolyásolt, nem „manipulált”; megköti kora, környezete, hitvallása, nyelve, elve, beléje eszi magát a divat, az, amit szeret és az, amit utál – valóságos csoda, hogy a költők mégis annyira különböznek egymástól. Ezt a különbözést, ezt az eltéveszthetetlen sajátosságot érzem én ma Dsidában, fátyolos édességeinek éles kontúrjait. És nem kívánom visszatérésemet, megtérésemet pusztán pszichológiai indokokkal körülírni, ahogyan tőle való elfordulásomat sem tekintem egyes szám, első személyű történetnek, ha ezt a formát használtam is hozzá. Végül is századunk ízléstörténetének egy kis darabja ez, valamint az visszakanyarodásom is. Egyszerűen a klasszicizálódás folyamatáról van szó, arról a helyről, amelyet – most már úgy tetszik, véglegesen – betölt a mi költőnk. Mert csodálatosan rugalmas toposz az irodalom: mindig annyi hely van benne, amennyit betöltenek. Mikor ma Dsidát újraolvasom, úgy érzem, mintha egy bekormozódott színesüveg-ablakot sikerülne lassan letörölnöm a magyar költészet nagy, zegzugos, pompás palotájában, egy 20-as, 30-as évekből való ablakmozaikot, amelyen át Edgar Poe-ra látni, talán Traklra látni, talán Eminescura látni és mindenesetre a nagy magyar Nyugat-nemzedékre látni, de az a szín, az a rajz, az ólomkarikák pontos, éles körvonala, sőt a besütő túlvilági fény is Dsidáé. (A Templomablak egyébként az ő verse.) Szemembe fogadom újra nyüzsgő, csokonais, szecessziós angyalkáit, halálszagú és üde rokokó erotikáját: „Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol / A szív tavában és a vér locsog…” Hallom, amint odakiáltja Tinti kutyájának: „Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne.” És nincs hiba benne… mondja éppen ő, a halálraítélt, és talán éppen azért mondja. Végiglépdelek vele a tökéletes hasonlat tökéletes lépcsőfokain a Sötétség versében: „Mondd, néha mártottál-e már / hófehér cukrot barna lébe…” – amely szinte-szinte úgy hat, mint egy mozdíthatatlan allegória (pedig csakis az ő találmánya). És szívesen hallgatom érzelmességét is, igen, az érzelmességét, hiszen valósággal ki vagyunk éhezve érzelemre az emóciók XX. századi nagy devalvációjában: „A seb szép csöndesen begyógyult / – ó, angyalok bús, kék szeme! / a seb már nem sajog, begyógyult, / – ó, halkan búgó, mély zene! – / a seb már régesrég begyógyult / és mintha mégis vérzene” (Út a Kálváriára). Élvezem túlvilági humorát a Hulló hajszálak elégiájában:
De az angyalok összeszedik a hulló hajszálakat, a halálban visszanövesztik, hogy a vers záróképében, odafent az égi dunnán, összekerüljenek a költő alapmotívumai: szerelem, angyal, boldogság, halál:
És végül elemien érint régi-új katarzisával a nagy, hideglelős félelemvers, a magyar költészet remeke, az Elárul, mert világít:
Klasszikussá érett hát bennem Dsida Jenő, báj és halál összetéveszthetetlen költője. De azért nem felelek magamért. Könnyen meglehet, jön olyan idő, amikor megint összeveszem vele. Hiszen azért veszekszünk az ilyen halottakkal, mert élnek. |