Befejezés

Azzal kezdtem ezt az arcképvázlatot, hogy Babitsot tárgyias lét-lírikusnak neveztem. Nagyjából, körülbelül, azzal is zárom. Hogy a két summázat nem pontosan fedi egymást, annak oka Babits költői változásaiban rejlik, a mögöttük álló alkat többrétűségében. Mint már említettem, ha én-és-világ viszonya felől közelítünk hozzá, a költő pályavonala a tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig vonható meg, az ennek megfelelő érzelmi impulzusokat pedig így írhatjuk körül: létlíra – aktuális-személyes líra – személyes létlíra. Az mindenesetre világos, hogy ebben a tagolódásban a fősúly mégis a kezdő és záró periódusra esik, az ilyen vagy olyan tárgyiasságra. Elvégre az „objektív lencse” elsőszülöttségi joga kétségkívül Babitsé a magyar irodalomban. (Mellesleg jegyzem meg: távlatból végigtekintve ezen a pályaképen, nem úgy hat-e, mintha azt a bizonyos késleltetett vagy szökőkút szerkezetet látnánk viszont, amellyel a verselemzések során minduntalan találkoztunk? Nem úgy hat-e a babitsi pálya, mintha egy nagy, megismételt, életmű-fokra emelt „közbevetéses szerkezet” volna, két és kétféle tárgyiasság szintjével, közöttük középen egy alanyi áradással?)

Ami a kétféle tárgyiasságot illeti, különbségük mindenekelőtt az alanyisággal való viszonyukban van; a záró-periódus én-közelsége jóval szorosabb, illetve én-közelség és én-távolság mértéke sokkal változóbb benne, mint a kezdeti versekben. A két pályaszakasz életérzése meg egyenesen ellentétes; a világba-vetített omnipotenciától a kifosztottságig jut el a költő, a bölcselet királyi palástjától a remete-rongyig és ez a „rongyoltság” – az életérzés ruhája – teszi olyan meghökkentően mássá a késői verseket. Ugyanakkor meghökkentően újjá teszi őket; a fiatal és az öreg versek közt nemcsak életérzésbeli, a személyes szenvedés által meghatározott, hanem irodalomtörténeti korszak-különbség van; a századvégi, a „békebeli”, nagy szimbolista költő átlépett a „háborús” korba, egy egyéni formabontásba – egyetlenként költő-kortársai közül. Ami az olyannyira eltérő kezdeti és záró periódust mégis rokonná teszi, az az objektiváló hajlam különböző mértékű és fajtájú, de eltörölhetetlen jelenléte, a költő legfőbb alkati jegye. Mindkét pályaszakasz költői énjében van valami személyen túli, általános alanyig vagy mitikus alteregóig érő, „aki enyém és aki mégsem: én”, ahogyan a Hadjárat a Semmibe megfogalmazza.

Első objektív költőnk arcképét rajzolgatva, eléggé egyszerűsítően, eléggé sommásan utaltam középső periódusát az én-líra körébe. A tárgyias pályaszakaszokat vers-elemzésekkel, mikro-mérlegeléssel próbáltam megközelíteni (már csak azért is, mert ez volt mondandóm bizonyító anyaga), nem tettem ezt a középső pályaszakasz esetében. Pedig ott is van nagy vers bőven, ott is van mit elemezni, és főleg ki lehetne tapintani a változást magát, tartalmak-eszközök cseréjét, pillanatnyiságát vagy megerősödését. De hát én mindenekelőtt Babits specifikumát szerettem volna körülkeríteni, sajátos újdonságát – előzménytelen tárgyiasságát – a magyar költészetben.

Azt mondtam: „előzménytelen” tárgyiasságát? Ne siessünk annyira a verdikttel. Többször is említettem valakit – Arany Jánost tudniillik –, akiben súly, plasztika, ön-rejtés, erő és főleg többértelmű tárgyiasság a babitsihoz hasonló vagy vele párhuzamosítható együttesben él. Azért említettem Aranyt, azért említi mindenki Aranyt Babitsról szólván (Babits maga is), mert örülhetünk neki, hogy egyáltalán van Arany-képletünk, amely már beszívódott a köztudatba, amelyre hivatkozhatunk mint tájékozódási irányra. Új költői alkat feltűnése egy irodalomban mindig külön gondot, bökkenőt jelent, mivel pedig Babits lelki mintázata erősen eltért környezetétől és a hagyományos magyar költőképtől, ritka szerencse, hogy mégis találunk valamicske támaszt magyarázatához a magyar hagyományban: az Arany-mintát. Mint Arany, ahogy már Arany is… micsoda könnyebbség! Nyilvánvalóan van is vonatkozása az új Babits-mintának az Aranyéhoz – nagy különbségekkel. A lelkialkat némely vonásai, a kételyesség, a titkos drámák jelenléte, a formaérzék-nyelvérzék, az Aranyban nyílt, Babitsban rejtett epikai vonzódás erősítik a párhuzamot, ami pedig a legszembetűnőbben kapcsolja össze őket, az érzékletességük foka, a realista részlethitel kultusza, szavaiknak az a bizonyos testessége, három dimenziója. (Érdekes: két sovány lelkialkat a magyar irodalomban, akiknek szavai a legkövérebbek.) E kövér szavak is kétségkívül a tárgyias világlátás bizonyosfajta hordozói, megnyilatkozásai. Amiben Babits élesen eltér Aranytól és bármely más rokonítható elődjétől (mert azért akadna ilyen, mondjuk, Vörösmarty…) – az absztrakciós hajlama. Ez az, amiről nem feledkezhetünk meg, arról tudniillik, hogy Babitsban a tárgyiasság, többek közt szavainak, nyelvének testes szenzualitása, együtt jár az elvont gondolattal, az ontológiainak nevezhető indíttatással s ez a kettő együtt adja ki a Babits-minta főszálát.

Bölcseleti vonzódás, az elvont gondolat, mint érzelmi gyújtópont: a tárgyiasságon túl megint olyasmi ez, ami Babitsot extrává teszi a magyar irodalomban. Az anyagban előrehaladva, igyekeztem világossá tenni, hogy a bölcselet sem a végső szó, amit a költő érzelmi indíttatásáról mondhatunk, a bölcselet is (és még annyi más) csak ruhája, közege az alkatnak, amely a mögöttesekre irányul, a pszichében és a világban érzékelt metaélményekre, azok közül is főleg a magasság-élményre. A szakralitás érzékelése és érzékeltetése Babits költői légkörétől elválaszthatatlan. Semmi köze ennek a filozófiai agnoszticizmushoz, a költőben munkáló éles rációt, kivételes intellektust éppen az jellemzi, hogy „az ész kimeríthetetlen reményével” a végsőkig nyomozza, tudatosítja lelkünk és világunk ismeretlenjeit. A „magasság”, a „hegy” apollói-profetikus légköre, amit Babits nyújt, nem valamely meghatározott eszmerendszer kifejeződése, az mindenekelőtt a költészet légköre. Különösen pedig a felfelé irányuló, túlra-érzékelő költészeté, amely minduntalan új világok, más dimenziók felfedezésére néz. Babits kétségkívül hegyi költő.

Hogy nem egy periódusában, nem egy nagy versében közvetlenül is megszólal a környezet, a közélet aktualitása? Semmi ellentmondás. Százszor elmondtam, hogy Babitsot nem a szokásos emocionális körök érdeklik elsősorban, hogy nem a részek, hanem a végső egész foglalkoztatja, a homo sapiens lét-paradoxona. De hát egy ilyen felfelé irányuló, jellegzetesen étosz-vezérelte személyiség hogy is maradhatna érintetlen a háborúk, a nemzeti és világhelyzet, az emberi szenvedés sürgető aktualitásaitól? A benne kivételes erővel, majdnem testiesen működő én-felettes (lásd én-nek és én-felettesnek, Jónásnak és Istenének gyönyörű tudathasadását), a kényszerítő imperatívusz egyenes úton viszi bele az irodalmi vezért és a költőt az égető erkölcsi-politikai választásokba. Babits politikai szerepe nem ellentéte, hanem következménye az elalkudhatatlan magas-humánum igényének, a legmélyebb felismerésekhez fűző hűségnek. Akár el is háríthatná ezt a szerepet, mint Bolyai az ágyúöntést – csakhogy akkor nem volna Babits. Ami legérdekesebb: ahogyan hegyi lényét, egzisztenciális távlatait hozzáadja az aktualitásokhoz, versben, prózában egyaránt, ahogyan nem szűnik meg – ama bizonyos babitsi mutatóujjként – felfelé vezetni a szemünket. És ne felejtsük, hogy a külső küzdelemsort mintegy megelőzi, pszichológiailag előre tükrözi költészetének belseje is, ahogyan felépíti, földrengésesen lerombolja, átépíti önmagát. A (többnyire eltakart) drámák, a küzdelem atmoszférája, a babitsi monumentalitás egyik titka. Úgy gondolom; igenis erős volt Babitsban az „öntúllépés” hajlama, a szó minden értelmében.

Bizonyára ön-túllépései is hozzájárultak rendkívüli korhatásához. Többfélesége és amögött atomkötésű egysége, látszatra hagyományos, de amögött nagyon is szokatlan alkata, tárgyiassága és alanyisága, forma-igézete és forma-tiprása, politikája és nyugtalan arkangyalsága mind lehetővé tették, hogy ki-ki azt találja meg benne, azt folytassa belőle, amit akar. Babits Mihály a nagy Nyugat-hegylánc egyik főorma, a vízválasztó hegysoré, amely a századelőn gyűrődött fel a magyar irodalomban, amelytől számítva másfelé folynak a folyók. És talán a legtöbb folyó a Babits nevű hegyről ered. Mindenki tudja: alig-alig tudunk költőt említeni a fiatalabb nemzedékekből, akin át ne ütne – időlegesen akár – az ő jegye. Babits át- meg átjárta korát, a tőle nagyon is messzire térő költői és gondolkodói műveket is. Ezért van az, gondolom, hogy voltaképpen ma is bennünk van Babits, együtt élünk vele, legföljebb öntudatlanul élünk vele, mint a gyerek, aki azt hiszi, hogy a cukorperec karácsonyfán terem. Magyar szavaink elkészítettsége, lelki mozgásunk, kételyeink és gondolataink jókora tömege tőle való, közvetlenül, vagy áttételeken, vagy ellentéteken át. Tudjuk vagy sem, tagadjuk vagy sem, öröksége egész huszadik századi szellemi létünk egyik meghatározója. Mi több: kénytelenek vagyunk naponta szembenézni az általa megfogalmazott kérdésekkel az irodalomban és messze túl az irodalmon. Nagy műve körül elintézetlen ügyeink garmadája hever.

Ami nem maradt bevégzetlen, az a mű maga. Babits Mihály új tartományokat csatolt a magyar irodalomhoz, könyvlapjai afféle vitorla-szárnyak, alig kutatott költői földrészek szelében. Nem is kell mást tennünk, mint újra meg újra vele-hajóznunk (hiszen hajózni szükséges).

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]