Magasság-élmény

A magyar századvég, éppen kifogyván legnagyobb költőiből, többé-kevésbé kifogyott a valódi költészet igényéből is. Ahogy Babits mondja, amit akkor versnek tartottak, az vagy nóta volt, vagy frázis. Ezt kellett megváltoztatnia, megváltania a magyar szimbolizmusnak és meg is változtatta alaposan. A magam részéről hozzáfűzném ehhez a körülhatárolt korképhez, hogy a legtöbb korszaknak van effajta, aránylag szélesnek nevezhető társadalmi igénye, amely költészeten nótát vagy frázist ért, más és más fogalmazásban táncdalt vagy vezércikket, szóval valami „szórakoztatót” és valami „komolyat”, amelyekből éppen a költészet specifikuma marad ki. Nem is csodálkozhatunk ezen. Nem kívánhatjuk mindenkitől a versolvasói érzéket, mint a kamarazenére való hajlamot sem, arra legfeljebb rákésztetni, vezetni, kapatni lehet. A baj ott kezdődik, ha a késztetők, a művészet hivatásos közvetítői vesztik el – bármi oknál fogva – igényüket, érzéküket a művészet iránt, álművészettel pótolva a valódit. Ez volt a helyzet a századfordulón is, nagyjában egészében. Ezért volt olyan nehéz a művészet harca, nemcsak azért, mert új volt – az már magában is keserves gát –, hanem, mert művészet volt. A költészet fogalmának újrateremtéséből, felélesztéséből, kivette részét minden századfordulói nagy írónk. Ami külön Babitsra hárult e feladatból, az valamely elfelejtett, a köztudatban már nem érzékelt magasságélmény kirajzolása a versben.

Minden költészet hordoz magasság-élményt, ez már a művészet sajátossága; az In Horatium költőjének sajátossága viszont, hogy a vers tárgya is többnyire magasságélmény. Egy fentebbi lelki táj a Babitsé, létélménye eleve magas, s ez a magaslégkör az, amelynek a széles magyar irodalomban olyan sajnálatosan kevés a kutatója. Ennek a körülírására, megnevezésére a vallási-metafizikai, vagy bölcseleti nómenklatúra, a kulturális szókincs szavai is pótnevek. Jellemző különben, hogy a költő főleg ezeket használja. Ha azt mondom, hogy Babits létélménye a szakralitásba nyúlik, nem katolicizmusára célzok, inkább csak arra, hogy a vallási kifejezéskincs is a szakrális emóciócsoport egyik megnevezési lehetősége, méghozzá a legrégebbi, legkiérleltebb. A nagy, keresztény vallási örökség alakjai, történetei, hangja, hasonlatai mind-mind egy-egy név vagy névcsomó – méghozzá közismert, közérthető, kultúránkba, gondolkodásunkba beleivódott név – másképpen nagyon nehezen körülírható lelki tények, élmények megnevezésére. Babits is él ezzel a megnevezési lehetőséggel, hogyne élne vele. De nem koptatja, nem ragozza, nem használja mindenre jó, költői panaceának. A neki eleve adott filozófiai szótárhoz nyúl inkább, és nem utolsósorban az európai kultúrkincshez. Nem azért használ Babits annyi kultúr-tartalmat, mert „művelt”, hanem mert magasság-élményét fejezi ki ezzel is, a fenti-szellemi tartomány sugallatát, tereit, valamely laikus szentség légkörét közvetítve. Távolságot jelent ez a mindennaptól és közelséget egy égbolthoz, amelynek milyenségét, sőt létét, csak körülírni tudjuk. (Távol-közel, mitől, mihez, mikor: jellegzetes babitsi problematika.)

A szakralitás-élmény Babits költői karakterjegye. Bizonyos költő-alkatok olyan hevesen sodródnak fölfelé, mintha ellenirányú tömegvonzás kapná fel őket, mintha egy folyó, valahol a föld egy nincs-kontinensén, talán a Herkules oszlopain túl, hirtelen kiemelkedne medréből, és úgy, ahogy van, cseppfolyós állapotában, felfelé kezdene folyni a levegőbe. Mióta tudjuk, hogy a tömegvonzás viszonylat, égitest-közi egyensúly, ezt a nem szűnő, meg-megismétlődő ár-apály jelenséget a szellem országában is törvényszerűnek tarthatjuk. Ez az el-, ki-, fölfelé-szakadás – hogy úgy mondjam – csillagászati és emberi egyensúlyunk egyik jele, biztosítéka. Éppúgy eltagadhatatlan, mint röghözkötöttségünk; ez stabilitásunk másik sarka. Babits azt érzékeli állandóan, ami nagyobb nálunk, ami túl van rajtunk, az adott világ fölötti más dimenziók, új, másféle világok vonzását. Voltaképpen a soha-meg-nem-elégedés általa olyan korán felismert és megfogalmazott alkati jegye ez, amely különféle modulációkkal minduntalan megszólal a műben. A Bolyai-ban például így: „Én, boldogolván azt a madarat / ki kalitjából legalább kilátott, / a semmiből alkottam új világot…”; az Örökkék ég a felhők mögött-ben így: „Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele…”; a Zsoltár férfihangra soraiban így: „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, / mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb / részed énedből…” és így tovább. Az új világ, a dupla világ, a sok világ vágya, belőlünk kinövő képzete kezdettől ott van a meg-nem-elégedőben, körülveszi, mint egy második, áttetsző körvonal. A szellemi excedálóknak, a túlérzékelőknek jellegzetes légköre ez. Atmoszférájuk, munkájuk állandóan jelen van a történelemben, a művelődéstörténetben, vallásokat, új társadalmi rendszereket, költőiskolákat alapítanak; ideológiájuk változó, lelkialkatuk hasonló. Nagy baj is volna, ha nem volnának jelen. hiszen ők az adotton-túlra orientáltak, a távolra-figyelők, bármifajta új tartományok eszmei földerítői. Babits tehát egyáltalán nincs egyedül a maga alkatával, csak az általános alkat sajátos változataként, költő-alkatként áll meglehetősen magányosan a magyar irodalomban, azzal a magasrafülelő feszültségével, fenti tájakat kutató-közvetítő, függőleges érdeklődésével. Amelynek, mondom, a bölcselet, a hit, a kultúr-kincs is mintegy ruhája, helyettesítője, közege. Ezek a közegek – vagy a költő más közegei – önmagukban is remek költői tartalmakat hordoznak, manifesztálnak, de hát mégis az a legfontosabb, ami „átjön” rajtuk: a felsőbb emóciónyaláb, a magaslégkör jellegzetes szuggesztiója.

E felfelé-irányultság, ez a korántsem csak vallási értelmű meta-érzékenység érdekes módon társul már a fiatal Babitsban is azokkal a – megközelítőleg – aszkétainak, önrejtőnek jelölhető vonásokkal, amelyek az öreg versekben prófétai-remetei alakot öltenek. Furcsa dolog ez; a remeteség, az aszkézis, mint a non-konformizmus szakrális fajtái, olykor egészen váratlanul éreztetik vonzóerejüket, az emberi pszichében való jelenlétüket. Például akár a századvég légkörében is, amely igazán nem gyanúsítható aszkétai allűrök feldajkálásával. Az egyéniség, az én-kiélés – én-ünneplés boldog dáridói idején valaki – például Babits – váratlanul szükségét, vonzását érzi valami egészen másnak, talán az ellen-dáridóknak (vagy azoknak is). Aszkéta ebben az értelemben persze, nem az, aki lemond a kísértő világról, hiszen ellenkezőleg, „több” világot akar. Az aszkézis itt, vagy egyszerűbb, világibb szóval: az erkölcsi fegyelem, amely a felfelé-irányultság egyik összetevője, korántsem tehetetlenség, lelki szűkösség, hanem az örömök hierarchiájának felfedezése, a sárgadinnyétől a matematikai logikáig, a jótettig vagy a művészetig. És az alkat szükségszerű, elkerülhetetlen választásait ez a hierarchia vezérli.

Vakok volnánk azonban, ha mindemellett nem vennénk észre a babitsi természet komplexitását. Ha nem látnánk, hogy nemcsak az a sokértelmű „égbolt” tartja hatalmában, fejeződik ki általa, hanem jelen vannak benne a föld erővonalai is, de még mennyire, mint azt egész pályája – a pályamódosításokkal együtt – bizonyítja. Távolság, közelség hullámaiban repül ez a költő-pilóta, zuhan, landol, emelkedik. Hiába is akarna kézzel-lábbal tiltakozva szabadulni a földi tér problémáitól, nem képes rá, sőt minduntalan magába veszi terheit. Hiányzik belőle az a lehunyt-szemű fanatizmus vagy misztifikáló hajlam, amely meglelvén a saját, bármifajta istenét, elveszíti az embert – főleg a másik embert. Babits nem tudja lerázni magáról a „világot”, kötelezettséget érez az ember iránt, a fájdalom iránt, kötelezi, kötéllel köti a hely, az idő, a társadalom aktualitása. Humánum, ráció, elkenhetetlen distinkciós erő ízesül benne a „több dolgok” tudásával. Ami Babits személyiségében olyan feltűnő, az a korlátoltság hiánya, valamilyen szellemi teljesség, épség megléte. Ráció és irráció (már bocsánat a szó-csinálmányért) amúgy is fontos témája a költőnek, a kettő viszonya, jelenlétük a pszichében és a világban, nagy tanulmányainak visszatérő tárgya. Ahogy felülvizsgálja a kérdéskört, saját véleményeivel együtt, például a Veszedelmes világnézetben vagy Az írástudók árulásában (és másutt), ahogy kimutatja az irracionalizmus világveszélyét, felmutatja az igazi, az el-nem-torzult rációt – az mind-mind egy fényes, sok ezer wattos intelligencia aktivitása, amely nem szűnik átvilágítani életünk súlyos gubancait.

Nem is olyan könnyű szembenézni ezzel a fénnyel, megörökölni ezt a gazdagságot. A költőszemély sokrétűsége, látóhatárának szélessége minduntalan próbára teszi szűkös (beszűkült) fogalomkincsünket, gondolati pályáink megcsökkent hosszát. Még szerencse, hogy ez a született repülő hajlandó kézen fogni minket, bámulatosan tiszta okfejtéseinek, heves vitáinak, poétai divinációinak lépcsőin fokról fokra vezetve minket fölfelé. Fel egészen addig a pontig, ég és föld között, amely az ő sajátos lelki helye, stacionárius pályája. Mintha minden lépésnél, térnyerésnél azt mondaná biztatóan Vergiliusszal: paulo maiora canamus, kissé magasabbra a dallal, most egy kicsit feljebb megyünk. (Milyen érdekes ez a „kissé”, micsoda felismerés van benne, biztatás is, noszogatás is, meg a szőrtelen majom formátlan, enormis vágyainak milyen lángelméjű megzabolázása, az a fékezés, amely lehetővé teszi a vágtát, az a nehézkedés, amely lehetővé teszi a repülést, az a lefelé kerekítés, amely felfelé robban. És még valamely halvány mosoly is kísért benne, egy pici önirónia: egy kissé, csak egy kissé magasabbra, csak ide a végtelenbe.) Babits–Vergilius vezet hát minket, nem a pokol, hanem az ég körein tovább, és éppen azért képes ellátni vezetői funkcióját, mert eredendő magasság-tapasztalata földi teherrel egyensúlyozott.

Megyünk tehát Babitscsal arra a bizonyos fenti tájra, amely az övé és természetesen a költészeté. Nem tudva – sőt nem is akarva tudni –, hogy ez a táj teremti-e ezt a költészetet vagy fordítva, a költészet a tájat. Babitsban a kettő egybeesik. Nekünk elég a megtapasztalt levitáció.