A nagy hír

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép? nagy mótor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat vernek lenn kőmívesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta, balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és a konok isteneket vakítva lobogjon az égig szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös, korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak, mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból: akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van! nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!: úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? Mit bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké – óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden emberi történés! a tél puha lépteit hallom, jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon, csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

 

Az aszkézis a gazdagodás egyik útja, mondja Stefan George. Ebben nem is kételkedem, de – Isten bocsássa meg – nem éppen Georgétól kívánom ezt megtanulni. Válogatok, turkálok a lehetőségek közt, nemcsak azt kívánom megválogatni, hogy mit tanuljak, hanem azt is, hogy kitől. Más tanítómestert óhajtanék tehát magamnak aszkézis-ügyben. Például Babitsot. Akiben ugyancsak megvan a költőfejedelem vagy költőfőpap hajlama, bizonyos, vele járó aszkézisfelismeréssel együtt (ami nagyon bonyolult dolog), csak aztán mennyi sors-kikényszerítette, elemi hitellel.

A betegágy, a leszűkülő élet, a közeliség tapintása elháríthatatlan tény itt, nem magatartás-kísérlet, nem stilizált szőrcsuha, nem aszketikus díszbemutató. És mégis, illetve éppen azért előhívja ez a kényszer-aszkézis saját ellentéteit, a távolnézetet, a világgá-tágulást, a felülről-látást. Természetesen nem igazi ellentétek ezek, a közel-távol, a lenti-fenti, a szűk-széles, megvan az egybeesési helyük, lelki, sőt topográfiai közös pontjuk, amit leginkább „a hegy”-nek nevezhetnénk. Az öreg Babits költészete a „hegy-érzés” egyik itineráriuma, véletlenül egy valódi heggyel, az esztergomi Elő-heggyel a háttérben. Próféta a hegyen – ez a költő egyik alakmása, alteregója, vagy ál-alteregója (aki meg-megmutatkozik és el-eltűnik a szubjektum mögött). A „Mint különös hírmondó…” ennek a személyhordozó más-személynek az egyik megfogalmazása.

Egy hasonlatban lép föl ez a más-alak, a vers alaphasonlatában, hogy nyelvtani harmadik személyével betöltse a vers nagyobb felét. Mint különös hírmondó, ki… A hasonlat a vers minden sorával nő, szélesedik, az „aki”-hez csatlakozó állítmányok, képek, megállapítások egyre nagyobb panorámában rajzolják ki a más-alakot, az élet-helyzetet. Olyannyira kiszélesedik a komparáció, hogy nem is jutunk el a második feléhez, a hasonlítotthoz, csak a hetedik versszak kezdetén: úgy vagyok én is… Ami az első hat versszakban történik, az a Babitsra annyira jellemző késleltetés, a mondatkezdő mint és a mondatfolytató úgy közötti közbevetés. De nem áll meg a vers ezután sem; s bár vannak benne kérdőjelek, felkiáltójelek, ezek egyike sem mondatzáró. A 40 soros vers egyetlen mondat, egyetlen hasonlat első felére, a mint-re és második felére, az úgy-ra építve. Van egyébként egy másik tartalmi metszete is a szövegnek, pontosan a vers közepén: az első öt versszak a leendő hírmondót rajzolja a hegyen, a második öt versszak a hírmondó leszállását a hegyről. A kétféle szerkezeti fordulatot két versszakvégi kettőspont jelzi, az ötödik, illetve a hatodik versszak után. A hatodik versszak, amelyet a két kettőspont mintegy körülzár, bekerít, mindenképpen a vers fordulópontja, hiszen itt hangzik el a döntő szó: ősz van.

Azt mondhatnánk, jelen van tehát a versben a fiatal Babitsnál megismert jellegzetes szerepmagatartás és jellegzetes szerkezet. Kétségkívül. De milyen más hangsúllyal van jelen! A késleltető szerkezetből nagymértékben hiányzik az esztétikai bravúr-ambíció, a puszta, mondhatnám levetkőzött alkat rakja-csoportosítja a részeket, ahogy belső forma-kényszere diktálja, az a két alak pedig, aki a verset betölti, bár nyelvtanilag élesen el van választva úgy-mint-tel, harmadik és első személyű névmással, sokkal közelebb van egymáshoz, mint a fiatal Babits költői jeleneteiben. Mintha megcserélődött volna első személy és szerep viszonya: a fiatalkori szövegekben a szerep, a jelenet, a stílusrajz áll elöl és mögötte háttérként a szubjektum; az öregkoriakban fordítva, az én előtér, a szerep háttér. Az „én” és a „más” viszonya, ez az ismeretelméleti, emocionális, alkatilag is meghatározott viszony, amit Babits lírája olyan áthatóan képvisel, döntő faktora öregkori költészetének is, de a két tényező közt hangsúlyeltolódás történt. Itt is, a Különös hírmondóban, a „ki”-vel jelzett más-alak környezete, a vers első része, színültig tele van a személyes életrajz részleteivel. Sorra vonulnak el a szemünk előtt Esztergom dombjai-völgyei, autók, repülők, házépítők, a szép Duna motorcsónakjai; belép a gépfegyvermotívum, hogy átvezessen a világ gondja-bajához. A hegyi próféta és a költő a hasonlat két fele ugyan, de összekötő életérzésük egységes. S ez jellemző. Az is, hogy kettő, az is, hogy egy.

Ez a kettősen-egy (többesen-egy) alak hirdeti: ősz van. Lehet-e nagyobb hír a két háború közti Európában? Tudom, van egy rögtönös, primér olvasata is a versnek, mely a személyes halálérzet őszi üzenetét érzékeli benne elsősorban. Úgy tetszik azonban előttem, hogy a szöveg további rétegei épp ilyen fontosak, ha nem fontosabbak. Anélkül, hogy az első benyomást tagadnám, hozzáfűzöm, hogy a magam részéről a teljes babitsi magatartást, az oeuvre egészének összegeződését érzem kirobbanni ebben az őszi híradásban. Riadó (is) ez a vers, nagy suhogású figyelmeztetés a magát elveszejtő 20. századi ember címére. El ne feledkezz, te esztelen, a nagyobbról, a fentebbiről, hülye részérdekeidben; a természetre nézz, avagy az igazságra, a legtágasabb értelmű erkölcsi égboltra hitvány magad felett – szól a rejtett tanítás. Ősz van, üzeni a vers, mintha azt mondaná: térjetek meg. Az őszt érző, az őszt látó hatalmas természetvízió, az „örök”-nek ez az egyik örök leképezése rántja fel remetesziklájáról a költőt, hogy felriassza a még-hallókat. A természet-látomás és tőle elválhatatlanul az emberiség-látomás szállatja ki a prófétát a bandák jussa ellen, a szellemért és szerelemért, „hogy kiviruljon a föld”. Elmondta ő ezt máskor is, folyamatosan mondja versben-prózában, fogalmi nyelven is rögzítette. Az írástudók árulásában például így: „A hitetlen materialista szemében éppúgy, mind a földön túli Isten papja előtt, az Igazság független volt az emberi harcoktól… Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, mit vitt már végbe… micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és Morál… De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében; bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlanul áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.” – Világítótorony és próféta, költő-főpap és holtra zúzott szenvedő mind ugyanazt jelenti Babitsnál és ugyanazt a jelentést közvetíti, a „több”-re, a fentebbi humánumra való intést, az emberiség legfőbb (egyetlen?) sánszát.

Ezért hajlok arra, hogy a Különös hírmondót már-már politikai versnek tekintsem. Vagy legalább annak is tekintsem. Talán furcsa megjegyzés ez tőlem, aki egyebet nem prédikálok, mint Babits lét-lírikusi mivoltát. De hát éppen ez a meglepő, az öreg Babits költészetének sajátos teljesítménye, világszínvonalú kunszt-stiklije, hogy atomi szinten forrasztja össze a személyes-aktuálisat a lét-lírával. Ami – vigyázat – nyaktörő vállalkozás, ámde egyszersmind némi fogalmat ad „politikum és líra” elfelejtett, sutba-dobott, szélesebb dimenzióiról. Hányszor, de hányszor mondja el a költő a Különös hírmondóban, hogy mit bánja a híreket ő, miféle hírt tud ő, mit számít, hogy az őrült népek nyugtalanok és mily kicsi minden emberi történés, ami természetesen annyit jelent, hogy nagyon is bánja és nagyon is számít. A természetlátomást áthatja az emberiség-látomás, és ez utóbbit nagyon is áthatja, fűti az aktualitás. A vers tele van a két háború közti periódus politikai aggodalmaival. Ugyanakkor tele van mással is: valami eszkatológiai aggodalommal. Mintha a patrisztika lapjairól lépne elénk ez a versbeli remete, abból az időszeletből, amikor Krisztus még rövid, antik tunikában áll a falfestményeken, nyakában a báránnyal, amikor görög-latin retorika járja át az őskeresztény iratokat, amikor Plotinosz még hat, szent Patrick térít, Ágoston azzal az afrikai temperamentumával vitázik, amikor oszlopszentek ülnek fent az egyiptomi homok fölött és kenderszakállú remeték északi barlangokban, amikor egy korszak – az ókor, az ókor – meghal és minden percben esedékes a világvége. Ez a világvége-érzés van jelen a versben (mint mindenütt az európai idegzetekben), nemcsak a személyes halál, a háború fenyegetése, hanem a korszak-halálé, a nagyon is lehetséges emberiség-halálé. Méghozzá a jellemzően ambivalens, eszkatológiai reménnyel a végén, azzal a kényesen kétértelmű „új tavasz”-szal, amely vagy talál még embert a földön, vagy nem. Micsoda verszárás; micsoda boldogítóan kétségbeejtő katarzis. És itt kapcsolódhatunk vissza a vers első értelmezéséhez, a saját-halál ősz-szimbólumához. A halandók külön-halála után is tovább élő, tovább tenyésző természet képe, ez az archetipikus élmény, a fehér-tigris-tél és az új tavasz illatos dzsungele, ugyancsak kényes kétértelműséggel foglalja magába a vigaszt és a végső frusztrációt. Az a gyönyörű mozdulat, ahogyan eltűnik a fehér tigris a felburjánzó indák között, mindenfajta múlttá válásnak, eltűnésnek, a személyesnek és az általánosnak nagy, fehér villanása.

Szabadvers. Kétségkívül szabadvers ez, a magyar irodalom egyik legszebbje a maga nemében, hexameter-alappal, négyes sorokba rendezve. Nagyon zenei, nagyon kötött szabadvers tehát – vagy mégsem? Világos, hogy Babitstól ilyen zenei szabadverset várunk és kapunk legtöbbször, de van itt valami, ami megfontolandó. Az enjambement tudniillik. Meghökkentő, mennyire fontos ez az „átlábolás”, vagy mennyire fontossá válik a 20. századi vers egy pillanatában. A prózaversnek például egyik legkellemetlenebb, verstechnikailag valósággal utálatos tulajdonsága, hogy nincs, nem lehet benne enjambement. Mi ehhez képest a rímhiány vagy – uram bocsá’ – a ritmustördösés? Félreértés ne essék: nem a verset magát, a megcsinálását teszi kellemetlenné az átlábolás lehetetlensége. Ilyenkor derül ki, hogy a sorképzés maga, amivel a kutya sem törődik, mert olyan természetesnek tartja, micsoda ereje, játszma-lehetősége a versnek. Ezt a játszmalehetőséget használja ki Babits verse, méghozzá szélsőségesen. Nem is az a fontos, hogy hány átlábolás van a sorok közt (kb. 60 százalék), hanem, hogy milyen átlábolás. Elválik itt sor végén és versszak végén! minden mindentől, jelző jelzett szótól, határozó állítmánytól, kötőszó a mondatától, megdöbbentő, ahogyan a hexameterszerű sorvégek minduntalan függve maradnak a levegőben. Persze hogy hömpölygés van ezáltal a versben, csak rándulásos, csupa feszültséggel tele hömpölygés. Köteteket mesél ez a csupa zene és csupa rándulás ritmus – sziklákon megugró folyóvíz – a vers lelkiállapotáról.

Ha a vers zenéje egyesíti a maestosót a megszaggatottal, ha félelmesen magas távlata egyesíti a borzongatót az elnyugvóval, ugyanezt elmondhatjuk – mutatis mutandis – a beléfoglalt képanyagról is. Az alaphasonlaton túl (próféta a hegyen) mindössze két képet kívánok kiemelni a szövegből, egy kicsit és egy nagyot. Mindkettő természeti jellegű; az öreg Babits felfedezi vagy újra felfedezi a természetet. A kicsiny képecske a tél fehér tigriséhez fűződik:

 

…harap, aztán fölszedi lomha tagjait, s megy, hulló szőrétől foltos a rétség…

 

Szőre-hullató tigris, hófoltok a réten – az apró-realizmus váratlan ünnepe a szövegben. Arany tudta ezt így. Az olvasó megrezzen, amikor a nagy táblákba foglalt ősképek, klasszicizáló verstömbök közül hirtelen a szemébe tűz egy ilyen éles (fehér) petty, a részlet-hitel tű-fénye. És micsoda meghitt részlet; mintha élet-halál súlyos, méltóságos drapériái közé váratlanul besétálna egy esztergomi, vedlő macska, kicsiny, meleg állat-testével egy másodpercre átmelegítve csillaghűvös környezetét. Ó, tudom én azt, hogy a tigris nagy, az esztergomi macska meg csip-csup, vagy-van, vagy-nincs potomság. No de egy szőrehullató tigris…

Az apró-realizmus ütőereje egyébként függő változó. Környezetétől, elhelyezésétől függő tudniillik (mint minden a versben). A babitsi intim érzékletesség ellentéteként válasszunk most egy másik képet a versből, azt a nagyot, körülcsodáltat, a természet ritmusáról:

 

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek ritmusa, Isten versének ritmusa –

 

Hát igen. „Isten versének ritmusa” – kétségkívül a magyar irodalom egyik orma. Például azért is, mert szenzualitása sajátosan elvont; ezt a metaforát nem a szemünkkel, nem a fülünkkel fogjuk fel, hanem mindenekelőtt a képzeletünkkel. De azért, nem mondhatnám tisztán elvontnak sem, az absztrakció itt mélyen ül a konkrétban, mint elrejtett virágzat a tőlevelek közt, finom fokozatokkal csúszva feljebb és feljebb, önnön kibomlása felé. Ahogyan előszedi Babits a metaforát, ahogyan teszi-veszi, nőtteti a keze között, az a valami. Mint aki egy rejtett, összenyomott kendőt gyűröget, először megmutatja a csücskét: óh szent Ritmus… átteszi az egyik kezébe: örök szerelem nagy ritmusa… átteszi a másik kezébe: évek ritmusa… aztán hirtelen előrántja, meglobogtatja a kibomló kendőt: Isten versének ritmusa.

Amit azóta – sajnos – eléggé eldivatoztunk, a „kozmikusat” a versben: elsősorban tőle tanultuk mindnyájan, Babitstól.