A harmadik Babits

Majdhogynem ellentéte a második korszak Babitsa az elsőének. Ennyi személyesség, alanyiság, ennyi közvetlen reagálás a személytelenség, tárgyiasság, közvetettség költőjétől, hogy úgy mondjam, feltalálójától, ez – minden költői előkészítés ellenére – meglepő.

A költő tudatát elönti mindaz, ami a két háború közti világ problémája. A mindennapok lírája áll itt előttünk, az előző korszak létlírájával szemben. Mindez oldott formában, lazán, rögtönös válaszként külső és belső jelenségekre. Zavarja is Babitsot ez a személyesség, de nagyon. Innen is ered „dadogási” panasza. Máshoz volt ő szokva, máshoz szoktatta magát. Lírájában mindig is jelen volt (van) valami nagyobb távlat, amely önmagát is fentebbről látja, nem okvetlenül önmagát akarja megírni, hanem én-felettesét. Azt az arcot, amely nemcsak van, hanem amelyet meg akarunk teremteni magunkból. Neki nem élete a bibliája, példatára, mint annyi költőnek, fordítva, a világ rejti-példázza őt magát. S most ez a személyesség! Úgy érzi magát, mintha levetkőzött volna. Folyton didereg. Igen kevéssé vigasztalja a konkrét valódi az elvont igazi helyett. És hol van, nem, nemcsak a versforma, a játék és bravúr – hol van a szerkezet? Hová lettek a babitsi szerkezetek, melyeknek épp az volt az érdekességük, hogy nem szalagosak, halmozásosak, rögtönzöttek, valahol abbahagyhatók – ez csak egyik része-eszköze volt a tektonikus alakításnak. Az építkezés szűnt meg, az emeletezés, az alá- és fölérendelés viszonya a szerkezetben (a mondatban, a soralakításban, a vers bármi porcikájában), amely pedig teszi, hogy a Babits-vers súlyos épületkolosszusként áll előttünk. De nem statikus épületként: a mozgás építődik fel előttünk, a növekvő feszültség strukturálódik. Igen, igen, ez a Babits-szövegek talán legizgalmasabb hatóanyaga: a feszültség, amelytől majdnem szétesik a vers és mégsem esik szét. Ezt a lélegzetfojtó kockázatot tudja nyújtani a költő majdnem és mégsem között. Ami annyit jelent, mint már mondtam is, hogy a Babits-szerkezet a labilitás határán stabil.

Nos, ez a labilis egyensúly bomlik meg a költő második korszakában; a Babits-versben mindig is benne lévő, kígyózó, feszegető feszültség, amelyet csak a legnagyobb erővel, a legbonyolultabb mesterfogásokkal lehetett belepántolni a szövegbe, szétveti a kereteket. A költő tovább nem formálható, nem idomítható feszültségei felbontják az objektivitás páncélját, megrepedezik a versfelület kérge, és kiömlik alóla a szubjektív láva. Ezzel azonban – hogy úgy mondjam – nincs megoldva a dolog. Babits objektív indíttatása, az elemien szubjektívak mellett, sokkal mélyebben fekszik az alkat alján, semhogy megszüntethető legyen. Felszínre jut tehát a szubjektív láva, hogy idővel az is megkeményedjék, kötetté vagy inkább kőzetdarabokká váljon, új földtani formákat létrehozva. Ezek az új formák, ezek a másképp, de újra homogénül alakított-gyúrt, még földmeleg idomok a késői, a harmadik Babits versei.

Megint lazán kezelve a korszakhatár kérdését, csatlakozom azokhoz, akik e harmadik Babitsot a Versenyt az esztendőkkel (1933) kötetben látják megjelenni. Ha második korszakában a költő a mindennapok terepén jár, az adott égető kérdéseket magába-véve és közvetlenül megválaszolva, harmadik korszakában ez a tényleges és imaginárius terep leszűkül: egy betegágy környezetévé válik. A Versenyt az esztendőkkel határozottan a saját személy és egy betegágy köré komponált kötet. A mikro-környezet látványai, eseményei olyan közvetlenséggel, egyszerűséggel jelennek meg a versekben, ahogy Babitsnál még soha. Ha azonban csak ezt a közvetlenséget, személyességet látnánk a kötetben, ezt az önmagára vonatkoztatottságot, az egy-az-egyben beszédet, eltájolódnánk. Babitsot mindig is az emberi legmagasabb izgatta, a bölcseleti végső, az imperatívusz, az énfelettes, azért is volt mély, csontjáig ható a dezillúziója. Olyan magasról csak nagyon mélyre lehet esni, pokolbugyrokig, több értelmű kínszenvedésig. Milyen jól áll a középhang Kosztolányinak! (Ami persze nem költőileg közepeset jelent.) Ahogy rákönyököl a többi ember asztalára, ahogy a gyermeki mélyvilág intimitásában úszik, ahogy számbaveszi utolsó pillanataiban a konyha rézedényeit. Babitsnak ez tulajdonképpen kevéssé való, neki nem a hangja volt kiáltó (mint Adyé), hanem az eleve adott létélménye magas. Költőmivoltában olyan tartományban élt, amely a középnagyságrend felett-alatt-mögött terült el és ezt a tartományt, ezt az élményt próbálta körültekinteni bölcselettel, képpel, tárgyakkal, ennek a feszültségét organizálta bele versei mozgásába. Nern volt nyugalma a mindennaphoz, alája kellett buknia élményében ismét határhelyzetig, egy új egzisztenciális tapasztalatig, hogy – nagy különbségekkel – ismét azonos lehessen alap-élményével. A teljes világot szomjazó beleszorul a betegágyba, a testi kínba, a palásttól a rongyig jut el, a főpaptól önmagában a remetéig, a prófétáig, a görög oszlopcsarnoktól a csirkeházig, a nagytól a kicsiig. De vigyázzunk, ez is szélsőséges, ez is egyfajta szakrális magatartás. A lekicsinyült, a tépett, a megalázott, amit saját magában pillant meg a tapasztaló, egy újabb végletig, egy másik lét-alatti létig buktatja. Az egyes szám első személy, aki köré az új kötet szerveződik, s aki nem is lehetne személyesebb, a rákényszerült végletesben már nem is a szenvedő, hanem a szenvedés személye. Az, aki már csak egy nyaláb testi fájdalom és erről közöl híreket velünk, az egy ősi, szakrálisan is körülírható, emberi magatartást közöl, a mindenkori áldozatét, aki mindnyájunk helyett szólal meg.

Ez a szenvedés-történet, miközben a „mindenki halála” is benne foglaltatik, egyre jobban kirajzol az adott költői személy mögött egy másikat, aki már-már gyűjtőfogalom. A királyból Lear királlyá lett, a szavak Dáriusából a szavak koldusává lett alak lassacskán tolódik, ezer apró részleten át. az elbukó, a tragikus hős felé, aki éppen koldusságában, kifosztottságában testesíti meg a lehetséges mitikus személyt. Babits öregkori lírája, a világirodalomban megvalósult és lehető szenvedéstörténetek között a sorstragédia költészete, amelynek legfőbb mondanivalója: ó jaj, meg kell halni. Egy hatalmas vállalkozás bukik el előttünk, egy már kezdettől fogva a legnagyobbakra törő, a végsőket kutató életvállalkozás, méghozzá elemezhetetlen akcidencia által, sorscsapás-betegség, ha tetszik, ananké alatt. Ha filozofálni annyi, mint meghalni tanulni, Babits késői költői periódusa a bölcseletnek ezt az iskoláját nyitja meg előttünk. Nem azzal, hogy bölcseleti tartalmakat közölne, itt nem erről van szó, hanem magatartása által, ahogy küzd az elfogadhatatlan ideával, ahogy belenyugszik, szembeszegül, kétségbeesetten jajong, alulmarad. Egy drámai küzdelemnek vagyunk tanúi itt, mint mindig Babitsban és mint mindig, valamely monumentalitással párosult küzdelemnek, amely messzebbre, magasabbra mutat puszta tényeinél. Mily nagy volt Róma, az ő romlása jelenti – idézhetnénk az első magyar hexametert, azzal a különbséggel, hogy a testi romlás itt egy újabb szellemi-költői felemelkedéssel jár együtt, a szó katartikus hatalma által, amely Babitstól mindvégig meg nem tagadtatott.

Meghalni bűn – mondta ki a költő ifjúsága egy pillanatában. És mintha most is, élete vége felé, költői élete gyötrelmesen tövises felvirágzása idején is, tartaná magát ehhez a tövises paradoxonhoz. Jellemző Babits kései verseiben a „szégyen” motívuma. Nem elég a testi kín, még szégyenérzéssel is párosul, a megszégyenülés félelmével a világ előtt, a leépülés megaláztatásával. Ti szavak: „Mit jöttök egyre-másra… hogy szégyeneteket mindenki lássa?” A nagy aggályosok magatartása ez, akiket szüntelenül emészt a kétely-métely, a Nessus vérénél is égetőbb, a lehető legtöbbre törekedőké, az igény megszállottjaié. Mindig is ott munkált Babitsban a perfekcionizmus. Ez a bölcseleti, erkölcsi, költői igény kerül most szembe a végső leépítővel. „Nem én, nem én szennyeztem be / hófehér ruhám” – szakad ki belőle valami irracionális bűntudat, az ártatlanul megalázottaké. – „Más emberek keze kente / szutykait reám” – folytatja, de nem igazán erről van szó, nem más emberek szutykos kezéről: „Sárból vagy, s ha besároznak: / Sírni nincs jogod”… s ugyanezen a hátrahagyott lapon végső következtetésként: „És mintha szégyelt trágár / szót mondanál, / úgy mondod ezt a szót / halál”… A halál szégyenét, a leépülés kudarcát természetesen a magas-építkezők érzékelik leginkább.

És van itt még valami, ami Babits költői épületének méreteit fokozza. A személyes életveszély és az általános világveszély párhuzama tudniillik, amely szinte nem is párhuzam, hanem már-már kapcsoltság, egymáson átbújó, egymást támogató, megsemmisítő kereszt-gerendáival. Egy háborúba futó világ ez, ahol minden hír rossz hír és egy lefelé lejtő szenvedés, amely válaszol rá. Az egzisztenciális fenyegetettség – az első Babits tapasztalata –, és a világ fenyegetettsége – a második Babits tapasztalata – egyesül a harmadik Babits „öreg és puritán” versében, amely mögött a kifosztottak, az életből deklasszáltak gazdagságának mítosza dereng.