A változásról, másodszor

Babitsnak jellegzetessége, hogy nem egy korszak költője. Nemcsak a szimbolizmust, hanem (legalább) két korszakát reprezentálja a magyar lírának. Túlnyúlik úgynevezett saját korán, húsz évvel és még többel fiatalabbak kortársává lesz, egyetlenként a Nyugat nagy költői közül. S ezt nem életének (így is rövid) hossza teszi, az legfeljebb lehetővé teszi. Babits időben közelebb van hozzánk kortársainál, költő válaszainak módja van közelebb; a századelő költői paradicsomából kiűzetve, példát ad bármiféle kiűzettetés, illúzióvesztés szóbeli és szavakon túli megfogalmazására. Isten a tudója: kevés dologra volt nagyobb szükségünk, mint a dezillúziók költői elviselésének képességére.

A középső Babits, akinek a második korszakát úgy nagyjából a Nyugtalanság völgyétől keltezhetjük (1917–1920), nem feledkezve meg a dátum előbb már említett bizonytalanságáról – két irányban is elmozdul előbbi lírikusi helyéről. Vissza- és előrelép: vissza a szubjektív, a személyes költői tartáshoz, és előre a diszharmóniához, a prózaisághoz, egy bizonyos értelmű formabontáshoz. Hogy egy nagy formakultúrájú költő a nehézkeset, az archaikusat, vagy a „csúnyát”, a szétbontottat, az izmusost is beveszi eszköztárába már a szimbolizmus idején, az elég természetes. Találunk is ilyesfajta stílusképeket már a fiatal Babitsban, egy csomót, a Turáni indulót, az ál-prózaverseket, a Vakok a hídon-t stb. Itt azonban, az új periódusban csakugyan változásról van szó, egy „dadogás” kezdetéről (folytatásáról). „Egyszerü megint a versem – de mi ez a fáradt egyszerűség?… mert nincsen gyönyörüség / számomra már, csak a kevésben – mert elborított a Sok…” És ugyanekkor folytatásáról (újabb kezdetéről) az előbbi, a kimunkált Babits-versnek. Babits – hogy úgy mondjam – ki-kiesik a dadogásból. Mert hát nehéz is egy költőnek önmaga romjaira rogynia, édes istenem, mért ne folytathatná az eddigit? (Mint Kosztolányi, mint Tóth, mint annyian.) De Babits nem tudja folytatni az eddigit, egy kérlelhetetlen óra ketyeg benne, amely túlhaladt az eddigi, nagy költőn, és egy másik „időt” követel.

Érdekes, mennyire eltér ebben másik nagy, század eleji objektívünktől, Füst Milántól is. Természetesen verseik alkata már eleve más. A korai Babits-vers mindig vagy rendszerint közel van a stílusképhez, egy bizonyos stílust céloz meg a vers témájával – formájával egyaránt. A Füst Milán-vers viszont egy stilizációs fokot céloz meg, a füsti, jellemző stilizációt, bárhonnan vett motívumokkal és teljesen mindegy a vers hangjára, formájára nézve, hogy szereplője, ürügye antik filozófus-e, madridi lovaskapitány vagy középkori kalmár. Füst olyanképpen szerepjátszó, mint egy bizonyos színészalkat, amelyik minden szerepben önmagát adja, Babits viszont magát a stílust akarja eljátszani, hogy hasonuljon hozzá. Éppen ezért kevésbé azonos stílusruháival, váltogatja őket. Füst mindig ugyanaz, Babits széles skálán változó. Egy-egy stílusruha személye más-más oldalát emeli ki. És persze le is vetheti, le is veti őket. Füst viszont nem változtat költői eszköztárán, mondhatnánk, semmit. Sajnosan-ritkán megszólaló költői hangja hosszú pályája különböző szakaszain annyira azonos önmagával, mintha pontosan ott folytatná, ahol abbahagyta. Füst tehát, az objektív, nem változik, a nagy én-lírikus kortársak sem, aki változik, az Babits.

Csakugyan nem változnak? Dehogynem. Mindegyik cserélődik, áthangolódik a maga módján, Juhász Gyula is, Tóth Árpád is, mindenki, a változás foka azonban csak Kosztolányiban hasonlítható a Babitséhoz – igaz, nem a lírában. Kosztolányi prózájában változott nagyot, példamutatóan csiszolva le magáról a stílromantikát, a stílorgia divatját, amely még a Néróban is oly forrón bíborkodik. Keveset változott azonban verskezelésében. Nemhogy nem hatott rá az akkori fiatal költők – mondjuk, népiek – formalazítása, egyenesen ellenérzést keltett benne. Egyszerűen lomposnak tartotta őket, idegesítette „rossz” ritmusuk, hanyag rímelésük. Nem gyújtotta fel a fantáziáját az a különös kötéltánc, ami Illyésre, Szabó Lőrincre olyan jellemző: megtartani a hagyományos forma minimumát és azon belül összetörni, amit lehet. Kosztolányi még szabadverskorszakában – amely párhuzamos egy darabig Babits formabontásával –, a Meztelenül-ben is színülteg tele van „alaksejtelmekkel”, hátmögötti, bonyolult ritmusokkal, és főleg aforizmás kerekdedséggel. Kis lírai aperszűi e nemben nem is váltak az önkifejezés fontos, újfajta lehetőségévé. Neki a szabadvers csak tollpróba volt, divat, izgatószer, hogy aztán, költőileg szinte semmit sem profitálva belőle, visszatérjen a kötött vershez, azon át zengetve ki a nagy, késői Kosztolányi-hangot.

Az avantgarde. Kétségkívül, az avantgarde is beleszólt a húszas évek költői változásaiba. Hogy mégsem annyira, úgy, ahogy a világirodalom más tájain, annak sok oka van. Az egyik a modern költészet két periódusának összetorlódása. Szimbolizmusunk kicsit későn jött, avantgarde-unk egyidejűleg a világirodalmival; a kettő átfedte, súrolta, ingerelte egymást. A Nyugat-forradalom még ki sem futotta magát, még volt benne – legalább – három nemzedékre való szufla (különféle változatokkal, persze), és máris itt volt, kiáltott. Nyugatra-átkozódott a magyar avantgarde, amelynek egyszerűen nem volt helye – még – a magyar irodalomban. Hiszen a Nyugat sem szívódott fel, a Nyugat is a peremen egyensúlyozott az 500 előfizetőjével, miféle polgárt lehetett itt pukkasztani, mikor alig volt pukkasztó alany, s ha volt, még Adytól pukkadt? A szervezett munkás, az agrárproletár pedig egész biztosan nem az izmust értékelte az újmódi szövegekben, hanem a tendenciát.

De túl a társadalmi helyzeten, a felvevő közeg kérdésén, volt itt még más is. Nem volt helye az avantgarde-nak? A művészet nem helykérdés, vagy csak részben az; itt joggal kérdezhetjük, hogy tű hegyén hány angyal férhet el, mert tudjuk a választ: akárhány. A művészet tere nem kitöltendő rubrikákból áll, annyi hely van benne, ahány helyfoglaló, ha a helyfoglalás adminisztratívan nem gátoltatik. A hely az által valósul meg, aki betölti. A magyar avantgarde helye talán túlságosan egyszemélyes volt, kassáki; egy legény volt a gáton, Kassák. Vele szemben, előtte, pedig művekkel sűrű birodalmak, Ady, Babits, Tóth, Kosztolányi, Móricz, Krúdy, Kaffka és még hány, egymással is összefüggő országlánc. A tehetség-mennyiség nem volt egyenlően elosztva az irányzatok között. Olyan nyilvánvaló volt ez, hogy – tudjuk – a Kassákkal vagy Kassák sugallatára induló fiatalok is előbb-utóbb átszívódtak az „ellenoldal”-ra. És bizonyára még számos összetevője van annak, hogy az egyidejű magyar avantgarde, a soron következő világirodalmi periódus – sajnos – túlságosan a margón maradt.

A 20-as években mégis bekövetkezett a szimbolisták, egyáltalán a líra, rövidebb-hosszabb formabontó korszaka. Általában átmeneti volt, de Babitsnál – annyi minden mással összekötve – nagyon is jelentős eredményű. Ami a költő úgynevezett témáit illeti például… Azt mertem mondani, hogy nem érdekelte a politika? Egymásután sorakoznak a nagy politikai versek, már a háború alatt a Húsvét előtt, a Fortissimo, a Kép egy falusi csárdában (ez a groteszk-fájdalmas életkép, amelyben a virtuóz forma ironikusba, önmaga megcsúfolásába fordul, a „nagy térdű, bő ölű / múzsák” közt, hogy annál keserűbb legyen), aztán a Háborús anthológiák, később a Petőfi koszorúi, a Politika (micsoda cím, Babitstól!), vagyis a Martinuzziak kora… és így tovább. A trianoni kérdéskörre is reagál, hogyne reagálna, természetesen az igazságért és mindenféle erőszak ellen. Egyre aktuálisabbá válik számára is a magyarság, a magyar létproblémák gondja, mind szociális, mind külpolitikai okból. Versei, tanulmányai, cikkei hosszú sora foglalkozik az égető tárggyal, a hivatalos és félhivatalos politika jól dotált, mindent túlharsogó, elnémító „magyarságával” szembenállva. (Mennyire ismerjük ezt. Már Adyval is az volt a baj, hogy nem volt eléggé „hazafias”. Babits sem volt eléggé magyar a közjutalmazott honvesztőknek, a zagyva népszónokoknak. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda szomorú, nemzeti öröm Babits olyigen beváló intéseit kihallani a korból!) – Ott van aztán a költő témái közt a szerelem, a páros magány új képlete, ez a kétségbeesett idill a vad világban, ott a gépkorszakból való kiábrándulás, istenem, hol vannak már azok az 1910-es automobilcsodák, száguldó sárkányok, első, boldog repülőgépek? Mindez (minden) fenyegetéssé változott, a múlt és eljövendő háború fenyegetésévé. Erősödik a versek vallásos hangoltsága, talán úgy kellene mondani, keresztény jelzésrendszere, a magasabb, egységesebb Európa víziójának részeként; a katolikus költő katolikuma mindenekelőtt „általános”-nak értelmezett. Ott van a két gyönyörű Zsoltár (gyermekhangra és férfihangra), ott van a gyermeki templomok édes-füstös kuckóhomálya. A kuckómotívum sűrűsödik.

A lehetséges, úgynevezett hatásokat számbavéve tehát: az avantgarde-ét, vagy talán a később kibontakozó, Babits által támogatott, fiatal népi költőkét – érdekes részkérdésnek tekinthetjük őket. Mindez semmit sem jelentett volna, ha Babitsnak nem lett volna személyes szüksége és képessége a változásra. Önkifejezésének már nem feleltek meg az ifjúkori költői edények, túlömlött rajtuk, valami más felé. Végképp nem érdekelte már a szép rím, az izgatóan nehéz ritmus, a hagyományos (általa új hagyománnyá tett) szimbolista kelléktár: „…Danaida-lányok – mit érdekel engemet ez már?” A legcsekélyebb örömét sem lelte már a formatökélyben. A későbbi Babitsból hiányzik a verstani bravúr. Kosztolányi sosem szokott le (versben) a bravúrról, Babits bámulatosan leszokott róla. A késői Babits-vers ambíciója más, mint a koraié, másutt vannak a sűrűsödési pontjai, a költői létesítményt másban látja, máshová helyezi. A költőben megváltozott a költészet összetevőinek értékrendje. „…aki nem szeret, annak jó lesz így is, / és aki szeret, annak jó lesz így is”–. Döbbenetes legyintés ez, éppen tőle. De olyan legyintés, amely egy új költő gesztusa. Összes verseire írta: „Maradjatok összesek, / Egy költőt eltemettem. / Most már más költő leszek / És leszünk vele ketten”. (Esetleg többen, fűzöm hozzá – óvatosan.)