Néhány szó politikárólMivel a költő változását, a fiatal Babitsból közép-Babitscsá, majd még későbbivé alakulását, részben történelmi, politikai okoknak tulajdonítják, és részben joggal, talán nem árt most néhány szót ejteni a költő politikai profiljáról. Azt olvasom régi és általam nagyra becsült tollból, hogy „Babitsot belső passzivitás bénítja, hogy kevés cselekvő energiával áll szembe az élettel”. Érdekes. Elvégre lehetséges; nehéz volna valakinek a cselekvő energiáját megmérni, mint a vérnyomását. Ehhez képest mintha elég mozgalmas életet élt volna a költő: szerkesztette a Nyugatot, a magyar irodalom legfontosabb folyóiratát; állásából háromszor mozdították el az első világháború alatt és után politikai okból; egy forradalom egyetemi tanárrá tette, egy irodalmi forradalom vezető alakjaként közéleti, szellemi harcok állandó középpontja volt, a második világháborúban az irodalmi ellenállás feje. Volt még ezenkívül vallásgyalázási pere (neki!), néhány fontosabb külföldi útja (San Remo-díj, vagyis Dante-díj; Husserl-lel, Heideggerrel való megismerkedése), Baumgarten-díj-kurátorsága, halálos betegségében sem szűnő, vezető tevékenysége. Mije nem volt? Nem volt feltűnő magánélete, csak egy nevesebb házassága, nem volt katona, nem ült börtönben (csak a toloncházig jutott el). Tőlem ugyan egész életét elbújva tölthette volna könyvmolyként egy dolgozószobában (mintha úgy is egész csinos dolgokat hoztak volna össze a világliteratúrában), de hát nem így történt. És nem is véletlen, hogy nem így történt. Nem, nem volt politikai forradalmár. Hiszen egyebet sem mondok e tanulmány első lapjaitól kezdve, az unalomig ismételtem, hogy Babits nem volt politikus alkat, hogy nem politika és szerelem érdekelte fölszánt poéta-ceruzáját elsősorban, hogy morális-bölcselő alkat volt, lét-lírikus. „Higgadt” bölcselőnek azonban nem nevezhetném; a végső kérdések és azon is túliak szélvihara rázta egész lázas valóját, olyan volt, mint valamely végső bástyára kitűzött, szaggatott, tépett zászló, állandóan érzékelte, amit gondolni is alig lehet. Ily mód lobogtatva híreket nekünk létünk oly fontos és egyre fontosabb peremvidékeiről. Olyan peremvidékekről, amelyeket már szavak nem, legfeljebb tárgyak, képek jelezhetnek. Ez az alkat került szembe a letaglózó történelemmel, az égető politikai helyzetek sorával. És „állást is foglalt” természetesen, nem tudott kitérni saját erkölcsi követelményei elől, ellenállhatatlan belső imperatívusz hajtotta a háború ellen, a társadalmi változások eszmei tartalmai mellé, bármiféle embertelenséggel szembe. Babitsi alkattal politikai harcot folytatni olyasféle, mint mikroszkóppal diót törni (azt hiszem, egy lengyel írótól lopom ezt a hasonlatot), vagy ha nem tetszik így, hát fejet betörni vele. De hát éppen az az érdekes, hogy vannak pillanatok, amikor fel kell ragadni a mikroszkópot, a vakolókanalat, a horgászbotot, a könyvet, a franciakulcsot és „rendeltetése ellen” használni. Mert akkor éppen az a rendeltetése. Babits tudta ezt és cselekedte. Ő, a filozófus, a gyakorlatiatlan, a „passzív”. Hja bizony, a magyar irodalomnak ritkán van ideje filozofálni. Hogy azonban mért kellene a filozofálás ritkaságának örülnünk, azt nem tudom. Nem érzem magam hivatottnak arra, hogy Babits politikai cselekedeteit, verseit, nyilatkozatait darabról darabra értékeljem. Azt azonban tudom, hogy nekem, az utókor egy szeletének, történelmi magatartása egésze mit jelent: szabadságharcot. Bármiféle embertelen kényszerekkel szemben a humánum, az erkölcsi és művészi függetlenség, a színvonal harcát. És nem is csak pusztán műveiből vagy életrajzi adataiból merítem ezt a jelentést, hanem személyes tapasztalatból is. Mi, második világháborús fiatalok, ifjú irodalomrajongók, az akkori Nyugattól tanultuk a szellemi ellenállást, sorai közt olvastuk a konspiráció igéit, megkaptuk belőle a náci-háború elleni magatartás alapját és szellemi módozatait. Nem, nemcsak irodalmi okból olvastuk olyan lángolóan Babits Nyugatját, hanem nyilvánvaló politikai okból is, iránytűt, eligazítást keresve, szorongó diákként a háborús kataklizmában. És nem akárkitől akartuk ezt az eligazítást – annyi mindent mondtak, olyan sokan! –, hanem a legnagyobb magyar költőtől, aki akkor élt, a legnagyobb szellemi súlytól. A háborús rikácsolás közepette nem kellett nekünk hiteltelen szájakból a zagyva, a félreérthető, a hideg-meleg, a gyanúsan túl-ordibált, a színvonaltalan – egyértelmű, tiszta, felelős hangot akartunk hallani és meg is hallottuk. A Babitsét. Nem láttam soha személyesen, de a puszta tény, hogy él, itt van valahol Budapesten, hogy üzen nekem a Mint különös hírmondóval vagy a Jónás könyvével, az eligazította életemet. „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél”. Annál jobban elámultam(-unk) a Babitsot 1945 óta ért (és már 45-ben kezdődő) támadásokon. E szidalmakat, becsületsértéseket, „halotti maszkjának” oly korai megrugdosását nem érdemes idézni. Mindenki tudja: ezek által iktatódott ki irodalmunkból, köztudatunkból és főleg a fiatalság új meg új nemzedékei tudatából századunk egyik legnagyobbja. Érdekes viszont talán egy jóval későbbi nyilatkozatot feleleveníteni, annak példájaként, hogy milyen sajátos módon tartósították és indokolták egyesek nagy költőnk leértékelését. Azt írja Lukács György Bartókra emlékező cikkében (Nagyvilág. 1970. 9. szám) a Jónás könyvéről: „E fontos kérdés helyes megvilágítása érdekében magamnak is önkritikát kell gyakorolnom. Amikor (1941-ben) lelkesen üdvözöltem ezt a kiváló antifasiszta költeményt, részletesen foglalkoztam Babits egykorú prózai, világnézeti, magyarság körüli vallomásaival is. De bár felismertem az ellentétet köztük, főként egyéni erkölcsi motívumokra vezettem vissza a fasizmusellenség e hatalmas megnyilvánulását. Nem vettem még kellő mértékben tudomásul, hogy itt elsősorban ama objektív sajátossága miatt utasítja el a fasizmust, mert ez – ellentétben a tizenkilencedik század konzervatív, a történelmi folytonosságot, a történelmi hagyományokat tisztelő és fejlesztő reakcióival – olyan reakció, mely a már keletkezőben levő új kapitalista fejlődési szakasz még öntudatlan ideológiájaként nem egyszerűen a régi konzervatív törekvéseket fejleszti tovább, hanem gyakran élesen szembe is fordul velük.” Ha lassan, többször elolvassuk e mondatokat, rájövünk, hogy Lukács a következőket állítja: önkritikát kell gyakorolnia azért, mert 41-ben lelkesen dicsérte a Jónás könyvét. Az eltelt közel 30 év alatt rájött, hogy Babits ezt nem egyéni erkölcsi motívumok alapján írta. Konzervativizmusból írta; zavarta őt, hogy a fasizmus – helytelen, új-kapitalista okokból bár – élesen szembefordul a régi konzervatív törekvésekkel. Ami röviden és magyarán annyit jelent, hogy egy fasiszta haladóbb, mint Babits Mihály. Finomabban: kevésbé konzervatív. Talán jobban is tette volna Babits, ha felhagy elítélendő indokú antifasizmusával, ha konzervativizmusát netán felfrissíti az „élesen szembeforduló” fasizmus némely jegyével. Érdekes gondolatmenet. Különösen 1970-ben, amikor már senki sem kívánta a jeles professzortól, hogy még egy szekérnyi földet taszítson az amúgy is elásott Babitsra; ezt ő szívből írta, önként. Bezzeg ott van ezzel szemben Thomas Mann! E Lukács-műben is, mint annyi másban – némely lanyha megintésekkel körítve bár –, megállapítódik róla: „Itt egy becsületesen gondolkodó nagy író, levonja az összes konzekvenciákat…” Meg is értem én ezt. Elvégre Thomas Mannt érdemes körüldicsérni, „nagy polgári humanistaként” számon tartani, neki egy világ hódol. Ámde ha nekünk, rongyos magyaroknak van egy „nagy polgári humanistánk”, az nincs is, sose volt, az rosszabb a fasisztánál. (Talán fölösleges megjegyeznem, tisztelt olvasó, nem Thomas Mannt kifogásolom, őt mindig is szívem közepében hordtam.) Hálát adhatunk az Atyaúristennek, hogy legalább Bartók megmenekedik, megdicsérődik e felfogásban. Igaz, hogy Babits, Arany, Madách, Mikszáth stb. bőre árán, de hát ne legyünk olyan kicsinyesek. Feltételezhetjük: netalántán az az oka ennek a fent idézett, figyelemre méltó álláspontnak, hogy Lukács György közelebb állt, jobban értett a zenéhez, mint az irodalomhoz. S az ilyen adottságokat méltányolnunk kell. Mellékesen és pirulva említem, mint idevágót a József Attila-esetet. Pirulva, mert mindenkinek ismernie kéne a tényeket, ezzel szemben évtizedeken át iskolákban tanították a tények ellenkezőjét. Tehát: bár Babits korántsem becsülte annyira József Attilát, mint az utókor, nem ő támadta az ifjú költőt, hanem fordítva; az ügy nem politikai volt, hanem irodalmi-értékrendi; Babits nem „állt bosszút” a fiatal költőn, hanem – később, engesztelő-megbánó gesztusait tudomásul véve – verseit közölte, kétszer Baumgarten jutalmat is adott neki. Ennyivel meg is elégedhetünk, elvégre az irodalomtörténeti szakma már tisztázta az eseményeket. Pusztán azért idézem fel az ügyet, mert a bűnbak-keresés jellegzetes példája. Hiszen ha Babits rosszabb a fasisztánál, miért is ne lehetne megtenni szegény József Attila egyszemélyes kivégzőosztagává? Világossá kell tennem itt valamit: nem csak Babitsot szeretem a magyar irodalomban. Ha őt is akarom, a lehető teljességet akarom, a magyar irodalom, sőt a világirodalom egészét. Amikor egyet (és nem egyet) kizárunk vitathatatlan, nagy értékeink közül, az egészet veszélyeztetjük; Babitsot óhajtva például Adyért is harcolunk, elvégre – mutatis mutandis – fordítva is megeshetnek a dolgok, esetleg őt kívánhatja kizárni valamely prekoncepció. Nem is beszélve arról, hogy ha Babitsot hamisítjuk, mindenkit-mindent hamisítunk, akit-amit összefüggéseiből kiszakítunk. Bejelentem tehát igényemet az egész, nagy irodalomra, minden porcikájára, nem engedem kicsavarni a kezemből az érték egy darabját sem; szükségem van az Ó-magyar Mária-siralomra éppúgy, mint Petőfire vagy József Attilára, Homéroszra éppúgy, mint a most születőkre. Babitshoz fűződő viszonyomat, az eleve adott olvasói élményen túl, életemben elfoglalt hagiográfiai helyét, fontosságát bizonyára erősen befolyásolta szektás üldöztetése. Az, hogy mártírrá tették, halottként is megölték, felháborodással állította melléje az igazságérzet minimumával rendelkezőket. És volt itt még valami. Babits tudott valamit, amit Ady például nem tudott. Nagy lángolóink, Petőfi, Ady, meghalva bizonyos történelmi pillanatokban, nem juthattak el a tapasztalás olyan köréig, ami életemnek – életünknek – meghatározója volt; nem láthatták át vesztett háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál. Sem zászlóbontások, sem diadalmas várostromok, sem hősi halálok nem vártak ránk – legfeljebb néhány, csalódással teli másodpercre –, nekünk a lemondást, a visszahúzódást kellett megtanulnunk, reményeink, úgynevezett hiteink lombtalanodását. Tőle pedig, Babitstól, éppen az elveszett csaták étoszát, a fél-halál illemtanát tanulhattuk a háború alatt és még előbb is. És valami délibábos józanságot, amely évezredekben gondolkozik, barlangi tűzápolást jégkorszakokban. Sajnos még ő sem nyújthatott alaposabb oktatást, mélyebb szintű beavattatást ez ügyekben – csakugyan, mit is kell csinálni ilyenkor? Milyen arcot kell vágnia az írónak, amikor az a dolga, hogy hallgasson? A némaság írói modorára nem voltak példáink. Bár… bár ez sem egészen igaz. Sokszor, nagyon sokszor szokták idézni: „…vétkesek közt cinkos, aki néma…”, azt azonban kevesebbszer: „Van némaság, mely messze hallik”. Pedig Háborús anthológiák-ra írta, pecsételte rá Babits:
No de gyorsan valljuk be: micsoda megkönnyebbülés megszólalni. Szükséges tehát, hogy az egész Babits is megszólaljon – s erre sokasodnak a jelek –, méghozzá a saját hangján. Hangja áthangszerelését, áthangfestését teljesen fölöslegesnek tartom; ő az, ami. A magyar költészet egyik legmerészebb szellemi vállalkozása, egyik legnagyobb áthangzása a világirodalomba – akkor is, ha bravúr-szólóját igazán csak mi, honfitársai tudjuk (sajnos!) kiolvasni anyanyelvünk kottájából. Ez a magyar nyelv, a magyar nyelvi teljesítmény eddig mozdíthatatlan paradoxona. Ha Babits azt mondta, hogy a legnemzetibb műfaj a műfordítás, azt is mondhatnánk, hogy nálunk a legnemzetibb irodalmi teljesítmény az, amelyik a legvilágirodalmibb. |