A változásról, először

Hogy mikor kezdődött Babits költői változása, átalakulása, arról eltérnek a vélemények. Vannak, akik egyértelműen az első világháború sokkjának tulajdonítják, vannak, akik előbbre keltezik, hivatkozva néhány más hangúnak, illetve közvetlenül politikusnak nevezhető versre (az 1912-es május 23-ira például); mások viszont már a fogarasi verscsoportban érzékelik a magatartás és költői magatartás eltolódását a kezdetitől. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a költő átformálódása többirányú és nagyfokú. Két vagy három Babits-korszak van-e? Esetleg több? A vélemények erről is megoszlók. Magam a „három korszak” felfogása felé hajlok; ami pedig a változás időpontjának körülkerítését illeti, legszívesebben azt mondanám, hogy „mindjárt”. Mindjárt az első kötetével megkezdődött a költő változása; e változás lehetősége a kezdet kezdetétől bele volt írva művébe. Profilja ugyan az első perctől fogva rendkívül éles (meglepő módon nincsenek is kötetben publikált zsengéi), fő jegye, ez az egzisztenciális tárgyiasság, rögtön kiugrik és – végső soron meg is marad, de más, egészen más vonások is bele vannak írva költői arcába. A fő jellemzőt (vagy jellemzőket) megragadva, nem feledkezhetünk meg e más-ságok, tények és lehetőségek jelenlétéről fiatalkori művében. Babitsnak nemcsak életérzése, költői mindensége, hanem a kifejezéshez való viszonya is eleve komplex.

E komplexitásban igen kevéssé boldogítanak minket a különben sok mindenre jó tipológiák skatulyái; – ugyan mit kezdjünk kereteik közt ezzel az introvertált objektívval, ezzel az újért harcoló hagyományőrzővel, ezzel a lázasan nyugtalan klasszikussal? Mondom, Babitsot kétségkívül befogadta az előőrs-ízlés. Volt ugyanis csoportosnak nevezhető előőrs-gondolkozásunk e korban, amit nem minden korszakunkról állíthatunk; kis létszámú, „referenciális” gócai, amelyek az élet minden területén létrehozzák az elő-közvéleményt, egészségesen, gyors tempóban működtek. Az önkéntes szellemi kíváncsiak, a jól érzékelők e társadalmilag rendkívül fontos csoportja reagált tehát Babitsra, formátumát felfogta, közvélemény és hatalom támadásaival szemben védelmezte, de tisztelete inkább a nagyságnak szóló volt, mint megértésből eredő. Már akkor megkezdődtek a költő pályáját jegyző „besorolási nehézségek”, amelyeket én elsősorban különleges-szokatlan alkatának, ennek az ontológiai objektivitásnak tulajdonítok, de nemcsak annak.

Talán éppen komplexitásában, többféle indíttatásában rejlik a nehézségek egyik oka; talán van benne egy olyan „üzenet”, amely még ma is túlesik felfogóképességünkön. Mintha Babitsnak magával a költészettel, a kifejezéssel való viszonya nem volna egyértelmű. Mondhatnám, túl sokat vár a művészettől, úgynevezett hivatástudata túl erős, túl feszült; nem kevesebb, mint szertartás, a megváltás egy faja neki a művészi tett és épp ezért kínzó felelősség a világért, a világ előtt. De hát képes-e a költészet vagy bármi emberi cselekvés akkora teljesítményre, üdvösség-szolgáltatásra, amit Babits tőle, vagyis önmagától elvár? Az édes századvégi szépségeszmény mögött heves erkölcsi követelés lappang, aminthogy az lappang a bölcseleti tartalmak mögött is. Művészet-bölcselet-étosz elválhatatlan kötéssel egyesül Babitsban, és nem is tudom, nem ez a legutóbbi-e legszenvedélyesebb vezérlője. Ekkora felelősségtudat, ekkora feszültség szinte szükségszerűen termeli ki önkételyét, rejtett vagy kevésbé rejtett dezillúzióját. Túl-magas igény és túl-mély dezillúzió párosa ez. Látszatra, kimondott tartalmait tekintve, nincs fenségesebb, egyértelműbb papja a művészetvallásnak Babitsnál (és gondolat-vallásnak és erkölcsvallásnak); olyan mozdulatokkal cselekszik, mint aki egy istenhit maradék szobrait, fenyegető özönvizekben, hajóra menekíti. Van valami aggasztó ebben a hajóútban, túl nagy súlyokat visz, bizonyos értelemben egy kultúra végső súlyait. Szinte szükségszerű, mondom, legalább egy hajótörés ebben a vállalkozásban. „A líra meghal” – érzékeli a költő, átváltozása, dezillúziója egy fokán. Aztán – szerencsénkre – mégsem hal meg, a költő átépíti a hajót. Valamilyen állandó kételyekkel aládúcolt hit az, amit a babitsi pálya sugall, nem is csak és elsősorban szavaival, hanem például pályaképének sajátos módosulásával, „törésével” a közepén, amely egy új nekigyűrkőzés, egy új versépítési eljárás munkafolyamata.

Nem mondom, hogy a babitsi átalakulás nem függ össze szorosan a történelmi változással. Akár az utóbbit az előbbi kiváltó okának is nevezhetném. Valóban, Babits változása az alkatba zárt lehetőségen vagy szükségszerűségen túl összefügg az idővel. Más ideje van a századelőnek és más a háborúnak és megint más a két háború közének. Éghajlatváltozás történt; arany alkonyok, a nagy magyar szecesszió édes szeszei után jött „a szörnyű másnap”. Kétségkívül nagyon összeszűkült az életük, világuk. A magyar irodalomnak, a második reformkornak, ez a nagyszerű serege csapdába került, mint a vizafogóba hajtott halak. Olyan nagy indulás, olyan széles remények – történelmiek, irodalmiak után két háború közé úsztak be, az egyik a múltjuk volt, a másik a jövőjük. Nehéz dolog jóval súlyosabb tapasztalatokkal a hátunk mögött, a dezillúzió sokkal mélyebb fokán kellőleg méltatni azt a kis első világháborút, amelyben még huszárcsákó volt és gulyáságyú, tamburmajor és hátország. De azt hiszem, mégis ez volt a kezdet, a huszadik századi életérzés kezdete. Azzal a nemzedékkel megtörtént a hihetetlen, mindenekelőtt a tömegháború, az öldöklés technikájának ugrása, és a többi, az ország kétharmadának elvesztése, két forradalom, ellenforradalom, politikai banditizmus. Akik mindezen átestek, nem voltak többé azonosak önmagukkal. Hajlamos vagyok ma már azt hinni, hogy még kevésbé voltak azonosak magukkal, mint azok, akik a második világháborún mentek keresztül. Mert gyanútlanabbak voltak, mert a stabilitásérzésük csorbítatlan volt.

A korszakváltás első nemzedéke voltak ők, első világháborúsok, a „békéből” a „háborúba” átkerülők, a készületlenek. Sérüléseiket el sem tudjuk képzelni, csupa védtelen felület voltak, politikailag, nemzetileg, gondolkodás- és viselkedésmódjukban, promenád-zenével, azzal az ezeréves tudattal, hogy Magyarország Liptószentmiklóstól Brassóig terjed, a Kárpátoktól le az Adriáig, hogy a bankok szilárdak, hogy a népoktatás terjed. Pontos, tisztázott fogalmak közt éltek, tudták, mi a rumburgi vászon, az aratókoszorú, a sajkadal; mi az újságírói szabadjegy a Déli Vaspálya Társaság indóházától a velencei Szent Márkig, mi a gazdasági cseléd, a rakonca, az iparkamara, a havasigyopár-krém. Még ha netán utálták is, nyögték is, a konszolidáció volt a létélményük. Veszélyes és veszélyeztetett konszolidáció, gondolta a mi íróseregünk és elmondta róla a magáét. De ami utána jött… Szóval, bekövetkezett a huszadik század.

Hogyan válaszol a költő az ilyen fokú korszakváltásra? Természetesen elmondja a magáét erről is, és természetesen a szavaival mondja el, hiszen az az eszköztára. Megtették ezt mindnyájan, az ancien régime-ből jött nemzedék írói. Akit csontjáig rázott meg a változás, az Babits volt, a csontjáig rázta meg, vagyis nemcsak a szóig, hanem a formáig, a versépítés módjáig. Nem tudott többé úgy írni, mint eddig. Nem mintha egy akkora költői változást, mint az övé, csakis a körülményekből – bármilyen súlyosakból – magyarázni lehetne. Mondom, a körülmények mögött ott van az alkat, az életrajz mögött a költői jellem. Az átélés milyensége, foka, fajtája.

Megkezdődik, illetve gyorsulóan folytatódik az átalakulás keserves történése és cselekvése. A költőnek verstémája, panasza, kínja lesz a dadogás. Nem mintha nem lett volna már ennek is előzménye, „A második ének”-ben például, de ez most – óriási, történelmi visszhangfal előtt – szinte megföllebbezhetetlenül felerősödik. Megjelenik a kifejezés mint általános probléma. Lehet-e úgy verset írni? És lehet-e egyáltalán verset írni – ez a világ-tépelődés is Babitsban találja meg egyik szószólóját. „A líra elhal, néma ez a kor” idézem újra, most történelmi, irodalomtörténeti hangsúllyal.