Kisebb szerkezetekMost, miután szemrevételeztünk néhány fiatalkori Babits-verset, különös tekintettel egy bizonyos nagy-szerkezetre, a kisebb szerkezetek felé vezető utunkban szívesen rátérnék a költő szonettjeire. De elhárítom a kísértést, ez túlságosan megnyújtaná az anyagot és különben is, a nyugatos szonettről már jó néhány szó esett a magyar irodalomban. Csak néhány kiragadott megjegyzést fűzök a tárgyhoz. Nálunk a „szonett” szóhoz rendszerint a „nyugatos” jelzőt ragasztják hozzá. Természetesen, hiszen alig van más, jellemző szonett-fajtánk. Késői fejlemény ez pedig, a világirodalom szonett-kultuszához képest nagyon késői. Nekünk nincs reneszánsz-szonettünk a XVI. századból, nincs Shakespeare- vagy Milton-szonettünk, nincs romantikus szonettünk. A felvilágosodás korából van – hogy úgy mondjam – egy próbaszériánk Kazinczytól, Szemerétől, majd ismét szinte semmi, egészen a Nyugatig. Bevallom: ezen mindig csodálkoztam. Legalábbis Csokonaitól vagy Aranytól elvárná az ember, hogy ezt a remek, nehéz formát betörjék, kilovagolják (mindketten csak éppen megpróbálkoztak vele). Maradt minden a Nyugatra. Ezért a mi szonettképzetünk speciális. Egy biztos: a nyugatos szonettet nem tartalmi jegyek teszik azzá, ami. Van itt mindenféle anyag, szerelmes vers, kultúrzsánerkép, ars poetica, világnézeti vallomás, öröm és búbánat, – a szonett-képzethez itt semmiféle tartalmi előfeltevés nem járul. A közös stílusjegyek, verselési jegyek viszont kvázi megsűrűsödnek, összébb szorulnak a feszes formában; a nagyon kötött versformákba már maga a nyelv is nyomatékosan beleszól, lehetőségeivel, korlátaival, rímkészletével, mondatfűzésével, és pláne beleszól a kialakított korstílus. A Nyugat-szonett egy fokkal nyugatosabb, mint a Nyugat. De azért ne féltsük nagy szonettköltőink külön profilját. Itt van például a híres Babits-vers, amelynek címe is – milyen meglepetés – Szonettek. Példa arra, hogy mi minden belemegy a szonett e fajtájába. Akár ars poetikának is nevezhetném, vagy vitacikknek, bandázs-nélküli kardpárbajnak, vallomásnak.
Micsoda versindítás! Ez aztán le van téve az asztalra. Még felkiáltójel sincs az első mondat után, pedig azt szereti a szerző, csak egyszerű pont. Ezek hideg szonettek. Az a hátraszegett nyak, ahogyan végignéz a költő ócsárlóin. Ezek bizony hideg szonettek, tisztelt ellenségeim, munka, faragcsálás, csinálmány, akinek nem tetszik, az versemet ezentúl ne olvassa. Főleg a tartott hangneme hat, a gúnyba fojtott átok, a lenyelt panasz, az a hűtött felháborodás. A vers keserű, mint az epe, de „hideg”. Babits nem lángol; Babits izzik. Mert mindazonáltal nem könnyű bökvers ez, amellyel lefricskázza valaki a sérelmeket, ez csupa súlyos feszültség és mert elfödött feszültség, annál súlyosabb. Babitsnál a szonett úgynevezett kecsessége nem mindig érvényesül (annál inkább Kosztolányinál és Tóth Árpádnál is). Nemegyszer rendkívüli terheket halmoz rá a karcsú formára, gondoljunk csak A lírikus epilógjára. Ugyanez vonatkozik néhány, még kisebb terjedelmű szerkezetére, például a Stanzák sorozatára (Szimbolumok). Ne mondj le semmiről…
Mintha egy másodpercre a rabelais-i „tégy, amit akarsz” libertinus igéit hallanánk ki a versből, pedig tévedünk. Ez megint a meg-nem-elégedés verse, méghozzá az isteni elrendeléssel összefűzve. Nemhogy bűn volna a „minden” bekebelezése, hanem isteni parancs. (Bűn=erény.) Még meghalni is bűn; s ez a paradoxia jelez valamit, ami nincs benne a versben, csak mögötte van. A rövidke stanza mögött váratlanul sötét, nagy dimenzió nyílik meg, az örök folyosóé, ahol a halállal is szembe kell szállnunk, a lehetetlennel, a reménytelennel. Ez a belső tér ad ennek a kemény, kőbevéshető versnek rejtett melankóliát. Tegyünk most mellé egy másik „lemondás” vers-részletet, Tóth Árpádét:
Babits verse azt mondja: „ne mondj le”, Tóthé: „lemondtam”. De csakugyan azt mondja-e? Tóth Árpád, a nagy lemondó, azokkal a gyönyörű legyintéseivel, a titkos vigasz-önvigasz mestere is. Sorai közt ott bujkál a paradoxon: „várjam? ne várjam?” – ami természetesen annyit jelent, hogy: „várom”. A vers egésze – a halálos beteg költő tátrai verse – még világosabban rajzolja ki ezt a fájdalmas reményt. Két olyan versről van itt szó, amelyek szövege ellentmond bentebbi tartalmaiknak. Babitsé mögött ott a lemondás fenyegetése, Tóthé mögött a remény. A líra egyik döntő hatáseleme ez, az explicit jelentés és a rejtett jelentés ellentéte, amely nem is mindig ellentét, inkább más-ság, s amely a szimbolizmus óta, a modern költészet első hulláma óta egyre nagyobb helyet foglal magának a vers tényezői közt. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy mindegy: melyik a kimondott és melyik a ki-nem-mondott (esetleg nem is tudott) tartalom, sőt nagyon is jellemző. Csak annyit mondok, hogy a két vers nyílt és rejtett tartalmai kvázi keresztezik egymást, mint egy nagy X keresztbe-dőlő két szára. (Egy lét-érzeti chiazmus!) És mindkét versben ott van valami, amit nem szabad nemészrevenni: a forma, a versforma kihívó igézete. Mindkettő jellegzetes, virtuóz Nyugat-vers; Babitséból ez hamarabb, első látásra-hallásra kitetszik, de Tóthé is az. Hármas rímekkel lép Tóth Árpád verse, és micsoda hármas rímekkel. Legfőbb bravúrja, hogy mennyire összeforrott a rím a képpeltartalommal: miközben teljesen szokatlan, sosem-hallott összecsengést produkál, még természetes is. Bundás, kondás, lemondás – nem lehet ezt elfelejteni, aminthogy nem lehet elfelejteni a képet sem, azt a ballagó, öreg kondást, a rímek mögött. – Babits verse meg egyenesen varázs-mondóka jellegű. A közlés és az áradás a vers kicsiny terjedelmében valahogy egymásba esik, az ismétlések tömege szinte népdalok vagy ős-versek technikáját idézi, miközben nagy logikai léptekkel sietve előregázol. Az Új magyar költészet alcímű Másik szimbólum más tartalmi tájakra visz. Ha ugyan úgy van; hajlamos vagyok ezt az egész stanza-sorozatot egyetlen témakör kifejezésének tekinteni, az általános-bölcseleti „Ne mondj le semmiről”-t beleértve. Ez pedig a Zrínyi Velencében és sok más mű tárgyköre, az aktuális helyzeté, a „magyar ugar” alaptémájáé. „Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett / fény nélkül és magadban kushadó…” – ez egyértelmű. Aminthogy egyértelmű a holt tótükrön vigaszul villogó „sok beteg szivárvány” jelentése is, azzal a kiegészítéssel, hogy a „beteg” természetesen dicsérő jelző. (Beteg = új, magasabbrendű.) Áttételesebben, de különösen idevágó a Nunquam revertar.
Ez aztán a varázsige! Átok, kiáltás, harci riadó. A költő végbeviszi, hogy a latin szavak úgynevezett értelme teljesen közömbössé váljék. Érthetetlen mivoltukban is, sőt éppen azzal sugallják a szembeszegülés, a dac, a felháborodás villámos légkörét – persze a magyar jelentéssel megtámogatva. Mikor még sejtelmem sem volt a Dante-idézet jelentéséről, már akkor is megértettem a verset. Mindenki megérti – kipróbáltam –, latinul nem tudó diáknemzedékek sora is érti. Ha például azt jelentené az idézet: legyetek átkozottak, vagy: nem kell a hazugság, vagy bármi hasonlót, akkor is eleve tudnánk, hogy a szembeszállásról, az igazság csatájáról van szó. Az idézet, éppen idegennyelvűségében, megfejtetlenségében, minden ellenállás titkos jelszavává válik. A megfejtett idézet (sohasem térek vissza) viszont lokalizálja a verset, a századeleji Magyarországra, az előbb említett politikai-közéleti témakörre. A dantei magatartás, a kivonulás, itt a belső emigráció parabolája lesz. Ahogy pedig meg van csinálva a vers, az egy pici szeletben reprezentált teljes Babits. A magam részéről – különösen az első négy sorban – az alapvető ötös jambussal már-már ekvivalensnek érzem a belerejtett magyaros ritmust. A latin szavakat – a sor magyar felének hatására – így skandálom: Nunquam re- / ‘vertar; s ehhez hozzáfűzve a másik részt így: ‘mondta Dante / ‘hajdan. Ami az a ritka és szép 5/6-os osztású 11-es, a XVI. század kedves ritmusa: Az feje- / delmek / / kegyetlenné lettek; s amit Arany is felhasznált: Rozgonyi / püspök / / palotája / nyitva. Ahol a magyaros ritmus egyáltalán nincs jelen, ahol csakis 5-ös jambus van, az furcsamód, az egyetlen latin-nélküli sor, a hetedik. E bimetrizáltságon túl az ismétlés rendkívüli hatású, rafinált fokozása jegyzi a verset. Négyszer mondja el a költő, fokozódó hangerővel a latin ráolvasást és akkor – nehogy megunjuk – egy nagyon merész mozdulattal kettévágja. Ami ismétlés is, nem is, vagyis variáció. Olyan váratlanul hathatott ez akkoriban, mint később a verssorok végén kettévágott szó merészsége. Majd következik a latin nélküli, az ismétlés nélküli sor, visszafogásként, szünetként, várakozásként, hogy aztán úgy robbanjon ki a teljes ismétlés az utolsó sorban, mint a trombitaszó. Kiáltás ez a vers, crescendo kiáltás. Babitsnál ritka. Az ő dinamikáját inkább a hosszabb, fúgás szerkezetek közvetítik. De lám, mit tud csinálni egy kisszerkezettel is, megtöltve nyolc sort a saját, külön, jellemző lélegzetével. |