Danaidák, „dekadencia”

Folytathatnám a verselemzést, különös tekintettel a késleltetett szerkezetek fajtáira, sorra keríthetném mondjuk A Danaidákat, amely ennek a nagy-szerkezetnek talán legszélsőségesebb és kétségkívül legszecessziósabb példája, de nem teszem. Úgy gondolom, ennyiből is világos a szerkezet milyensége és jellemző volta. Amivel egy percig sem akarom azt állítani, hogy Babitsnak nincsenek másféle vers-struktúrái, hogyne volnának, csak azt mondom, hogy ez a szerkezet e korszakában tipikus – meg egy kicsit többet is mondok. Azt tudniillik, hogy effajta versépítési módja, amely, úgy érzem, szoros kapcsolatban van a költő alkatával, kvázi szellemi biológiájával, még akkor is megmarad, amikor már régen megszűnt. A jóval későbbi, a legkésőbbi versekben is megtalálható, a teljesen más formálási igény ellenére minduntalan megmutatkozik, kibukkan részként, alkotó elemként. A közlés plusz részletezés, a megállapítás plusz áradás, és kettőjük viszonya olyan összetevője Babits költői képletének, amely érvényes marad a legáthatóbb változásokban is, maga is változva a verskörnyezettel együtt.

A Danaidákról még néhány megjegyzést. Nemcsak szerkezetileg érdekes vers ez, már maga a versforma… Várjunk csak egy pillanatra. Jól mondom én ezt? „Versformát” akarok mondani? Nem, nem jól mondom, de mégsem tudom másképp; a versnek már puszta szöveg-képe zavarba ejtő. Elképesztő, mennyire formabontó ez a klasszikus. Egyedülálló formát hozott létre ezzel a versével is, amely prózaversként van leírva, úgynevezett verset-kben – magyarul mondhatnám, versbekezdésekben. De természetesen nem prózavers; szabályos, sűrűn-rímelő négyes trocheusokból vannak felépítve a szabálytalan hosszúságú versbekezdések, irdatlan távolságból válaszolgató rímekkel a végükön. Ez a kettős ritmus, a rövidívű és szabályos (a trocheusoké), meg a hosszúívű szabálytalan (a versbekezdéseké), különös hullámokban fut át egymáson, torlódik, váltakozik. Nem is beszélve a részletezések rendkívüli hosszáról, a zárójelbe tett alrészletezésekről, a szójátékokról, a mondatrészek szétdobáltságáról. Nagyzenekari mű ez megint, szecessziós-görög óriás-balett derengő félfényben.

Kétségkívül, A Danaidákban magas a századvég cukorfoka vagy szeszfoka. Mégsem annyira édes, kecsesített görögség ez, mégsem annyira alexandriai-preraffaelita, mint amilyennek látszik. Bár költője mindent megtesz, hogy effajta eszményképeihez hasonlítson. Már ahogy ő szokta: állandóan hasonlítani akar ehhez-ahhoz, ilyen stílushoz meg olyanhoz, de nem tud. Amire ráteszi a kezét, az Babitscsá válik, Itt is, az ékítmények, cifrázatok sora mögött van valami más; A Danaidák nem rekviem ötven bűnös asszonyért (ezek a századvégi, imádott „bűnös asszonyok”!), nemcsak kéj-vér-gyilok-gyász olvatag gyönyörét dalolja, és nem is csak látomásos lelki-tájrajzot nyújt „alvilág” címén, ez bizony a cél-céltalanság babitsi alap-témája, dekoratív peplumokba burkolva. A danaida-motívum; éppúgy, mint a sziszifuszi, eleve a céltalanság mitologémája, fel is tűnnek párosan az Esti kérdésben, aminthogy a cél és céltalanság lét-ügye is minduntalan előbukkan itt meg ott, nyílt vers-tárgyként például Az örök folyosóban. Innen nézve két olyan nagyon is különböző vers, mint Az örök folyosó és A Danaidák, bölcseleti rokonok.

Ne tegyük azonban hallatlanná a bűn-motívumot sem a versben. Mi a bűn, vagy a Bűn? – ahogy Babitsék írták. Kedvenc témája ez a világszimbolizmusnak, a mieink is hozzátették a magukét. De ez már messze túlvezet a danaida-témán. Babits mindenesetre világosan leszögezi, hogy mivel nem vállal közösséget „bűn” címén: „Nem… természet öröklött bűne, / szerelem, romlás buja zöld hinára… Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás, / nem, rút fösvénység, feneketlen bírvágy… nem tétlenség… önkény… butaság!” (Óda a Bűnhöz). Mindezek: „Sohsem érdemelték / nagy nevedet, Bűn!” – Mert hiszen: „te vagy az erős, te vagy új és bátor…” Magyarán: a Bűn annyi, mint Erény. Ennyit Babits úgynevezett baudelaire-i szatanizmusáról. Ugyane sorba tartozik „arisztokratizmusa”, amelyet oly sokszor a „Gyűlöllek: távol légy alacsony tömeg” ellen-horatiusi felkiáltásával szoktak megidézni. Ez az alacsony tömeg más megfogalmazásban a perc-emberkék dáridója, amellyel szemben – természetesen – a soha-meg-nem elégedést, a változás koszorúját kell választani. Közismert a magyar szimbolizmus konstruktivitása. Azon is túlmenő konstruktivitása, amelyet eleve minden jó művészet jelent. Talán az adott körülményekből következő magyar vagy közép-európai sajátosság ez; olyan jól nem ment nekünk, még a századelőn sem, hogy úgy istenigazából dekadensek, fényűzően édesbúsak legyünk. Ezt nem tréfából mondom; a világirodalmi fogalmak más környezetbe kerülve megváltoznak, a rousseau-i magányérzés vagy a századvégi dekadencia – amelynek oly sok értelmezése lehetséges – mást jelent nálunk, mint szülőhazájában, mintegy aszinkronba kerül önmagával. Hiába igyekeztek költőink, a dekadencia-szólam nem volt igazán nekik való. Maradt az új, a modern életérzés kimunkálása, a mélyebb, sötétebb lelki rétegek, az ambivalenciák igazának felfedezése és velük együtt egy újmódi emberarc, egy másképp felfogott psziché versbe-emelése. Nagy önismereti program volt az övék, általános, személyes és nemzeti vetületében is, amely eleve szemben állott környezetük hamis önképével. Ennek az önismereti indíttatásnak a filozófiai elmélyítésében pedig éppen Babits járt elöl.