Színhiány

Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót. fekete, fekete, fekete, fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.

 

Botránykő volt ez a vers a maga idejében. Hahotáztak rajta és megbotránkoztak rajta; olyasféle volt a fogadtatása, mint Ady Fekete zongorájának. Egyébként éppúgy lét-szimbólum, mint a Fekete zongora. Bár, ami a Babits-vers lét-szimbólum voltát illeti, hajlamos volnék némi kiegészítésekre. A költő e kortól való oeuvre-jének egészét tekintve, akár párverse-ellentéte lehetne a Fekete országnak a Himnusz Iriszhez; e két vers, és az egyikhez vagy másikhoz hasonlók úgy illeszkednek egymáshoz, mint a nappali és az éjszakai félgömb. E szerint a Fekete ország a negatívum, a léttelenség, a determinált sötétség verse, amelynek másik oldala az Irisz-vers, csupa szín, mozgás, kép, élet. Ezt a dualista felfogást (vagy trialistát vagy polistát) igazabbnak, Babitsból inkább következőnek érzem, mint bármely költői monizmus kiolvasását bármely megnyilatkozásából. Magyarán: a fiatal Babits életérzése legalább annyira elragadtatott, mint amilyen tragikus.

Most éppen a tragikumnál tartunk, egy elsötétedésnél, színhiánynál. Ezt a színhiányt is természetesen kép hordozza: a fekete ország víziója. Bár a részképek itt kevésbé kiélezettek; a vers fő költői eszközei az ismétlés és a felsorolás. A „fekete” szó 45-ször fordul elő 36 sorban, ami minden eddigi ismétlés-mennyiséget felülmúl és Babitsnál is kivételes. A „feketére” van tehát alapozva a vers, az az első és utolsó szava, kezdete-vége-közepe, külszíne-belseje, értelme-magva. (Zárójelben: többen megjegyezték már, milyen kár, hogy a fekete magyarul magas hangrendű szó; milyen jó volna, ha például „noir”-nak hívnák. De hát mit tegyünk? Elég fekete ez így is.) Az alapszó úgy vonul végig a versen, mint egy nem szűnő kereplő hangja, hol sorozatban, hol egymástól szabályos, hol szabálytalan távolságban, külön sorban, sor elején és végén, ilyen módon – az elhelyezés által – különféle modulációkat, hangsúlyokat, szüneteket vagy futamokat kényszerítve az olvasóra, a Babits-féle zenei variációkat most egyetlen szó hely-változataival képezve. Bravúr ez, szembeszökő vagy inkább fülbe-szökő bravúr, azonkívül ráolvasás, sámán-mondóka, nem szűnő játék, hang-hipnózis. Éppen ez nem kellett a saját korában, ezt tartották képtelennek; olyan hatásokkal él itt a költő, a hangzás lehetőségeit szélsőségesen kihasználva, amelyek később, az avantgarde által váltak elfogadottá, a lettrizmus egy ágában például egyedülvalóvá.

Ami viszont a felsorolást illeti (fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház…), a hanghatáson túl a vizuálissá tételnek egy fajtája ez. A „minden fekete” általánosságától haladunk itt az egyes felé: azzal, hogy a költő egyenként kézbe veszi, megemeli a fekete ország tárgyait, mindegyikről állítva az egyetlen állítmányt, valóban minden elfeketül, darabról darabra a szemünk előtt. Mondom, kevés itt a külön költői kép, ez a kép, az ország teljességének feketéje, valahány részecskéjén át bemutatva. S ha szóltunk a hanghatásról meg a képhatásról, szólnunk kell még valamiről, ami megintcsak általánosan jellemző a Babits-versre, a dinamikáról tudniillik. A Fekete ország nominális vers, csupa főnév, állítmánya is névszói, igék csak itt-ott úszkálnak a szövegben. Egy berendezés áll előttünk, egy hely, egy körülhatárolt locus, amelyet tárgyai és jelzője-állítmánya minősítenek. Ez azonban ne vezessen félre bennünket, a vers csupa mozgás, sőt rohanás, a felfedezés, a sötét ráébredés izgalma fűti az ellenállhatatlan főritmust, a két ötösből álló magyaros tízest, amelynek őspéldája a Kiskacsa fürdik / fekete tóba – és talán-talán nem is véletlen ez az őspélda, elvégre a kiskacsa is fekete tóban fürdik – s amely minduntalan át-átcsap daktilusba. A versritmus izgatott, gyors, heves, és még annál is hevesebb, fokozódó a vers egészének mozgása. A szerkezet második része („Áshatod íme, vághatod egyre…”) mind mélyebbre irányozza a tekintetünket; már nemcsak az a fekete, amit látunk, hanem az is, ami mögötte van (mögöttesek!), a föld mélye, a víz alja, az élet gócai, az örökletes anyag. A fekete feketébb lesz, és a második áradás-felsorolás, amely eleve, helyénél fogva fokozott jellegű, e növekvő feketeséggel sűrűbb. A zárórész aztán („Más szin a napfény vendégmáza…”) elkanyarodik, lelassul, hogy az utolsó sorokban visszakanyarodjék az alapmotívumhoz, a fekete-fekete-feketéhez. A Fekete ország egy állókép dinamikus bemutatása.

Egyáltalán: Babits dinamikája erős, hosszú ívekből álló, illetve hosszabb és rövidebb íveket jellemzően váltogató. Amint ez a már többször leírt, késleltető szerkezetből is kitűnik, elvégre szerkezet és dinamika egymást részben átfedő fogalmak. Különösen erős és majdhogynem szimmetrikus (ha ugyan szabad ilyesmit állítani a mozgásról) a Fekete ország dinamikája. Valósággal szavalókórusra, sőt tánckórusra termett vers, amit igazán nem állíthatunk minden Babits-versről. Az egyetlen gondolat, az egyetlen szó állandó visszatérése, mondhatni besulykolása, ugyanakkor a ravasz variációs technika, a gyorsnak és a lassabbnak, a hangosnak és a halkabbnak, a parlandónak és az ariosónak a váltogatása minduntalan előhívja belőlünk nemcsak a zenei, hanem a tánc-párhuzamokat is. A szavak itt nemcsak énekelnek vagy dobolnak, hanem járnak, futnak, rendezetten, mintegy csoportosan gesztikulálnak – méghozzá egy úgynevezett leírásban. Fűzzük mellé: egy teljesen személytelen, általános leírásban, amelyhez a költő „álma”, az első sor álelső személye, csak ürügy vagy trambulin.

E mozgásos energia folytonos érzékelése is hozzájárul ahhoz, hogy még jobban telítődjék bennünk a verstől – és Babitstól és a kortól – el nem választható szó-öröm. A szavak századvégi gyönyöre, a mondogatás, az ismétlés, az iterálás boldogsága – amely egyébként minden műben, a legkopárabb, legprózaibb vagy leg-bármilyenebb költészetben is jelen van így vagy úgy, lévén a művészet lényegéhez tartozó – jellegzetes oppozícióba kerül a komor tartalommal; boldogít minket ez a sok-sok fekete. A költőt is boldogította. (No persze, a kifejezés és nem a mondandó eufóriájával.) Ezért van az, hogy a vers nagy áriarészei kis híján túlfutnak önmagukon, vagy talán túl is futnak valamennyire, saját mechanizmusuk útján; alig lehet visszaterelni őket fogalmi célok felé. És még valami miatt van ez: a költőt mélyen jellemző túllendülés hajlama miatt, amelynek a szó-öröm csak egyik megnyilvánulása. A fiatalkori Babits-vers túllendülő, felfűtött, és ugyanakkor bámulatosan megzabolázott, de vigyázzunk, a két tényező viszonya feszült. Az állandó, rejtett feszültség, amely többek közt a szerkezetekben is megnyilvánul, a Babits-vers egyik legnagyobb, titkos hatóereje és későbbi, lehetséges változások előre jelzése. Úgy is mondhatnánk: a babitsi szerkezet (vers, alkat) a labilitás határán egyensúlyos.

Íme a vers tipikus szerkezete:

 

Első közlés (Fekete országot álmodtam én…)   Első részletezés (Fekete ég és fekete tenger…) Második közlés (Áshatod… az anyagot… még feketébb)   Második részletezés (nézd a fü magját…) Záróközlés (Más szín a napfény vendég-máza…   fekete az anyag rejtett lelke)   Záróismétlés (fekete…)