A világ alatt

A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt, A fény alatt, a lég alatt, a jég alatt, a fény alatt, a kék alatt, a zöld alatt, a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt, a fény alatt az árny alatt, a láng alatt, a teknősbéka és az elefánt alatt a lenti durvább semmiségre vánkosúl egy óriási isten arca súlyosúl, egy isten óriási arca tartja fenn szemöldökével a mindent a semmiben, s szemöldökét folyvást mozgatva egyaránt mindent egyhangú és örök mozgásba ránt. Kimérten mint az óra, némán mint a kő, örök-busásan, mint maga a bús Idő. Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony betegen fekszik a világ e vánkoson, e kőkemény istenkoponya vánkosán fekszik a vak világ betegen, ostobán, és óriási keble lázasan piheg. – Ki érti meg ma énekem, ki érti meg? S ki tudja, mert én nem tudom, hogy mit jelent? S ki hiszi, hogy jártam, jártam odalent? Hogy jártam ott, hol nincs világos, nincs sötét, és láttam azt az arcot és szemöldökét, amelynek ütemére a világkebel piheg… én jártam ott. És nem rémültem el.

 

A Theosophikus énekek második darabja, az Indus, tipikus szerepvers, a fiatal Babits kedvenc műfajából való. Szerepvers a vége felé belépő énnel együtt („Ki érti meg ma énekem, ki érti meg?”). Már az is jelzi szerepvers mivoltát, hogy kettőt csinál a költő az Énekekből, egy ilyet és egy olyat, egy keresztényt és egy indust, mintha közben gyorsan átrendezné a színpadot. De a két darabnak nemcsak „tartalma”, úgynevezett világnézete más; hangulatuk, súlyuk, tárgyhoz-közelítő módjuk is erősen eltérő. A „Keresztény” afféle elragadó Fra Angelico-festmény szonettbe keretezve, az igazi és az ál-naivitás glóriájával, sőt apró groteszkségekkel díszítve, pici, gótikus szörnyfigurákkal: „sír a dús gaz, sivít az ördög” – nem is ördög ez, hanem már-már krampusz. Azt mondtam az előbb, hogy Babits nem bűbájos költő? Nesze neked, bölcsesség: ez a szonett bűbájos. Ezzel szemben az Indus…

Mi köze van a versnek a címében jelzett teozófiához? Nem túl sok. Mindenesetre kevesebb, mint azt a többi vers intellektuális kapcsoltsága alapján megszoktuk. Teozofikus alapgondolatra (vagy inkább szerepvers-alkalomra) vall a két vers ikerítése, a keresztény és az indiai (buddhista) valláskör összekapcsolása, valamint az indusvers két további tényezője is. Az egyik az alászállás motívuma, önmagunkba, a világba, a belső szemlélet, a személyes istenhez-közelítés lépéseivel; a másik az indiai hitregék elemeinek díszlete, a teknősbéka, az elefánt (amelyek a buddhizmusnál jóval régebbiek). Ami itt buddhista vagy teozofikus, az, úgy érzem, inkább Schopenhaueren átszűrt: a vak akarat működése bennünk, mögöttünk, amely tiktakoló Idő képében mozgatja a világot. Az alászállást – bár egy istenarchoz vezet – egyszerűen pokolra-szállásnak is nevezhetném. Valaki, egy ember, egy vándor, fogja magát, mint már jó néhányan a kultúrtörténetben meg a népmesében, és lemerészkedik a világ lényegéig.

Csakugyan „le”-megy. Ahogy Babits ezt a lefelé haladást megcsinálja, az bámulatos. Az Indus-vers kezdete maga a zene, a hömpöly, a szó-hipnózis, azonnal elkapja az embert, nem lehet ellenállni pörgető játékának. Egyetlen névutós szerkezetet – „valami alatt” – ismétel meg a verskezdet soronként háromszor 5 soron át, majd a hatodikban utoljára egyszer, búcsúként, méghozzá úgy, hogy. a 16 ismétlésből a kezdő nyolcnak ugyanaz a magánhangzó-zenéje: a-é-a-a (a fény alatt, az ég alatt… stb.). Hogy micsoda hatást lehet elérni egyetlen magánhangzó megváltoztatásával, azt a harmadik sorban tudjuk meg. Miután már belekábultunk ebbe a monoton dobzenébe, úgy hat ránk az é-k után az eddig nem szerepelt ö hang (a zöld alatt), mint egy meghökkentő fordulat, mint egy váratlan ajándék. Amikor pedig az ötödik sorban bejönnek az á-k is az é-k mellé (az árny alatt a láng alatt), akkor már tudjuk, hogy a finálénál tartunk, hogy pillanatok múlva nagy dolgok tanúi leszünk. És leszünk is: a 6. sorban megváltozik a sorszerkezet, szemünk elé bukkan (eddig csak hallottunk) a teknősbéka és az elefánt, két mesebeli kolosszus, majd az óriás istenarc. Természetesen azért tud annyira óriási lenni, mert ilyen előkészület után pillantottuk meg. (Egy szóval sem szóltam még a mássalhangzókról, amelyek itt állandóan, finoman modulálják a magánhangzózenét; az ál-önrímekről, a jambikus triméter itt kiugró „hármasságáról”, node mindegy. Akinek füle van, hallja.)

Azt mondhatnánk: tisztán zenei szerkezet ez a bevezetés, ismétlés és variáció játékos magasiskolája. De nem. „Lelkem magvai, szók” – írta Babits, panaszlóan, mi hadd fűzzük hozzá: „Szavai magva, értelem”. A költő „önfejűségében is hű” (Keresztury szava) az értelemhez. Ennek a hömpölygő zenének a vezérszava az „alatt”. És ahogy sorjáznak az „alatt”-ok, ez alatt, meg az alatt, meg amaz alatt, úgy lépünk mi lefelé az „alatt”-ok lépcsőfokain, egyre lejjebb és lejjebb, szinte fizikailag értékelve a lefelé haladást, míg a századik „alatt” után csakugyan „lent” vagyunk. Azt szoktuk gondolni – és általában joggal – hogy az érzékletességet a költészetben a hangzás mellett főleg a hasonlat, a leírás, az úgynevezett képi elemek hordozzák. Ez a verskezdet érdekes példa arra, hogy egy grammatikai szerkezet: „valami alatt” – ugyancsak hordozhatja az igen erős érzékletesség sugallatát. Persze, ha úgy van megcsinálva, ahogy van. A magam részéről még azt is hozzáfűzném: ez a lefelé vonuló, alatt-tal képzett lépcsősor mintha ábrázolása, megérzékítése volna Babits egyik alapélményének, a „valami van valami mögött-alatt” érzésének. Mintha szemünkkel látnánk a babitsi szellemet, amint rétegről rétegre halad a világ héjain át egyre lejjebb.

De a szenzuálissá váló nyelvtani szerkezet után mindjárt, a hetedik sorban, kép következik, a magyar irodalom egyik legszenzuálisabb jelzős összetétele. „A lenti durvább semmiségre vánkosúl” … Durvább semmiség. Éppen a semmit teszi láthatóvá, sőt foghatóvá ez a jelző, villámgyorsan bevezetve minket a semmi fokozataiba. Ezek szerint van simább és durvább semmi, esetleg több is, egymás alatt-fölött, itt-meg-ott, rétegesen vagy összekavarodva, valahol-sehol. Ha a „valami alatt” nyelvtani szerkezete kinetikus energiánkat mozdította meg, lépésről lépésre kényszerítve minket lefelé, ez a durvább semmi a tapintó-érzékünket ébreszti fel. Hányféle semmi van és miféle semmi? – szalad meg a fantáziánk. Fátyol-semmi, selyem-semmi, lenvászon-semmi, csomós semmi, pokróc-semmi, kőkemény, cserzetlen semmi – és még mennyi minden. Hogy elsősorban textília-semmik jutnak eszünkbe, azt nyilván a verssorban található „vánkos” szó teszi, kijelölve képzettársításaink útját. Ámbár… ámbár ezt a vánkost az óriásfej alatt kővánkosnak is érzékelhetjük, és akkor jöhetnek a kőréteg-semmik, a könnyű tufák, hasadó palák, andezitek, nehéz-gránitok, hold-kőzetek – de hagyjuk. Elég. A „durvább” semmi asszociációs köre, szenzuális (és gondolati) hatósugara hatalmas. Méghozzá úgy hatalmas, hogy mindez nincs benne a verssorban. Ha a bevezetésben Babits szavai sokaságával sodort el, most szűkszavúságával suhint meg. Csak úgy, szinte mellékesen odaveti: „durvább” semmi – egyetlen, lézer-éles jelzővel bennünk, olvasókban indítva meg képek, képzetek, gondolatok alig csillapítható hullámait.

Aztán megy tovább a vers, az isteni szemöldök örök-busásan mozgatja a világot, mint maga a bús idő (ez a szemöldök azt hiszem, Berzsenyiből való: „A te szemöldököd ronthat, teremthet száz világot”); isten, idő, végzet ziháltatja az emberi életet, indázó és tik-takoló mondatok hosszán át, míg egyszerre csak megszólal a költő: „Ki érti meg ma énekem, ki érti meg?” Bár én szívesebben mondanám úgy, hogy „az” ember szólal meg, a mindenkori, mindenholi ember, a rettegő és játékos vándor, az alvilági utakra vakmerően vállalkozó, aki el meri mondani: „Ki tudja, mert én nem tudom, hogy mit jelent!”. Nagy verssor ez. Ennél nagyobb kijelentés csak a vers utolsó előtti sorában található.

A vers két utolsó sora felényire rövidül, ezzel is kiemelve, szemünkbe ugrasztva a lezárás fontosságát. Az utolsó előtti sorban olvasható az a bizonyos mondat, amit én – sit venia verbo – talán a zárómondatnál is többre tartok. Így hangzik: „Én jártam ott”. Lehet-e bármi egyszerűbb ennél? Ez a mondat a lehető legköznapibb, leghasználtabb, a versben már előbb is felbukkanó, önmagában teljesen jelentéktelen. De a helye, ahová és amikor elhelyezte a költő, köteteknél többet regél nekünk a szavak önértékének és versbeli helyi értékének nehezen tudatosítható, ám annál fontosabb viszonyáról. A mondatocska előtt, térben és időben is ott terül el az egész vers, ez a súlyos, látomásokkal, gondolatokkal és nem utolsósorban szavakkal zsúfolt élet-darab, csupa hosszú mondat, csupa indázás, zene, szójáték – maga a bonyolultság. És lám, éppen ezért, a bonyolult után és közben, azzal való viszonyában lehet az egyszerűt ütés-szerűen elhelyezni. Ami önmagában semmi, a saját versbeli helyén, egy nagy építmény csúcsára rakva, elemi hatásúvá válik. „Én jártam ott”. Hol járt? Ott. Lent, mélyen, messze. Most hisszük el igazán, világok alján, tengerek árkaiban járt, még most is képzetek hínár-maradékai tapadnak az arcára, amikor elmondja jelenti: én jártam ott. És persze helyettünk járt ott, nekünk hozta a hírt, a vers-hírt és a szerep-hírt, amely mindnyájunké. Most aztán elmondhatja, nincs vita, nincs kétely, hogy igenis, ott járt. Kivételes itt a „rövid mondat” vitathatatlansága.

Nem csodálkoznék rajta, ha mindezek után Babits Mihály nem azt közölné velünk, hogy nem rémült el, hanem azt, hogy elrémült. Mondhatnám, semmit sem változtatna az alvilági út igézetén, a zsákmányolt lelki súlyokon, ha közben verítékesre rémült volna. De hát nem ezt mondja. Valamit még hozzátesz a vershez: „És nem rémültem el”, szavakban is meghirdetve így a lelki kaland amúgy is látható (versben-látható) eredményét. Elhárítja, kvázi keresztülhúzza ezzel az átéltek sötét tartalmi szuggesztióját, hozzátesz verséhez egy fej-fölvetést, egyfajta mégis-reményt. Szinte látjuk ezt a fejmozdulatot: nem rémültem el – és a hozzátartozó, megkeményedő tekintetet. S ez a fejfölvetés jellemző. A fiatal Babits jó csomó verse végződik egy váratlan felfelé-kanyarodással, csakazértis bizakodással. Akkor is azzal végződik, ha nem azzal végződik. Tudniillik – az esetek legtöbbjében – csattanóval végződik. És a versvégi csattanó, ami költőnkre annyira jellemző, tartalmától teljesen függetlenül, lelki magaspontot jelent.

Most felírom a vers szerkezetét, ami a babitsi késleltetett szerkezet egy változata. Érdekessége, hogy „részletezés”-sel kezdődik.

 

Első részletezés (alászállás)   Első közlés (egy óriási istenarc) Második részletezés (isteni szemöldök, idő, világ)   Második közlés (kérdés: ki érti meg ma énekem?) Harmadik részletezés (Ki tudja, ki hiszi, hogy ott…?)   Két záróközlés (Én jártam ott. És nem rémültem el.)