Mire való?

Az Emil Laskról írott verssel – amelynek műfaját úgy lehetne meghatározni, hogy traktátus és kétségbeesés – elérkeztünk a költő későbbi korszakának pereméig, a benne munkáló lírai változás küszöbére. Térjünk most vissza a kezdetekhez. Az első nagy kötetekhez, ahhoz a szenvedélyes, sötét aszkéta-archoz, amellyel a fiatal Babits belerajzolódott a magyar irodalomba.

Megpróbálom darabonként áttekinteni e korszak néhány reprezentatív versét, mintegy bizonyító anyagként a már elmondottakhoz és elmondandókhoz. Vegyük talán először az Esti kérdést.

 

Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; nagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonatát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Mivel a verssel való, nem szűnő foglalatoskodásomat egyszer már írásba is rögzítettem, most régebbi elemzésemből emelem át, ami idetartozik.

„Ez az ötvenhárom soros mű egyetlen mondat. A végén sorakozó kérdőmondatok is karonfogva – a babitsi helyesírás szerint kisbetűvel – következnek egymás után, hiszen egyetlen alapkérdésnek csupán a változatai. Ez a hosszú versmondat önmagában is bravúr, a fiatal Babits becsvágya szerint való, s már önmagában is elárul valamit a versről. Azt, hogy egyetlen gondolatért született, a »miért élünk« kérdéséért, egy célja, egy középpontja van, s ezt már a vers nyelvtani megjelenésével is ábrázolja.

 

Midőn az est, e lágyan takaró, fekete, síma bársonytakaró –

 

kezdődik a nagy mondat, s utána hosszú sorokon át nem is következik más, mint az este leírása, a díszes és gyöngéd részletek halmozása, a dajkakép, az egyenesen álló fűszálak és a csorbítatlan lepke-zománc, s csak a vers élén álló midőn figyelmeztet arra, hogy egy mellékmondatban járunk. Az ötvenhárom soros versmondat tagolását a költő három ilyen apró határozóra bízta: midőn, olyankor, ott. Ez a három, szinte észrevétlen vezető tájékoztat el bennünket a versben, s teszi áttekinthetővé sűrűségét.

Olyankor (vagyis este) bárhol járj a nagyvilágban – így kapcsolódik a második rész az elsőhöz. S ettől kezdve úgy szélesedik ki a vers, mintha egy emelkedő repülőgépről fényképezné a vidéket: egyre táguló körökben látjuk a világ képeit. A költő szobájából indulunk:

 

…vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy…

 

és következik az esti, kutyás séta képe, az országút, a hajó, a vonat, az idegen város, amelyben

 

állj meg a sarkokon figyelni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát –

 

itt egyszerre megáll a filmfelvevőgép. Nem fog be újabb és újabb tájakat, távoli földrészeket, hanem hirtelen közelképet mutat:

 

vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör –

 

megérkeztünk Velencébe. A vers további része – hogy úgy mondjuk – Velencében játszódik. Az emberi, a személyes, sőt a nemzeti múltnak az élménye (Zrínyi-emlék) az olasz vízi városban érte utol igen sokrétűen a költőt, s verse időben is kiszélesedik, úgy, ahogy előbb térben szélesedett. A bergsoni »teremtő idő« nagy inspirációja mintegy kiszól itt a szövegből:

 

…merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmult korodba, mely miként a bűvös lámpának képe, van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is –

 

A vers zárórészéhez érkeztünk. Ott, Velencében teszi fel az esti kérdést a költő:

 

ez a sok szépség mind mire való?

 

A zárórész ennek a kérdésnek a részletezése, új és új oldaláról való felmutatása. A ritmus felgyorsul; a sok kis kérdőmondat egyre drámaibbá teszi a végkifejletet, de ugyanakkor a részletezés hömpölygését is megtartja, bőségesen és pompásan sorolva a világ képeit. A versbeli mozgás csodája ez a zárórész; mintha azt mondanánk valakiről, hogy: lassan siet.

 

…miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő?

 

A magyar költészet kivételesen tömör jelzőivel van itt dolgunk. A lassan-siető költő nem ér rá, hogy látomását kifejtse, csak beledobja a hömpölygő mondatrendszerbe hasonlattömbjeit, a felhőket, mint Danaida-lányokat, a nap sziszifuszi kövét, amelyek mindegyike külön verset érdemelne, s továbbmegy. Mert hát a fiatal Babits éppolyan tömör, mint amennyire pazarló. S bonyolultságában is egyszerű. Lehet-e egyszerűbben, világosabban, az ősi példabeszédek nyelvét kölcsönkérve, föltenni a záró kérdést?

 

…vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

 

S ezzel voltaképpen a vers be is volna fejezve. Mire való a halállal záródó élet? Minek a lét, ha megsemmisül – elég kérdésnek ennyi.

De Babits nem áll meg itt. Mélyen jellemző módon továbblép; eggyel többet gondol. Egész fiatalkori műve tele van ilyen továbblépéssel, túllendüléssel. …Meglepetés a zárósor. Mert a költő azt is megkérdezi a fűszálról:

 

miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Ennek a zárósornak az értelmét filozófiai műszavakkal is körül lehetne rakni. Mindenesetre itt már nem az egyes fűszálról van szó, a személyről: az ellenkezőjére fordult kérdés, ez a mély, logikai szójáték a fűszálak fajtáját, nemét, családját veszi célba, a tenyészet egészét. Azt a képtelenül hanyag tenyészetet, amely elmével oly nehezen megközelíthető módon tékozolja a létet és nemlétet. Ez a két verssor: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” – két tűz közé veszi a létezés képtelenségét.

Amit ehhez az elemzéshez hozzáfűznék, az látensen megtalálható az eddigiekben is. Kiélesítését mégis szükségesnek tartom. A szerkezetről van szó. Való igaz: az a három határozó, a midőn, olyankor, ott, a szerkezetnek csuklója, fordulópontja. Hozzá kell tenni azonban, hogy mindegyikhez csatlakozik egy-egy (aránylag) rövid közlés, kijelentés, amely a vers tartalmi vázát hordozza, hogy utána a közlés ömlő, áradó részletezése következzék. A szerkezet világos, élesen tagolt és ugyanakkor zsúfolt, sokfelé hajladozó, kanyargó. S ez az, ami a fiatal Babitsra annyira jellemző: világos és indázó, áttekinthető és bonyolult, célratartó és kitérőkkel teli. A fiatal költő mindent akar a világból és önmagából, minden részletnek utána futtatja versét, ugyanakkor mégsem engedi ki kezéből a gyeplőt. Így írnám le ezt a szerkezetet:

 

Első közlés (Midőn az est… a földet… eltakarja)   Első részletezés Második közlés (Olyankor bárhol járj a nagyvilágban)   Második részletezés Harmadik közlés (Ott… arra fogsz gondolni… mire való?)   Harmadik részletezés Záróközlés (összefoglaló kérdés)

 

Az úgynevezett logikai vázat minduntalan megszakítja itt az emóció áradása, a tárgy minden oldalról való megforgatása, az asszociációk és variációk hömpölygése, hogy aztán ismét következzék a közlés, az egyértelműen letett kijelentés. Olyasféle építettség ez, mint a szökőkúté: a víz a csúcson felszökik, kezd lefelé zuhanni, de ott felfogja az első kőtál; azon túlömlik, hogy felfogja a második kőtál és így tovább, míg végre a medencében összegyűlik. A logikai, a közlő megállapítások mintegy akadályozzák, késleltetik a víz lezuhanását. De fordítva is leírható a dolog: a közlést, a logikai megállapítást késlelteti az áradás. E két tényező: közlés és áradás egymást késlelteti. Leginkább késleltető szerkezetnek nevezhetném ezt, vagy közbevetéses szerkezetnek. Valami módon összeforrasztja, egybekapcsolja ez a módszer a nyitott és a zárt szerkezetek lehetőségeit.

Hogy aztán mire való a szökőkút? Azt hiszem, arra, hogy minél jobban bemutassa a víz természetét, a gátlólag elébe tett tálakon át hömpölygését, hangját, zuhanását-felszökését, fényes mozdulatait. A Babits-szerkezet – e korszakában tipikussá váló – kiválóan ábrázolja a költő természetét, amely éles, világos, metszően kérdő jellegű és ugyanakkor zsúfoltan emocionális, habzsolóan hömpölygő, a fájdalomig sűrű. Fegyelem és áradás egyszerre van jelen itt; a vers kiárad az egész világra (Ilyen módon ábrázolva a rejtett, belső világot is), de nem árad szét. Egy szélső ponton – nem egy művében nagyon is szélsőséges, végsőkig feszített pillanatban – az áradó visszatér saját medrébe, a logikum ledöntött-felépített ön-korlátozásáig. De mást is megmutat ez a szerkezet, nemcsak Babits költői természetét. Úgy gondolom, a dolgok természetéből is magába foglal valamit. Az emberi tudat bizonyos fajta működésének képét adja: ráció és emóció, tudat és tudattalan, gát és gátszakítás egymásba gabalyodó, egymáson átfutó grafikonjait.

Világos ugyanakkor, hogy ezekben az áradásokban nemcsak az emóció szalad meg, hanem a játékos kedv is. A született gondolkodó született játékos, akinek persze korszaka is alájátszik. Micsoda bravúros, csavaros, századvégi dekorációk, mennyi cseppentett méz a szavakban! S a rá személyesen jellemző túllendülés – mindig-többet-a-vártnál –, amely a vers minden porcikájában jelen van, rímben-ritmusban, ismétlésben, alliterációban, képszivárványokban, lám, a szerkezetet, a vers legbelső testét sem hagyja érintetlenül. Sőt talán ott mutatkozik leginkább (mert rejtett-szervesen), kialakítva magának ezt az áradó-arioso vers-boldogságot, az alkat kemény medrében. Érdekes különben, hogy a babitsi játékosság szinte sosem tud könnyeddé válni, mindig marad benne valami súly. A nagy magyar szecesszió legsúlyosabb játékosságával van itt dolgunk, kőoszlopok „táncával” – hol van ez Kosztolányi, Tóth Árpád rögtönös bűbájától? Babits határozottan nem bűbájos költő, leküzdhetetlen monumentalitás van benne, szecessziós ékítmények mögött.

Ami pedig a költői ént illeti az Esti kérdésben, az bújócskázik velünk. Az első részben egyáltalán nincs jelen, a másodikba belép, mint második személy, mondhatnánk, egyszerű önmegszólító formulával: a vers előre-haladtával, a távlatok szélesedésével azonban egyre jobban eltolódik az amúgy is én-társnak tekintett én-től. „Vagy vedd példának a piciny fűszálat”: ez a „vedd példának” már biztosan nem első személy és nem is második; ez már kétségtelenül általános alany. Az itt szereplő „te” mintegy glisszandóval csúszik át az „én”-ről a mi, az ők, a mindenki felé.