Mögöttesek

Egyáltalán: babitsi alkat kell ahhoz, hogy folytonosan, szinte kihagyás nélkül a „mögött”-et érzékelje. Valami van valami mögött. Ez a Babits-féle életérzés, állandó tapasztalat. Ámde a mi költőnk csöppet sem agnosztikus, ő bizony tudni akarja, hogy mi van a valami mögött, mögéje ás, a filozófiai tartalmakig. De még azok mögött is van valami, e tartalmak emóciója, teljes létünkkel való átélése, a líra-forrás, és amögött is, egy alkat, egy milyenség, amely éppen erre szegeződik rá, amely nem tudja róla elfordítani a szemét. Nézzen bármire, bármilyen éles, lágy, kemény, érdes, pompás, gömbölyű, szálkás felületre, amely gazdagságával elragadja, mégis, előbb-utóbb áthatol rajta a szeme, mintegy akaratlanul, hogy egy másik, egy bensőbb rétegig jusson, aztán azon is túl. Ahogy a harmadik halmazállapot, a szilárd test, áthatol a folyadékon, úgy hatol át ez a babitsi lelkiállapot, mondhatni, negyedik halmazállapot a szilárd testeken, saját súlya alatt süppedékenynek érezve a keményhéjú világot. Valami van valami mögött, alatt, felett, s ennek a mögöttnek a megnevezésére a bölcseleti tartalmak is csak jelzések, pótnevek. „Mert minden szó új korlátot teremt” – mondja a Hadjárat a Semmibe hőse és azt is: „s a mondhatatlant mért reméli szám?” – Nekünk, olvasóknak talán elég e mögöttesek felfejtésében odáig jutnunk, hogy itt egy ilyen alkatról, költői szervezetről van szó – de elég-e ez a költőnek? Ő objektívként érzékeli a feltárt vagy sejtett, mind bentebbi, mind további rétegeket, és ki merné állítani, hogy nem objektívak? Ahogy az anyag vizsgálata rég túlhaladt az atom oszthatatlanságán, mind további részecskékig, alkotóelemekig jutva, ki merné állítani, hogy introspekciónk, illetve pszichológiai vagy művészi világ-érzékelésünk nem juthat olyan tényleges, bár fel nem tárt rétegekig, amelyek létünkre nézve lényegesek?

Ennek a belülre néző, a jelenségeken túlhatoló tekintetnek példatára szinte az egész Babits-oeuvre. Vannak persze művek, amelyekben a létélmény témaként is megjelenik, bölcselet és látomás kettős fénykörében. Ott van a Hadjárat a Semmibe, ott van az Isten kezében, amelynek alapötlete olyan különös módon rímel az Elza pilótában található „Kis Föld” utópisztikus motívumára, ott van az Isten fogai közt és annyi más. Ezek sorában is szélsőségesnek nevezhetjük az „Egy filozófus halálára” című verset, amelynek nemcsak kiindulása bölcseleti, hanem szinte lépésről lépésre, pontról pontra ismertet egy filozófiai rendszert, a háborúban elesett Emil Lask heidelbergi professzorét. Valószínűtlen lírai teljesítmény, pláne a magyar irodalomban. Nem is ajánlanám senkinek, hogy ilyesmivel próbálkozzék: kivétel ez a mű, mondhatni, abszurdum. Anyag és forma, lét és érvényesség, ontológia és axiológia vitája így szól itt:

 

…néma Lét mind, néma Anyag csak, – semmit   az Észnek nem jelent forma nélkül – volt és nincs – s ez a percnyi   lét is forma már: mert az élmény percnyit él, de a forma   változatlanul áll: nem a seiend, hanem a geltend, ami   mindörökre gilt tiszta és időtlen igazság – forma – zárt és   egyre nyílt új formák felé…

 

Hányszor, de hányszor mormoltuk magunk elé: „Nem a seiend, hanem a geltend…”, keserves pillanatainkban, a század kataklizmáiban, istenem, nem a seiend az, ami „gilt”… Ki bírja ezt elfelejteni? Ahogy rohannak, száguldanak a trocheusok, daktilusok, a bölcseleti fogalmak kőszikláit magukkal görgetve, ahogy ezek a vadul ellenálló, vers-idegen német műszavak már-már a groteszket, az ironikusat is belesodorintják a sorok fájdalmas pátoszába. És nemcsak azt sodorják bele, hanem más, szándékos-szándéktalan antitéziseket is. „Minden élmény eszme lesz” – állítja egy sorvég. De mi következik utána?

 

– minden élmény eszme lesz, s mint a szélben jégcsapok erdőn, összecsengve levelez…

 

Az olvasó itt önkéntelenül megáll. Minden élmény eszme lesz? Hm. Lehet. De – a vers tanúsága szerint – fordítva is igaz a dolog: minden eszme élmény lesz, az eszmék villámgyorsan változnak át egy téli erdő koccanó, csilingelő, levelező jégcsapjaivá, egy fényes téli kép tündöklő szenzualitásává. Az anyag sodró hömpölygéssel válik ideává a versben, és ugyanakkor minduntalan visszatestesül, egy fordított transszubsztanciáció költői törvényei szerint.

 

Valószínűtlen teljesítmény, mondom. Annál inkább, mert korántsem a filozófia diadalát énekli, a benti „tiszta látás” győzelmét, ellenkezőleg, a tények, a háborús, vak fátumok bosszúját a szellemen. Halottsirató ez, gyászének a mindenkori filozófus fölött, a pusztuló, fiatal értékek fölött. A későbbi Babits, a világháborús Babits hangja ez már, a leendő, hadakozó háborúellenesé: „…őrült tények Fátuma vitt el, tépte lelked, életed…” Csak hát a kívülre is hadakozó költő csöppet sem ellentétes a belülre hadakozóval. Egy jottányit sem enged saját természetéből, a mögötteseket kutató szenvedélye – példátlan módon – egy teljes bölcseleti traktátust rak bele, ment át a háborús halottsiratóba. Nemcsak az a drámai itt, ahogyan a belsőkre determinált ember rádöbben a külső tragédiára, hanem az is, ahogyan determináltságát, teljes belső világát magával viszi a küzdelembe, és azzal együtt, sőt annak következtében szegül szembe a külső fátumokkal. A háborúellenes, aktuális állásfoglalás nemcsak ellentéte, hanem ugyanakkor következménye is a legbelső, az egzisztenciális líra kényszerének. És mentől parancsolóbb, mentől igazabb ez a belső kényszer, annál inkább „Én sohse mondtam: »Dönt majd az erőszak!« / – most mondhatom: »Nem! Nem!«”