A lírikus epilógja„A lírikus epilógja”. Mennyit nyúzták ezt a verset, istenem, és nyúzzák még ma is az iskolákban, mint a „szubjektív idealizmus”, az „elefántcsonttorony”, az „arisztokratizmus” (hja bocsánat, ez utóbbi talán más verseken példálózik) prototípusát és hirdetőjét. „Csak én bírok versemnek hőse lenni…” Senki más pedig nem írhatta meg ezt a verset, csakis egy bölcseleti alapozású, objektív lírikus. Babits ugyanis észrevette, amit más, naivabb lelkek nem vesznek észre, az általános és a sajátosan művészi kommunikáció nehézségeit. És miért vette észre? Mert ha valaki, ő volt az első a magyar irodalomban, aki ki akart lépni az első személyből, aki más tudatokkal, tényekkel akart tárgyiasan azonosulni. És bámulatos! Úgy tüntetik fel a kérdés lényegét érintő, riadalmas kételyeit, mint az alanyiság programversét. Mintha akarná azt, amitől menekül. A költő, az ember magánya természetesen „szól” a századvég lírájában és bármilyen lírában: a „jaj az út lélektől-lélekig” lírai sóhaja fogyhatatlanul panaszolja, hogy nem értjük meg egymást. Amit ehhez Babits hozzátesz, az az, hogy nem is érthetjük meg egymást. A lírai sóhajok hangsúlya érzelmi, az Epilógé ismeretelméleti. Illetve, mint Babitsnál annyiszor, bölcseleti belátás, egzisztenciális riadalom sötétje sötétíti el a verset, ez az érzelmi tartalma. Egy létrafokkal mélyebb, egy pincényivel riasztóbb az a szint, ahonnan a költő beszél. Senki sem rója fel a lírai sóhajokat szerzőiknek, de milyen nehezen, milyen keservesen vagyunk csak képesek akár csak egy másodpercre szembenézni a babitsi problémával, az alany és a tárgy, az én és a nem-én alapvető viszonyával, a megismerhetőség itt leginkább schopenhaueri, ámde mindenkori gondjával, a lehet és a nem-lehet határszituációs didergésével. Babits éles. (És milyen hamar éles, az Epilóg talán legelső, magáénak vallott verse.) Ki jutott el odáig a magyar irodalomban, hogy ezt a problémacsomót így, ilyen élesen szemünkbe vágja? És tegyük hozzá gyorsan – nem(csak) a bölcselő bolygatta meg életünk-tudatunk egy alapkérdését, hanem a költő, rádobva azt a magyarázhatatlan súlyt, azt a drámai élménytöbbletet, amitől vers lesz a vers, egzisztenciális remegése a mienk. Babits ettől Babits. A bölcselet csupán (csupán?) egyik tárgya és közege mindannak, amit költőként nyújt, csak (csak?) légkörét teszi jellemzővé, atmoszféra-súlyát felnőttre-szabottá. „A lírikus epilógja” egyébként paradoxon. Önmagában is az, a kifejező közli a kifejezhetőség kételyét, a babitsi „önmagukban is kétely-drámák” egyik felvonásaként. Még szélesebb, élesebb paradoxon az objektív lírikus szájából, akinek a világ „önmaga”, aki egyebet nem tesz, mint minduntalan túllép, túlcsap az én folyékonynak érzett keretein, aki szemmel-szájjal-füllel-orral falja a mindenséget. Illetve dehogyis paradoxon. Babits ugyan tartalmilag mindkettőt állítja: a világgal való azonosságát és ismeretelméleti énbezártságát, s mindkettőt egyforma erővel állítja, de hát, természetesen, érzelmileg a kettő összetartozik. A lét kettős egysége ez – itt az azonosság-megismerhetőség problémakörében elbeszélve –, a lét-öröm és a lét-frusztráció örök vitája, kétprofilú egy-arca. Az a metsző szél, ami az Epilógból kicsap (és még annyi más versből), nem is volna olyan borzoló, ha nem világtágas ön-ellentéte mögül csapna ki. Az „Epilóg” tehát az objektív költő jellegzetes megnyilvánulása. Visszájáról az persze, negatív öntvény ugyanarról a tárgyról; a világba-áradó, költői omnipotencia ugyanolyan erejű, zuhatagos visszaomlása az én-be, hogy aztán újra kiáradjon. Ez az, igen. Ez az, amivel Babits nem is csak kételyei fajtája és minősége, hanem foka által mintegy előre bemutatja eljövendő 20. századi tudatunkat, jóval később megfogalmazandó paradoxonainkat, én és nem-én, egyén és közösség, lehet és nem-lehet szűnhetetlen csiki-csuki-malmait. Nyugodjunk tehát bele, hogy A lírikus epilógjának szerzője szubjektív is meg objektív is, idealista is meg empirista is, ilyen is, olyan is. Megközelítései antitétikusok, égetően korrelatívok. Egyébként, ha kizárólagosan ilyen vagy olyan volna, az sem változtatna egy fikarcnyit sem költői nagyságán. Rettegve gondolok egy olyan irodalmi parancsuralomra, amely azért dicsérné Babitsot, merthogy szubjektív idealista. (Mintha az volna!) Nyugodjunk bele, hogy mindezek a bölcseleti lehetőségek neki élményrétegei, amelyek olyan elemien hatnak rá, mint más költőre kedvese szép szeme, vagy egy pompás kacsasült (milyen remek, lírai kacsasültek találhatók a magyar irodalomban!). Lássuk át újra meg újra, hogy költőnket nem a kodifikált érzés-körök érintik elsősorban, nem a politika fáj neki mindenekelőtt, nem a nemzeti vagy nemzetközi vagy szociális helyzet, nem a szerelme fáj, nem a foga, nem a füle. Babits az a költő, akinek az emberi egzisztenciája fáj. Vagy fordítva: ennek az egzisztenciának egy más oldalú átélése ragadja el az élethimnuszokig, az orgona-levélig, amelybe gyerekkorában beleharapott, az emberi múlt minden apró kultúr-darabkájáig, amelyeket boldogan morzsolgat az ujja közt, ez sodorja a jelen automobiljáig, lichthófjáig, limonádé-filmjéig – a (neki) tárgyakban-jelenésekben mutatkozó létteljességig. Ne tévedjünk: Babits szenvedélyes költő. Csak hát szenvedélye – a Sárközi György-idézte Berzsenyi-szóval – „fojtva erősödik, mint a puskapor és harag”. Mi más is volna rá képes, ha nem egy kivételes és sajátos szenvedély, hogy filozófiákat könyvágyukból fölrántson, hogy tételeket és ellentételeket lángot lehelő múzsákként mutasson be nekünk? Ahhoz bizony éppen a babitsi, fojtva erősödő szenvedély kell, hogy az absztraktumok hűvös bőre mögött izzó, lírai élményeket tapintson. |