Tudatosság, Irisz

Ahogy mondani szokták: Babits tudatos költő. Jogosult, bár kényes megállapítás. Amikor kényességét aláhúzom, korántsem arra a közkedvelt lírai eszményre gondolok, miszerint a költő dalol, mind madár az ágon, s amely jellegzetesen közép-kelet-európai glóriájú; máshol nem örvend akkora népszerűségnek. Ez csak akcidencia, Babits értékelésében búbánatos eredményű akcidencia. Ám maga a költői tudatosság nehezen körülhatárolható fogalom, eleget bajlódik vele az alkotáslélektan. Össze szokták téveszteni a csináltsággal, a gyöngébb tehetséggel, vagy az ún. általános intelligenciával, vagy kultúrtartalmakkal, ilyen-olyan ötletekkel, sőt olykor a mélyenszántó, közérdekű mondanivaló „szándékával”, a jóisten tudja mi-mindennel. Ettől eltekintve pszichikai ténynek vehetjük, hogy a tudatosság a megcsinálás módjának egyik eleme, hogy a vers a tudás és a nem tudás közötti lelki sávban készül, költői alkat szerint és egyes versek szerint is, hol az egyikhez, hol a másikhoz közelebb. A magam részéről hajlamos volnék a költői tudatosság fogalmát kettéosztani, egyfelől az anyag megragadására, vagyis a művészet döntő, formaadó, alakító mozdulatára, másfelől félig-meddig átcsúsztatnám a megírás utáni lelkiállapotra. Az összegeződő tudatosság fokát pedig, sőt az írói profizmus egy fajtáját leginkább az éber önkétellyel mérném, a többszörös anyag-megdolgozás igényével, az eltépett papírok mennyiségével. No persze az igény nem elég, szerencse (meg úgynevezett tehetség) is kell a mély anyagporhanyításhoz, a kíméletlen korrekcióhoz. Igény nélkül viszont… igény nélkül ott a sok-álarcú igénytelenség.

Az igény, az igény. Ami nélkül nincs semmi. Sok mindennel vádolták Babitsot, de a művészi igényesség hiányával még soha. Nem vitás: Babits a nagy önkételkedők közül való. És természetesen a nagy megállapítók közül is; kételyei segítségével jön rá állításaira, saját magáról, a világról való költői tudomásaira, amelyek így, az örökös kételyek háttérfüggönye előtt, önmagukban is drámaiságot hordoznak. Babits ereje nem a kiáltásban van; majdhogynem nyugodt, emelthangú dikciója viszont olyan súlyokat, drámákat sugall, amelyeknek jelenlétét nem – csupán leküzdöttségét érezteti a szöveg. Hogy mit érzünk „súly”-nak egy költői kifejezésben, azt nem könnyű körülírni. Igen hasonló kijelentések más versben esetleg teljesen súlytalanok. Nem elsősorban a kimondott tartalmakból adódik a súlyérzet, a költői minőségnek ez az egyik lehetséges összetevője, hanem a vers egészéből, és tovább, a költő egészéből, szavai árnyalataiból, mondatfűzéséből, arckifejezéséből, személyes hiteléből, teljes eszköztárából, amelyekről még bőven lesz szó a továbbiakban. Itt csak utalni szeretnék a szöveg-súly állandó jelenlétére, Babits egyik jellemzőjére, mert úgy érzem, összefügg ez a nehezen kinyomozható, már-már rejtélyes hatás-elem mindjárt az egyik legbanálisabb köz-megállapításunkkal, Babits tudatosságával. A Babits-tudat szelektív; mindaz, amit kiszór, kidobál a versből, a kételynek, már-már az inkvizítori felülvizsgálatnak mozdulataival, az a megmaradt anyagot összesűríti és valami módon át- meg áthatja a kidobáltak kísérteteivel. A szavak e tömörülési folyamatban összezsúfolódnak, majdhogynem összekoccannak – szövege simaságában azok a tipikus nehézkességei! –, a verssor megtelik, egyre inkább önmaga állítása lesz, miközben kidobált részeivel, elhárított nemcsak szöveg-, hanem gondolat-variánsaival oppozícióba lép, láthatatlan drámai párbeszédet folytat. A Babits-sornak, úgy érzem, egy belső, eltakart megvitatottság adja legfőbb súlyát.

Nem biztos egyébként, hogy a költői tudatosság, a szelektivitás képessége minden esetben éppen a súlyt növeli. Növelhetné akár a könnyedséget is vagy a rutint. Babitsnál azonban a lehetőségek sokaságának átlátása – amely korántsem jelenti csupán a verstechnikai megoldások átlátását, csak most ebben a közegben, erről az oldalról próbáltuk leírni az ő „egyszerre-sok” élményét –, vagyis a zsúfolt sugallat-tömegek és a nagyfokú szelektivitás együttese bizonyosan hozzájárult versei súly-hatásához.

Hátrább tolva most tudatosság és súly titokzatosnak tetsző összefüggéseit, nézzük a nyilvánvalót: Babits versbeli nyilatkozatait saját költői természetéről. Előre is kimondhatjuk, hogy ugyanazt tudjuk meg belőlük, amit prózai nyilatkozataiból, és ugyanazt, ami bármely magyarázója előtt világosan kitetszik magukból a versszövegekből. Versszöveg és a versekről való költői tudat itt elég nagy pontossággal egybeesik. A tárgyiasság szükségére és szándékára, a világot vágyó telhetetlenségre ömlenek a verspéldák: és szájjal, szemmel, füllel, orral / fölfalni az egész világot; – a soha-meg-nem-elégedés; – míly szomjú véges lelkem / rád, végtelen világ; – Egy-semmi! Minden-semmi!… Sokszorzó lelkem veled nem elégül; – Szín a különség, különség az élet; és így tovább. Az „egyszerre-sok” élménye tény és verstéma itt, aminthogy tény és verstéma e világba-vetítettségnek másfajta érzelmi hangsúlya is, a kesernyése, a negatívja: Ezek hideg szonettek… zárd el szívemet / erősen, hogy csak rokonom nyithassa; – S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés! Nem takart seb kell, inkább festett vérzés; – klasszikus álmok; – sunt lacrimae rerum; – s bárhol bukom, felén bukom… A fiatal költő és a világ viszonyát talán leginkább a vissza-visszatérő Irisz-motívum példázza (Himnusz Irishez, Ballada Irisz fátyoláról és számos más utalás). Iriszhez szól a költő, a szivárvány-istennőhöz:

 

Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vízet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam.

 

A kiemelés Babitstól való. A világ és az én itt eggyéválik, az én-nek világ-nagyságúra kell tágulnia, hogy kifejeződhessék. Jellegzetes objektív költői magatartás ez, világirodalmi párhuzamai világosak (Rilke, Eliot például). „A… Babitsnál jeligeként följegyzett spinozai elv szerint, a természet megértése mértékében válunk magunk is hasonló fokú és értékű természetté” – mondja Rába György kiemelkedő Babits-könyvében, rávilágítva az Irisz-motívum filozófiai hátterére. Ahogyan azt általában is teszi Rába György, pontosan és széleskörűen fedve föl a babitsi ideák, motívumok, nómenklatúrák bölcseleti gyökereit. Hogy mennyire „szakmabeli” filozófus Babits, milyen döntő tanulmányok fűzik a filozófia egészéhez és különösen egyes művelőihez, annak e könyv is egyik bizonysága. Most azonban az Irisz-motívum egy másik vonatkozását vennénk szemügyre, ugyane könyvből véve az életrajzi adatot, amely szerint a „A gólyakalifa” szerzőjének a szorongásokkal fenyegető éjjel ellensége volt, olvasva virrasztott át éjszakákat, hogy megszabaduljon „folytatólagos rémálmaitól”. S bár ez nem zárta ki – fűzőm hozzá –, hogy időnként nagy lélegzettel dicsérje az éjszakát, mégis elmondhatjuk, hogy e korszak Babitsának a feketeség, az egyszínűség, a distinkciótlan Semmi mind bölcseleti, mind életérzésbeli, mind pedig, nem utolsósorban, költői ellensége volt. Az Irisz-dicsérő lírai tudat a nappali ember, a színekben-képekben látó ember tekintetét hordozza végig a világon. Babits legalább annyira szenzuális, amennyire elvont. Nehéz is volna tárgyias költőt elképzelni a tárgyak iránti érzéketlenséggel, a látványhoz, a képhez, a tárgyhoz fűző elemi kapcsoltság nélkül, az észrevevés szenvedélyes szerelme híján. A világgal eggyé váló költőnek a magam részéről nem is elsősorban színérzékét húznám alá (amire pedig az Irisz-motívum csábíthatna), hanem a plasztikáját. A vizualitáson belül – úgy érzem – Babits versbeli látványainak elsősorban a térbelisége kivételes, körüljárhatósága, testessége. Közismerten rokon ebben Arannyal, s mintegy elárulja vele, hogy a tudatos költői program, a tárgyiasságé, milyen elválhatatlanul ízesül egy bizonyos költői képességgel, a láttatáséval. S ízesül még – bizonyára – annyi mással.

Az objektivitás óhaja tehát tudatos Babitsban, programadó és programot beváltó verseiben egyaránt; bölcseleti kapcsoltsága ugyancsak. Ami pedig a verscsinálás tudatosságát illeti: önellenőrzése már-már bírói. S ezt az egész, rendkívül világos költői körvonalat át- meg átjárják a képességek és a sugallatok zsúfolt mélyáramai.