Az élők mértana

Az a jó a világirodalomban, hogy (majdnem) mindenre van benne idézet. Most is: egyszerre csak kezem ügyébe került a megfelelő mottó ahhoz, ami már régóta foglalkoztat. A szerkezet érdekel ugyanis, és egyre jobban; a vers, a mű rendje, tagolása, mint a kifejezés néma, de annál égetőbb jelentést hordozó eszköze. És íme, elébem ugrott egy Goethe-idézet, mintegy összefoglalva és kiegészítve mai elméleteinket, amelyekkel a szerkezet mibenlétét próbáljuk kitapogatni. Így szól: „Ami a művészt a dilettánstól megkülönbözteti, az architektonikus, a szó legnemesebb értelmében: az alkotóerő, amely teremt, formál, elrendez; nem az elszigetelt gondolatok mélysége, nem a képek gazdagsága, nem a pazar szemléltetés.”

Tehát: nem a részletek, nem az ötletek, nem a technikák. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a részlet semmi. Goethét szabadon folytatva inkább azt mondanám, hogy az irodalom, a költészet induktív, a tapasztalásból indul, nem eleve elhatározott, kiókumlált kiindulópontból – az igazán deduktív írásbeli építkezést legfőképpen a detektívregény szemlélteti. De mégsem tervszerűtlen a vers, dehogyis tervszerűtlen, mégsem hanyag halmaz, van valami nagyon is kötelező, bár fogalmilag alig követhető, felismerendő terve. A versnek terve van velünk, fel akar épülni általunk, és egy idő óta hajlok rá, hogy ezt tekintsem benne a leglényegesebbnek: szerkezetének mondanivalóját. Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, sem többet, sem kevesebbet. Olyan tévedhetetlenül, szinte erőszakosan alakul a vers rendje, formája, ahogyan az élő szervezetek szimmetriája. Az élő anyag mértana érvényesül benne, a balra vagy jobbra szükségszerűen csavarodó növényszárak, az ötös vagy hetes levélkaréjok formatörvénye. Csak éppen figyelnünk kell szabályozóira, csak éppen minden alakítóerőnkkel azt a szerkezetet, az érvényes szerkezetet kell kimunkálnunk.

Saját használatomra tehát úgy szabnám át Goethe mondását, hogy ami a versben legfontosabb, az az élő anyag architektúrája. Bármilyen fajta versnek önmagához hű rendezettsége, sőt egy életmű, egy élet önmagához mért (esetlegessel tarkázott) törvénye, amit nem kitalálni kell, hanem inkább felfedezni. És az sem kisebb munka.