Császárkörte

A négysoros versszak. Egy időben, fiatalon, ez volt nekem a vers alapeleme. Pontosan négy sor, se több, se kevesebb. Konzervatív, klasszikus versképzés, a környezet iskolája alakította ki ezt bennem; mélyen átéltem szükségszerűségét. Még pontos, szellemi-testi alakját is tudtam a négysoros versszaknak: csepp formájú vagy körte alakú. Fölrajzoltam ezt a formát a levegőbe – olyan volt, mint egy törvény. Ennek a nagyon is fogható alakzatnak volt is alapja, tapasztalati tény volt. Egy négysoros akkor jó, ha aránylag kis hangsúllyal kezdődik (a körte vékony nyaka), a harmadik sorban testesedik és a negyedikben! A negyedikben kikerekedve, széles mozdulattal, súlyosan lezárul. A súlyelosztás égető: a negyediknek kell legsúlyosabbnak lennie. Ezért a körte- vagy vízcseppforma, a lefelé szélesedő. Nincs is ebben semmi különös. Érzékeli mindenki, aki négysoros versszakokat írt, vagy ilyeneket olvasóként átélt, hogy ez a súlyelosztás jellemző, és szükségszerűen jellemző bizonyos négysoros szerkezetekre.

És milyen jó volt, de milyen jó volt megcsinálni azokat a négysorokat, úgy tartottam őket a kezemben végül is, mint nagy, sárga császárkörtéket vagy ezoterikusabb, zöldbarna alexandereket, nem is csináltam őket persze, csak úgy megértek maguktól. Ám a körte nem az egyetlen gyümölcs.