Stucc és spádé

Megint egy alliteráció. Az értelmét ugyan meg kellett tanulnom – puska és kard –, de egyáltalán nem kellett megtanulnom a hangalakját. Az beleette magát az emlékezetembe, kiirthatatlanul. Ráismernek, ugye? Bethlen Miklósból való, a Zrínyi halálát leíró híres részből. A vadkan már elmenekült, Zrínyi a földön fekszik. „Csuda – mondja Bethlen –, hogy oly vitéz sem nem lőtt, sem nem vágott a kanhoz, stucc és spádé lévén nála.” Csakugyan: miért nem lőtt vagy vágott a kanhoz? Ez a stucc és spádé nemcsak a tragédiát zárja magába, nemcsak a történelmi helyzetet, hanem a gyanút is, a jogos vagy oktalan, de mindmáig kisebesedő gyilkossági gyanút, a Zrínyi utáni korok, korszakok csillapíthatatlan témáját. Egy nemzeti közérzet záródott bele a stucc és spádéba, a sérelem, az életre-halálra menő becsapottság közérzete, a recrudescunt vulnera egyik szituációja. Kemény betűríme úgy őriz néhány évszázadot, mint egy mozdíthatatlan páncélszekrény.