Gyertya, gyufa, gyámpénztár

Az alliteráció szép, az alliteráció jó. Szereti is mindenki beszédünknek ezt az ősi ékességét, de legjobban talán a gyerekek. Milyen remek kis mondóka volt például ez a „gyertya, gyufa, gyámpénztár”, mennyit lehetett nevetni rajta gyerekkorunkban. Emlékeztetett arra, hogy „gólya, gólya, gilice”, de még annál is mulatságosabb volt; persze a gyámpénztár miatt. Nem mintha tudtuk volna, mi az a gyámpénztár, de hát éppen azért. A gyámpénztár ellenállhatatlan volt. Különösen, mert ezeket a bűvös szavakat elferdítve kellett mondogatni, nem gy-vel, ahogyan mégiscsak volt valami halvány értelmük, hanem ty-vel: Tyertya, tyufa, tyámpénztár. Ez volt aztán a humor teteje.

De hát mi ez a tyertya-tyufa-tyámpénztár? Van valami magyarázata, valami távolabbi értelme, vagy csak pillanatnyi sziporka, idilli idiótaság, amilyennel tele vagyunk? Lassacskán derült ki, családi faggatózások alapján, hogy igenis van értelme a tyertya-tyufának. Úgy látszik – bár megesküdni nem lehet rá –, hogy nemzedékről nemzedékre hagyományozott, Bach-korszakbeli maradvány ez, a német hivatalnokbeszéd kicsúfolására született. Amint erre rájöttem, egyszerre hosszú-hosszú hivatali folyosók nyíltak meg a gyertya-gyufa mögött, itt-ott rácsos fülkékkel, a fülkék előtt instanciázók sűrű soraival, pénztár nélküli gyámoltalanokkal. A gyertya-gyufa kanyargós packázások labirintusaiba világított bele, elvilágított egészen Világosig. Így mutatva meg, hogy csakugyan rokona a gólya-gólya-gilicének, amely tudvalevőleg így folytatódik: …mitől véres a lábad? – Török gyerek megvágta… és az optimista zárósor: Magyar gyerek gyógyítja.

A gyerekhumor kútjai mélyek. Talán túlságosan is mélyek. Ha beléjük bámulunk, úgy kell nekünk: ki is húzhatunk minden csacskaságból egy vödörnyi történelmet.